Húsvéti levél az elmekórtanról és más történetek

By Jaz

Történt egyszer, hogy az elmegyógyintézet folyosóján megkocogtatta a vállamat egy ápolt, akit annak előtte sohasem láttam.
- Tudja-e - kérdezte sokatmondó tekintettel, mint aki szigorúan bizalmas információt készül megosztani -, hogy mi a különbség köztem és közte?
Majd az épp mellettünk elhaladó torzonborz szakállú orvos felé biccentett. Őszintén szólva lett volna néhány sablonválasz a farzsebemben, de már akkoriban is érdekelt a másképp gondolkodók véleménye a világ dolgairól, így inkább megráztam a fejemet, és őszinte kíváncsisággal fordultam újdonsült ismerősöm felé.
- Fogalmam sincs!
- Egy fehér köpeny, semmi több - adta meg a választ, és rögvest faképnél is hagyott valami halaszthatatlanul fontos tennivalója okán.

Tűnjék bármilyen túlzónak elmeháborodott barátunk megállapítása, annyit azért be kell látnunk, hogy néha valóban nagyon vékonyka a határvonal, ami az őrültet a normálistól elválasztja. Mi több, nem is mutatkozik meg mindig tisztán. Gondoljunk csak a bolondok bölcsességeire, vagy az épelméjű emberek olykor határtalan és teljességgel megmagyarázhatatlan ostobaságaira, eszement cselekedeteire. Hasonlóképpen keskeny az a mezsgye, ami igazság és igazságtalanság határán húzódik, és ugyanúgy hajlamosak emezek is néha egymásba mosódni.

Ingoványos, ám annál gazdagabb vidékeit barangolhatja be tehát az embervadonnak az az olvasó, aki JAZ legújabb novelláskötetét kezébe veszi. De vigyázat, ezt mindenki csak saját felelősségére tegye! Hiszen könnyen megszédülhet az, aki az emberi (vagy esetenként állati) tudat szakadékába pillant, és biztos léptekkel kell járnia annak, aki Justitia nyomát kutatja...

A kötet címadó novellája 2014-ben elnyerte a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Csongrád Megyei Szépíró Tagozata és a Faludy György Irodalmi Műhely által meghirdetett országos írói verseny első díját.

• Language: Magyar
• Publisher: Jaz
• Release date: Jan 21, 2014
• ISBN: 9781311727787

Jaz

Az író akkor író, amikor ír, máskülönben nem az - tartja a mondás. És valóban: ha volna is szándék bennem önmagam teljes megmutatására, a soraim nyomán megelevenedő figura akkor sem az író volna, pusztán csak az ember. Ezért publikálok lehetőség szerint írói álnéven a civil nevem helyett. Ugyanakkor igazat kell adjak az irodalomtörténet képviselőinek abban, hogy a szerzővel kapcsolatos ismeretek sok esetben gazdagabbá tehetik a műalkotást, és teljesebbé a műélvezetet. Ennek jegyében következzék pár gondolat magamról:Írni azóta szeretek, hogy a betűvetés tudományát kisiskolásként belém plántálták. Máig sem múló grafomániám természetesen végigkísért tanulmányaim során is, melyek közül a legjelentősebb mérföldkőnek a Pannon Egyetemen töltött éveket tartom. Ekkor ismerkedtem meg behatóbban az irodalomtudománnyal és a nyelvészettel. Jó néhány karizmatikus oktatóhoz volt szerencsém, és sok fontos összefüggést értettem meg. Az egyetemi időszak legnagyobb hozadéka számomra mégis az volt, hogy képessé tett a szövegek irodalmi értékének objektív megítélésére.Elsősorban a novella foglalkoztat, de versek, műfordítások és kisregények is kikerülnek a tollam (billentyűzetem) alól. Az írás számomra lelki szükségletet jelent, ami által egyfajta meditatív állapotba kerülhetek. Másrészt jelenti Isten teremtő erejének megtapasztalását. Harmadrészt pedig egy olyan működést, amit leginkább a kiválasztás szervrendszeréhez tudnék hasonlítani: kívülre kerülhet általa, aminek kívül van a helye.Hiszek az e-könyvészet létjogosultságában és kultúrájának forradalmi, megújító erejében. Vallom a könyvkiadás és könyvterjesztés független, demokratikus voltát. Meggyőződésem, hogy az irodalomnak és az irodalmi beszédmódnak emberközelinek kell lennie. A literatúra nem válhat egy önmagát elitnek tételező szűk réteg kisajátított játékszerévé. Ezen elveket a magam szerény eszközeivel igyekszem minden lehetséges módon támogatni és képviselni.Hiszem és művelem Arisztotelész Poétikájának igazságát, miszerint “A költőnek inkább a történet, mint a versforma mesterének kell lennie”. Saját művészi hitvallásom pedig a következő: Nincsen fikció és nincsen valóság. Pusztán történetek vannak. Az érzékelt világot történetekként éljük meg ugyanúgy, mint önmagunk létezését. Millió meg millió történet megszámlálhatatlan szála kapcsolódik, fonódik, kapaszkodik egymásba hol gyengébben, hol erősebben, hol pedig elszakíthatatlanul. Ekképpen szövődnek a végesek végtelen szövedékké, a különvalók hiánytalan egésszé, mely örök és oszthatatlan, és sem kezdete, sem vége nincsen. S bárha szemünk a míves keleti szőnyeget a maga teljességében is gyönyörűnek látja, azért csak kiragad belőle egy-egy motívumot, mely könnyen befogható, és annak szépségében szívesen merül el.Elismerések:- A Tolnay 100 Emlékév alkalmából meghirdetett MÁRAI NYOMDOKÁN - "A színésznő" országos költői pályázat I. díja- Az Ifjúsági Caritas Egyesület 2016-os "Főszereplő emlékeink" című alkotópályázatának irodalmi különdíja- A Magyar Irodalomtörténeti Társaság Csongrád Megyei Szépíró Tagozata és a Faludy György Irodalmi Műhely 2014-es országos írói versenyének I. díja- A Magyar Irodalomtörténeti Társaság Csongrád Megyei Szépíró Tagozata és a Faludy György Irodalmi Műhely 2014-es országos költői versenyének "Arany" minősítése

Book preview

A közönségesen muszájnak nevezett, s tévesen sorsnak értelmezett kényszer hatására azzal foglalkoznak, hogy olyan kincseket gyűjtsenek, amelyeket – egy régi könyv szavával élve – megemészt a moly és a rozsda, és tolvajok, latrok martalékává leszen. Bolondság így élni, s erre, ha nem előbb, a végén mindenki rádöbben.

(Henry David Thoreau: Walden)

Kedves Öcsém, Aranyszőrű Kantestvérem!

Kérlek, nézd el nekem macskakaparásomat! Ballal nehezemre esik még az írás. Egyik kezem odavan ugyan, de a koponyám – eredeti szándékom ellenére – épségben maradt. (Legalábbis ami a fizikai struktúráját illeti.) Ezen kényelmetlenség ellenére szükséges tollat ragadnom mégis, hogy kívülre kerülhessen végre mindaz, aminek régóta kívül volna a helye. Ha nem folyhatott ki golyó ütötte lyukon, folyjék el akkor a tintával, távozzék belőlem mielébb, hogy megszülethessek megint, hogy gyermekké válhassak újra.

Úgy látszik, ürességnek kell lennie ott, ahová beköltözni várják a békét. Olyan ürességnek, amilyen azon a hajnalon fogadott a tanyán. Felkelőben volt a nap, mikor a vicinális nyomvonalát keresztezve elhaladtam a postaládám mellett. Innét még négy kilométert kellett megtennem az örökké poros dűlőúton, hogy elérjek a házig. Ennyire általában szükségem is volt, hogy fejem és szívem egyaránt kitisztuljék, mire az ajtóhoz érek. Sohasem szerettem hazavinni a város meg a világ bajait, és ezen az úton oly egyszerű volt letenni a batyut. Körben a puszta mindig végtelen volt, de mindig máshogyan. Nem akadt két egyforma szagú reggel, és engem ugyanúgy bódított a tehéngané fanyarsága, mint a közeli akácliget édes illata. A tető barnaságából lassan kibontakozott a nádszálak sziluettje. Ismerős bucka mellett haladtam el. Itt már rendre megüti fülemet a kutyák ugatása, még akkor is, ha felőlem fúj a szél. Most pedig szélcsend volt. Mindent átitató, furcsa nagy csend.

Valamiért mindenki meg van győződve róla, hogy azért próbáltam végezni magammal, mert az anyagi veszteséget voltam képtelen elviselni. Ostobák! Tudják is ők... Ha őszinte akarok lenni – másképpen pedig mi értelme volna papírra vetni egyetlen betűt is – a betörés gyakorlatilag kódolva volt a döntésemben, hogy tanyára költözöm. Volt bőven mit elvenni tőlem, az éjszakákat rendszeresen a városban töltöttem, a ház a puszta közepén állt védtelenül. De mi emberek, bizony ilyenek vagyunk. Meggyőződésünk, hogy baj csak másokat érhet. Vagy csak egyszerűen nem érdekel minket a veszély, mint ahogyan nem érdekelt engem sem. Talán már akkoriban is sejtettem, hogy elménk – tökéletlen természetéből adódóan – nem alkalmas arra, hogy átlássa az okok és következmények végtelen láncolatát, és ekképp bizonyossággal kimondhassa bármilyen eseményről, hogy az balsors, vagy éppen jószerencse-e.

Mindenkiben ott szunnyad a tudás, még ha gondolattá nem is válik soha. De miért is válna? A gondolatokkal sok a baj. (Kérdezd csak meg Szókrátészt!) Veszélyesek, gyorsak, szabadok és senkinek sem sikerül megzabolázni őket. Még azt sem lehet tudni róluk, hogy kik a szüleik. Ugyan kié a gondolatom, amit más öntött szavakba? Van bármi értelme az idézőjeleknek?

Nem tudom, hogy a csend volt-e rám sokkolóbb hatással, vagy az üresség, ami a házba lépve fogadott. (Illetve azt sem, hogy különbözik-e a kettő egyáltalán.) Annyi bizonyos, hogy az események csak homokfúvott üvegen át jutottak el hozzám. A rendőrségi jegyzőkönyvekből tudtam meg később, hogy egy kocsival álltak be az udvarra, nem sokkal azután, hogy este – szokásom szerint – távoztam otthonról. Valószínűleg volt egy harmadik emberük, aki engem követett mindenhová, majd mikor hajnalban hazafelé vettem az irányt, előre jelezte érkezésemet a többi bitangnak. Így nyugodtan elfogyaszthatták borgyűjteményem néhány patinás darabját gyertyafény mellett, miután mindent felpakoltak, aminek pénzben kifejezhető értéke volt. Maradt idejük arra is, hogy Kicsinek, a komondorkölyöknek módszeresen verjék ki vasbottal a fogait. (A másik kutyám soha többé nem került elő.)

Mint később kiderült, szerencsésnek mondott részese voltam egy betöréssorozatnak. A fiúk nagyjából három hónapig dolgoztak a környéken. Ha valakit otthon értek, félholtra verték, és úgy végezték el a munkát. Tartottam ugyan fegyvert, hiszen borral, kutyával és lánnyal együtt könnyedén beszerezhető volt az is cserealapon, a homoki kocsmában. De mire mentem volna vele, ha ott érem a pribékeket? Még saját magammal sem sikerült végeznem. (Pedig ügyes kis szerszám volt, kipróbáltam az öngyilkosság előtt. Kaviccsal és homokkal raktam meg a gémeskút vödrét, úgy lőttem rá. Tenyérnyi darabot szakított a bádogból a kimeneti oldalon.) Vagy ha mégis sikerült volna leterítenem őket, mihez kezdtem volna egy másik börtönnel? Elég nekem a magamé, amibe immár harminc éve zárva vagyok.

Amikor a helyszínelés végeztével távoztak a rendőrök, nekiláttam az előkészületeknek. Tudtam, hogy fontos időszak következik, amely akár hosszúra is nyúlhat. Több mint száz liter bort állítottam be a kongó szobába másfél literes műanyag palackokban. Hordtam be szalmát fekvőhelyül. Gondoskodtam üres befőttes üvegekről, melyekbe szükségemet végezhetem majd. Ácskapoccsal rögzítettem a behajtott zsalugátert, és belülről beszögeltem a szoba ajtaját. Azután pedig nekiálltam inni, és csak ittam, és ittam, és ittam. Elhatároztam, hogy addig iszom, amíg végére nem járok a dolognak. Kizártam a fényt és vele az időt, hogy küldetésemben meg ne akadályozhasson.

Volt valami borzongatóan jó érzés ebben a hirtelen jött nincstelenségben. Nem volt már miért aggódni. Élénken törtek rám a régi római emlékek. Az első éjszaka, amit az utcán töltöttem el! Az alkonyattal érkezett a félelem. Mi lesz velem? Hol hajtom álomra a fejemet? Az aggódás és a nyugtalanság űzött mindenfelé az