Az elválasztó fal

By Florence Barclay

Florence Barclay Angliában hallatlan népszerűséget ért el az 1910-es évekre. Mély vallásossága, szentimentális hite mellett határozott meggyőződése, hogy küldetése az egyszerű ember szórakoztatása és kétségtelen írói erényei emelték a csúcsra. Sohasem kereste a kritikusok kegyét, csak a jámbor lelkek elismerését. Műveit átszövi, belengi az isten, annak keresése, közreműködése, a sorsban betöltött, általa vélt szerepe. Ez a műve kortárs regény, az 1910-es évek Londonjában játszódó szerelmi történet, ahol a szerelmespár két tagja tízévnyi távollétet követően találkozik véletlenül, s még nagyobb véletlenként lakásaikat mindössze egy fal választja el egymástól...

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Apr 8, 2020
• ISBN: 9789634749639

Book preview

Florence L. Barclay

AZ ELVÁLASZTÓ FAL

fordította:

Lendvai István

BUDAÖRS, 2020

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-963-9 EPUB

ISBN 978-963-474-964-6 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2020

A mű eredeti címe:

The wall of partition

első kiadás: 1914

az elektronikus változat az 1926. évi

magyar kiadás alapján készült

a borító George Hyde Pownall (1876 – 1932) Westminster, London

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

FLORENGE L. BARCLAY

(1863-1921)

Újabban sok szó esik az anglikanizmusnak közeledéséről Róma felé. Ez a közeledés letagadhatatlanul meg is van. Elég az anglikán teológiai irodalom komoly termékeire rámutatni, hogy gondolkodóba, essünk. A szentatyák kiadásai mellett szent Ignác elmélkedései is megjelennek már anglikán kiadásban s rítusuk egyre jobban közeledik a katolikus rítus felé. A hivatalos egyházi imakönyv vitájában is főhelyet foglalja el az a kérdés, hogy a szent útravaló megőrizhető legyen templomaikban s ez már tulajdonképpen az Eucharisztia kultusza.

Politikai szempontok és világi tekintetek ezt a közeledést késleltethetik még, de a lelkekben egyre diadalmasabban ver gyökeret. Mennél jobban Krisztus-hívő az angol lélek, erkölcse és teológiája annál inkább katolikus régiókba szárnyal s nemcsak teológiai, de szépíróik között is ma vannak már igen sokan, akiknek írása teljesen fedi a katolikus dogmát és morált.

Talán senki sem szebb bizonyíték erre, mint Anglia egyik legünnepeltebb írónője, Florence L. Barclay, a limpsfieldi anglikán plébános leánya, ki írásaival annyi lelket visz közelebb Isten felé. A „Shenstone asszonya" regényének megjelenése alkalmából intézte hozzá e szavakat egy jezsuita páter:

„Engedje meg, hogy innen, Ausztrália közepéről fejezzem ki leghálásabb köszönetemet azért a nagy élvezetért és örömért, amelyet nekem többek között „Shenstone asszonyának olvasásával szerzett. Ilyen könyvek arra vannak hivatva, hogy sok jót tegyenek ezen a világon. Igazán teljesen érzéketlennek kellene lennie, akit olyan jellemek, mint Jane, Myra, Jim, Airth, magasztosabb eszmények felé ne terelnének.

S ezek az eszményien tiszta jellemek mind az ő ragyogó egyéniségének, mélységes lelkületének fényes vetületei, úgy hogy bizonyára minden barátját érdekelni fogja a kérdés: ki ő, honnan jött s hogyan emelkedett arra az erkölcsi magaslatra, ahonnan olyan élesen látó szemmel tekintheti át a legbonyolultabb életadottságokat és játszi könnyedséggel, de a leghatározottabb biztossággal oldja meg a legnehezebb problémákat.

Florence L. Barclay 1863-ban született a limpsfieldi (Anglia, Surrey) régi, vöröstéglás anglikán plébánián. A kis „Benny" - ahogyan édesanyja fiús természete miatt nevezte - élénk, mozgékony, vállalkozó szellemű, gyors elhatározású gyermek volt. A plébánia kedves, régimódi kertjének minden zuga mindmegannyi misztikus rugó volt Benny játékaihoz; minden fája, virága, fűszála megszemélyesített alakban élt benne s ezért tengernyi kedves emlék szála fűzte szülőhelyéhez, amely mindvégig az egyedüli „otthon" maradt számára, ahová igen gyakran tért vissza megpihenni.

Anyja rendkívül finom, gyengéd, közvetlen, vallásos lélek volt, aki gyermekeinek minden reggel oktatást adott a bibliából. Atyja, Reverend Samuel Charlesworth, tartózkodó, kifürkészhetetlen jellemű ember, aki nagyon későn nősült és agglegénytermészetébe belecsontosodott. Napjainak legnagyobb részét dolgozószobájában töltötte el, de igen szeretett családja körében hangosan felolvasni. Florence-ot, mint egész kis leányt egy alkalommal egy tündérmese annyira megragadta, hogy képes volt magától mindent megvonni és megtagadni, amíg megtakarított filléreiből a könyvet meg nem vehette. Florence a Szentírás iránti mély tiszteletet, a színlelést nem tűrő igazságérzetet és a mindenkivel szemben való előzékeny udvariasságot atyjától tanulta. A vallásos szülők mellett már kisleány korában igen szeretett imádkozni és rendkívül bízott az imameghallgatásban. Ez a hite végigvonult egész élete folyamán.

Férjéhez, Reverend Charles Wrigth Barclay-hoz, gyermekkori barátság fűzte s vele igen sok szép napot töltött el kölcsönös látogatások alkalmával. 1881-ben, 18 éves korában lépett házasságra az akkor már anglikán pappal. Nászútjuk Palesztinába vezetett, ahonnan örökre felejthetetlen emlékekkel gazdagon tért vissza. Anyjához, atyjához és testvéreihez intézett leveleiben végtelen elragadtatással és intenzív szubjektivitással ír a hosszú út átéléseiről. Különösen megragadó atyjához írt levelében az a rész, amelyben az Olajfák-hegyén átélt, felemelő szent pillanatokról számol be. Palesztinába a tengeren, onnan vissza pedig fel a Dunán, Európa országain keresztül tette meg a hazafelé vezető utat s egy levelében, amelyben visszafelé vezető útjáról számol be, megemlékezik arról is, hogy Bulgárián, Oláhországon és Szerbián át utazva éppen Magyarországon van. Sajnos, magyarországi benyomásairól nem ismerünk tőle feljegyzést.

Mikor a Szentföldről hazatértek, valósággal názáreti szellemmel eltelve telepedik meg férjével egy falusi anglikán plébánián s bár folytonosan művészi alkotó vágy tör ki belőle és sarkallja munkára, hősies lelkülettel lemond a dicsőségről, így házasságának első évében, 19 éves korában, különösen a zeneköltészet vágya fogja el, de legyőz magában minden ilyen vágyat s elsősorban jó feleség, még jobb családanya és férjének munkájában segítő társa akar lenni. Vasárnap délutánonként rendszeres bibliai előadásokat tartott a plébániához tartozó híveknek s híre csakhamar eljutott a környékre. Előadásaival olyan nagy hatást ért el, hogy egy hosszú éveken át hit nélkül élő ember minden vasárnap hétmérföldnyi gyalogutat tett meg csak azért, hogy őt meghallgathassa. Péntekenként pedig, amikor az ottani viszonyok szerint a plébániához tartozó, nagyobbrészt munkásokból álló családfők fizetésüket megkapták, azzal akadályozta meg az azelőtt szokásos kocsmázást és pénzelpocsékolást, hogy szórakoztató előadásokat tartott, amelyeken Istentől különösképpen megáldott színészi tehetséggel szerepelt s olyan sikert ért el, hogy szenvedélyes hallgatóinak száma hihetetlen mértékben megszaporodott, a kocsmák pedig elnéptelenedtek.

Szociális érzéke azonban ezzel még nem érte be; a legkiválóbb beteglátogató és nyomorenyhítő is volt, aki nem riadt vissza széltől, víztől, fagytól, éjszakától, hanem mindenütt ott volt, ahol szenvedést enyhíteni kellett. Ahol pedig a felgyógyuláshoz segíteni nem tudott, vigasztaló jelenlétével könnyebbé tette a szomorú nagy elválást.

Házassága alatt, 1900-ig összesen nyolc gyermeknek adott életet s mind a nyolcnak mintaszerű nevelést adott. Nevelési rendszerében és gyermekeihez való viszonyában sohasem állott a pillanatnyi hangulat hatása alatt, hanem mindig az igazságot, mint végcélt tartotta szem előtt. Sokszor volt alkalma haragra, de sohasem volt indulatos, csak szomorú és ezzel jobban tudott hatni, mint másvalaki a legszigorúbb fenyítésekkel.

A családban szokásos szentírás-tisztelet könnyen érthetővé teszi, hogy gyermekeinek ő is mindennap bibliai leckéket adott és hogy az előadások alatt valósággal átélte és együttesen is átélték Krisztus életét. Végtelenül finom lelkületéről legjobban az tanúskodik, hogy egészen kis leány korában, midőn édesatyja nagypénteken a templomban felolvasta szent János evangéliumából Krisztus kínszenvedését, Krisztus sorsáért aggódó gyermekszívét olyan mélységes fájdalom járta át, hogy valósággal sírógörcsöket kapott és édesanyja csak hosszú vigasztalások után tudta megnyugtatni és elcsitítani.

Rendkívül finom lelkületére vall az is, hogy kiváló telepatikus érzéke volt, amely különösen abban nyilvánult, hogy az elveszett tárgyaknak helyét minden keresés és gondolkodás nélkül nyomban meg tudta jelölni. Emellett kiválóan fejlődött volt gondolatátviteli képessége is, úgyhogy nem egyszer beteget is gyógyított szuggesztióval. De azért, bár ezekkel a kiváló képességekkel volt megáldva, soha egyetlen pillanatra sem hajlott az akkor annyira divatos spiritizmus felé, amelyet a legsúlyosabb bűnnek és az isteni törvények vakmerő megszegésének tartott, mert nemcsak az ószövetségben tiltja Isten a leghatározottabban az efféle dolgokat, hanem az újszövetség is kárhoztatja az okkult erőkkel való kísérletezést, nem is szólva arról, hogy az Egyház a szellemekkel való érintkezést már a középkorban is félre nem érthető módon tiltotta. Erősen meg volt győződve, hogy a spiritiszta médiumok igen sokszor ördögi befolyás alatt állnak s ezért mindenkinek, akire hatni tudott, a leghatározottabban tiltotta, hogy asztaltáncoltatáson és szellemidézésen, ha mindjárt pusztán szórakozás kedvéért vagy kíváncsiságból is, részt vegyen.

Kiváló szellemi képességeinek állandó fejlesztése mellett testi erejének ápolásával is sokat törődött s a különféle játékok, sportok mellett az izomfejlesztő úszás, evezés és kerékpározás állandó művelője volt, sőt ez utóbbit majdnem túlzásba is vitte. 1905-ben a túlfeszített kerékpározás miatt súlyos szívbajba esett, amely miatt teljes kilenc hónapig volt szobafogságra kárhoztatva. Ez alatt a hosszú kilenc hónap alatt egyik leánygyermeke ápolta a legodaadóbb szeretettel és ez alatt az idő alatt írta legszebb és a legnagyobb világsikert elért regényét a „The Rosary"-t (Az esti dal), mely azonban csak pár év múlva jelent meg nyomtatásban. Ebből a súlyos betegségéből lassan, de mégis felgyógyult s kiváló szellemi és testi erői lassan megint áldásos, sokoldalú tevékenység központjába állították. 1909 -1910-ben már hosszabb amerikai úton találjuk, s később lelki benyomásokban különösen gazdag olaszországi utat is tett.

Művészi hajlamai már négyéves korában jelentkeznek. Különös érzéke volt a zenéhez és az énekhez; csodálatos lágyságú és nagy átfogóképességű alt hangja, amely felnőtt korában beszédjét is valósággal kellemes zenévé tette, már akkor jelentkezett s mint nyolcéves kis leány bámulatos ügyességgel vezeti atyja plébániájában a hívek énekét. Csodálatos zenei harmonizáló képessége már ötéves korában jelentkezik s ez a képessége valósággal hozzáhangolta egyéniségét az orgonához, amelyen magát teljesen odaadó érzések hatása alatt órák hosszat tudott játszani. S miként a zenében a dallam, úgy a szó és érzés muzsikája vezette írásaiban. Jellemei összhangban vannak jóságtól, szépségtől, okosságtól és lelki kiegyensúlyozottságtól uralt egyéniségével.

Írói hitvallásáról önmaga többek között a következőket mondja: „Soha egyetlen sort nem írni, amely hacsak a bűn látszatát vagy a pirulásnak puszta leheletét vinné is valamely otthonba; soha egyetlen olyan jellemet megrajzolni, melynek az volna a célja, hogy lealacsonyítsa azoknak az eszményeit, akik írásaim révén bensőséges ismeretséget kötnek valamely magam alkotta férfival vagy nővel. És csakugyan összes írásain, amelyek közül immár a harmadikat bocsátjuk közre magyar fordításban, a végtelen tisztult erkölcsi felfogásnak szelleme vonul végig s csodálatos, hogy a mai, érzékiségre hangolt világban írásai mégis olyan hallatlanul nagy visszhangra találtak és annyi olvasót, sőt rajongót tudnak neki szerezni.

Alkotásai a következők: The Rosary (Az esti dal), The Mistress of Shenstone (Shenstone asszonya), The Wall of Partition (Az elválasztó fal), Through the Postern Gate, The Following of the Star, The Broken Hall, The Upas Tree, Returned Empty, Shorter Works, The White Ladies of Worcester.

Élete egész során sokat szenvedett, de még jobban szeretett. Soha betegség megtörni nem tudta; fáradtság, fájdalom munkájában meg nem akadályozhatta, ha arról volt szó, hogy másoknak szolgáljon. A háború alatt nemcsak a két fia teljesített katonai szolgálatot, hanem örömmel állította négy leányát is a sebesültek ápolásának szolgálatába, jóllehet hármat ezek közül ennek a munkának a teljesítése a szülői házból elég messzire kiszólított.

Életének alkonyán, 1920 karácsonyán, erősen megrongált, szervezetét mellhártyagyulladás és ennek révén szívének újabb, hatalmasabb arányban való legyöngülése teljesen aláásta. 30 évi hertford-heathi, fáradságot nem ismerő, önfeláldozó munkássága után hirtelen vágy fogja, el limpsfeldi „otthon"-a után, ahol eleinte látszólag javulás állott be, de rövidesen, 1921 március 10-én rettenetes kínok és háromnapi haláltusa után végre kellemes álomra szenderülve adta vissza végtelenül nemes lelkét a Lelkek Pásztorának.

A Szent István-Társulat

AZ ELVÁLASZTÓ FAL

Claudiának

1. fejezet

Tíz év után

Köd lógott London fölött azon a délutánon. December tizenkettedikét írtak.

A köd egészein rendjén való és időszerű volt karácsony előtt két héttel.

A Csatorna hajóutasai ragyogó napsütésben keltek át a Csatornán. A tenger ugyan megdagadt, de az égbolt kéken tündöklött, és a hatalmas hullámparipák nyakán fehér habsörény vágódott hátra, amint elébe rohantak a haladó gőzhajónak. A hajó oldalán megtorpantak, sós zuhanyt lódítva arra a néhány utasra, aki a fedélzeten merészkedett járni, - aztán a hajtása alá merülve, magasra emelték, majd hirtelen előpattanva, ismét a vizek katlanjába süllyesztették a hajót, amint Folkstone felé szántotta útját.

Régimódi karácsony hangulata kísértett a levegőben, amint a hajó-expressz Kenten átszáguldott. Azok az utasok, akiknek kedvük támadt megtörülni a homályos ablaktáblákat, sűrű fehér deret láttak a csupasz komlóskerteken, imitt-amott - elvágtatóban - piros magyalbogyók friss csillogását a dérlepte örökzöld levelek között.

Karácsonyi vakációjukra utazó angol iskolásfiúk, iskolásleányok kukucskáló-lyukat kapartak kötött kesztyűjük ujjával a fagyos ablakokon, és meglehetős fázósan mosolyogtak a bokrokra és a Kent-grófság apró templomaira, amelyek gyümölcsösök és tanyaházak közt fészkeltek. A Csatorna „cudarkegyetlen" volt, de hát ez így illett a karácsony közeledtéhez, és az édes otthon is egyre közelebb volt már. Zsebre tették vastag kesztyűiket, és az ablakszíjjal frissítették föl a kukucskáló-lyukakat.

Karácsony közeledett! A karácsonyi vásárlás hatalmas végső rohamára izguló-feszülő London semmibe sem vette a különben is időszerű ködöt. Már csak azért sem, mert ezen a december tizenkettedikei napon délután három órakor még csak magasan a. város fölött borongott, mint sápadt sárga mennyezet, amelyen váratlanul átbukkant a nap: kerek, piros, hamarszálló gömb.

London valamennyi lámpája égett. Az üzletek vidáman, ragyogóan sugárzottak. A sürgölődő tömegek könnyen meg tudtak lenni a nap nélkül, föltéve, hogy a nehéz, narancsszín baldachin a fejük fölött hirtelen alább nem ereszkedik, mindent sűrű sötétségbe borítva és a forgalom nyüzsgő harsogását komor zörgéssé silányítva, amelyre rövidesen vaksi csönd következik.

A hajó-vonat „esedékes" volt a Charing Cross pályaudvaron. A hosszú padok tisztán, készen álltak a poggyászok számára. A vámhivatalnokok a padok mögött álltak, vagy körülsétálgattak, időnként nagy sietve számokat írva krétával.

Az expressz jelzett. Jóég tudja honnan, hordárok hada bukkant föl hirtelen, messze előre sietve, és a peron szélén fölsorakozott készenlétben, figyelve.

Utasváró rokonok, ismerősök rohantak a várakozó hordárok mögé.

A hatalmas mozdony nagy gőzzel kibukkant a ködből, amely a folyó fölött még vastagabban lógott. Hamarosan berobogott, és a hajóvonat a várakozó tömeggel egy vonalban megállt.

Az első személykocsi legelső fülkéjének ajtaja kipattant, és egy magastermetű utas ugrott ki belőle.

Nyomban sarkon fordult, elhaladt a tömeg előtt, és az üres peronon át a végállomás középpontja felé tartott.

Két keze belemélyedt ulster-kabátja két zsebébe. Úgy látszott, nem csekély pocigyász van vele. De dacára, a vállára vetett útitakarónak és sötétbronz arcszínének, amely arra vallott, hogy nemrégen még a Kelet napja sütötte, egész megjelenése olyan véletlennek tűnt, annyira elütött a messziről érkező utasok kapkodó fontoskodásától, mintha csak tízpercnyi utat tett volna meg valamelyik külvárosi vonaton.

A valóság pedig az volt, hogy a magastermetű utas tíz esztendeje nem látott sárga londoni ködöt, nem hallotta azt a távoli zajt, amely maga London, és amely valósággal zene az igazi londoni ember fülében. Nincs a világnak egyetlen más városa, amelynek hangja hasonlítana London életének erre a mély harsonahangjára. A hosszú utas sok várost megjárt száműzetésének tíz esztendeje alatt, - hallotta Páris zörgését, Firenze recsegését-ropogását, New York dobpergését, Chicago vad vágtatását, a keleti városok tompa jajveszékelését. Megjárt minden földrészt, tanyázott sok országban. De most, amint a Charing Cross pályaudvar peronján ballagott és örvendezve szippantgatta a londoni vasút-állomások sajátos szagát, az angol ember ösztönös önuralmával azon reménykedett, hogy véletlen figyelői semmi jelét sem láthatják annak a mély megindulásnak, amely belülről elfogta amiatt, hogy végre a jólismert vonalak és hangok fogják körül.

Nem számított senkire, akivel találkozzék. Tíz éve volt már, hogy az „Istenhozott" nem jelentett számára semmit, csak emlékeket. És mégis, - az üres peronon egy alacsony hölgy jött feléje, valósággal röpült.

Alacsony, esetlen, anyás külsejű volt, barna szőrmébe gombolyodva, ami csak növelte megjelenésének kedves bizalmasságát. Aranyszélű csiptetője mögül két csillogó, fürkésző szem tekintett ki. Tágas keblén nagy csokor ibolya. A csokor görcsösen ugrott-esett, amint a hölgy lihegve rohant.

Mikor hallótávolságra ért a magastermetű utashoz, kitárta két karját, és - még egyre rohanva - elkiáltotta magát:

- Ó, én drága jó fiam! Isten hozott! ó, milyen jó, hogy megint itthon vagy! Isten hozott, édes fiam!

A következő pillanatban a magas termetű utas azt várta, hogy a kitárt karok körülölelik és nekiszorítják az ibolyacsokornak.

Már azon gondolkozott, hogy miféle illendő megjegyzést tegyen majd ilyen kellemes, de váratlan körülmények között, mikor földerengett agyában, hogy azok a csillogó szemek inkább mögéje néznek, mintsem őrá. Hátrapillantott a válla fölött, és egy vézna, sápadt iskolásfiút látott, aki mögötte baktatott a peronon. Nyilván valamelyik vidéki iskolából érkezett, és még mindig a „cudarkegyetlen" Csatorna hatását érezte.

A magas termetű utas kitért. Az alacsony hölgy elsuhant mellette. Függői megcsörrentek, ibolyacsokrából kellemes illat terjengett.

A következő pillanatban a fáradt, tenger gyötörte iskolásfiút agyonölelte, csókolgatta, kérdésekkel ostromolta, Istenhozott-tal elárasztotta, aztán újra kezdte a csókolgatást. A fiú átengedte magát ennek a gyönyörűségnek. Hiszen a pajtásai nem látják úgysem. Olyan jóleső volt a hosszú, magános utazás után anyja karját érezni magán, - az ismerős szőrmét arcán, - az ibolyaillatot köröskörül. Elfelejtette a Csatorna minden búját-baját, a téli utazás minden viszontagságát Lausannetól idáig. Még mindig a Charing Cross peronján voltak, de a kis angol iskolásfiú egyszerre hazaérkezett.

A magas termetű utas mosolygott és továbbment.

„Isten hozott, drága jó fiam! ó, milyen jó, hogy megint itthon vagy!"

De milyen képtelenség is volt tőle csak egy pillanatra is azt képzelni, hogy ilyen szavak, aminők ezek voltak, neki szólhatnak! Hiszen nem volt senki, akinek bármit is jelenthetett volna az, hogy ő tíz évi távoliét után visszatért!

Odament az állomás könyvesbódéjához. Úgy rémlett neki: tágasabb és teljesebb, mint az, amelyikre emlékezett. A maga műveiből igazán kielégítő gyűjteményt talált vonzó, olvasható kiadásokban. Távollétének minden esztendejére jutott egy, mert gyorsmunkájú író volt és győzte jó anyaggal. Tulajdon neve ötlött elébe egy hirdető céduláról nagy betűkkel:

RODNEY STEELE

legújabb műve:

A RÖPÜLŐ BOOMERANG

Fölvette a Röpülő Boomerang egyik példányát. Az első bekötött példány volt, amelyet látott. Utolsó korrektúráját rövidebb úton küldte meg, mielőtt hazafelé indult. Forgatta a lapjait, futtában áttekintve az egész könyvet.

A fürge, éber fiatal segéd nyomban ott termett.

- Nagyszerű egy könyv, uram. Rodney Steele legújabb műve. Most jelent meg.

Steele ránézett a fiatalemberre, és szemében derű csillogott. Ez volt az első megjegyzés, amelyet Angliában a könyvéről hallott. Ez tán az „Istenhozott"?

- Jól fogy? - kérdezte.

- Mr. Steele-nek minden könyve jól fogy itt, uram. Tetszik látni, a közönség szereti őket útiolvasmánynak. Szórakoztatók, tele vannak kalandokkal, sok bennük a tájfestés, mindegyikben van egy kis szelíd szerelem. Semmiféle probléma, semmiféle fejtörő, és holtbiztosan szerencsés befejezés. Ez kell az utazó közönségnek.

- Látom. És ezek a motívumok vannak minden könyvében?

- Csaknem mindegyikben. De tele változatossággal. Mr. Steele nagy utazó. Egy-egy regényt küld haza minden országból, amelyben tartózkodik. Ez itt, a Pillangó Menyasszony, ez Japán. A „Disznófark Herceg, Kína. A „Bíbor bojtok közt Kelet-Amerikáról szól, a. címe - azt hiszem - a nagy indián kukoricamezőkre vonatkozik. „A Sivatag őre: ez Egyiptom. Az egyetlen ország, amelyről még nem írt, India. Talán majd ezután következik.

Rodney Steele összeráncolta szemöldökét, amint letette a „Röpülő Boomerang"-ot.

- Meglehetősen silányaknak látszanak - mondta hirtelen.

A fiatalember arca elkedvetlenedett.

- Én nem mondtam, hogy irodalom van bennük, uram.

Rodney elmosolyodott, mikor a megrökönyödött kritikusoknak ezt az ismert jelszavát hallotta. A fiatalember tovább beszélt:

- És lehet, hogy nem az ön ízlése szerint valók. De frissek, olvastatják magukat, tele vannak a tájak levegőjével, és - mondhatom - ezt szereti az utazó közönség.

Megfordult, hogy rendbe igazítsa a könyvoszlopot, a hirdető cédulát szembeötlőbb helyre tette, és nyomban el is adta ugyanazt a példányt, amely az imént Rodney Steele kezében volt, egy vevőnek, aki odasietett és türelmetlenül követelte a művet.

A fiatalembernek diadal csillogott a szemében, mikor visszafordult a magas termetű utashoz.

De Steele mintha már el is feledkezett volna a „Boomerang-ról. Egy hatsillinges regényt vett föl, amely feketébe volt kötve, rajta vastag arany betűk. A hirdető cédula azt hirdette róla: „Az idény könyve. Új írónak új regénye.

Rodney Steele elolvasta a címét: „A Nagy Válás. Max Romer regénye."

- Mi ez? - kérdezte.

A fiatal könyvárus megint egy lelkendezés volt.

Ó, uram, ez önnek való könyv, ha még nem olvasta! A főnökünk azt mondja, ez fölér Mr. Steele valamennyi könyvével. Ez az idény könyve. Mindenki ezt olvassa, mindenki erről beszél is, ez pedig még nagyobb dolog... Parancsol asszonyom? „A Nagy Válás? Tessék. Hat silling. Köszönöm... Tetszik látni? így megy ez egész nap. És külön megadóznak érte, csak abban a pillanatban megkapják, amikor kívánják... „A Nagy Válás? Mindjárt gondoltam, uram. Tessék! Köszönöm.

- Ki az a Max Romer? - kérdezte Rodney Steele vontatottan.

- Nem szolgálhatok vele, uram - felelte a fiatalember. - Azt hiszem, álnév. Úgy hallottam, egy hölgyé. De ezt nem hiszem.

- Mik a… motívumai?

A fiatal könyvárus tétovázott. Aztán egyszerűen csak annyit mondott:

- Szerelem. A szerelem és az élet.

- Szerelem? - érdeklődött Rodney Steele. - Úgy gondoltam, ezekben a többi könyvekben is van szerelmi motívum

- Igen, hogyne - felelte az ifjú. - Lehet, szerelmi motívum. De ez, ez: Az Igazi.

A hosszú utas nevetett

- Rendben van - mondta - nekem éppen Az Igazi kell.

Belecsúsztatta a könyvet ulsterje zsebébe, és a fiatal könyvárusnak odaadott egy