Vérvonal

By Jaz

Minden utazó bejárja önmagát, és minden kereső kénytelen a saját mélyében rejtőzőre is bukkanni egy kicsit. Nincs ezzel másképp Rocco sem, ám az ő útját egyik oldalról összemarcangolt emberek és megnyomorított életek, a másik oldalról különös alakok szegélyezik, akikről senki sem tudhatja biztosan, hogy alternatív énjének felvillanó képeit látja-e bennük, esetleg az ősöktől megörökölt rejtett konfliktusok vagy éppen oldások manifesztációit, netalán sötét mesefigurákat vagy valóságos személyeket. Rocco egzotikus helyszíneken és történelmi korokon átívelő izgalmas történetét – csakúgy, mint magát a szerzőt – nem könnyű skatulyákba sorolni. Ez a regény joggal viselhetné a "lélektani", a "thriller", az "útleírás" vagy a "kaland" címkéket, miközben önéletrajzi gyökerekkel is rendelkezik. Amit biztosan és egybehangzóan állíthatunk róla, az az, hogy nem a skatulyamániásoknak és nem a kényszeres címkézőknek íródott. De akkor kinek? Mindazoknak, akikben ott lakozik a fenevad, és mindazoknak, akikben ott lakozik a fenevad, csak még nem tudnak róla.

• Language: Magyar
• Publisher: Jaz
• Release date: Aug 20, 2014
• ISBN: 9781310990403

Jaz

Az író akkor író, amikor ír, máskülönben nem az - tartja a mondás. És valóban: ha volna is szándék bennem önmagam teljes megmutatására, a soraim nyomán megelevenedő figura akkor sem az író volna, pusztán csak az ember. Ezért publikálok lehetőség szerint írói álnéven a civil nevem helyett. Ugyanakkor igazat kell adjak az irodalomtörténet képviselőinek abban, hogy a szerzővel kapcsolatos ismeretek sok esetben gazdagabbá tehetik a műalkotást, és teljesebbé a műélvezetet. Ennek jegyében következzék pár gondolat magamról:Írni azóta szeretek, hogy a betűvetés tudományát kisiskolásként belém plántálták. Máig sem múló grafomániám természetesen végigkísért tanulmányaim során is, melyek közül a legjelentősebb mérföldkőnek a Pannon Egyetemen töltött éveket tartom. Ekkor ismerkedtem meg behatóbban az irodalomtudománnyal és a nyelvészettel. Jó néhány karizmatikus oktatóhoz volt szerencsém, és sok fontos összefüggést értettem meg. Az egyetemi időszak legnagyobb hozadéka számomra mégis az volt, hogy képessé tett a szövegek irodalmi értékének objektív megítélésére.Elsősorban a novella foglalkoztat, de versek, műfordítások és kisregények is kikerülnek a tollam (billentyűzetem) alól. Az írás számomra lelki szükségletet jelent, ami által egyfajta meditatív állapotba kerülhetek. Másrészt jelenti Isten teremtő erejének megtapasztalását. Harmadrészt pedig egy olyan működést, amit leginkább a kiválasztás szervrendszeréhez tudnék hasonlítani: kívülre kerülhet általa, aminek kívül van a helye.Hiszek az e-könyvészet létjogosultságában és kultúrájának forradalmi, megújító erejében. Vallom a könyvkiadás és könyvterjesztés független, demokratikus voltát. Meggyőződésem, hogy az irodalomnak és az irodalmi beszédmódnak emberközelinek kell lennie. A literatúra nem válhat egy önmagát elitnek tételező szűk réteg kisajátított játékszerévé. Ezen elveket a magam szerény eszközeivel igyekszem minden lehetséges módon támogatni és képviselni.Hiszem és művelem Arisztotelész Poétikájának igazságát, miszerint “A költőnek inkább a történet, mint a versforma mesterének kell lennie”. Saját művészi hitvallásom pedig a következő: Nincsen fikció és nincsen valóság. Pusztán történetek vannak. Az érzékelt világot történetekként éljük meg ugyanúgy, mint önmagunk létezését. Millió meg millió történet megszámlálhatatlan szála kapcsolódik, fonódik, kapaszkodik egymásba hol gyengébben, hol erősebben, hol pedig elszakíthatatlanul. Ekképpen szövődnek a végesek végtelen szövedékké, a különvalók hiánytalan egésszé, mely örök és oszthatatlan, és sem kezdete, sem vége nincsen. S bárha szemünk a míves keleti szőnyeget a maga teljességében is gyönyörűnek látja, azért csak kiragad belőle egy-egy motívumot, mely könnyen befogható, és annak szépségében szívesen merül el.Elismerések:- A Tolnay 100 Emlékév alkalmából meghirdetett MÁRAI NYOMDOKÁN - "A színésznő" országos költői pályázat I. díja- Az Ifjúsági Caritas Egyesület 2016-os "Főszereplő emlékeink" című alkotópályázatának irodalmi különdíja- A Magyar Irodalomtörténeti Társaság Csongrád Megyei Szépíró Tagozata és a Faludy György Irodalmi Műhely 2014-es országos írói versenyének I. díja- A Magyar Irodalomtörténeti Társaság Csongrád Megyei Szépíró Tagozata és a Faludy György Irodalmi Műhely 2014-es országos költői versenyének "Arany" minősítése

Book preview

Jöjj hozzám, farkas testvér!

Itália városai a XIII. század elején gyakorta egymás riválisainak számítottak. A politika változékony szelei alkalmi szövetségeket kialakítottak ugyan ha úgy hozta a szükség, de a települések viszonyát jobbára az ellenségeskedés jellemezte. A Német-római Birodalom és a pápai állam ellenérdekeltségétől terhes térben újabb feszültség volt kialakulóban: a feudális berendezkedés és a kereskedelem kibékíthetetlen ellentéte. Utóbbi már korábban fellendülést és jólétet hozott a déli városoknak. Nápoly, Amalfi és Salerno történetének talán legfényesebb időszakát élte. Egzotikus, ritka áruval megrakott hajók érkeztek tömegével Szíria, Egyiptom és Arábia felől. Dél-Itália asszonyai mesés keleti kincsekkel ékesítették magukat, a levegőt azelőtt nem is ismert fűszerek illata töltötte be, a szebbnél szebb kelmék végszámra sorakoztak a kereskedők polcain. A prosperitás hamarosan a szárazföld belseje felé, majd északra vette az irányt. Pisa, Genova és Velence kisvártatva lekörözte déli vetélytársait. A virágzó gazdaság bizonyos mértékű függetlenséget és különféle privilégiumokat is hozott a városoknak. Hajózási előjogokat, önálló törvényhozást, kinek-kinek politikai tehetsége és érdekérvényesítő képessége szerint. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az irigység és a viszálykodás is felütötte fejét. Genova a szaracén háborúkban még szövetséges Pisa ellen fordult. Pisa Amalfit támadta meg, Velence pedig Genovát győzte le. Mindeközben folytak a keresztes hadjáratok is.

Mindössze két esztendővel a századforduló előtt a pápai trónt egy tehetséges és ambiciózus fiatalember foglalta el. Harminchét éves volt csupán. Egyaránt járatos jogban, teológiában és filozófiában. Kitűnő szónok, erélyes, szinte már dölyfös. Atyai ágon a lombardok szenvedélyességét és határozottságát, anyai ágon pedig a rómaiak politikai tehetségét örökölte. Ő volt III. Ince, a középkor legbefolyásosabb pápája, akinek pontifikátusa alatt a katolikus egyház hatalma zenitjére ért, és aki Európát a pápaság uralma alá vonta. És nem utolsó sorban ő volt az az ember, aki Assisi Szent Ferencre és kolduló rendjére áldását adta.

Ismervén III. Ince gyors és látványos karrierjét, sikereit és eredményeit, melyeknek híre az egész kontinenst bejárta, könnyen hihetnénk, hogy az intézmény háza táján, aminek az élén e kimagasló képességű államférfi állt, mindennek a legnagyobb rendben kellett lennie. Mindez azonban távolról sem volt igaz. A hatalmában napról napra megerősödő és növekvő egyházat belülről féreg rágta. A korrupció korábban soha nem látott méreteket öltött, mindennapossá vált a simónia, a szentségárulás, a lelki javak és egyházi pozíciók adásvétele. A szinte percről percre gazdagodó, mérhetetlenül kapzsi papság hitelét vesztette a köznép szemében. Az anyaszentegyház szervezete meggyengült, szerkezetének minden csapja és eresztéke recsegett-ropogott. A pápaság intézményét az összeomlás, a megsemmisülés fenyegette. Az igaz lelki életre való igény nem veszett ki az emberekből, így a különféle újonnan alakult szekták, rendek és spirituális csoportosulások gomba módra szaporodtak, szinte napi rendszerességgel bukkantak elő a semmiből. A legtöbbre közülük szinte azonnal rá is sütötték az eretnekség bélyegét, ám a problémát ez nem oldotta meg. Egyes városok odáig merészkedtek, hogy elűzték a papot, és akár évekre is lelkipásztor nélkül maradtak. Viterbóban saját konzult választottak maguknak az eretnekek, Assisiben pedig a kormányzói székig vitte egyikük. Ince pápa természetesen jól látta mindezt, és esze ágában sem volt veszni hagyni azt, amire az életét tette fel. Kitűnő diplomáciai érzékkel megáldott vezető lévén tudta azt is, hogy a népet a prelátus és az egyház irányába visszatéríteni csak olyasvalaki lehet képes, aki a nép nyelvét beszéli és a nép szívéhez szól azon. Ekkor került látókörébe egy bizonyos Francis Bernadone nevű fiatalember az umbriai Assisiből, akit a világ ma Szent Ferenc néven emleget.

Ferenc gazdag kereskedőcsaládból származott, és egy ideig maga is az assisi aranyifjak gondtalan, fényűző életét élte. Férfivá serdülvén azonban már képtelen volt nem észrevenni a körülötte létező nyomort, a szűk utcák mocskát, melyben könnyedén vert tanyát a pestis, a leprakórházakat a városkapuk közelében, és az erdőkben bujkáló nyomorultakat, akiket a társadalom már szörnyű betegségük kezdeti stádiumában kivetett. A leprát a keresztes lovagok hozták haza magukkal, és sokan gondolták azt, hogy a kór nem más, mint a számolatlanul kioltott muzulmán életek zsoldja. A minduntalan előbukkanó nélkülözés, a nincstelenség és a szenvedés láttán Ferenc úgy érezte, hogy egy percig sem képes tovább élni eddigi életét. Az egyetemes örömöt és boldogságot kutatva talált rá újra Jézus Krisztusra és az ő tanításaira. Az evangélium igéinek maradéktalan követésében, a tulajdon teljes elutasításában, és a holnapért való aggodalom mindenestől való elvetésében vélte megtalálni azt, amit keresett. A szónoki kvalitásaiban a pápával is felérő, a szegénységet nem csupán hirdető, de aktívan gyakorló szelíd szerzetes tanainak híre hamarosan bejárta egész Umbriát, majd eljutott a szentszék fülébe is.

Amiként Ferenc a nincstelenségben látta meg a boldogsághoz vezető utat, úgy Ince pápa a szelíd és kedves szavú Ferencben látta meg a saját sírja szélén részeg duhajként imbolygó katolikus egyház megmentőjét és megújítóját, aki élő oszlopként támasztja majd alá, és igazítja vissza a leomlani készülő ezeréves falakat. A szentírás követését áhító csuhásokat eretnekséggel vádolni amúgy sem lett volna könnyen védhető álláspont, és Incét még saját jól felfogott érdekei is Ferenc támogatására ösztönözték. Így történhetett meg, hogy az assisi ifjú és kis létszámú kísérete a bíborosok legnagyobb megdöbbenésére nem az eretnekség vádjával, hanem a pápa áldásával távozhatott a Szentszék színe elől. Assisi Szent Ferenc szerzete virágzásnak indult, hamarosan számos követője akadt a világiak körében is. Neki köszönhetjük a katolikus egyház megmentése és a reformáció több évszázaddal történő elhalasztása mellett a Klarissza-apácarend megszületését is. Ferencről már életében számos legenda született. Ezek némelyikét saját művében, a Virágoskertben olvashatjuk, másokat szerzetestársak feljegyzéseiben. De akadnak közöttük olyanok is, melyeknek kizárólag a miszticizmussal vádolt eltévelyedett csuhások titkos szövegeiben akadhatunk a nyomára. Ferenc a madaraknak, és általában véve az állatoknak közismerten nagy kedvelője és pártfogója volt. Olyannyira, hogy egyesek szerint a nyelvüket is beszélte. Nincs tehát mit csodálkozni azon, ha legendáriumának számos darabjában szerepelnek állatok. Ezen fabulák egyike a gubbiói farkas története.

Gubbio ősi városa Umbria északi részén fekszik, Assisitől jó egynapi járóföldre. Gyökerei oly mélyen nyúlnak vissza a múltba, hogy az még Itáliában is kuriózumnak számít, pedig a taljánok országának minden csücske maga a megelevenedett történelem. A Római Birodalom virágzásának idején Gubbiónak már legalább két évezrednyi múltja volt. Az umber város a középkorban komoly fejlődésnek indult. Erejét jól mutatja, hogy az első keresztes hadjáratba ezer lovagot tudott küldeni. Fénykorát a XII-XIII. században, tehát Assisi Szent Ferenc működésének idején élte. A vidék feletti uralomért versenyben állt Perugiával, és a Frigyessel megkötött békét követően önálló köztársasággá is alakulhatott. Egy középkori olasz város úgynevezett fénykorát azonban nem szabad általános jólétként elképzelnünk. Az alsóbb társadalmi osztályok nyomora, a higiénia hiánya, és a különféle betegségek, egyszóval mindazok az átkok, melyekről Assisi kapcsán fentebb már olvashattunk, nem kímélték meg Gubbiót sem. Mi több, a lakosságot itt másvalami (vagy talán helyesebb lenne azt mondanunk: másvalaki) is sanyargatta: egy hatalmas termetű, vérengző farkas.

A vadállat felbukkanását eleinte csak néhány birkatetem jelezte. Később rendszeresen prédálni kezdte a kihajtott állatokat. Vérszomja csillapíthatatlannak tűnt, a pusztítás, amit a jószágok között végzett, felülmúlt minden képzeletet. A pásztorok már ekkor suttogni kezdtek: Nem normális farkas ez! Láthatja bárki, hogy nem éhségből öl. Majd félelemmel a szívükben és imákkal az ajkaikon, buzgón vetve a kereszteket, elindultak az ordas nyomán, hogy így vagy úgy, de kézre kerítsék. Az állatot azonban minden alkalommal, amikor csak üldözőbe vették, elnyelte a föld.

Azután egy délután a városba tartó parasztok valamelyike a közeli erdőben egy leprás széjjelmarcangolt tetemére bukkant. A szakadt rongyokba bugyolált holttesten még a betegsége okozta ocsmány sebek és torzulások ellenére is jól kivehetők voltak azok a semmivel össze nem téveszthető sérülések, amiket a jól fejlett állkapocsba ágyazott pengeéles fogak hagytak maguk után. A koponyáról félig hiányzott a bőr, a kezek péppé zúzva, a kar kevéske megmaradt izomzata alól elő-előfehérlett a csont. Nyilván védekezni próbált a szerencsétlen. A hasüreg felszakítva, kitárulkozva állt. A belek és zsigerek maradékai szemérmetlen férgek módjára tekergőztek elő. A farkas – mint a ragadozók általában – a lágy részekkel kezdte zsákmányának elfogyasztását. A hangyák és egyéb rovarok már birtokba vették a maradékokat, és nekiláttak az eltakarításnak. A parasztra hirtelen rátört az undor és a hányinger. Gyomra görcsbe rándult, öklendezni kezdett. Úgy érezte, hogy rögvest kiad magából mindent. Csak ezt követően tudatosult benne a rettenet, az iszonyatos félelem, amitől sarkallva inaszakadtából rohanni kezdett a város felé. Szíve a torkában dobogott, a zakatoló ritmust még a füleiben és hallani vélte. Szinte már levegőhöz sem jutott, mégis futott ész nélkül tovább, sem lassítani, sem hátrapillantani nem mert. De még miután a súlyos kaput bezárták mögötte az őrök, és immár biztonságban tudva magát a város falain belül a földre rogyott, még akkor is hosszú percekbe telt, hogy szó fakadjon fel belőle. Akkor azután átható, éles hangon, akár a hisztérikus asszonyok, rikoltozni kezdett. Baljós sikolya megelevenedett kísértet módjára szállt a szűk utcák gótikus falai között, és behallatszott minden ablakon, bekúszott minden kapun, be a kövek résein, be még a gubbiói házak elfalazott halottkapuján is:

– Emberevő! Vérfarkas, vérfarkas!!!

A gubbiói farkas tehát embervérbe kóstolt. És a jelek szerint ízlett neki. Onnantól ritkábbá váltak, már-már abba is maradtak a jószágrablások. A ragadozó kétlábú zsákmány után kezdett járni. Gyors volt és falánk. Nesztelen, mint a bagoly röpte. Halálos, mint a kígyó mérge. És fondorlatos, akárcsak az ember… A városon úrrá lett a rettegés. A támadások megsűrűsödtek. A farkast minden egyes sikeres vadászata ügyesebbé és merészebbé tette. Nem kellett már sötétség ahhoz, hogy valaki áldozatául essék. Elérkezett az idő, hogy épeszű ember fényes nappal sem merte a falakon kívülre tenni a lábát. A gabona száron rohadt, a