Tanulmányok meséről, gyermekirodalomról

By Petrolay Margit

Ma már kevéssé ismert, hogy Petrolay Margit irodalomtudósi, irodalomtörténészi munkássága is jelentős, elméleti írásai segítették a magyar óvodaügy modernizációját, hozzájárultak a kritikus évek után megújuló, mára virágzó magyar gyermekirodalom elméleti hátterének megrajzolásához.
E kötet e tanulmányokból kínál reprezentatív válogatást.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633770955

Book preview

PETROLAY MARGIT

TANULMÁNYOK MESÉRŐL,

GYERMEKIRODALOMRÓL

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-095-5

© Petrolay Margit jogutódai

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELŐSZÓ

Sok óvónő, bölcsődei gondozónő és a 0–7 éves korú gyermekek nevelésével, fejlődésével foglalkozó szakember: orvos, pszichológus, művész a Magyar Pedagógiai Társaság Kisgyermeknevelési Szakosztályának rendszeres ülésein ismerkedhetett meg Petrolay Margittal és munkásságával. Az 1967-ben újjászervezett társasági élet első évtizedeiben szembetűnő gyakorisággal szerepelt előadásaival, kitűnő vitaindítóival a jeles írónő, Margit néni.

Szeretettel hallgattuk. Elbűvölt minket csendes humorával, sokoldalú műveltségével, olvasottságával, barátságos, lassú beszédével, humanizmusával. Legtöbbre a világos gondolkodást és a lelki harmóniát tartotta. Egész lénye ezt sugározta. Nagyon szerettük őt hallgatni. Ezeken az „ötcsillagos összejöveteleken rendre túlléptük a megszabott időkereteket, észre sem vettük, hogy elrepült az idő. Komolyan vette feladatát, hivatását, hogy tudatosítsa bennünk, miért kell a mese, mi a szerepe a nevelésben, az értékek közvetítésében. Tőle tanultuk meg, miért kell magyar népmeséket mesélni, miért nem kell aggódni a tündérmesék esetében a groteszk vagy agresszív elemektől: „a mese szóba áll a gyermeki szorongással, a sajátos gondolkodással, a gyermeki képzelettel.

Szoros kapcsolatban állt gyermekolvasókkal is – határokon innen és túl. Részt vett a szlovákiai magyar óvónők anyanyelvi továbbképzésein. Számos levelet, rajzot kapott tőlük egy-egy találkozó után.

Érdeklődéssel követte más szaktudományok tudományos eredményeit, nem csupán a modern pedagógia, de a lélektan, az orvostudomány, a néprajz, a mesetudomány, az irodalomesztétika jeleseire is figyelt.

Fontos szerepe volt abban, hogy a „nagy korszakára" készülő új magyar gyermekirodalom kiválóságai találkozzanak, cseréljenek eszmét fenti szakemberekkel – a Magyar Írók Szövetsége Gyermekirodalmi Szakosztályában, ahol – vele együtt – ebben az időben Hárs László, Tatay Sándor, Földes Péter, Aszódi Éva, Janikovszky Éva, Kántor Zsuzsa, Tarbay Ede voltak a mértékadók.

Emberséget, magatartáskultúrát is tanultunk tőle. A vitákban lebilincselően érdekes, szellemes érvei voltak, stílusa sohasem volt kioktató. Álláspontját, meggyőződését rengeteg új ismeret felsorolásával tudta hitelessé tenni.

Később óvóképzős hallgatóim legjobbjaival „jutalomból" tehettem nála látogatást otthonában. Volt eset, hogy a hallgató szülei hívtak fel a találkozó után meghatottan: meghatározó élményben volt részük gyermeküknek. Tudásból, kedvességből, örök derűből, bölcsességből.

Amikor kézhez kaptam Az emberiség emlékezete című, a meséről szóló kötetének Szabadi Ilona ösztönzésére készített kéziratát, úgy olvastam, mint egy krimit, izgalommal, érdeklődéssel. Sikeres könyv volt ez annak idején.

Frick Mária könyvtáros 1995-ben a Bajai Képzőben kötetbe foglalta az akkor még jóformán eleven életmű tapasztalatait („Ismerje meg Petrolay Margitot" címmel jelent meg), sok kutatással, személyes tapasztalatokkal gazdagította a bőséges idézetekkel ékesített monográfiát. E kötetet nagyon fontos műnek tartom. A hosszú életmű, a XX. század fordulatait emberséggel, figyelemmel megélő élet 1997 karácsonya előtt lezárult.

A szerző 100. születésnapjára összefoglaló emlékkötetet én szerkeszthettem A Kisgyermek-könyvek sorozat számára. Egy életmű a mese szolgálatában: Petrolay Margit címmel jelent meg 2009-ben. Benne kortársak, kollégák visszaemlékezései, elemzései, néhány reprezentatív mese, néhány tanulmányrészlet.

Úgy látjuk, hogy gyermekirodalomról, a meséről szóló fontosabb tanulmányai – melyek alapvetően a 70–80-as években, az új magyar gyermekirodalom fontos korszakában születtek – nem csupán kordokumentumok, nem csupán irodalomtörténeti adalékok (ugyan a gyermekirodalom történetírása oly sovány, hogy minden adalék fontos egy majdani összefoglaló mű számára), hanem a legtöbb gondolat, tapasztalat, kutatási eredmény ma is érvényes és tanulságos gyerekneveléssel, elsősorban kisgyermekneveléssel, irodalmi neveléssel, és gyermekirodalom-alkotással foglalkozó értelmiségiek számára.

Tomor Lajosné

AZ EMBERISÉG EMLÉKEZETE

A XX. század egyre inkább eltárgyiasuló világában a technika mindenhatóságában bizakodó ember mind gyakrabban panaszkodik a magányról. A művészetek s közöttük a mai szépirodalom tanúsága szerint az ember – a tudomány és technika csodáinak létrehozója s egyszersmind élvezője – egyre inkább egyedül érzi magát az általa létrehozott világban, egyre hevesebben kívánkozik vissza az elveszett paradicsomba, abba a világba, ahol az értékek hierachiájában még előkelő helyet foglalt el a humánum.

Ez a hiányérzet szólal meg azokban az igényekben, melyek egyre hangosabban követelik a trónfosztott érzelmek rehabilitálását. Az érzelmekét, melyek nélkül az ember élete kopár és kegyetlen. A társadalom nehezen nélkülözi azokat az értékeket, amelyek az embert közel hozzák embertársaihoz, értelmet adnak olyan fogalmaknak, mint család, haza, emberiség, szeretet, barátság, szerelem, hűség… Röviden: ami emberré minősíti az embert. Az érzelmek nevelését azonban nem lehet tárgyként kezelni, beiktatni az órarendbe heti két órában. Az érzelmek nevelésének – nem mondunk ezzel újat – az esztétikum kínálja a legjárhatóbb utat: az esztétikum, mely megmutatkozik a környezetben, az emberek közötti érintkezésben és mindenekfölött a művészetekben.

*

A kisgyermekben korán megjelennek az esztétikum iránti fogékonyság jelei. Mielőtt még beszélni tudna, már megkülönbözteti a zenei hangokat egyéb hangoktól, és látható örömmel reagál rájuk. Ezzel szinte egy időben érzékelni tudja már a ritmikus és a prózai beszéd különbségét is, és a ritmus örömét hamarosan érzelmi tartalommal éli át. Így jut el arra a fokra, amikor a korábban alig értett szavak érzelmek kifejezőivé válnak, és tükrözik a kisgyermek egyszerű, de erőteljes érzelmi életét. Ahogyan előrehalad a gyerek az anyanyelv aktív és passzív elsajátításában, olyan mértékben válik képessé differenciáltabb érzelmek kifejezésére, és – ami döntő fordulat: emberré, azaz társadalmi lénnyé változásában – mások érzelmeinek megismerésére és átélésére.

És ebben a pillanatban lép be életébe az anyanyelv édes gyermeke: a népköltészet, mondókák, játékok, dalocskák formájában, és szivárvány köntösében a mese.

Mindez együttesen jelenti azokat a kötelékeket, melyek a gyermeket – a jövő felnőtt emberét – nemzeti kultúránk múltjával összekötik s a vele azonos nyelvet beszélő-értő kortársakhoz kapcsolják az anyanyelvvel, mely nemzettudatunk bázisa, közösséghez való tartozásunknak természetes köteléke.

A kisgyerek, miután eljutott az érzelmeknek arra a fejlődési fokára, ahol már más emberek sorsa is érdekli őt, a mesében ismerkedik meg a másokért való aggodalom, az örvendező együttérzés érzelmeivel, az igazságosság, a bátorság, a hűség fogalmával, az elnyomó erőszak elleni gyűlölettel, és megszerzi magának azt az optimizmust, melyre a gonosz hatalmak elleni küzdelemben majdan szüksége lesz.

Mindazt, amit még fejletlen értelmével, tapasztalatok híján, nem képes felfogni, a mese – a képzelet segítségével, érzelmein keresztül – megközelíthetővé, felfoghatóvá teszi számára, segítséget nyújtva érzelmi életének pozitív tartalmakkal való gyarapításához, ilyenformán irányítva őt a humánum ösvényére.

A kisgyermek a mesében találkozik, ismerkedik meg az emberi élet meghatározó tényeivel: a születéssel, a szerelemmel, a halállal. Erkölcsi és esztétikai fogalmakkal, mint a jóság-gonoszság, szépség és rútság, és ezek szinonimáival. A mese az esztétikum sajátos eszközeivel kényszeríti hallgatóját állásfoglalásra, azonosulásra vagy tiltakozásra. A tudat fehér lapja benépesül tényekkel, fogalmakkal. Az érzelmek – kezdetben szűkös – világa kiszélesedik, kiteljesedik, színekkel, variációkkal gazdagodik. A gyerek képessé válik a jelenségek felismerésére, értelmezésére, újfajta élmények átélésére, az élet sokrétűségének és szépségének egyre teljesebb befogadására. Az ember kopár magányossága megszűnik. Képes lesz megérteni mások örömét, fájdalmát, egyszóval: az önközpontú, magányos egyedből társadalmi lénnyé válik. S ennek a nagy metamorfózisnak az útja a mese réz-, ezüst- és aranyerdein keresztül vezet.

A mesét – mint az emberi kultúra minden ágazatát – a történelem szülte meg és formálta a maga képére és hasonlatosságára.

A korok mint geológiai rétegek őrződtek meg benne, hogy tanúskodjanak az ember útjáról, mely mozgalmas, nehéz, olykor véres küzdelmekben, katasztrófák és győzelmek váltakozásában jutott el napjainkig, a magas civilizáció kiismerhetetlen labirintusába.

A mese ősanyja maga a természet, mely állatok, állatistenek, majd emberistenek alakjában nyilatkoztatta ki törvényeit az embernek, aki megrendülve borult le istenségei előtt, igyekezett hozzájuk hasonlítani, és ezzel elindult a történelem kiszámíthatatlanul kanyargó útján, mely valamikor majd az emberi élethez, a kultúrához, a humánumhoz juttatja el őt. Ennek a kalandos útnak a történetét őrizte meg a mese.

Az istenek meghaltak, a mítoszok devalválódtak. Ekkor született meg a mese, és színes szavakba foglalta a történelmet, melyet tudós krónikások nem örökíthettek meg, mivel az írást még nem ismerték, ám az írástudatlan nép száján tovább élt a történelem: a kannibalizmus véres emlékei az emberevő óriásokról, emberáldozatot követelő sárkányokról, fenevadakról szóló elbeszélésekben, a totemizmus emlékei a táltos paripák, halak, madarak, hálás négylábúak, alattomos kígyók, ádáz farkasok, ravaszdi rókák képében. Segítik, védik vagy fenyegetik a vállalkozó szellemű legényeket. A mese hősét: a kiszolgáltatott, de végül mindig diadalmas hőst – az embert.

Ősi társadalmi formáról, a matriarchátusról őriznek emlékeket a gonosz mostohák, valamint az öreg anyókák, akik jó tanácsokkal igazítják el a rengetegben eltévedt vándorokat, hálából, mert azok „öreganyám"-nak szólították őket.

A buddhizmus legendái, az ókori zsidóság bibliai történetei Dávidról, a pásztorfiúról, aki parittyával győzte le az óriást, Mózesről, aki száraz lábbal vezette át népét a tengeren, a kereszténység szentjeiről szóló hagyományok, a Krisztus Urunk és Szent Péter földi vándorlásairól, a kutyafejű Szent Kristófról s a sárkányölő Szent Györgyről szóló történetek egyaránt az emberiség közös múltját örökítik meg a gyönyörű csodákról szóló mesékben. A feledésbe hanyatló korok rajtahagyták kéznyomukat az élő, formálódó mesén, rábízva az élőszóra azt, amit a későbbi korok majd valamikor írásba foglalnak, sőt könyvekben is kinyomtatnak.

Az írásbeliség azonban nem akadályozza a mese útját. Azt is mondhatnánk, hogy segíti, támogatja világjáró vándorlását. A szóbeli hagyomány és az írásbeliség izgalmas kölcsönhatásáról és természetes együttéléséről árulkodnak egyfelől azok a motívumok, melyeknek irodalmi eredetét felismerhetjük népmeséink egyes elemeiben, másfelől bizonyos, középkorból fennmaradt egyházi rendeltetésű példagyűjteményekben és világi célokra szerkesztett novellagyűjteményekben, mint például a Gesta Romanorumban, mely nem a rómaiak történetéről szóló elbeszéléseket tartalmaz – mint amire a címből következtetni lehetne, hanem sokféle forrásból táplálkozó, érdekes, kalandos, kimondottan szórakoztatás céljából összeállított antológia.

A középkori vallásos irodalomból kerültek a mesébe a túlvilágról szóló történetek is, melyeknek hősei bepillanthatnak a paradicsom kertjébe, és túlvilági örömök részesei és tanúi lehetnek – néhány órára, esetleg néhány napra, miközben évek, sőt évszázadok telnek el a kinti világban. Ilyen élményben részesül az Érdy-kódex-beli „úrfiú, akit vendégségbe hívnak meg, s hogy, hogy nem egy királyi palotában találja magát, ahol „még az udvarló legények, vitézök is szépök valának, mint a fényes nap. Mindenkinek királi korona fejében, ötözetjük mint az szikrázó csillagok. Kinek ne jutna erről eszébe az Andersen-mese, a Paradicsom kertje, melynek hőse esküvője napján otthagyja a lakodalmi népséget, elindul, és a paradicsomban találja magát, az égi gyönyörök kellős közepében. És mindez mennyire hasonlít arra a Kambodzsában feljegyzett leírásra, mely a paradicsom tájait és szépségeit sorolja fel. Ugyanebben a kambodzsai szövegben olvasható a pokol leírása is, melynek elemei ugyancsak középkori európai szövegekben olvashatók.{1}

Ez a cirkuláció más mesékben is föllelhető: népköltészeti elemek és irodalmi szövegek kölcsönhatását gyakran észlelhetjük akár a görög mitológiai elemek (Polüphémosz, az emberevő egyszemű óriás, vagy az embereket állatokká varázsló gonosz tündér, Kirké) esetében, de hogy melyik változat lehet az elsődleges, azt talán maguk az istenek sem tudják ma már.

De a mesék keletkezését nem kell minden esetben a mágia és a mítoszok korában keresni. A feudális középkor sok új elemmel gazdagította a mesék kincsestárát. Várak, királyok, kóbor lovagok, rabul ejtett grófkisasszonyok, tömlöcben sínylődő vitézek lépnek be a történetekbe, s velük együtt a középkori kegyetlen büntetések, máglyatüzek, kerékbetörések, melyeket néhány századdal később előszeretettel használ fel a romantikus irodalom.

Az újkor hajnalán új motívumokkal gazdagodott a mese, új tartalmi elemekkel, új helyszínnel, új szereplőkkel, újszerű hangvétellel színesedett. Az üveghegyek, Óperenciás-tenger, az elvarázsolt erdők helyére városok épültek, piacokkal, kocsmákkal, műhelyekkel, kolostorokkal, üzletekkel, takaros házacskákkal, melyekben kalmárok, kézművesek, hajósok laknak, zsugori, vén férjek oldalán kikapós menyecskék, akik pajkos diákokkal, furfangos katonákkal élik világukat férjük távollétében. A Kelet nyüzsgő világa furfangos tolvajokkal, olajlámpában tartózkodó démonokkal új színeket hozott a mesébe. Ezekben a jól megszerkesztett és ötletesen előadott elbeszélésekben megváltozott keretben, más szereplőkkel ugyan, mégis a mese normái szerint működő világban találjuk magunkat.

A megváltozott tájban – és a megváltozott társadalomban – új mesék születnek, a régi mesék újfajta elemekkel gazdagodnak. A klasszikus tündérmese mellé új típusok zárkóznak fel: a novellamese, a tréfás mese – a trufa. Mindezek nem sorvasztották el a régi mesét, hanem – átvéve annak műfaji törvényeit – gazdagították kelléktárát a változó életforma elemeivel.

A metaforákba burkolt plebejus tartalom egyre nyíltabban szólal meg ezekben a történetekben, amelyekben sárkányok és varázslók helyett kizsákmányolóival kell megküzdenie az egyszeri embernek, a szegény özvegyasszony meztélábas siheder fiának, aki végül majd háromszor veri vissza a pohos földesúron az elszenvedett igazságtalanságot. A népmesében érlelődik a forradalom.

*

A romantika újra felfedezte magának, és irodalmi rangra emelte a mesét.

A két tudós, Jakob és Wilhelm Grimm a XVIII. sz. végén szorgos munkával összegyűjtötte a német nyelvterületen az egyszerű nép száján élő meséket, és a XIX. sz. első évtizedeiben jegyzetekkel ellátva, nyomtatásban is kiadta a német nyelvű népi kultúra termékeit (Kinder- und Hausmärchen), melyek ezáltal az egész európai kultúra integráns részeivé váltak.

Korszakalkotó fordulat a mese kalandos és változatos életében: az élőszóban megőrzött hagyomány átlépte az írásbeliség határát, és nagyot emelkedett rangban azáltal, hogy az írni-olvasni tudó közönség körében polgárjogot nyert. És ezzel egy időben – nem véletlenül – az ősi műfaj megújította magát a romantikus irodalomban, de legfőképpen a dán szigetek szülöttének, Hans Christian Andersennek, a szegény suszter fiának költészetében.

*

A Grimm-féle gyűjteményt csekély késéssel követi az első nyomtatott magyar mesegyűjtemény – Bécsen, mégpedig egy bécsi kaszárnyán keresztül, ahol a katonai elöljáró kifejezett parancsára esténként mesét mondtak a magyar katonák. Az első magyar mesegyűjtemény német nyelven került a nyilvánosság elé. Ezt követik kiváló magyar tudósok, gyűjtők, Erdélyi János, Kriza János, Merényi László, Arany János és fia Arany László; majd a századforduló évtizedeiben megindul a Magyar Népköltési Gyűjtemény sorozata.

Századunkban sok kiváló gyűjtő-kutató munkálkodott a népi kultúra értékes hagyományainak feltárásán. Köztük ezúttal Ortutay Gyula nevét említjük meg, aki új fordulatot adott a magyar mesekutatásnak. Mai gyűjtőinknek korszerű technikai felszerelések könnyítik meg munkáját, melyek egyben lehetővé teszik a pontos, hiteles lejegyzését élőszóval előadott szövegeknek, s ezáltal lehetővé teszik, hogy a mesemondó személyével is megismerkedhessünk.

*

Mindezek tudomásulvétele után legfőbb ideje, hogy feltegyük a kérdést: mi a mese?

A magyar nyelv értelmező szótára szerint: „A nép ajkán élő, szájról szájra járó, csodás, hihetetlen elemekkel teleszőtt, rendszerint prózai, ritkábban verses, költött elbeszélés."

E szükségképpen szűkszavú meghatározást kiegészíteném azzal, hogy a mese mesélője – ugyanúgy a mese hallgatója – nem hiszi el azokat a csodálatos eseményeket, amelyeket elmond, illetőleg meghallgat. Már réges-rég nem hisz a sárkányokban, tündérekben, többnyire a boszorkányokban, ördögökben sem, mégis szívesen hallgatja, gyönyörködve éli át mindazt, amit a mese – mint művészeti alkotás – kínál neki a maga sajátos esztétikumával.

Ennek az esztétikai hatásnak tényezői: a mesei cselekmény, a meseelemek, a mesei szerkezet és nem utolsósorban a mese nyelve.

A népmese cselekménye – a szóbeli hagyományozás természete szerint – nem változhatatlan: kopik vagy gazdagodik, bővül, elvegyül más mesék elemeivel. Vándorol térben és időben – egyik világrészből a másikba, útközben újabb elemeket ragad magához, új tájakat fedez fel magának, más civilizációk, más kultúrák kellékeit, és átformálja mindezeket a maga törvényei szerint.

A mese elemei sokkal régebbiek, mint maga a mese. Ezeknek az elemeknek elrendezése, a szerkezet teremti meg a mesét. Ezt olvashatjuk Honti Jánosnak A mese világa című, a maga idejében úttörő jelentőségű, 1937-ben megjelent könyvében, mely írójának – sajnos – utolsó könyve volt, mert a fiatalon is korszakos jelentőségű magyar mesekutató néhány évvel később a fasizmus áldozataként meghalt.

Honti János gondolatmenetét folytatva, mi is feltesszük a kérdést: mire kell gondolnunk, amikor mesei elemekről szólunk?

Azokra az elemekre, amelyekből a mese építkezik: a mese szereplőire, a mesék színhelyére, a mesében előforduló tipikus helyzetekre, tárgyakra és csodálatos eseményekre.

Ezeknek az elemeknek elrendezése, megszerkesztése – a műfajra jellemző, sőt meghatározó mesei szerkezet teremti meg a mesét (Honti). És tegyük még hozzá: az elmesélése.

A köztudatban a mese műfaját a csoda határozza meg. A csoda azonban nem feltétele, szükségszerű velejárója a mesének, legalábbis abban az értelemben, ahogyan a vallásos olvasmányokban, legendáriumokban szerepel, mint a természet törvényeinek hatályon kívül helyezése az isteni akarat kinyilvánítása céljából, hanem magától értetődő, „természetes esemény a mese különleges világában, mely a „lerombolt határoknak a világa (Honti szavaival), a mesevilág, amelyre nem érvényesek a természet és a logika törvényei, mert a valóságon kívüliség világa.

Ebben különbözik a legendák csodáitól, másrészt a „fantasztikum"-tól, amely az említett törvények időleges felfüggesztése, nem pedig egy különleges mesei világ kiváltsága, és különben is inkább az irodalmi mesehős tudatában, semmint a mű cselekményében játszódik le – a romantika és a szecesszió elbeszélőinél legalábbis.

A világ ellentétekre épülő totalitása (élet és halál, nappal-éjszaka, fény-sötétség, hideg-meleg, jóság-gonoszság, gazdagság-szegénység, igazság-hazugság stb.) szabja meg az ellentétekre épülő szerkezetet, a szimmetrikus elrendezést, és a két ellentétes, sőt ellenséges elem harcára építi fel a cselekményt.

A meséről szólva nem feledkezhetünk meg a mese sajátos nyelvéről, stilisztikai törvényeiről, ezekről később bővebben is kívánok beszélni. Most azonban szólnom kell arról is, hogy a mesét tartalmi és formai sajátosságain felül a mindenkori mesélő személye is meghatározó módon jellemzi. Akár az írásban hagyományozott költői alkotások, magukon viselik koruk, nemzetiségük közös jegyeit, s mindezen túl szerzőjük személyének megkülönböztető, egyedi vonásait, hasonlóképpen az élőszó által megőrzött mesék is tükrözik a mesélő személyiségét. Ezért minden élőszóval előadott mese egyéni és eredeti művészi alkotás, melyhez kíséretül még hozzájárul a mesemondó hangja, viselkedése, előadói stílusa, és mindenekfelett személyi adottságai, tehetsége.

A következőkben a mesemondóról kívánok beszélni, mint fontos személyről, akinek szerepe nem egyszerűen az ismert vagy kevésbé ismert szöveg közvetítése. Ezek a közvetítők a legtöbb esetben alkotó munkát végeznek. Munkájukat leginkább a fazekasmesterekéhez hasonlíthatnánk, akik az anyagot – ami adott esetben a mesemotívumok kimeríthetetlen, tarka sokasága – gyúrják, gyömöszölik, formálják művészetté, mindig tiszteletben tartva az anyag törvényeit.

A mese az idő beláthatatlan mélységeiből meríti nyersanyagát, mely sohasem látott tájakról, ismeretlen utakon vándorol országról országra, világrészből világrészbe, áttörve a nyelvek határait, áthatolva kultúrák áthatolhatatlan várfalain. Közvetítői: kalmárok, katonák, hittérítők, száműzöttek, világutazók és csavargók. Hozzák-viszik portékájukat, és semmibe veszik a megmérhetetlen távolságokat, melyeket a tér s az idő terít elébük. Megpihennek azokon a helyeken, ahol még szívesen látják őket, alkalmazkodnak az éghajlathoz, a helyi hagyományokhoz, formálódnak, csiszolódnak, egybeolvadnak más mesékkel, s lesz a világvándorokból magyar mese, spanyol mese, ukrán vagy grúz mese, esetleg mongol vagy brazil vagy éppenséggel egyiptomi mese. És minden egyes mese rokona a többinek, mert az ember, akiről szólnak a mesék, mindenütt élni akar, szabadon akar élni, utódokat nemzeni, szülni, felnevelni egy jobb, igazságosabb életre. Bőséget és békességet akar, olyan világot, ahol az igaz embert nem gáncsolja el a hamisság, fenevadak nem fenyegetik, éhség, szomjúság és háború nem sanyargatja.

*

Kimondhatjuk: a „mese csodája" abban rejlik, hogy az emberiség múltját és jelenét egy állandó jelen időben foglalja össze. Vagyis az ember egyetemes problémáit tárja a mese befogadója elé, aki a királyfiak, vándorlegények küzdelmeiben a saját személyes keserveit éli át, s a szegény ember győzelmén örvendezve merít erőt a maga mindennapi harcaihoz.

És kimondhatjuk: ugyanezért vált napjainkra a gyermekek műfajává, akiknek a felnőtt világgal szemben átélt kiszolgáltatottságából szabadít fel a mesei igazságszolgáltatás – legalábbis arra az időre, amíg hallgatják a meseszót.

HOL TALÁLHATJUK MEG

TÜNDÉRORSZÁGOT?

Ebben a fejezetben a tündérmesével kívánok foglalkozni, melyet a tudományos nyelvhasználat ugyan „varázsmesé"-nek nevez, most mégis a magyar köznyelvben használatos tündérmese néven fogom emlegetni, ha e megnevezés nem feltételezi is minden esetben tündérek jelenlétét ebben a mesetípusban.

Amikor a mese esztétikumát vizsgáljuk, elöljáróban a cselekményéről kell szólnunk, melyet sem a mégoly tisztes szándékú morális mondanivaló, sem az elandalító líraiság nem helyettesíthet. Ebből következik, hogy középpontjában az élő, cselekvő ember áll, még akkor is, ha olykor állatok képében jelenik meg a mesében. A mese hőse az ember, aki a maga erejével avagy gyengeségével, erényeivel vagy hibáival minden művészetnek tárgya, „üzenetének" közvetítője.

A mesebeli lények általában nem főszereplői a népmeséknek. Szerepük: a hős győzelmének segítése vagy hátráltatása, nemegyszer ők a mesei konfliktus előidézői, a mese dramaturgiájának fontos kellékei. Velük kell megküzdenie a legkisebb királyfinak vagy a szegény ember egy szem fiának, hogy elnyerhesse a megígért fél országot és a világszép királykisasszony kezét.

Máskor pártfogói, segítői a hősnek, akik tanácsokkal, bűvös erejű tárgyakkal látják el, kisegítik őt veszélyes helyzetekből, olykor szerelmükkel is megajándékozzák, mint pl. a kígyótestű Meluzina, vagy Tündérszép Ilona a kiválasztott daliát.

Kik ezek a tündérek? Hol születtek, hol a hazájuk? Honnan kerültek a mesébe?

Bizony elmondhatjuk, hogy ők már akkor is éltek, amikor még eke nem szántotta a földet, kasza nem érintette a füveket, utak nem hálózták be a földgolyót, mert a lápok, őserdők borította földön még ember sem volt, aki valamikor, sokkal-sokkal később, elindul majd „szerencsét próbálni", megküzdeni a maga jussáért.

A tündérek – mondhatjuk – egy idősek a Nappal, a Holddal, a csillagos éggel, a vizekkel és a fákkal. Amikor az ember megjelenik a földön, őket már itt találja. Később a görögök nimfáknak, istennőknek, múzsáknak nevezik őket, és ligetekben, források mellett, barlangokban áldoznak nékik, hol esőért, hol napsütésért, hol győzelemért, hol gyermekáldásért könyörögve. És ők hálából bő terméssel ajándékozzák meg az embert, gyümölccsel, gabonával és gyönyörű gyermekekkel. Ők azok, akik fonják-szövik az emberek sorsát, és kegyetlen ollójukkal elvágják életük fonalát, törvényeket adnak az embereknek, megtanítják az állatok megszelídítésére, a föld megművelésére, táncra, muzsikára, a szépművészetekre, majd az írásra.

Az írástudó ember már ritkán találkozik velük, inkább a civilizációtól még alig érintett tájakon, erdei ösvényeken, tengerek, gyors sodrású folyók partján, források közelében történnek ezek a találkozások, s akik meghallgatják tanácsaikat, elfogadják ajándékaikat, segítségükkel megtalálják az utat, mely az elrejtett kincsekhez, királyi mátkához, vagy éppen az Örök Élet és Fiatalság vizéhez vezeti el őket.

Vannak azonban irigy, rosszindulatú tündérek is, sértődékenyek, haragtartók, mint az Erisz almájával tíz évig tartó kegyetlen háborút előidéző, vetélkedő istennők, vagy a Csipkerózsika keresztelőjére meg nem hívott tizenharmadik, bosszúálló tündér, akit már-már hajlandók vagyunk boszorkánynak minősíteni. Később őróluk is elmondom majd, amit a népmesékből megtudunk róluk, de egyelőre még a tündérekről kívánok egyet-mást elmesélni.

A tündérek általában nőnemű lények, többnyire fiatalok és szépek. A népmese nemigen részletezi szépségüket, beéri általános vonásokkal: csaknem minden tündérnek hosszú aranyhaja van, csillogó öltözetet viselnek. Olykor hattyú képében jelennek meg a kiválasztott ifjú előtt hattyúlányok kíséretében. Meluzinának kígyóteste van, amit eltitkol férje előtt. A vízi tündérek, sellők, hableányok teste deréktól felfelé szépséges lányalak, ám a szép leánytest halformában végződik, ami később súlyos bonyodalmaknak lesz okozója.

A költők már inkább elidőznek a tündérlányok szépségének ábrázolásánál. Az Árgírus királyfi szerelméről és bujdosásáról szóló verses mese, mely később Vörösmarty Mihály tündérjátékának lett ihletője, kedvelt olvasmánya – mondhatjuk, sikerkönyve – volt a világirodalomnak a középkortól kezdve. A görög eredetű, több európai nyelvre is lefordított történetet a magyar olvasók Gergei – régebben Gyergyai-nak olvasott – magyar költő fordításában olvashatták. A mai olvasó ennek a fordításnak 1749-ben, nyomtatásban megjelent kiadásából (illetőleg annak a közelmúltban kiadott szövegéből) ismerheti meg a gyönyörű verses mesét. Gergei Albert így írja le a Tündérszép Szűzleányt, a királyfi szerelmesét:

Hallhatatlan mely szép a leányzó vala,

Nyelvével az ember azt meg nem mondhatja,

Emberi kéz soha le sem is írhatja,

Az ő szép termete mely drága szép vala.

Arany szinü haja földig terjedt vala,

Ejtszaka is igen ugyan fénylik vala.

Nyoszolyája részét árnyékával tartja,

Fénylik gyenge testén testszinü ruhája.

Második találkozásukkor hasonló módon festi le a tündért a költő:

Igen kellemetes meleg üdő vala,

Földig terjedt haja mintegy sátor vala,

Szép fényes, tündöklő, aranyszinü haja

Szép gyenge személynek árnyékot tart vala.

Testén ingadozik testszinü ruhája,

Lengedező fátyol fejére borítva,

Gyenge zöld pázsitot ő azzal csapdossa,

Gyenge piros szine mintha mosolyogna.

Fejér gyenge lába mint hattyúnak tolla,

Saru az ő lábán akkoron nem vala,

Csak a lába feje mint hó látszik vala,

Zöld, harmatos pázsit nedvesiti