Nem akartam főnök lenni: Hogyan valósítottam meg az álmaimat a Gomorrának köszönhetően

By Salvatore Esposito

Salvatore Esposito a nagysikerű tévésorozattal, a Gomorrával vált híressé Genny Savastano szerepében. Sokan és sokszor találgatják, vajon ki rejtőzik valójában a hideg, könyörtelen arc mögött?
Talán olyasvalaki, aki maga is a bűn útját járta, és ezért olyan meggyőző Gennyként?
Esposito úgy döntött, elmondja a történetét, mert úgy véli, az ő sorsa épp elég különleges ahhoz, hogy ösztönzőleg hasson, különösen a fiataloknak szolgálhat például.

Salvatore egyszerű nápolyi családban nőtt fel, hamar munkába kellett állnia. Ellentétben sok kortársával, őt nem tudta elcsábítani a Camorra a "könnyű pénz" ígéretével. Ő amolyan igazi rendes srác volt, aki hisz a tanulásban és a munkában, talán pont azért, mert láthatta, milyen sorsra juthat az, aki a bűn útjára lép.
Aztán egyszer csak egy mindet elsöprő szenvedély támad fel benne a színjátszás iránt. Ekkor éppen a McDonald'snál dolgozott, lehetetlennek tűnt, hogy a hamburgeres fiúból valaha is színész legyen.

Hogyan lett végül híres színész?
Miként lett belőle Don Gennaro, a főnökök főnöke?
Ezt a nem mindennapi utat ismerhetjük meg a könyvből, amelynek legfontosabb üzenete, hogy az ember ne keressen kifogásokat, igenis kövesse az álmait, mert azok valóra válthatóak.
A Nem akartam főnök lenni ugyanakkor tisztelgés és főhajtás Nápoly előtt. A város előtt, amely annyit mindent adott neki, ahol jó a zene, kedves emberek élnek, és amelyet nem szabad kizárólag a Camorrával azonosítani.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Nov 2, 2021
• ISBN: 9789635800759

Book preview

cover.jpg

Salvatore Esposito

NEM AKARTAM

FŐNÖK LENNI

ULPIUS BARÁTI KÖR

BUDAPEST

A mű eredeti címe: Non volevo diventare un boss

Fordította: Garamvölgyi Katalin

Copyright © 2016 Rizzoli Libri S.p.A / Rizzoli, Milano

Copyright ©2018 Mondadori Libri S.p.A. / Rizzoli Milano

Hungarian Translation © Garamvölgyi Katalin, 2021

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2021

ISBN 9789635800759

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

1

A Boldogasszony fiai között

A napos udvar derűt sugároz. A város egyik legforgalmasabb részén, a Forcella negyedben valóságos oázisnak tűnik a száguldó autók és bömbölő motorok között.

Soha nem jártam még a Boldogasszony Kórházban, és szinte semmit nem tudok róla. De csak szinte semmit. Mert itt van velem az apám, aki viszont nagyon jól ismeri ezt a helyet.

Meghívtak, ahogy korábban más ismert embereket is, hogy találkozzam a gyermekonkológián ápolt gyerekekkel, én pedig, ha kicsit bizonytalankodva is, de elfogadtam a meghívást. Többek között azért is határoztam így, mert kicsit a kötelességemnek is éreztem.

Nem tudnám megmondani, pontosan mit is vártam, de biztos, hogy nem azt, ami fogadott. Idefelé jövet a taxiban valamiféle szörnyű, szorongást keltő helyet képzeltem magam elé, rideg és jellegtelen tereket. Ellenben egy nyugalmat árasztó, gondozott, tizennyolcadik századi, ősfás udvarba érkezem, és műemléknek számító két rámpás lépcső vezet az osztályokhoz. Visszafordulok az apámhoz, aki pár lépéssel lemaradt mögöttem: lassan lépdel, de rá se néz az udvar közepén álló szökőkútra, sem a fenti nagy ablakokra, nem csodálja a rozsdavörös falakat, és velem ellentétben a bejárati ajtó feletti márvány feliratot sem olvassa el.

Kezét hátul összekulcsolva, lehajtott fejjel ballag, mintha a kövezeten keresne valamit. És akkor váratlanul rájövök, mi a baj. Amikor elfogadtam a meghívást, eszembe sem jutott… Vagy talán egyszerűen csak nem akartam gondolni rá… De aztán látom az apámat, a bizonytalan, lassú lépteit, mintha egy emléket keresne, egy jelet, egy nyomot. Várok néhány másodpercet, hogy utolérjen, addig is próbálok nem aggódni azon, hogy mi fogad majd az emeleteken, mennyi szenvedéssel kell hamarosan szembesülnöm, és amikor sikerül elkapnom apám tekintetét, végre megkérdezem:

– Papa, mit érzel most, hogy viszontlátod ezt a helyet?

Mert az apám itt nőtt fel, innen fogadták örökbe, amikor ez a hely még árvaház volt, jóval azelőtt, hogy kórházzá alakították volna.

Ezt én már régóta tudtam, ő maga mesélte el, amikor már elég idős voltam ahhoz, hogy megérthessem. De ez csak amolyan tájékoztatás volt, és az is maradt, mert rögtön bekerült valami emlékfiókba, ahol aztán évekig szunnyadt. Azután egy júniusi estén leadták a Gomorra első évadának utolsó részét. Abban van egy jelenet, amelyben Genny, akit én játszottam, a szekrényben talál egy CD-t, aminek révén olyan dolgokra jön rá, amiket el sem tudott képzelni a családjáról és a legkedvesebb barátairól. Amikor ezt a részt adták, éppen otthon voltam a családomnál: a jelenet csúcspontján véletlenül az apámra néztem, és zavarodottságot láttam a szemében. Megvártam a stáblistát, és mellé ültem.

– Minden rendben van? – kérdeztem.

Ő bólintott, majd hosszú szünet után maga elé meredve ezt suttogta:

– Én is így tudtam meg. Tizenkét éves voltam, és a szüleim szobájában lévő szekrényben, az anyám egyik régi táskájában véletlenül találtam egy iratot. Egy iratot, amiben az állt, hogy adoptáltak. A Boldogasszony egyik „fia" voltam…

Ott a kertben olyan szeretet tölt el, amilyet egy mindig is jelen lévő apa érdemel. Mély tiszteletet érzek iránta, aki épp újraéli gyermekkora fájdalmát.

Felmegyünk a lépcsőn, az ajtóban egy fiatal munkatárs fogad. Kezdetnek nagy vonalakban ismerteti ennek a helynek a történetét, hogy századokon keresztül Itália egyik legnagyobb lelencháza volt. A második emeleten – meséli ez a kedves mosolyú úr – található a Kitettek Archívuma. Így hívják őket, mert „ki lettek téve", azaz  rátették őket egy forgólapra, amit aztán elfordítottak, s így a névtelen gyerekeket beforgatták a házba. A forgóablak már egy ideje nem működik, de az otthagyott kisbabákat nyilvántartották egészen a közelmúltig. Ebben az archívumban őrzik több ezer gyerek történetét, akik a forgóra kerültek: mindent dossziékba gyűjtöttek, mindegyiknek van egy kartonja. És mindegyik iratkötegben rejlik egy lepecsételt boríték. Abban van a biológiai anya neve, már ha egyáltalán tudható, ki az anya. Feljegyezték a bekerülés napját és óráját, a kicsi életkorát és az ismertetőjegyeit, illetve azokat a tárgyakat, amelyekkel leadták. Ez általában valami apróság volt, egy kis ruha, egy érme vagy medál abban a reményben, hogy ha a jó szerencse úgy hozza, arról később felismerik majd, és visszakapják.

Miután meghallgattuk az intézet történetét, bekísérnek minket az osztályra. Arra összpontosítok, amit elhatároztam, amikor elfogadtam a meghívást: szeretném, ha pár gondtalan órát és örömöt ajándékozhatnék ezeknek a gyerekeknek és szüleiknek. Az ajtónál önkéntesek várnak, köztük bohócdoktorok, akik vidámságot hoznak az itt ápolt gyerekek életébe. Francesco Verde egy öleléssel fogad. Az ő nővére, Gelsomina az egyik legismertebb áldozata volt az úgynevezett „Scampiai vérbosszúnak", amikor 2004-ben a Camorra bandái között kitört a háború a nápolyi Scampia negyedben. A huszonkét éves lányt halálra kínozták, majd a holttestét elégették, hogy eltüntessék a mészárlás nyomait. Egy olyan bandaháború miatt halt meg, amihez az égvilágon semmi köze nem volt. Francesco úgy győzte le az elviselhetetlen fájdalmát, hogy elhatározta, ő bizony mosolyt fog csalni azoknak az arcára, akiknek nem túl szerencsésen alakult az élete.

Mind megköszönik nekem, hogy eljöttem, pedig nekem kellene megköszönnöm nekik, hogy itt lehetek. Mielőtt belépnék az osztályra, egypár nagyobb, teli szatyrot nyomnak a kezembe,

a bennük lévő ajándékokat személyesen én fogom szétosztani. Az első benyomás szívbe markoló: kisgyerekek, akiknek kemoterápia miatt kihullott a hajuk, mások vezetékekkel és mindenféle csövekkel különböző gépekre kapcsolva fekszenek, megint mások teljesen úgy tűnnek, mint akik jól vannak. Csakhamar megtudom, hogy ők a legsúlyosabbak, végstádiumban lévő kicsik, akik számára nincs esély. Sokan nem is tudják, hogy ki vagyok, mert négy-öt éves korban nem szokás Gomorrát nézni. Cserébe a szülők elmondják, hogy esténként, amikor a gyerekek elalszanak, összeülnek egy kis szobában, ahol van DVD-lejátszó, és néha többször is megnézik a felvett részeket.

Tehetetlennek érzem magam mindezzel a szenvedéssel szemben. Ekkor egy fiatal anyuka megfogja a kezemet, és arra kér, hogy beszéljek egy kicsit magamról. Igen, magamról, az életemről, ne Gennyről, akit alakítok. És csak ekkor tudatosul bennem, hogy annak a néhány perc lazításnak, amit ezeknek a családoknak hozok és adhatok, igenis van értelme. Mert egyenként végignézek ezeken a fiatal arcokon – többé-kevésbé kortársaim, és arra gondolok, hogy a gyerekek drámája mellett a sajátjukkal is meg kell küzdeniük, hiszen sokuknak ott kellett hagyniuk a munkahelyüket, és éjszakai munkát vállaltak, hogy a beteg gyerek mellett lehessenek. Megtiszteltetésnek érzem, amiért én lehetek az, aki ma egy kis könnyebbséget, kedvességet hozhatok ezeknek az anyáknak és apáknak a napjába. A látogatás végén mindenkitől elköszönök, és már újra az udvaron vagyok, de ennek a fiatal anyukának a lelkes kérése folyton visszatér a fejembe.

– Mesélj egy kicsit magadról…

Hát igen… Magamról. Nem azt kérték, hogy Genny Savastanóról meséljek, és azt sem kérdezték, hogy mi lesz a Gomorra vége. Salvatoréra voltak kíváncsiak. Leülök a lépcsőre és nagyot sóhajtok. Az apám ezúttal körbenézeget, meg az eget kémleli, én pedig a földet.

– … magadról…

A gyerekekre gondolok, akik a kórtermekben maradtak, és azokra a történetekre, amelyeket a második emeleti dossziék rejtenek.

Felpillantok az apámra, és elmosolyodom. Mert minden élet egy történet, amit el kell mondani, mert az életeket nem szabad elfelejteni. És pontosan ebben a pillanatban határoztam el, hogy én is elmesélem az enyémet, a történetemet. Ami itt kezdődik.

2

Az én családom

Minden történet egy emlékkel kezdődik, az első emlékkel. Egyeseknél ez egy különleges hely, másoknál egy vidám vagy kevésbé vidám esemény, megint másoknál egy íz vagy egy illat. Nálam a hó. Pontosabban az, ahogy a fürdőszobából hívom a mamát és azt kiabálom, hogy:

– Mama fussál, fussál… esik a hó!

És tekintve, hogy nagyjából május környékén történt mindez, meglehetősen rendhagyó volt ez a természeti anomália. A valóságban egyszerűen csak azzal szórakoztattam magam, hogy a levegőbe szórtam a mosóport, és azt játszottam, hogy esik a hó.

Ez az első emléknyomom, legalábbis ezt vélem első saját emléknek a gyerekkoromból, ugyanis sok dolgot a szüleim meséltek el többször is, és addig-addig mondogatták, míg végül összekeveredtek az én emlékeimmel. Salvatore, akit egyedül hagytak otthon, szépen megeteti a videómagnót, és a mama meg a papa csak akkor veszi észre, amikor a