Kelly fényképe és más történetek

By Jaz

A „Kelly fényképe...” JAZ harmadik novelláskötete, egyben igazi vegyes vágott. Megelevenedik benne a kaszinó-ciklus történeteinek zsetoncsörgéstől és alvilági romantikától átitatott hangulata a „Hanga” című elbeszélés által (amelynek minden bizonnyal helye lesz „Játékmester” második kiadásában is), és ismételten bepillantást nyerhetünk az elmegyógyintézetek világába, méghozzá egy olyan novella kapcsán, amelyet már megjelenése előtt is számos vád és kritika ért, leginkább a fekete humort kevéssé értők és értékelők részéről. A „Hiperakuzis” azonban a látszat ellenére nem öngyilkossági kézikönyv, nem eutanáza-propaganda és nem is életellenes írás. Helyenként könnyed, gyakorta nevettető, és látszólag populista nyelvezete ellenére mély és komplex textus, ami igazi értékeit csak az arra éretteknek képes megmutatni. (A szerző pontosan ezért döntött úgy, hogy bár a kötet leginkább fajsúlyos írásának tartja, mégsem ezt választja címadó novellának.)
A szerencsejátékosok, krupiék, öngyilkosjelöltek és egyéb elmekórtani esetek mellett elősorjáznak még a „Kelly fényképe...” sorai közül különféle kalandorok, csavargók, utazók, táltosok, kutyák és kísértetek, miközben a szerző – szokásához híven – olyan egzotikus tájakra kalauzol minket, mint Alaszka, Mexikó vagy éppen a Csendes-óceán partvidéke. Utazunk luxushajón, autón, kamionon, repülőgépen és természetesen saját szárnyainkon az időben, ugyanakkor belső világainkban is.
A kötet külön érdekessége (és a „Hiperakuzis” sajátosan sötét humorú világképébe is jól illeszkedő tény), hogy megjelenését egy súlyos balesetnek köszönheti, amely szerzőjét hosszú időre az ágyhoz kötötte, így biztosítva kellő időt számára a publikációhoz szükséges, és régóta halogatott teendők elvégzéséhez...

• Language: Magyar
• Publisher: Jaz
• Release date: May 14, 2016
• ISBN: 9781311176813

Jaz

Az író akkor író, amikor ír, máskülönben nem az - tartja a mondás. És valóban: ha volna is szándék bennem önmagam teljes megmutatására, a soraim nyomán megelevenedő figura akkor sem az író volna, pusztán csak az ember. Ezért publikálok lehetőség szerint írói álnéven a civil nevem helyett. Ugyanakkor igazat kell adjak az irodalomtörténet képviselőinek abban, hogy a szerzővel kapcsolatos ismeretek sok esetben gazdagabbá tehetik a műalkotást, és teljesebbé a műélvezetet. Ennek jegyében következzék pár gondolat magamról:Írni azóta szeretek, hogy a betűvetés tudományát kisiskolásként belém plántálták. Máig sem múló grafomániám természetesen végigkísért tanulmányaim során is, melyek közül a legjelentősebb mérföldkőnek a Pannon Egyetemen töltött éveket tartom. Ekkor ismerkedtem meg behatóbban az irodalomtudománnyal és a nyelvészettel. Jó néhány karizmatikus oktatóhoz volt szerencsém, és sok fontos összefüggést értettem meg. Az egyetemi időszak legnagyobb hozadéka számomra mégis az volt, hogy képessé tett a szövegek irodalmi értékének objektív megítélésére.Elsősorban a novella foglalkoztat, de versek, műfordítások és kisregények is kikerülnek a tollam (billentyűzetem) alól. Az írás számomra lelki szükségletet jelent, ami által egyfajta meditatív állapotba kerülhetek. Másrészt jelenti Isten teremtő erejének megtapasztalását. Harmadrészt pedig egy olyan működést, amit leginkább a kiválasztás szervrendszeréhez tudnék hasonlítani: kívülre kerülhet általa, aminek kívül van a helye.Hiszek az e-könyvészet létjogosultságában és kultúrájának forradalmi, megújító erejében. Vallom a könyvkiadás és könyvterjesztés független, demokratikus voltát. Meggyőződésem, hogy az irodalomnak és az irodalmi beszédmódnak emberközelinek kell lennie. A literatúra nem válhat egy önmagát elitnek tételező szűk réteg kisajátított játékszerévé. Ezen elveket a magam szerény eszközeivel igyekszem minden lehetséges módon támogatni és képviselni.Hiszem és művelem Arisztotelész Poétikájának igazságát, miszerint “A költőnek inkább a történet, mint a versforma mesterének kell lennie”. Saját művészi hitvallásom pedig a következő: Nincsen fikció és nincsen valóság. Pusztán történetek vannak. Az érzékelt világot történetekként éljük meg ugyanúgy, mint önmagunk létezését. Millió meg millió történet megszámlálhatatlan szála kapcsolódik, fonódik, kapaszkodik egymásba hol gyengébben, hol erősebben, hol pedig elszakíthatatlanul. Ekképpen szövődnek a végesek végtelen szövedékké, a különvalók hiánytalan egésszé, mely örök és oszthatatlan, és sem kezdete, sem vége nincsen. S bárha szemünk a míves keleti szőnyeget a maga teljességében is gyönyörűnek látja, azért csak kiragad belőle egy-egy motívumot, mely könnyen befogható, és annak szépségében szívesen merül el.Elismerések:- A Tolnay 100 Emlékév alkalmából meghirdetett MÁRAI NYOMDOKÁN - "A színésznő" országos költői pályázat I. díja- Az Ifjúsági Caritas Egyesület 2016-os "Főszereplő emlékeink" című alkotópályázatának irodalmi különdíja- A Magyar Irodalomtörténeti Társaság Csongrád Megyei Szépíró Tagozata és a Faludy György Irodalmi Műhely 2014-es országos írói versenyének I. díja- A Magyar Irodalomtörténeti Társaság Csongrád Megyei Szépíró Tagozata és a Faludy György Irodalmi Műhely 2014-es országos költői versenyének "Arany" minősítése

Book preview

Kelly fényképe

„Tigris! Tigris! éjszakánk

Erdejében sárga láng,

Mely örök kéz szabta rád

Rettentő szimetriád?"

(William Blake: A tigris – Szabó Lőrinc fordítása)

Sötétedett, mire a hatalmas óceánjáró elérte Hawaii legdélebbi pontját, és keletnek fordulhatott. Orra immár Mexikó irányába mutatott, majdnem pontosan az acapulcói öböl felé, ahová – fedélzetén mintegy kétezer vidáman vakációzó utassal – igyekezett. A gázturbinás motor mormolását szinte teljesen elnyomta az állandó hullámverés zaja. Távolból, a tizenharmadik emeleti nyitott táncparkett felől bossanova és jazz ütemei érkeztek a széllel. A hangoknak ez a különös elegye, amibe mintha a közeledő vulkánok sistergése is belevegyült volna, kellemes, megnyugtató mantraként hatott az őszülő, borostás férfire, aki a terasz korlátjára támaszkodva figyelte a mélyben háborgó vizet. A hullámokat a sötétség miatt nem lehetett kivenni, de a fehér habos tajték mégis elárulta, hogy hol van a felszín. Hány méter lehet? Tizenöt? Megvan talán húsz is. És még hatezer alatta, ha szilárd talajra vágyna az ember. Milyen mély, milyen mérhetetlen és csodálatos is a világ!

A csendes-óceáni éjszaka levegőjét egy pillanatra átjárta a láva jellegzetes szaga. Úgy látszik, megérezte az asszony is, mert halkan köhintett egyet. A férfi a hangra magához tért jóleső révedezéséből, és hirtelen sarkon fordult.

- Minden rendben, Kelly?

- Igen kedvesem. Csak azt hiszem, fázom egy kicsit. Betakarhatnál.

A férfi besietett a nappaliba. A fotocellás ajtó engedelmesen, hang nélkül nyílt meg előtte. Egy pillanattal később két könnyű, bolyhos takaróval a kezében tért vissza, és az asszony vállára és lábaira terítette őket. Gondosan eligazította a textíliát, közben gyengéden megsimította a nő fejét. Kendőt viselt most is. És persze az elmaradhatatlan napszemüveget, amely méretéből adódóan ormótlannak, valahogy képbe nem illőnek tűnt.

- Most már igazán levehetnéd Kelly. Este van, és különben is, hogy fogsz így a lávában gyönyörködni? Hamarosan odaérünk!

- Nem akarom! Nem akarom, hogy láss.

- Kelly, Kelly... Százszor megbeszéltük ezt már. De tudod mit? Legyen, ahogy szeretnéd.

Megfogta ez egyik teakfa széket, és a felesége mellé húzta. Leült, majd óvatosan átkarolta a nő vállát. Ballal, ahogyan máskor is. Kelly bal oldalon vak volt és süket, így ő mindig gondosan ügyelt rá, hogy a jobbján helyezkedjen el, ha beszélni akart hozzá.

A távolban közben feltűntek a vörösen izzó lávapatakok, a Kilauea vércsatornái. A hígfolyós bazalterek pazar mintázatot vontak a hawaii éjszaka arcára, becsíkozva, újra mintázva, átstrukturálva a horizontot, mielőtt az óceán vizébe fulladtak volna.

- Fenséges, ugye? – kérdezte a nő.

- Az. Gyönyörű látvány. Ilyennek képzelted, Kelly?

- Ilyennek.

- Akkor boldog házassági évfordulót!

A férfi pezsgőt bontott, azután visszaült a felesége mellé. Bámulták még egy darabig az izzó, gőzölgő, sistergő csodát. A hajó lassan tovaúszott. Elmaradt mögötte a Nagy Sziget, és Kelly mögött is elmaradt az öntudat – egyenletes szuszogása jelezte, hogy álomba szenderült. A férfi betolta a kerekesszéket az alsó hálószobába. Leellenőrizte a gyógyszeres tartályt, amelyből egy elektronikus pumpa adagolt előre meghatározott időpontokban megfelelő mennyiségű fájdalomcsillapítót Kelly gerincébe egy beültetett kanülön keresztül. Zsebkendőt húzott elő, és letörölte az orrcimpán összegyűlt aprócska harmatcseppet: a szivárgó agyvizet. Legalább a füléből nem jön már egy ideje – sóhajtott fel, és óvatos mozdulatokkal az ágyra helyezte a feleségét. Megnyilallott a dereka a törékeny asszony súlya alatt, jelezve, hogy fölötte is elszálltak az évek. Meddig bírja még? Vajon meddig?

Úgy érezte, sürgősen innia kell. Nem pezsgőt és nem bort, és nem az íze, de nem is a mámor miatt. Töményet, gyorsan. Céltudatosan és kíméletlenül, hogy felejteni tudjon, és emlékezni. Kelly jelenlétében soha nem részegedett le. Ezt évtizedekkel korábban megfogadta, és következetesen állta is a szavát. De most innia kellett. A hálószoba ajtaját csendesen, szinte zajt sem keltve csukta be, azután felsietett a galérián berendezett második nappaliba. A pazarul kialakított helyiség sokadjára is lenyűgözte. A lakosztály minden szobájából, minden szegletéből áradt a luxus és a jó ízlés, ám ebben a fenti nappaliban egyszerűen megtestesült mindaz a kényeztetés és figyelem, amivel a modern kori óceánjárók magukhoz kívánták édesgetni a vendégeiket. Az enteriőrt a barna és a narancs különféle árnyalatai uralták. Előbbieket a bútorok és lépcsőfokok nemes faanyagai, gondosan válogatott textilek és bőrök képviselték, utóbbiak pedig apró kiegészítők, világítóelemek és üvegfelületek formájában öltöttek testet. A hatalmas asztal közepén kristályváza állt, benne harminc szál égőnarancs színű tigrisliliom. Lám, még erre is gondot fordítottak! Pedig csak mintegy mellékesen említette meg a foglalás során, hogy neves évforduló alkalmából fizetnének be erre a hétköznapinak és olcsónak egyáltalán nem nevezhető hajókirándulásra, amelynek végcélja Acapulco, ahová Kelly (a férfi számára érthetetlen módon) visszakívánkozott.

Méregerős kaktuszpálinkát vett elő az ébenfa konyhabútorzatba rejtett hűtőszekrényből. A fridzsider diszkrét kijelzője egyből tájékoztatta is róla, hogy mindez egy fillérjébe sem kerül, mivel az általuk megvásárolt csomag korlátlan italfogyasztást tartalmaz. (A hűtő egyúttal üzenetet küldött a hajó élelmezési tisztjének a számítógépére is, tudatva az illetékesekkel, hogy a „starboard" oldali elnöki lakosztályban egy üveg ilyen és ilyen típusú tequilát pótolni kell.) Durva mozdulattal csavarta le a sombrero alakú kupakot, és a szertartásos formaságok mellőzésével nagyot húzott a palackból. Az ital végigégette a nyelőcsövét, és felidézte benne a Hawaii éjszakát szabdaló izzó lávafolyamok imént látott képét. Kibámult a lakosztály üvegfalán, ami az alsó szint padlózatától a galéria mennyezetéig magasodott, de a vulkánok már nem mutatták magukat. A jelenből múlttá, a tapasztalásból emlékké lettek azok is.

Kényelembe helyezte magát a kanapénak is beillő méretű, koloniális stílusban készült fotelben, keze ügyében tartva a tequilás üveget, és maga mellé készítve egyet a szemközti komódon sorakozó vaskos fényképalbumok közül. A minden porcikáját eluraló kibírhatatlan feszültséget a fotográfiák és az alkohol által meghatározott koordináta-rendszerben kívánta feloldani. Kellynek számos bogara volt (amiket ő szó nélkül elnézett neki), és ezek közül talán a fényképezés gyökerezett a legmélyebben és a legtávolabbi múltban. A régi idők papírra nemesült emlékeit (merthogy Kelly még a digitális kor beköszöntével sem volt hajlandó lemondani sem a régi tükörreflexes gépéről, sem pedig a papír alapú képekről) oly nagy becsben tartotta, hogy még az utazásaikra is magával hordta őket. Bánta is ő, hogy annyival kevesebb poggyászt vihet magával a légi járatokra! Csak a fényképei vele lehessenek...

Az album, amit a férfi a kezében tartott, a „Kelly és az állatok" címet viselte. Kelly kislányként cicával, kutyával, tengeri malaccal. Azután Kelly nagyobbacska lányként pónival és delfinnel, majd Kelly kamaszként lajhárral, papagájjal, majommal, fehér fejű rétisassal, szarvassal, farkassal, valamint Noé bárkájának szinte minden rendű és rangú állatával. Végül Kelly felnőttként különféle nagymacskákkal: hiúzzal, pumával, cirkuszi oroszlánnal és bengáli tigrissel.

Imádta az állatokat. De nem betegesen, eszement módon, az emberrel egyenrangúnak tételezve őket. Nem véresszájú, hangoskodó állatjogi aktivistaként, hanem gyermeki érdeklődéssel és rajongással, tisztelettel és egészséges mértékű alázattal, ahogyan a természetet is szereti az ember. Kelly nem volt vegetáriánus, de igyekezett kizárólag olyan állat húsát fogyasztani, amelynek méltányos, szenvedéstől és sanyargatástól mentes élet adatott, akár a vadonban, akár a gazdái által. Kelly erkölcsi érzéke így kívánta, ő így látta helyesnek.

Gerald Durrell könyvein nőtt fel, és gyerekként saját állatkertre vágyott. A biológia és a környezet iránti érdeklődése korán megmutatkozott, kicsivel később pedig már tudatosan is törekedett arra, hogy azokban a tárgyakban mélyítse el ismereteit, amelyek segítségével megnyílnak az utak távolabbi céljai felé. A végső irányt a környezetmérnöki és az etológiai tanulmányok jelentették. A szellemi táplálék mellett Kelly gyakorlati tudnivalókkal is alaposan felvértezte magát. Minderre keresve sem találhatott volna jobb helyet, mint Alaszkát, a legvégső vadont, a Föld utolsó civilizálatlan szegletét, ahol szüleivel akkoriban élt.

Az évek repültek, és Kelly a kíváncsi, szeplős kis csitriből igazi tudóssá, és nem mellesleg rendkívül csinos nővé cseperedett. Égszínkék szemei, szőke haja és halovány bőre finn felmenőiről árulkodtak, és bizony nem egyszer megvádolták halvérűséggel is azok a férfiak, akik hiába ácsingóztak utána. Kelly velük hűvös volt, kimért és magabiztos. Néha még önmaga is meglepődött azon, hogy mennyire nem érdekli a szerelem. A férfiaknál sokkal jobban izgatta az, hogy mihez kezdjen a farzsebében lapuló diplomával. Voltak pillanatok, amikor aggodalom töltötte el a párválasztással, házassággal és hasonló dolgokkal kapcsolatos érdektelensége okán, de olyankor megnyugtatta magát azzal, hogy mint mindennek a világon, a szerelemnek is megvan a rendelt ideje.

Kellyt végül a világ egy eldugott, ám lebilincselő szépségű szegletében érte utol a szerelem. Ott ahol a hósipkás hegyek az égig érnek, az öböl vizében hosszúszárnyú bálnák fújnak jéghideg permetet, és a gleccserek lakóház méretű jégtömböket borjadzanak, miközben mennydörgésszerű robajjal vágnak végig a kísérteties némaságba burkolózott tájon. Az alaszkai Gleccser-öböl megszentelt hely. Templom, imaház, ahol az élet lényege, a létezés veleje és kegyetlen csodája a maga teljességében megtapasztalható.

Kelly alig töltötte be a huszonegyedik évét, amikor felvételt nyert a gleccserpark természetvédelmi őreinek csapatába. Első hónapjait gyalogos és kajakos járőrözéssel töltötte. (Motorizált járművekkel még az alkalmazottak sem mozoghattak a területen.) Azután beköszöntött az alaszkai tavasz, és az óceánjárók megindultak észak felé. Ezek az úszó szállodamonstrumok 7-14 napos utakat kínáltak azoknak a turistáknak, akik kényelemben és luxuskörülmények között kívánták felfedezni az északi esőerdők világát, az érintetlen vadont, a csodálatos faunát, a bennszülött indián törzsek máig élő kultúráját vagy a híres-hírhedt klondike-i aranyláz helyszíneit és relikviáit. Az óceánjárók némelyike mások számára tiltott vizekre is behajózhatott, ám ehhez speciális engedéllyel kellett rendelkeznie, melynek megszerzése számos feltételhez kötődött. Ezek egyike volt, hogy legalább egy nemzeti parki alkalmazott folyamatosan a fedélzeten tartózkodjon. Így lett Kelly kihelyezett természetvédelmi őr a Reputance nevű hajón. A Reputance kéthetes utakat futott. Utasait a kanadai Vancouverben vette fel, Kelly pedig a legelső alaszkai kikötőben, Ketchikanben csatlakozott, és visszafelé ugyanott szállt le.

Ez a munkakör kissé eltért a korábbitól, mert amellett, hogy továbbra is törvényeket tartatott be, és a természet fölött őrködött, most már pedagógusként és hoszteszként is működnie kellett. A kedvesség és a szigor keskeny határmezsgyéjén volt kénytelen egyensúlyozni, úgy, hogy se a nemzeti park, se az utasok, se a hajóstársaság érdekei ne sérüljenek. Kellyt nyitott személyisége, ösztönös vidámsága és életigenlése, valamint a természet iránti elkötelezettsége és önfegyelme tökéletesen alkalmassá tette erre a feladatra. Hol itt, hol ott tűnt fel keki szín egyenruhájában és karimás kalapjában az utasok között, mindenkihez volt pár jó szava és kellő türelme. Századjára is ugyanolyan átéléssel és izgalommal tudott mesélni a lazacok ívásáról vagy a királyrákok táplálkozási szokásairól, mintha legelső alkalommal tette volna. A turisták rajongtak érte, ő pedig rajongott a munkájáért.

Kelly ezekben a hónapokban az állatok és a fényképezés bűvöletében élt. Ódivatú analóg Nikonját, amit sehogyan sem akarózott újra cserélnie, mindenhová magával vitte. Kattogott a zárszerkezet, csapódott a tükör, nyíltak-csukódtak a lamellák. A „Kelly és az állatok" album jóformán napról-napra gazdagodott: Kelly karibuval. Kelly a púposbálna közvetlen közelében. Kelly és a jávorszarvascsalád. Kelly medvebocsokat etet a gleccseren. Kelly háton úszó tengeri vidrával.

Ha valaki akkoriban megkérdezte volna Kellyt, hogy mennyi az esély arra, hogy a nagy szerelem az alaszkai vizeken úszkáló munkahelyén lép be az életébe, hát azt válaszolta volna, hogy nagyjából annyi, mint egy púpos teve felbukkanásának a Hubbard-gleccser hátán. Márpedig pontosan ez történt. A férfi pedig nem csupán belépett a lány életébe, hanem igen gyorsan főszereplőjévé is vált annak.

A Reputance éppen a Gleccser-öbölben araszolt, amikor a jégdarabokkal mintázott vízből, a hajótól nagyjából ötven méterre előbukkant egy bozontos fej. Az utasok szinte kivétel nélkül a nyitott fedélzeteken tartózkodtak, onnét gyönyörködtek a tájban.

- Jegesmedve! – kiáltott fel egyikük, és pillanatokon belül hatalmas tumultus támadt körülötte. Kelly szemügyre vette a széles tempókkal úszó állatot. Megállapította, hogy jegesmedvéről szó sincs, hanem egy grizzlyhez van szerencséjük, majd izgalmas előadást rögtönzött az egybegyűlteknek a szürke medvék életéről és szokásairól. A mackó eközben elérte a partot, és minden különösebb erőlködés nélkül felkapaszkodott a majdnem függőleges, közel hatvan méter magas sziklafalon, majd eltűnt a gerinc mögött.

Mindez ebédidőben történt, így a látványosság eltűntével a tömeg is gyorsan szertefoszlott. Egyetlen férfi maradt a fedélzeten, továbbra is a sziklafalat figyelve, a korlátnak támaszkodva. Kelly hozzá lépett és megszólította:

- Azt a medvét hiába várja vissza! Mérföldekre is járhat már innét, a grizzlyk nagyon gyorsan utaznak...

A férfi sarkon fordult, és olyan arccal bámult Kellyre, mint aki angyali látomást pillant meg váratlanul. A nő megigazította fején a kalapot, rámosolygott az enyhén borostás, bakancsos alakra, miközben meglepetten konstatálta, hogy annak vonásai furcsán kellemes érzéseket ébresztenek benne.

- Ugyan mire vár? Miért nem megy maga is ebédelni a többiekkel? Innen hallom, hogy korog a gyomra.

A férfin látszott, hogy nagyon szeretne mondani valamit, csak épp a szavak nem tudnak előtörni belőle. Aztán csak kinyögte.

- Azt hiszem..., azt hiszem földbe gyökerezett a lábam.

Kelly érezte, hogy mélyen belül felbugyog valami jó és meleg, azután áradni kezd az ereiben. Íme a férfi, aki sóbálvánnyá dermed egy grizzly medve látványának szépségétől, és ráadásul még jóképű is! Hiába tisztázódott pár nappal később vacsora közben, hogy a földbe gyökerezés oka nem az Ursus arctos horrribilis volt, hanem egy Kelly névre hallgató, megejtően csinos finn-amerikai lány, akkor már nem volt menekvés. Persze Kelly ezt még nem sejthette. Egyszerűen csak örült a férfinek, aki onnantól kezdve újra és újra felbukkant a közelében. Ott volt a kishajós bálnalesen,