Gyermekirodalom A-tól Z-ig

By Trencsényi László

Trencsényi Lászlónak, a pestiegyetem tanárának, pedagógiai kutatónak a 2012-es ünnepi könyvhéten jelent meg Gyerekek színpadon, nézőtéren címűgyűjteményes kötete. Ebben a kötetben a gyermekszínjáték, gyermekkoncert,gyermekek színháza, koncertterme körében lezajlott nevezetes történésekszemléje, kritikája volt olvasható, melyet a szerző a hetvenes évek ótafolyamatosan adott közre kulturális és pedagógiai szaklapokban. Jelen kötet akár folytatása islehet az előzménynek. Ezúttal a gyermekirodalom áll a középpontban. A könyvszerkesztői elve hasonló. 1969 óta folyamatosan, azaz csaknem 45 esztendejekíséri Trencsényi figyelemmel a gyermekekhez forduló, gyermekeknek szántirodalom, könyvkiadás történéseit.A publikációk sora sajátosgyermekirodalom-történeti dokumentum a magyar gyermekkönyvkiadás közelmúltbelitörténetéből. Nézőpontja sajátos, személyes: talán hangsúlyosabb a (manapságsokat vitatott) hetvenes-nyolcvanas évek bemutatása.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633769690

Book preview

TRENCSÉNYI LÁSZLÓ

GYERMEKIRODALOM

A-TÓL Z-IG

Kritikai írások, elemzések

a gyermekirodalomról

(1970–2012)

 [FPK:TRANSACTION_NOTICE]

[FPK:TRANSACTION_QRCODE]

[FPK:TRANSACTION_CUSTOMER_NAME]

[FPK:TRANSACTION_DATE]

[FPK:TRANSACTION_ID]

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-376-969-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Trencsényi László

Első könyvemet Major Klára, a nemrég elhunyt jeles ismeretterjesztő-szerkesztő felkérésére Horgas Bélával és Levendel Júliával közös szerzőségben írtuk. A Minerva Kiadó adta ki 1976-ban A gyerekek másképp olvasnak címmel. A könyv amolyan kalauz volt érdeklődők számára: milyen könyveket adjanak a gyerekek kezébe.

Sok idő eltelt azóta. Egy biztos: többszörösen másképp olvasnak… Képernyőről, okostelefonról és egyéb, a mi nemzedékünk számára furcsa készülékről. S bizonyára mást is.

E könyv közvetett válasz a kérdésekre.

Csokorba gyűjtöttem azokat a hosszabb-rövidebb írásaimat, melyek a gyerekirodalomhoz kapcsolódnak. Könyvkritikák, lelkendező üdvözlések, elméleti próbálkozások. Több mint 40 éve kíséri pályámat a gyermekirodalom, az olvasás. az irodalmi-művészeti nevelés kérdésköre. Tárgyban született publikációim sora a maguk módján megrajzolnak egy olvasatot a XX. század utolsó, a XXI. század legelső harmadának gyerekirodalom, gyermekkönyvkiadás -történetéből.

Tudom, vannak nálam módszeresebb, tájékozottabb gyermekirodalom-történészek, értőbb kritikusok, mégis úgy gondolom, érdekes narratíva ez ügyben az enyém is. Annál is inkább, mert a gyermekirodalom elmélete, kritikája hazánkban nem különösen pártfogolt, „futtatott" tudományág. Mostohagyereke pedagógiának, irodalomelméletnek, irodalomtörténetnek is. Ezért bátorkodom kiadni ezen írások gyűjteményét.

Az írások korábban megjelentek sajtóban. Óvodai Nevelés, Könyv és Nevelés, Köznevelés, egy időben az Úttörővezető, Kincskereső, aztán Óvodai Élet, A Kisgyermek, Pedagógiai Szemle, majd Új Pedagógiai Szemle, Magyar Pedagógia, Új Ifjúsági Szemle, Iskolakultúra, Fordulópont, a Miskolci Pedagógus. Köszönet a szerkesztőknek, hogy befogadták ezen írásokat.

A kötet nem a kronológiát követi. Úgy gondoltuk a szerkesztővel, hogy egy alfabétumba rendezett gyűjtemény mintegy enciklopédiaszerűen, árnyaltabban tájékoztat. Az alfabétum forrása elsősorban a felidézett szerzők kezdőbetűje, más esetben – füzérkitika, elméleti írás esetén – a téma fontos, központi kifejezése, kulcsszava diktál (ez utóbbi esetekben kurzívval, dőlt betűvel jelzem a szöveg elején a kapcsolódó kulcsszót). Ez a szerkezet egy szempontból nehezíti az olvasást – nem, pontosabban cserepeire törve tükrözi a szerző nézeteinek változásait, reményeim szerint fejlődését. A hiteles tájékoztatás érdekében minden írás mögött ott szerepel keletkezésének dátuma. A szövegeken lényegében nem változtattam. Alig egy-két esetben húztam ki olyan kifejezéseket, mondatokat, melyek a mai közolvasónak mást jelentenek. A gondolatokat – születtek volt akár a múlt század hetvenes éveinek közepén, az adott politikai kontextusra is tekintettel – ma is vállalom, ismétlem, az olvasó követheti a pályakezdő fiatalember megkísértéseit, de érlelődését is. Talán így hiteles, talán így tanulságos.

A kötet funkciója nem igényelte, hogy minden esetben részletes könyvészeti adatokat mellékeljek. A művek, szerzők jól azonosíthatók.

A

ÚJ GYERMEKVERS-ANTOLÓGIA

Az Unikornis Kiadó vállalkozása (Az Új gyermekvers-antológia a Magyar Költészet Kincsestára című, igen reprezentatív sorozat 96. kötetében) s Ambrus Judit szerkesztő munkája már csak azért is dicséretes, hogy annyi néma esztendő után újra az irodalmi élet témájává tette a gyermekekhez forduló, gyermekekhez szóló, gyermekek által kiválasztott költészetet, egyszerű terminussal: a gyermekköltészetet. (Inter arma silent musae – mondanánk, s tennénk hozzá, hogy a gyerekek múzsája különösen elhallgatott a politikailag kiélezett utóbbi esztendőkben). Örömünkre újra van gyermekirodalom-vita az irodalmi szaksajtóban! Szilágyi Márton kritikája az Élet és Irodalom március 15-iki számában legalábbis ezt ígéri. Legyen úgy! E recenzióval tehát egyszerre kívánom tájékoztatni a gyerekversek egyik (ha nem a) legfontosabb közvetítőit, a tanítókat, de folytatni kívánom a nagyon aktuális irodalmi vitát is!

Szilágyi Mártonnal egyetértésben tudomásul veszem a szerkesztő és a kiadó mentegetődzését, miszerint jogi korlátok szabtak határt annak, hogy a modern magyar gyerekköltészet nagy klasszikusai elférjenek a kötetben (Weöres, Szabó Lőrinc, Móra Ferenc, valamint az Öreg néne őzikéjét író Fazekas Anna hiányáról van szó, NB ez utóbbiról azt tartja az irodalmi legenda, hogy az ötvenes évek kiadó igazgatónőjének művét a renitens, ám különlegesen tehetséges Kormos István csiszolta irodalmi értékűvé). Szilágyi Mártonnak Oravecz Imre, Szilágyi Domokos, Bella István, Csukás István kimaradása fáj. Én bővíteném a sort a Móra Kiadó emlékezetes gyerekverskötet-sorozatának megannyi fontos leleményével: Veress Miklós, Szepesi Attila, Horgas Béla, Csoóri Sándor, Nagy László, Szécsi Margit, sőt Kassák, Simai Mihály, Csorba Piroska, Ágai Ágnes. Vagy Gyurkovics Tibor? Sőt Ranschburg Jenő, a pszichológus? De Osvát Erzsébet, Pákolitz István is egy-egy művel helyet kaphatott volna. Igaza van az És kritikusának, amikor a határon túli igen gazdag magyar termést kevesli e kincstárban, miért csak Kányádi reprezentálja a „hatágú sípot"? Miért hiányzik akár Kovács András Ferenc a kötetből?

Tagadhatatlan: a 60-as évek irodalmi életében bombaként robbant gyermekköltészet arányos számbavételével ez a kötet adós marad. Új szerkesztőre, akár új jogi egyezkedésekre vár. Mindenképpen szükség lenne egy ilyen gyűjteményre!

De méltassuk most e kötet erényeit!

Ez elsősorban mégiscsak teljességre törő ambíciója! A kezdetektől, a népköltészettől a reformkoron, a XIX. századvégen át jut el a modernekig – így együtt sosem látott bőségben rendezi a kincsestárba mindazon verseket, melyekkel magyar nyelvet értő gyerekolvasót szórakoztattak, vidítottak, szomorítottak, „szép szóval oktattak s „játszani is engedték. Ebben a történeti teljességben szolgál okulásul az a modern kor, mely a „gyerekszoba-költészetből" autonóm irodalmi ágat, a híres-nevezetes magyar gyerekköltészetet dajkálta ki.

Az is dicséretes, hogy az „alkalmi költészetnek is teret enged ebben a teljességre törő összeállításban. Korrekt módon itt van a „tanítóköltemények java is – Pósa bácsit olvashat az olvasó, véleményt alkothat róla. S – történelmi igazságtétel kiemelkedő korrektséggel: a „cserkészdalok és az „úttörődalok szövegei is megtalálhatóak. (Tartozunk a filológiai igazságnak, hogy Jankovich Sej, a mi lobogónkat-ja inkább „ifjúsági" vers, mint gyermekvers, a népi kollégisták indulója volt, nem úttörődal, az ismeretlen szerzőnek tulajdonított Zengjük a dalt kezdetű pedig a Tanácsköztársaság katonaindulója volt.) Az ötvenes éveket bízvást reprezentálta volna Fazekas Annának némi iróniával közölt „pártos" versei mellett Szüdi György, akár Hajnal Anna is. De Gazdag Erzsi is e korszak reprezentatív – egyébként maradandó értékű – gyermekvers-költője volt!

S a „fogyasztott gyermekirodalom elismerése iránt is teljes kritikusi elismerésem, amikor a rajzfilmek versbetétjeit is – Romhányi, a „rímhányó szerzőségével – reprezentálja a kötet. Ez is hozzátartozik, ez is idetartozik. E körben én még tovább is mentem volna: egy ciklust a „gyermekded táncdalszövegek is megértek volna (Én egy kiskutyát kérek szülinapra, Pancsoló kislány, Írtam a bátyámnak egy dalt stb.). Ez is integráns része a gyermekköltészetnek. A „kincstár egyik alsó polcán ennek is helye van.

Mindent összevéve: fontos, tanulságos kötet. Érdemes kézbe venni, érdemes folytatni róla a vitát.

Ambrus Judit (szerk.): Gyermekversek. A magyar költészet kincsestára. Unikornis 2001.

(2002)

BÓBITA ÁLMOS

E címmel Aszódi Évának új válogatása jelent meg a Móra Kiadónál. Gyermekversek, altatódalok – ez a kötet alcíme. Igen szép a kompozíció: ringatóktól az éjszaka költői ábrázolásain át az utolsó versek már a hajnal, az ébredés költeményei. S mindehhez Hincz Gyula bravúros, a modern gyermeki látást, rajzi kifejezést ötvöző, sokszínű tollrajzai.

Kész csemege a költészet s a modern grafika felnőtt barátainak! A Móra Kiadónak dicséretére válik, hogy egyre több kiadványa – kezdve a Weöres-Bóbitától – felnőtt olvasók kedves olvasmánya, könyvtárának kincse. Amennyire dicséret ez, annyira probléma is.

A kötet az Óvodások verseskönyvében meghatározott szerkesztési elvek alapján készült, jórészt támaszkodik is anyaga arra. (Kár, hogy a Móra Ferenc írta Este kimaradt.) A szerkesztő elsősorban klasszikusaink műveiből gyűjti össze a harmatcseppeket. E kötetben csak magyar költők versei szerepelnek. Az alap, a kiindulás természetesen Weöres. Igen jó új találmány a Szabó Lőrinc Tücsökzene-részlet, még szenzációsabb a József Attila-vers, az Eszmélet első szakaszának kiválasztása (A földtől eloldja… ). Bízunk abban is, hogy Babits Új leoninusainak szuggesztív ritmusa megtalálja az utat a gyerekekhez. Félek azonban, hogy Kosztolányi szegény kisgyermekének panaszos versei nem találnak gyermekközönségre. Még kockázatosabb (ezt az illusztráció frappánsul jelzi) Radnóti Éjszakája. A Családi kör, a kötet egyetlen epikus darabja, befér-e a lírai gyűjteménybe? Még így a részlettel szemben is felmerül a kérdés. (Érdemes kipróbálni. – Szerk.) A kötet érdeme az is, hogy a tartalomjegyzék jelzi, ha egy mű részletéről van szó. S még egy kérdés: ha már altatógyűjtemény, hogy maradhatott ki a József Attiláé?

Aszódi Éva törekszik a fiatal magyar költők szemmel tartására is, most Beney Zsuzsa a legfiatalabb költője a kötetnek.

A gyűjtemény másik összetevője, a népköltészet kevésbé képviselt. Magyar altatók mellett néhány nyugat-európai és szláv éjszakai vers szerepel, s egy vietnami altatódal. Ezt kevésnek tartom. Merészebben lehetett volna új és új népköltési gyűjteményekben kutatni, akár a finnugoroknál, akár az afrikaiaknál is, nem beszélve a kötet látszatánál jóval gazdagabb magyar népköltészetről.

Meggyőződésem, hogy gyönyörű altatókötet állt volna össze. Még akkor is, ha gyermekeink a magyar népköltészet (s ezt követő versek) ritmusára figyelnek álmosodó szemmel. Tehetséges műfordítóink megtalálták volna az ideális megoldást. A hangsúlyos versek megszokott ritmusát úgy is megtöri már több modern időmértékes költemény. Jó lenne, ha az új kiadás – hisz a közönségsiker várható – felfigyelne e gondolatokra is.

(1972)

MESEVONAT

Az antológiát válogatta és szerkesztette: T. Aszódi Éva, kiadta a Móra Ferenc Könyvkiadó, megjelent 1976-ban. Ugyan a Mesevonat az egész világot beutazza ebben a kötetben, sőt az Óperenciás-tengeren is túlzakatol (hiszen a pingvinek, zsiráfok, krokodilok, tajgai állatok országából, különös vidékekről olvashatunk egy-egy mesét a világirodalmi mesegyűjteményből, de fontos meseszíntér Tótágasország, a Négyszögletű Kerek Erdő és más igazi mesebeli hely is), ám a pályaudvar vagy a főútvonal – hogy a vasúti közlekedésnél maradjunk a kötetcím után – igazában „Hajcsi". Az Álom bakterei kezelik a sorompót, Lefekvés az állomásfőnök. Az öt évvel ezelőtt megjelent Bóbita álmos című versantológia prózai párja ez a kötet, az elalvás előtti meghitt-nyugodt percekhez kínál olvasnivalót népes külföldi és hazai szerzőgárda műveinek válogatásából.

Ennek megfelelően a gyűjtemény első és legfontosabb rétegét azok a mesék (történetek) alkotják, amelyek alapvető motívumaikat magából az alvásból, az álomból merítik. Különleges értéke a csokorból két írásnak van. Ivan Vyskocil Utazás Hajcsiba című meséje egy valóságos álomba utazás története az ágyvonaton, teli szellemes ötletekkel, amit a fordítás is hűséggel visszaad (talán rá is tetéz). Kedves és a mesehallgató-elalvó gyerekekkel sokáig felidézhető játékos mozdulat a hajcsibeli köszönés: bal kezünket arcunk bal felére tenni, balra hajtani fejünket, lehunyni szemünket. A másik izgalmas írás Hárs László Beszélgetős meséje az ’igazi valamiről’. Ez is esti történet, hőse a közismert Buci, aki születésnapjára várva kitalálja magának a Valami-napot, akinek ajándéka semmiképp nem lehet a papa pótolta csodálatos golyóstoll sem, csakis a „valami", ami igazán álomban látható. A gyerekek világában természetesen sejtelmes áttűnés mesei és valóságos között igen szépen és bensőségesen mutatkozik meg ebben a mindazonáltal olvasmányos, cselekménnyel is bíró mesében, ahogy ezt Hárs Lászlótól megszoktuk, gazdag mondanivalóval telten a mese és gyerekszerető felnőttek számára is, mégis (evvel együtt) gyermekekhez szólóan.

A kötet következő rétegét azok a gyerektörténetek alkotják, melyben gyerekek kedves-szelíd megható élményeit örökítették meg ember- és gyermekkedvelő felnőttek (köztük: Arthur Miller, Vidor Miklós, Sebők Éva). Kedves, gyengéd megfigyelések és hasonló hangvételű írások ezek, lírájuk uralkodik a cselekmény felett – bizonyára ezért kerültek az esti kötetbe. Hiszen ez az „estiség" nemcsak a témaválasztásban jelentkezik, legalább annyira a kötetbe került művek hangvételében, alapjában véve szelíd-gyengéd világában.

Az előbb említett gyerektörténetek hangvételében ráadásul egy kis édesbús melankóliát is lelhetünk (ahogyan mi felnőttek emlékezünk gyermekkorunkra). A többi mese fordulataiban is gyakori a félálomszerű áttűnés (Sziráky Judit, Tordon Ákos és mások írásaiban), nincs nagy izgalom, nagy csatajelenet. Gianni Rodari meséjében (A harangok háborúja) is harangszó űzi el a háború gonoszságaira készülő hadvezéreket, és puskalövés nélkül beáll a béke. Győz az egér, a teknősbéka, s nem is komoly párviadal, mesébe illő küzdelem által, ezúttal a megszokottnál szelídebb-gyengédebb győzelmekkel.

E kötet humora is szelíd esti mosoly inkább (már említettük Vyskocil meséjét), talán Frank Baum Mo ország és Tótágasföld határán című meséje válik ki előnyére egy fokkal erőteljesebb, harsányabb humorával.

Igazi tündérmese – „királyos", ahogy az óvodás gyerekek nevezik – kevés van a kötetben. Nagy próbatételek, nagy kalandok, nagy ellenfelek és nagy győztesek a Mesevonatban nem találhatók (ők – úgy látszik – nem vasúton járnak, szívesebben hatlábú táncos paripán, széllelbélelt köpönyegben).

Ez a hiány persze a szerkesztő egységes szerkesztési elveit tükrözi. A mesevonat – helyenként talán kissé monoton, ritkábban unalmas – zakatolása az álomba kísér.

A kötet egységes hangvétele a szelíd gyengéd, kicsit mélázó – melankolikus, inkább lírai – humánuma a szerkesztő és az egyenrangú illusztrátor, Szántó Piroska sajátos állásfoglalása „estimese-ügyben".

Az állásfoglalás helyességének próbája az lesz: gyermekhallgatói mennyire kedvelik meg a kötetet.

Felülnek-e a fátyolozott függönyű, csendes-gyengéd mozgású, szelíd-kellemes tájakon át vezető síneken járó vonatra?

(1976)

IFJÚSÁGI REGÉNY BUDAPESTRŐL

Szerzője, Mirjam Akavija titokzatos mosollyal nyújtotta át könyvét jeruzsálemi találkozásunk idején. Janusz Korczak (aki egyebek között az I. Matykó király című világhírű meseregény szerzője volt) emlékének szentelt konferenciának voltunk résztvevői. Tört magyarsággal még néhány szót is fűzött az ajándékhoz.

Kötelességem hírt adni a műről. Nem egyszerűen azért, mert a szerző – mint a könyvbe foglalt életrajzból megtudjuk – Krakkóból menekült Izraelbe, és kelet-európaiként, teli aggodalommal, szorongással, de küldetéstudattal vállalta az ötvenes évek végén a budapesti szolgálatot diplomata férje oldalán. Azért is, mert a szóban forgó ifjúsági regény színhelye: Budapest.

A regény a hatvanas években játszódik, és a hatnapos háborúval ér véget. Galija és Miklós: a megszakadt kapcsolat egy kamaszlány és egy kamasz fiú története. Két világ. Ezúttal különösen Galija a fiatal nemzedék sudár tagja, diplomatagyerek, öntudatos izraeli. Miklós egy budapesti internátus szomorú és nagy terheket cipelő lakója. Drámai sors az övé, az apját már a kommunista rendszerben üldözik. Szerelmi konfliktus áll az üldözés hátterében. A fiú anyja pedig férje meghurcolásába őrül bele. A cselekmény középpontjában egy felnőtté formáló kalandos utazás áll. Ennek során talál egymásra a két fiatal, és keresi fel egymást bátorítva egy felvidéki szanatóriumban a korábban sosem látott, megtébolyodott anyát. Itt érdekes alakra lelnek, a sztoikus Kellermann doktorra, aki elmagyarázza nekik, zsidó létére, megannyi szenvedés dacára miért is maradt otthon, Magyarországon.

Izrael a fény, a boldogság, a hősiesség országa Galija és az írónő szemében. A hatvanas évek Budapestje szürke és nyirkos, spionok követik a regényhősöket. A nyomasztó miliő megteremtésében az író még arra a tódításra is vállalkozik, hogy a főváros műemlékeivel ismerkedő leánynak úgy mutatja be a Hősök terének oszlopcsarnokát, hogy a hősök sorában a középső, a legmagasabb oszlopon álló személy – maga Lenin.

Kár ezekért az írói túlzásokért. Az alapprobléma, a két világ ütköztetése ezek nélkül is érdekes, ábrázolása több ponton izgalmas lélektanilag is.

Galiját gyengéd érzelmek fűzik Miklóshoz, a kapcsolatban érthetően ő az aktív. Ám a háború, a magyar–izraeli diplomáciai kapcsolatok megszakadása, a hazaköltözés izgalma elviszi Budapestről, vissza a forró Izraelbe.

(1994)

Á

AMI ROKONNÁ TEHETI AZ EMBERT

Ha nagyon figyelmes szemmel tanulmányozza valaki, a szigligeti parasztházak alapjaiban bizonyára talál olyan faragott követ, mely a hegyoldalban épült egykori kastély falaiból való. Az alapos szemlélő meg – ezt már Ágh Istvántól tudom – a kastély kövei között egészen bizonyosan felismeri a néhány méterrel magasabban és jó néhány évtizeddel korábban épült vár építőanyagát. Honnan hordták a köveket a várhoz? Csak folytatni kell a gondolati játékot, hogy elképzeljük a római légiók veteránját, amint nem is oly nagyon messze innét a tóra néző nyári lakját építteti. (Hátha került ebből az ezeréves házromból a várépítő jobbágy szekerére. Ha a szigligetire nem, hát egy másikra bizonyára.) De hisz történelem az is, ha – még nagyobbat lépve hátra az időben – a képzeletbeli balatoni parasztház építőkövei közt azt a követ keressük meg, mely az egykori pannóniai vulkán torkából lökődött ki. Lehet választani! Kit melyik kor érdekel! Így épül sajátmagából a történelem.

Még egy példát! Ilyet magam is láttam már, de emlékezetem mélyéről most Ágh István Üres bölcsőnk járása című könyve emeli elő. Nincs már meg az egykori dűlőút az iszkázi határban, ahol a gyerek Pista nem is oly rég még baktatott, a föld arra végestelen végig egy tábla, egyforma növényt ringat. Annak is már több mint 20 éve, hogy nem egyenként szekereznek arrafelé az emberek szántani, vetni, aratni, hiszen a szövetkezet vagy a gazdaság nagy tábláját művelik közösen, szorgalommal és okos gépekkel. De a föld őrzi a 20 év előtti múlt emlékeit. Ahol a dűlőút vezetett, ahol a nyikorgó, nehéz szekerek törték hosszú ideig a rögöt, még ma is másképp nő a vetés, a csenevészebb sorok – messziről látszik – emlékezve őrzik az egykori kocsinyomot. (Erre van saját példám: a régészet tudományának ma fontos eszköze a légi fénykép. Mint pontos alaprajzok, úgy látszanak a magasból a vetésben az egykori emberi nyomok; romokat, régi házak alapjait, temetőket rejtenek, s árulnak el a múlt faggatójának.)

Ágh István nem – ha mégoly szelíd – „géppel száll fölébe", őt errefelé a gyerekkor, az ifjúkor emlékei hívják. Iszkázon született, Pápán, Tapolcán járt iskolába, s a Balaton vidékéhez, a Bakony hegyeihez is emlékek sora fűzi. Az író  a könyv írásakor egyidős a Kincskereső-olvasók szüleivel. Annak a nemzedéknek tagja, amelyik különösen érdemes arra, hogy a mai gyerekek kérdezzenek tőle. Ők nemcsak egyszerűen egy nemzedéket képviselnek. Bármennyire is mindennapi, hétköznapi emberekként járnak-kelnek köztünk hétköznapi ruhában és szavakkal, ők nagyobb történelmi változásokat, sorsfordulókat éltek meg, mint előttük – s tán utánuk –, akár a római légionista, a várbéli jobbágy vagy kapitány, Napóleon csatatéri ellenfele vagy szövetségese, akár a füredi villa író lakója. Ezért aztán, mint a vetés a dűlőutat, különös féltéssel őrzik a történelem emlékeit, hiszen annak különleges láncszemét alkotják.

Ő még evett egy tálból a mesebeli szegény emberrel, ha nem éppen ő a legkisebb fia. Feküdt olyan ágyban – ebbe a legjobb lefeküdni, tartja –, melynek frissen sült, hűlő kenyér adta édes melegét. Így ír: „Én is szántottam valamikor, nagyon kicsi koromban, meg apám után mentem a barázdában, szerettem a puha földet nyáron, hűtöttem meztelen talpamat, jó volt egerekre vadásznom, botommal bolygattam kifordult fészküket." Bizonyára a Kincskereső olvasóinak szülei is érdekes, történelemről tanúskodó élmények sokaságáról tudnának szólni.

Hogy Ágh István emlékei könyvvé gyarapodtak, ezt talán két fontos tulajdonsága tette lehetővé. Még nem volt költő, nem is tudta, hogy azzá lesz, de figyelte, megfigyelte a világot. Olyan példát idézek, melyhez hasonló figyelemedző gyakorlatot szívesen ajánlok minden Kincskereső-olvasónak, akár költő lesz belőle, akár nem: „A gabonatábláról már messziről tudni lehet, miféle fajta. Az árpák selymesebbek és alacsonyabbak, a zabnál. A rozstábla, ha megfújja a szél, ezüstössé válik, mint a hullámzó Balaton, s még mintha kis halak milliárdjai is úszkálnának a felszínén. A búza méltóságosabb, sötétebb, erősebb szára miatt nem olyan hajladozó, talán mert ő a gabonák királya, belőle lesz a kenyér."

A másik idézet a másik tulajdonságról tanúskodik: „Tiszta meleg józanságot érzek: hanyatt dőlve a vonaton, mert bárhová megyek a Bakony és a Balaton táján, mindig találok valakit, akivel ismerősen kezet foghatok." Az írónak valóban sok ismerőse van. A vonaton utazók közt, de a képzelet batárjain utazók között is. A fontosnak ezt tartom: mindkét fajta barátság – az igazi is, a képzeletben vállalt is – együtt formálja az embert. A mai barátok, a szegényemberek ivadékai ugyanúgy, mint a történelem alakjai. Ágh István bölcsőhelyének vidéke különösen gazdag az utóbbi fajta utazókban (de bizonyára ilyen gazdag valamennyi Kincskereső-olvasó társam bölcsőhelye is képzeletbeli találkozásokban). Pápától Tapolcáig, Veszprém és Szigliget között, Iszkázról indulván és Iszkázra visszaérkezvén eltűnődhet: erre járt Berzsenyi Dániel, Savanyú Jóska, Petőfi, Jókai, Kinizsi Pál, Gizella királyné, Nagy László, Reguly Antal, Kocsi Csergő Bálint – és még mennyien (hogy az évek sorába állítsd őket, kit-kit a helyére, azt rád bízom a könyv olvasása után).

Nem könnyű olvasmány Ágh Istváné. Nem is egyszerre kell olvasni, mint a regényt. Talán fejezetenként, mint az útikönyvet. Térképpel a kézben, talán kerékpár nyergére támasztva, vagy épp a Balaton, a Bakony felé zakatoló vonaton. De érdemes akár mondatonként is olvasni! Érdemes kiírni, gyűjteni a szépek