Giroflé és Girofla

By Ambrus Zoltán

A századforduló körüli évtizedek legendás hírű írója Ambrus Zoltán. Félelmes színikritikus, népszerű regényíró. Novelláit, tárcáit előszeretettel közölték az újságok. Franciásan könnyed és elegáns íróművészetéről, klasszikus egyszerűségét és világosságot

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633442043

Book preview

AMBRUS ZOLTÁN

GIROFLÉ ÉS GIROFLA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-204-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Gyergyai Albert

ELŐSZÓ

Régi adósságot ró le a kiadó és a tanulmányíró, régit és hovatovább tűrhetetlent, amikor végre közzéteszi Ambrus Zoltán válogatott s talán legjobb elbeszéléseit – addig is, míg feltárhatja s több kötetben is bemutathatja e nagy író ismert és ismeretlen, szétszórt vagy elfeledett írásait. A századforduló irodalmának, amellyel újabb irodalomtörténetünk olyan behatóan foglalkozik, s amelynek nagyobb, sőt kisebb íróit is annyi gonddal és szeretettel iparkodik új életre hozni, alig volt tiszteltebb s jelentékenyebb s ugyanakkor mellőzöttebb s félreértettebb tehetsége az Ambrusénál, s e mellőzöttség és e félreértés a múltban és a jelenben mindig annyi bókkal és jóvátétellel párosult, hogy máig sem látjuk tisztán, vajon igazán szerették és becsülték-e kortársai, a jelenkorról nem is szólva, amely zavartan, feszengve s egyre értetlenebbül áll egy-egy még kapható Ambrus-kötet, Midás Király, Berzsenyiek vagy akár a Színházi Esték egyre megfoghatatlanabb, egyre ködlőbb lényege előtt. Vajon népszerű író volt-e korában olvasói között? S érdeme szerint méltatták-e a hivatalos, a rangadó körökben és a kritikában? Ha kortársai közt nem lelt megértésre, mennyire kedvelték a fiatalok? S ha régebbi irodalomtörténetekben nem kaphatott megfelelő helyet, mért nem sietünk helyrehozni a múlt vagy a félmúlt tévedéseit? Ha csak a puszta tényeket nézzük, csupa zavart látunk és ellentmondást. Pályáját egészen fiatalon, Arany László, Gyulai és Péterfy mellett kezdte – csakhogy hamar ott is hagyta őket. Tagja volt az Akadémiának s a Kisfaludy Társaságnak – de vajon részt vett-e egyáltalán e társaságok belső életében? Fejlődése folyamán a Nyugatig jutott el – csak az a kérdés, mily fokig azonosította magát vele. Műveinek tizenhat kötetes díszkiadása Révainál a századkezdet szokása szerint „nagy íróvá" szentelte, Mikszáth, Herczeg, Gárdonyi külsőleg egyenrangú társává – de vajon az olvasók szentesítették-e ezt a rangot? Nem szólva arról, hogy ez a tizenhat kötet műveinek sem egészét, sem talán legjavát nem jelenti, mivel egyes kötetek meglepően könnyű fajsúlyúak, s csak elnézésből kerülhettek Midással vagy a Solus Erisszel egy vonalba, míg ugyanakkor akárhány magvas, bár rögtönzött lapja máig is sárgult napilapokban vár a felfedezőre, s ő maga, az író is, nemegyszer oly közömbösen, máskor meg oly kegyetlenül válogatott írásai között, hogy például karcolatainak vagy színikritikáinak legjavából az olvasó csak a „Színházi Esték csonkított szövegeit ismerheti. Mintha nem is a kor, a közvélemény, nem is a kritika közönye vagy képmutatása volna a hibás Ambrus Zoltán e felemás és ellentmondásos irodalmi helyzetében, hanem talán ő maga, az ő büszke tartózkodása, önkéntes elszigeteltsége, igényessége, érzékenysége, ízlése és jelleme – a hírverés, az újságírás, a vásári irodalom, a népszerűség hajhászás s a nem csupán gazdasági, hanem „szellemi érdekszövetségek aranykorában. A mai olvasó csak a művet, csak a teljesítményt nézi, s okkal-e vagy ok nélkül, de nemigen törődik azokkal a körülményekkel, amelyek hol szárnyukon viszik, hol csírájában eltiporják a legszebb terveket és tehetségeket, s még kevésbé ad felmentést azoknak a gyengédebb vagy merevebb természetű alkotóknak, akik nem tudnak, vagy nem akarnak együttúszni a korárammal. Vannak írók, főképp az újkorban, akik maguk teremtik meg (persze kiadóikkal és fullajtárjaikkal egyetértőn), maguk harsogják világgá mindent legázoló lángelméjüket, s mint régebben D’Annunzió vagy újabban Montherlant, szívósan és szemérmetlenül égetik nevüket a köztudatba. Ambrus legjobb s mindmáig is kiadatlan szatírái az irodalom e legújabb „hőstípusát" ostorozzák legsűrűbben, és érthető, hogy természeténél, írói természeténél fogva kívül maradt a hatalom s a népszerűség körein. Hova is tartozott tulajdonképp, hisz valahova tartoznia kellett: haladó volt-e vagy konzervatív? Egy-egy tanulmánya vagy novellája (Martinovics – Téli Sport – vagy a Fületlen Ember) lázadónak, sőt kis híján forradalmárnak mutatja – viszont, tudjuk, sose jutott túl a szimbolikus lázadásnál. Urbánus-e vagy vidéki? Egész életét Budapesten tölti, s legtöbb műve a fővárosról szól – de szerette-e és mennyire ezt a pesti kultúrát? Realista volt-e, vagy romantikus, mint nem egy kortársa? „Nyugatos"-e vagy akadémikus? Nemzeti-e vagy kozmopolita? Mivel mind e vonásokat hol egyszerre, hol egymás után, de mindenütt megtaláljuk műveiben. De vajon nem ez jellemzi-e, ez a sokfelé ágazottság, ez a sehová nem tartozás, ez az árnyalatosság Ambrus legjobb munkáinak legsajátosabb lényegét? S jóllehet szinte minden művét az aktualitás sugallta, s mindannyi egy-egy személyes vagy egy-egy korélményéből sarjadt, nem ennek köszönhette-e, ennek a korával szemben álló kritikai készségének, azt a csípős és friss harciasságot, amely még krónikáiban is túléli? Kortársai, úgy látszik, tisztelték műveltségét és erkölcsiségét, utánozták stílusát, hangvételét, műfajait, s talán legjobb pillanataikban a céh, az író- és újságíró céh élő lelkiismeretének tartották, anélkül, hogy közelről, közvetlenül dédelgették volna, mint ahogyan Mikszáthot, Herczeget, vagy Gárdonyit szerették. S mégis, ennek a távoli, hűvös, személytelen, szinte elvont s a mi családi irodalmunkban oly szokatlan természetű és fegyelmű írónak egyre több olvasója akadt a fővárosban és vidéken, egyre többen lelték meg benne, a lassanként halódó Hét s a feltörő Nyugat határmezsgyéjén, a maguk kedvelt íróját, tanácsadóját s mintaképét, aki nemcsak kedélyünket, hanem elménket is tudta táplálni, s mint egy fogékonyabb korban Goethéről mondta egy csodálója, e sivár magyar századkezdetben ő volt kissé a mi Goethénk, „der leise Bildner unzähliger Einzelner. E sorok írója nemcsak saját, hanem sok-sok kortársa érzelmeit tolmácsolja, amikor kamaszkorának Ambrus-élményére emlékezik. Akik akkor nemcsak mulatságot, hanem eszmét, emberséget, napilapoknál, s tankönyveknél magasabb műveltséget kértünk könyveinktől, nem az „úri Herczeghez vagy a „naiv" Gárdonyihoz folyamodtunk, hanem az épp akkor megjelent tizenhat kötetes Ambrushoz, akinek nevét és írásait ugyanakkor a régi Hétben, a kezdődő Nyugatban s a Klasszikus Regénytár hangulatos bevezetéseiben is felfedeztük. Szegénységünkben a jobb módúak között, falusi együgyűségünkben az élelmes városiak között, tikkatag tudásszomjunkban a parlagi önteltséggel szemben, Ambrus Zoltán emelt bennünket a magasabb műveltség régióiba, az ő tanulmányai, fordításai és novellái ismertettek meg sokunkat egy tisztább és telítettebb szellemi atmoszférával, s az ő hangja, logikája, ékesszólása és iróniája tanított meg akárhányunkat az írás, a kifejezés mesterségére és hatalmára. Igaz, szerény létével, óvatos írásmódjával, patikamérlegen formált aggályos ítéleteivel egyikünket sem nevelt forradalmárrá – viszont nem is kábított el semmiféle csillapítóval vagy altatóval, ismeretlen szomjúságot, nyugtalanságot oltott belénk, önérzetet és méltóságot egy gerinctelen világrendben. Ambrus Zoltán nemcsak olvasmányt – életet, életeszményt jelentett nekünk, épp ezért nehéz, szinte lehetetlen hidegen elmélkedni az ő sorsán, alakján és művészetén, mert hiszen az emlékezés hogy tudna különbséget tenni, logikus, józan, mérlegelő, értékelő különbséget, a fiatalkori élmény s a végleges vélemény között, s e bűvös név négy szótagja egyszerre idézi fel bennünk Midás Király, Solus Eris vagy Giroflé és Girofla történetét, egy vidéki olvasókör hűvös nyári félhomályát, s magának az írónak szinte füllel hallható, egyenletes elbeszélő vagy fejtegető stílusát… E sorok írója sose látta testi mivoltában Ambrust, s emlékében nem is külseje él, úgy ahogyan arcképei s emlékíró kortársai ábrázolják, hanem szellemivé tisztult s változatlan lényegében, úgy ahogy művei formálhatták, s ahogy írásaiból szól hozzánk, s korából és könyveiből, életéből és legendáiból ezt az Ambrust szeretnénk a mai olvasónak kihámozni.

1

Életrajzát, írói pályáját meglehetősen jól ismerjük; egyrészt, mert több, aránylag pontos értekezés foglalkozik vele, másrészt és elsősorban azért, mert ma is élő leánya, éppolyan szorgalommal, mint szeretettel, egész tárházát gyűjtötte össze az Ambrusra vonatkozó adatoknak, emlékeknek, tanúságoknak és feljegyzéseknek, s nem egy legenda cáfolatát, nem egy tévedés helyesbítését az ő szorgos és érzékeny figyelmének és jól értesültségének köszönhetjük. Annál kevésbé van tiszta képünk Ambrus egész munkásságáról, amelynek jó, ha egyharmada jelenhetett meg könyv alakban, míg akárhány kitűnő novellája, regénytöredéke, karcolata vagy bírálata ötven év sajtótermékeiben, napilapokban, folyóiratokban, almanachokban, naptárakban várja, hogy ha csak részben is, összegyűjtsék, vagy legalább számon tartsák a legjavát. Debrecenben született, 1861-ben, ugyanott, ahol majd Ady is nevezetes éveket tölt, de Ambrusról, úgy látszik, néhány novelláját leszámítva, elég hamar lepergett minden odavaló benyomása, úgyhogy Móricz megjegyzése, hogy semmi „debrecenit se talált benne, bizonyosan hiteles. Nagyapja állatorvos volt, ismerte „a füveket és a sókat s lófőszékely, vagyis nemes, csikszentkirályi előnévvel. Apja viszont papnak készült, de 48-ban honvédnek jelentkezett, Isaszegnél megsebesült, egy ideig rejtőzködött, és végül is vasutas lett, Debrecenben pénztáros, Mezőkeresztesen már állomásfőnök, Pesten jobbrangú tisztviselő, művelt, több nyelven olvasó, sőt zeneértő hivatalnokember, aki fiát igen gondos nevelésben részesítette. 1880-ban, egy évvel azután halt meg, hogy Ambrus első írásai a Fővárosi Lapokban megjelentek, ahol az apai gyászjelentés egyúttal a mi írónknak első irodalmi méltatása: „Felnőtt fia, Zoltán, alapos irodalmi és széptani ismeretekkel bír, s a Fővárosi Lapokban név nélkül több jól írt tárcája jelent meg újabb magyar könyvekről. Az író anyja, Speth (vagy Spett) Vilma, anyai ágról Kovacsóczy Farkas erdélyi kancellár leszármazottja; apja uradalmi intéző volt, a forradalomban tönkrement, s a család, vagyona romjaival, Debrecenben éldegélt. 1860-ban az elszegényedett intéző lánya a szerény székely vasutas, Ambrus József felesége lett; s unokája merengő szelíd teremtésnek ismerte, akinek feljegyzései között ily magvas meditációt is talált: „Láttam a sima vörös lenmagot kékvirágú növénnyé nőni és láttam, mint lesz a kékvirágú szép növényből szép sávolyos asztalkendő – ami egyszerre mutatja a mi régi asszonyaink költőiséget és háziasságát. Iskoláit Ambrus Zoltán Debrecenben, Nagykárolyban s főképp Pesten végezte, s Rákosi Viktor feljegyezte egyik emlékezésében, hogy Lenhossék Mihályéknál az orvostanár fiával, Ambrussal és Porzsolt Kálmánnal maguk írta darabot rendeztek és játszottak nagy szenvedéllyel. A színházért való rajongása, úgy látszik, egész életén át elkísérte: már mint diák bérletet vesz a Nemzeti Színházba, feljegyzi színházi benyomásait, első cikke Leonardának, Björnson egykor híres darabjának előadását méltatja, írói tevékenységének egy jó részét, még idősebb korában is, a színikritikának szenteli, egyik közismert szerelme is színésznő volt, Márkus Emília. Második feleségét, Benkő Etelkát, a későbbi operaénekesnőt – mint Giroflé és Giroflá-ban Vidovich Feri Haller Mirát – egyenesen a színpadtól hódítja el, s élete nagy sérelmének öreg korában azt érezte, hogy jó pár évi igazgatás után olyan megalázó módon kellett otthagynia a Nemzetit, holott még csodálói sem igen értik, mit szeretett úgy e hivatalán, s mint tudott évekig ellenállni a húszas évek politikai, társadalmi és színházi viharainak. Mivel családi körülményei korai kenyérkeresetre szorították, jogi tanulmányait előbb egy ügyvédi irodában, majd pedig 1882-től a Földhitelintézetnél hasznosította, ahol főnöke s pártfogója maga Arany László volt, s ahol tizenöt esztendőt tölt, miközben egyre-másra írja cikkeit és novelláit, fordításait franciából s első eredeti regényeit – és ahogy önéletrajzában mondja, így sodródott végleg az irodalomhoz. Hamarosan, fiatalon, egyike lesz Budapest legkeresettebb műkritikusainak: a Fővárosi Lapokból előbb az Egyetértésbe kerül, ahova Péterfy ajánlja, mégpedig tulajdon utódjául, aztán Jókai Nemzetébe, ahova párizsi tárcáit küldi, majd az Ország-Világba (itt jelenik meg legelső novellája), egy időre a Pesti Naplóba, több évre a Magyar Hírlapba (ahova színikritikákat, vezércikkeket és novellákat ír, valamint a Midás Királyt, első, csonka formájában s egy kisebb regényét, a Gyanút), megint a Pesti Naplóba, utána a Pesti Hírlapba, s ugyanakkor, rövid időre, a Budapesti Szemlének is vendége (ahol Bourget-ról közöl tanulmányt s novellákat fordít Anatole France-tól), s kezdettől fogva főmunkatársa a Hétnek és az Új időknek, ami nemcsak termékenységét, hanem kedveltségét is mutatja. Kétszer nősült: első felesége, maga is kezdő írónő, rövid házasélet után tífuszban pusztult el fiatalon (s a Midás Király tündéri Bellájában őneki, a szépséges Tormássy Gizellának állít emléket), a második, Benkő Etelka (a Giroflé és Girofla Haller Mirája), operett-énekesnőként kezdte, s mint operaénekesnő halt meg, körülbelül tíz évvel Ambrus előtt. Lakást is több ízben cserélt, családi és helyzeti körülményei szerint, de azért mindig hű maradt a Duna és a Nagykörút közé eső városrészekhez, a redakciók, a kávéházak és a színházak kedvéért – bár alapjában, kezdettől végig, oly egyszerű, puritán és átlátszó életet élt, hogy valóban, mint családjában s szűkebb körben ismételgette, ez az élet „iskolakönyvekbe kínálkozott példának" – amin ő ennek a csendjét és erkölcsi tisztaságát érthette, míg a mai, kegyeletlen írók inkább a monotóniáját.

Képzeljük el a fiatal Ambrust az akkori fiatal Budapesten, amelynek ő, a székelyvérű, vidéki vasutas fiú lesz majd az első, vagy egyik első, hiteles és érzékeny krónikása. A múlt századvég Budapestjének, Ambrus Zoltán Budapestjének még alig volt pár százezer, legfeljebb félmillió lakosa, de már, ifjú atlétaként, büszkén mutogatta izmait, világvárosnak képzelte magát, főképp Béccsel versengett, a növekedő forgalmával, keverék és egyelőre jellegtelen népességével, hangos mulatóival s rikító látványosságaival főképpen a millennium táján kezdte mindinkább vonzani egyrészt a külföldieket, másrészt a munkát kereső vagy szórakozni vágyó vidékieket. Még élnek a régi idők, a század eleji Pest tanúi, akik még nádast, mocsarakat s terméketlen homokot láttak a Kálvin tér, a Keleti pályaudvar vagy a Parlament tájékán, s még úgy mentek nyaralni a Városmajorba vagy a Zugligetbe, mint utódaik a Balatonra, a Tátrába vagy a tenger mellé. Ambrus, aki együtt nő, együtt fejlődik városával, főképpen fiatalságát szereti és bírálja, fiatalosnak látja, érzi művészetét, épületeit, vagyonát, egész életét, állandó „hejehuja kedvét, elbizakodottságát és komédiázását: „az erőlködők és parvenük városa vagy, kedves kis Chicagóm! – amivel már alvilágát, bűnügyeit és panamáit is érezteti. A félmilliós lakosságot két és félszáz kávéház, egész utcákra terjedő s majdnem annyi mulató, köztük egy tucat kisebb-nagyobb igényű és arányú színház szórakoztatta, s művészeit és artistáit, politikusait és bankárjait, íróit és újságíróit a kávéházak álluxusában vagy fényes tükörablakain át az egész város, az egész vidék, az egész világ bámulta. A kávéházak egyébként egész kis hierarchiát formáltak, az akkori társadalom hierarchikus tagoltsága s hierarchikus igényei szerint: külön kávéházba jártak a művészek, az artisták, a politikusok, a kereskedők, a tőzsdések, az ügynökök, a jogászok, a sportemberek, a kofák, a mágnások, az újságírók, a munkásmozgalmiak, s e tükrös, márványoszlopos, aranydíszes, sőt nemegyszer freskókkal ékes ál-paloták nemcsak biliárd- s kártyaasztalaikkal, nemcsak tömérdek hírlapjukkal és kitűnő pincéreikkel vonzották a közönséget, hanem pezsgő életet, társaságot, munkahelyet, otthont is jelentettek igen sokszor a szűk lakásokban tengő, társasági, közösségi vagy szalonéletet nem ismerő s legtöbbnyire társtalan és otthontalan fővárosiaknak. Főképpen az újságírók szállták meg a kávéházakat: mindegyik lapnak vagy nyomdának megvolt a maga közeli, meghitt, állandó tanyája, s mindegyik nevesebb szerkesztőt vagy írót legkönnyebben a maga kedves kávéházában lehetett megtalálni. Sőt maguk a lapok is nagyrészt a kávéházakban készültek: a Hét, Ambrus egyik orgánuma, leginkább a Koronában, a Kammonban, az Otthonban, a Kispipában és a Hungáriában íródott, s maga Ambrus, déltől hajnalig s a nap más-más szakában, mindig más-más kávéházban, de napról napra ugyanott és ugyanannál az asztalnál tartózkodott, de mindig aznapi cikkén vagy a heti tárcáján tűnődve, hol magában, hol baráti körben, ahogy egykori osztálytársa, Rákosi Viktor feljegyzéseiben, vagy későbbi pályatársai, Herczeg Ferenc vagy Benedek Elek emlékezéseiben olvashatjuk. Ambrus legtöbb írása, a századvégi magyar írók nemegyszer legszebb művei, ezekben a kávéházakban s türelmetlen s efemer újságoknak készültek, s irodalmi életünknek néhány évtizeden át a kávéházak s az újságok adták a keretet, a légkört, a távlatot.

A magyar újságírásnak, tudjuk, ez volt az „aranykora. Régebbi politikai pártok tekintélyes vagy elavult orgánumai mellett egyre-másra keletkeztek az új pártok vagy csupán csak érdekcsoportok lapjai, jónevű vezércikkezőkkel, népszerű tárcaírókkal, szemfüles „újdondászokkal, többé-kevésbé tájékozott színházi és sportrovatvezetőkkel, mert a századvég Pestjének az újság és a kávéház mellett a lóverseny és a színház, főképp az operettszínház volt legkedvesebb, legáltalánosabb s legjellegzetesebb szórakozása. A Nemzetiben az ifjabb Dumas-t már kezdi kiszorítani Rostand, valamint Ibsen és Maeterlinck, s Csiky Gergely nyomában feltűnik a fiatal Herczeg; de a közönség többségét jobban érdeklik a primadonnák, akiknek zajos versengése lapokon s kávéházakon túl az egyetemi ifjúságot is lelkesíti, s Blaha Lujza és Pálmai Ilka, Hegyi Aranka és Küry Klára francia, angol, bécsi és magyar operett-szerepeikben tipikus „hősnőivé" válnak ennek az ijesztőn könnyelmű s látszólag oly életvidám, bár ugyanakkor ezer gonddal s fenyegető problémával terhes századvégnek.

Mint a kor minden írója, a fiatal Ambrus is kiveszi