Mesék boldog öregekről

By Boldizsár Ildikó

Mi kell a boldog öregséghez? Ezt a kérdést tette fel a kötet szerkesztője, amikor gyűjteni kezdte az idős emberekről szóló meséket. Boldizsár Ildikó meggyőződése, hogy a mesék minden élethelyzetben és életkorban képesek új tapasztalatokkal gazdagítani bennünket, s ez fokozottan igaz az öregkor meséire. Ha az ember idejében elgondolja, milyennek szeretné látni magát élete utolsó harmadában, lehetőséget teremt arra, hogy ehhez az elképzeléshez igazítsa napjait. Az öregkorra ugyanis éppúgy fel kell készülni, mint a felnőtté válásra, vagy az anyaságra és az apaságra. A kötet meséi úgy segíthetik ezt a ,,felkészülést", hogy a történetekben szereplő apókák és anyókák követendő példát nyújtanak a mindennapok átrendezésére, a világhoz való viszony megváltoztatására. A boldog öregek tényként fogadják el az idő múlását, és felismerik a benne rejlő lehetőségeket. Megváltozik a fontossági sorrend életükben, és képessé válnak az előítéletektől és önbecsapásoktól mentes létezésre. Ráadásul életörömöt és leleményességet is lehet tanulni tőlük, hiszen tapasztalataik rendezgetése, szintetizálása közben sok olyan dolgot fedeznek fel, amire a fiatalabbaknak még nincs látásuk.
A Mesék-sorozat záró kötetét az idős embereken túl azoknak ajánljuk, akik boldog öregségre vágynak, és kíváncsiak rá, hogyan alakítható át az életük ennek érdekében. És persze azoknak, akik szeretnének maguk körül minél több boldog öreget látni, hiszen a hozzátartozókon is múlik, hogy milyen minőségben éljük át az élet délutánját.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Nov 17, 2014
• ISBN: 9789631432299

Book preview

cover.jpg

MESÉK

BOLDOG ÖREGEKRŐL

MAGVETŐ

BUDAPEST

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

Budapest

© Boldizsár Ildikó, 2014

A kiadás időpontjáig nem sikerült valamennyi jogtulajdonost megtalálnunk, ezért a fordítói jogdíjat elkülönített számlán kezeljük a jogosultak jelentkezéséig.

Felelős szerkesztő Darvasi Ferenc

A kötetet Pintér József tervezte

ISBN 978-963-14-3229-9

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

ELŐSZÓ

Meseterapeutaként kétféle módon vizsgálom a mesék és az emberek viszonyát. Amikor valaki azzal keres meg, hogy a benne lévő zűrzavart vagy betegséget szeretné renddé, egészséggé alakítani, az ő mintázatából kiindulva kutatom fel azt az egyetlen mesét, amely segítheti őt ebben az éppen aktuális folyamatban. Fordulnak azonban a mesékhez olyanok is, akik fejlődésbeli elakadásaikat, valamely szinten való megrekedtségüket szeretnék a mesék segítségével megoldani. Ilyenkor több (akár hatvan-hetven) mese mintázatából indulok ki: mit mondanak a történetek az adott életkorról, problémáról, netán életválságról? Ha utána ezeket a mintázatokat közösen feltérképezzük, és a mesék mintázataihoz alakítjuk a személyiségfejlődés irányát, a mese hősei mintegy „mintaként, „mérceként is funkcionálhatnak.

A Mesék boldog öregekről összeállításakor mindkét mintázat-technikával dolgoztam. Egyrészt alaposan megfigyeltem a környezetemben élő idős embereket, és sokat beszélgettem velük problémáikról, az életkorukkal járó fizikai, lelki és szellemi nehézségekről, hogy ezekhez kapcsolódva tudjam kiválogatni a több ezer meséből a kötetbe illőket. Másrészt a meséken keresztül is tájékozódtam erről az életszakaszról, hiszen kíváncsi voltam, mit őriztek meg számunkra az idő múlásával, a test és az elme változásával kapcsolatban.

Az első döbbenetes tapasztalatom az volt, hogy a mesebeli öregemberek, öregasszonyok, apókák és anyókák mind-mind nagyon szegények. Még „edzett mesekutatóként is meglepett az a tény, hogy a mesék valóban milyen finom eszközökkel dolgoznak: az öregedésben rejlő egyszerűsödést, „esszencializálódást aligha lehet szebben kifejezni, mint a szegénység szimbolikus képével. Aki ugyanis a mesékben szegény, abból vagy minden lehet még, vagy mindene megvan már, természetesen nem anyagi értelemben. Az utóbbi csoporthoz tartoznak azok az öregek, akiket a mesék boldog emberként állítanak elénk.

De mit tudnak ezek a „boldog öregek, mit jelent az, hogy „mindenük megvan már? Erre a kérdésre is a mintázat-technika segítségével lehet a legpontosabban válaszolni. A mesékből ugyanis az derül ki, hogy az idő múlását tényként elfogadó, arra rásimuló öregek letisztult élettapasztalatokkal rendelkeznek, és összetartó erőként vannak jelen a családjukban. Odafigyelnek rájuk, meghallgatják őket, és nekik is van idejük arra, hogy másokat meghallgassanak. Képesek objektív módon látni a világot, és objektív ítéleteket hozni, mint ahogy azt is tudják, hogyan őrizhetik meg a régiek mindent felölelő tudását és emlékezetét. Ezektől az öregektől a fiatalok is szívesen elfogadják az intelmeket, de a mesék arra is felhívják a figyelmet, hogy ez az információcsere akkor zajlik optimális módon, ha az öregek csak akkor adnak tanácsot, amikor azt valaki kéri tőlük.

A kötet meséi közül a „bölcs öregek" meséi mutatnak leginkább követendő példát. Ezekben a történetekben jelenik meg az időskor legszebb arca: a sűrített látásmódból következő képi gondolkodás és képes beszéd, a csak lényeges információk közlésére való szorítkozás jól érzékelteti azt a másfajta látásmódot, ahogyan az idős emberek szemlélik a világot. Megváltozik a fontossági sorrendjük, és valóban sokan válnak képessé az előítéletektől és önbecsapásoktól mentes elfogadásra és létezésre. Ezektől a boldog öregektől életörömöt lehet tanulni, hiszen tapasztalataik rendezgetése, szintetizálása közben sok olyan dolgot fedeznek fel, amire a fiataloknak még nincs látásuk. Követendő példát tudnak mutatni arra nézvést is, hogy miként nyithatják meg magukat új tapasztalási lehetőségeknek és új kommunikációs formáknak.

Nem hallgathatom el, hogy sok olyan mesét is találtam, amelyben az öregek fölösleges teherként jelennek meg a családi rendszerben, és nemhogy tiszteletet nem kapnak, de még meg is alázzák őket. E mesetípusnak azonban mindig szégyen a vége. Például az öreg édesapját vályúból etető férfi egyszer vályúfaragáson kapja kisfiát, és amikor megkérdezi tőle, mit csinál, a gyerek azt válaszolja, épp neki faragja a vályút, hogy majd tudja őt miből etetni öregkorában… Bár ez a típus épp a rossz mintán keresztül hívja fel a figyelmet a helytelen működésre, nem került be a kötetbe, ugyanis attól kezdve hiába ültetik az öregembert a családi asztalhoz, nem mondható el róla, hogy boldog lenne…

Bekerült viszont néhány mese, amelyben megjelenik a fölöslegesség érzése. Ez a probléma az állatmesékben mutatkozik meg a legmarkánsabban, mintegy lehetőséget adva a távolságtartásra, a nehezen elfogadható tény feldolgozására. A brémai városi zenészek és Az öreg Szultán című Grimm-mese szimbolikus világa nem hagy kétséget afelől, hogy az öregeknek is vannak életfeladataik, és fogyatkozó erejük ellenére kijár nekik a tisztelet.

Azoknak ajánljuk ezt a kötetet, akik életútjuk utolsó harmadában szeretnének boldog öregséget megélni, vagy szeretnének maguk körül minél több boldog idős embert látni. Az első esetben érdemes az itt következő meséket „referencia-mesékként" olvasni, a második esetben pedig ugyanezzel a céllal továbbadni, továbbmesélni, hogy minél többen emlékezzenek arra az időre, amelyben az idős embereket a kor előrehaladtával nemhogy értéktelennek tekintették, hanem egyre nagyobb tisztelet és megbecsülés övezte őket.

AZ ÖREGKOR BECSÜLETE

A TÖRÖTT KORSÓ

Volt egyszer egy öregember, aki vízhordással kereste a kenyerét. Volt két nagy cserépedénye, ezeket felakasztotta arra a botra, amit a nyakában egyensúlyozott, s így járt nap mint nap vízért a patakhoz. Az egyik korsó tökéletes volt. Az öreg mindennap telemerte vízzel, és úgy vitte benne a vizet a faluig, hogy egyetlen csepp sem csurrant ki belőle. Ám a másik edényen volt egy repedés. A pataktól a faluig tartó hosszú séta közben a megrepedt edényből folyamatosan csöpögött a víz, s mire hazaértek, az edény már csak félig volt vízzel. Így ment ez két teljes évig minden áldott nap. A sértetlen edény büszke volt teljesítményére, hisz soha egyetlen cseppet sem veszített el a patak vízéből. A szegény törött cserép viszont szégyellte tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak fele annyit tudott teljesíteni, mint szerencsésebb társa. Egyik nap meg is szólította az öregembert a pataknál. Azt mondta neki nagy bánatosan:

– Szégyellem magam a repedésért. Velem csak fele annyi vizet tudsz szállítani, mint a másik edénnyel.

Az öreg elmosolyodott, és így válaszolt a cserépnek:

– Észrevetted, milyen szép virágok pompáznak az ösvényen azon az oldalon, amelyiken te himbálózol? Ezek a virágok csakis a te oldaladon nyílnak, a másikon egyetlenegyet sem látsz. Ez azért van így, mert én régóta tudok a repedésedről, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Mindennap te locsoltad meg őket, amíg szép lassan hazasétáltunk. Én pedig két éve ezekkel a gyönyörű virágokkal díszítem a házamat. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

AZ AJÁNDÉKBA KAPOTT ÉVEK

Egy zimankós téli napon, amikor a fagy még a követ is széthasogatta, a ló, az ökör és a kutya elment az emberhez, és megzörgette az ajtaját.

– Ki zörget? – kérdezte az ember

– Mi vagyunk: a ló, az ökör és a kutya.

– Mit akartok?

– Szeretnénk bemenni hozzád, hogy megmelegedjünk a tűzhelyednél. Ha nem nyitsz ajtót, bizony megvesz bennünket az isten hidege.

Az ember kinyitotta az ajtót, és bebocsátotta a három állatot. Azok elhelyezkedtek a kandalló mellett, amelyben vidáman pattogott a tűz, és jól megmelegedtek. Vendégszerető volt a gazda. Térült-fordult, s hamarosan élelmet hozott a vendégeinek: a lónak egy véka zabot, az ökörnek korpát, a kutyának meg egy nagy szelet kenyeret.

– Egyetek! – kínálta őket szívesen. Odaült ő is a tűz mellé, és tenyerébe temette arcát.

A vendégek jóllaktak, és megkérdezték a jó házigazdát, miért olyan búvalbélelt.

– Bizony, már elközelgett az utolsó órám, és hamarosan meg kell halnom – felelte a gazda. – Hiszen minden teremtmény egyforma hosszú ideig él. Amennyi a hangya vagy a teve élete, ugyanannyi az emberé is.

A ló, az ökör és a kutya összedugták a fejüket, és tanakodni kezdtek.

– Figyelj csak ránk – fordult végül a ló a gazdához –, ha te is beleegyezel, adunk neked az éveinkből. Nekünk elég lesz tíz-tíz esztendő is. Többre nincs szükségünk.

– Már hogyne egyeznék bele – örült meg az ember. – Kössük meg mindjárt az egyezséget!

Megírták a szerződést. És az ember megkapta a ló, az ökör és a kutya éveinek maradékát. A ló éveit hozzácsapta a fiatalságához. Ezért a fiatalember szilaj, fékezhetetlen és fürge, mint a ló. Az ökör ajándékát az érett éveihez toldotta, ezért az érett korú emberek dolgosak, mint az ökör. A kutyától kapott esztendőket pedig az öregségre hagyta. Ezért az öreg emberek kicsit morgósak és szeszélyesek, de otthonülők, mint a házőrző eb.

AZ ÖREG SZULTÁN

Volt egy parasztnak egy hűséges kutyája, Szultánnak hívták, öreg volt már, és minden foga kihullott, úgyhogy nem tudott már harapni.

Történt egyszer, hogy a paraszt kint állt a ház előtt, és így szólt a feleségéhez: „Az öreg Szultánt holnap agyonlövöm, már semmi hasznát nem vesszük. Az asszony, aki sajnálta a hűséges állatot, így válaszolt: „Oly sok éven át szolgált bennünket, és úgy megbecsülte magát nálunk, hogy megérdemelné a kegyelemkenyeret. – „Eh, mit – szólt az ember –, elment a jobbik eszed¸ hisz minden foga hiányzik, nincs mit félniük tőle a tolvajoknak, most már pusztuljon. Ha eddig sokat szolgált, sok zabálnivalót is kapott érte."

A szegény kutya, aki néhány lépésnyire sütkérezett, hallotta mindezt, és búsult, hogy másnap lesz az ő utolsó napja. Volt egy jó barátja, a farkas, este kilopódzott hozzá az erdőbe, s elpanaszolta neki, milyen sors vár reá. „Ide hallgass, komám – úgymond a farkas –, egyet se félj, majd én kisegítelek a bajból. Máris kigondoltam valamit. Holnap korán reggel kimegy a gazdád a felségével együtt a kaszálóra, s magukkal viszik a kisgyermeküket is, mert senki sem fog odahaza maradni. Munka közben a sövény mögé szokták letenni a gyermeket, az árnyékba; feküdj mellé, mintha őrizni akarnád. Én kirohanok az erdőből, s fölkapom a gyermeket, te meg szaladj utánam, akárha meg akarnád szabadítani. Én aztán lerakom, te meg szépen visszaviszed a szüleinek, ők majd azt hiszik, hogy te mentetted meg, és annyira megbecsülnek majd, hogy semmiben sem fogsz szűkölködni."

Tetszett a terv a kutyának, és ahogy kigondolták, úgy valóra is váltották. Az apa jajveszékelt, látva, hogy a farkas, szájában a gyermekével, átszalad a mezőn, amikor pedig az öreg Szultán visszahozta a gyermeket, nem győzött örvendezni, megsimogatta a kutyát, és azt mondta: „Szőröd szála sem görbülhet, megkapod a kegyelemkenyeret, amíg csak élsz. Feleségéhez pedig így szólt: „Eridj csak haza, főzz az öreg Szultánnak tejben kenyérbelet, hogy ne kelljen rágnia, s vedd ki a vánkost az ágyamból, az legyen a fekhelye! Attól fogva az öreg Szultánnak olyan jó dolga volt, hogy jobbat nem is kívánhatott volna. Nem sokkal később fölkereste őt a farkas, és örvendett, hogy ilyen jól sikerült a tervük. „Hanem komám – tette hozzá –, ugye szemet hunysz, ha majd néhanap elviszek a gazdádtól egy-egy kövér birkát? Tudod, mai napság nehezen boldogul a szegény toportyán. – „Abból pedig nem eszel – felelte a kutya –, a gazdámhoz hű maradok; dehogyis engedek ilyen gazságot! A farkas azt hitte, hogy a kutya csak tréfál, éjjel az udvarba osont, hogy elvigye a birkát. Hanem a paraszt, akit az öreg Szultán figyelmeztetett a farkas szándékára, résen állt, és jól kiporolta a farkas bundáját a cséphadaróval. A farkas alig tudta elhordani az irháját, ám a kutyának még odakiáltotta: „Megállj csak, huncut gézengúz, ezt még megkeserülöd!"

Másnap reggel a farkas elküldte a vaddisznót, és azt üzente a kutyának, hogy menjen ki az erdőbe, és ott intézzék el a dolgot. Az öreg Szultán senki mást nem talált segédet, mint egy macskát, amelyiknek csak három lába volt, és amikor együtt kimentek, végig sántikált a szegény macska, és fájdalmában fölmeresztette a farkát. A farkas és a segédje már ott voltak a kitűzött helyen, s amikor közeledni látták az ellenfelet, azt hitték, hogy kardja van, merthogy kardnak nézték a macska felmeredő farkát, és amint a szegény állat három lábon bicegett, ők nem egyébre gondoltak, mint arra, hogy mindannyiszor követ szed, s majd azzal hajigálódzni fog. Megijedtek mindketten: a vaddisznó elbújt az avarban, a farkas pedig felugrott egy fára. Megérkezvén a kutya és a macska, csodálkoztak, hogy senki sem mutatkozik. Csakhogy a vaddisznó nem tudott teljesen elbújni az avarban, a füle kilátszott. Miközben pedig a macska figyelmesen körülnézett, a vaddisznó megrántotta a fülét, a macska pedig, hívén, hogy egér mocorog az avarban, odaugrott, és beleharapott egy jó nagyot. Mire fölpattant a disznó hatalmas bömböléssel, elszaladt, és így kiáltozott: „Fönt a fán, ott ül a bűnös!" A kutya és a macska fölnézett, és meglátták a farkast, az pedig szégyellte, hogy ilyen gyávának mutatkozott, és kibékült a kutyával.

A BRÉMAI VÁROSI ZENÉSZEK

Volt egy embernek egy szamara, aki hosszú évekig lankadatlanul hordta a zsákokat a malomba, ám erői megfogyatkoztak, úgyhogy egyre kevesebbet tudott dolgozni. Gazdája föltette magában, hogy lenyúzza a bőrét, ám a szamár észrevette, hogy nem jó szelek fújnak reá, megszökött, és elindult Bréma felé; majd ott, gondolta, beállhat városi zenésznek. Ahogy ment egy darabig, látott egy vadászkutyát az út szélén feküdni, s az úgy lihegett, mintha inaszakadtából futott volna. ,,Hé, miért kapkodod úgy a levegőt, Mardel? – kérdezte a szamár. ,,Ah – felelte az eb –, azért, mert öreg vagyok, és napról napra gyengülök, vadászni sem tudok már, ezért a gazdám agyon akart ütni, én pedig illára vettem a dolgot; mármost hogyan keressem kenyeremet? – ,,Tudod mit – szólt a szamár –, én Brémába megyek, és ott városi zenész leszek, tarts velem, állj be te is a zenekarba. Én pengetem a lantot, te meg dobolni fogsz. Tetszett a terv a kutyának, együtt mentek tovább. Kis idő múlva találtak egy macskát az úton, hát az olyan képet vágott, mint harmadnapos hideglelés. ,,Ki lépett a farkadra, vén Bajusz Pedró? – kérdezte a szamár. ,,Minek örvendjek, amikor semmi jót nem várhatok? – felelte a macska. – Most, hogy megöregedtem, és elkoptak a fogaim, és jobban esik a kemence sutban szunyókálni, mint egereket hajkurászni, vízbe akart fojtani a gazdasszonyom; igaz, hogy elmenekültem, de most aztán elkelne a jó tanács: ugyan hová legyek? – ,,Jer velünk Brémába, úgyis mestere vagy a macskazenének, lehet belőled városi zenész. Megörült a tanácsnak a macska, s velük tartott. Majd egy udvar mellett haladt el a három szökevény, hát a kapun ott ült a kakas, és torkaszakadtából rikoltozott. ,,Úgy kiabálsz, hogy reszket a csontjaimban a velő – szólt a szamár –; mi bajod? – ,,Jó időt jósoltam – szólt a kakas –, mivel most jött el az a nap, amikor Miasszonyunk kimosta volt a kis Jézus ingecskéit, és most meg akarja szárítani őket, mégsem irgalmazott a gazdasszonyom, ugyanis holnap vasárnap van, és vendégek jönnek, és meghagyta a szakácsnénak, hogy belőlem főzzön levest holnapra, s ezért ma levágják a fejemet. Mármost ordítok torkomszakadtából, amíg ordíthatok. –,,Eh, mit, Piros Taréj – szólt a szamár –, inkább tarts velünk Brémába; annál, hogy meghalj, csak jobban járhatsz mindenütt; elég jó hangod van, s ha együtt muzsikálunk, az már valamirevaló zenebona lesz." Igazat adott a kakas a szamárnak, s így már négyen mentek tovább.

Ámde Bréma városába nem tudtak egy nap alatt eljutni, egy erdőben érte őket az este, s elhatározták, hogy ott éjszakáznak. Megálltak egy nagy fánál, a szamár és a kutya lefeküdt a tövébe, a macska fölmászott az egyik ágra, a kakas pedig fölröppent a fának egészen a sudaráig, ahol a legbiztosabban érezte magát. Mielőtt elaludt volna, még egyszer körültekintett mind a négy égtáj felé, s akkor mintha valami sziporkát látott volna a messzeségben, s lekiáltott a társainak, hogy alkalmasint valami ház lesz arrafelé, nem is túl messze, merthogy idelátszik a fénye. Szólt a szamár: ,,Szedelődzködjünk, menjünk el még odáig, mert ez a szállás nem valami jó. A kutya úgy vélekedett, hogy nem volna rossz egy-két csont, hát, még ha némi hús is akad rajta. Így hát elindultak arrafelé, amerről a fény látszott, s az egyre biztatóbban világolt, mind erősebb lett, mígnem az állatok ott álltak egy fényesen kivilágított rablótanya előtt. A szamár, termetre a legnagyobb, odament az ablakhoz, és benézett. ,,Mit látsz, Szürke Füles? – kérdezte a kakas. ,,Hogy mit látok? – kérdezett vissza a szamár. – Terített asztalt, finom étkekkel-italokkal, körülötte rablók ülnek és vigadoznak! – ,,Már ez nekünk is jó volna – szólt a kakas. ,,Úgy bizony, bárcsak ott lehetnénk!" – így a szamár. Tanácskoztak az állatok, mit is tegyenek, hogyan űzzék el a rablókat, végre támadt egy jó ötletük. A szamár támaszkodjék mellső lábával az ablakpárkányra, a kutya ugorjék a szamár hátára, a macska másszék a kutyára, s hogy ez megtörtént, a kakas fölröppent, és leszállt a macska fejére. Amikor ez is megvolt, egy megbeszélt jelre mindegyikük rákezdett a maga muzsikájára: a szamár ordított, a kutya csaholt, a macska nyávogott és a kakas kukorékolt;