A Bárka születésnapja

By Gerald Durrell

Gerald Durrell – a Családom és egyéb állatfajták és sok más vidám és megható könyv szerzője – kétéves kora óta gyűjtögette gyufaskatulyákba és a zsebébe a legkülönfélébb állatokat. Hatévesen kijelentette az anyjának, hogy saját állatkertje lesz – ahová majd őt is odaköltözteti... Felnőttként pedig minden álmát és ígéretét valóra váltotta. Temérdek anyagi, erkölcsi és technikai nehézséget legyőzve Jersey szigetén felépítette a „Bárkát”, ahol a veszélyeztetett állatfajok szaporítása, majd természetes élőhelyükre való visszatelepítése érdekében tenyészkolóniákat hozott össze igen kalandos és sokszor finom diplomáciát igénylő körülmények közepette. Az állatkertet 1959 húsvétján avatták fel. Könyvében Durrell ennek a modern Noé bárkájának a történetét írta meg az állatkert fennállásának huszonötödik évfordulójára.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Apr 19, 2016
• ISBN: 9789634052845

Book preview

ELŐSZÓ

ÍRTA ANNA KIRÁLYI HERCEGNŐ

A Vadállatok Fennmaradását Szolgáló Jersey-szigeti Alapítvánnyal ugyanúgy kerültem kapcsolatba, mint előttem már sok ezren: alapítójának, Gerald Durrellnek egy könyvét olvastam a vonaton. Kevés szerző képes oly váratlanul kirobbantani a nevetést a gyanútlan olvasóból, mint ő, és ez a robbanás nemcsak az olvasót éri meglepetésként, hanem a mit sem sejtő utastársakat is. Ha az ember szendvicset szeretne enni, míg Durrell úr könyvét olvasgatja, kínos helyzetbe kerülhet.

Ma már tudom, hogy sajátos antropomorf szemlélete segítségével teremt kapcsolatot – és ebből következően barátságot – olvasói és egyéb állatfajták között. Ez a tehetsége segíti, hogy széles közönséghez szóljon, és stratégiája minden helyzetben eredményes.

Többször jártam már Jerseyn az Alapítvány meghívására, és noha minden látogatásom emlékezetes, egyik sem volt olyan jelentős, mint az Alapítvány 21. és az állatkert 25. születésnapja 1984-ben, amikor engem kértek, hogy avassam fel a Veszélyeztetett Fajok Megőrzésére és Fogságban Való Tenyésztésére Oktató Nemzetközi Központot.

Olvashatnak majd arról, hogy az Alapítvány hatása és munkája az Oktatóközpontban végzett diákok segítségével már az egész világra kiterjedt, sokkal szélesebb körben, mint szerény Csatorna-szigeteki főhadiszállása alapján hihetnénk.

Hiszem, hogy kötelességünk az általunk örökölt, felbecsülhetetlen értékű élővilágot a következő generáció számára megőriznünk. Ehhez azonban tudnunk kell, mit őrzünk és hogyan. Ma már tisztán látjuk: a fogságban való tenyésztés páratlan alkalom a tanulásra és a megfigyelésre, ezért a tenyésztőközpontokat a figyelem középpontjába kell állítani.

Boldog vagyok, hogy Jerseyn a Princess Royal Pavilion évente 350 000 emberrel ismertetheti majd meg az Alapítvány céljait megszabó filozófiát. Hasonlóképpen fontos az első Állatkerti oktatók programja, amelyen a fejlődő országok állatkerti szakemberei tanulhatják meg, hogy a jól gondozott állatgyűjteményeket miként hasznosítsák a természetvédelem alapelveinek terjesztésében.

Gerald Durrellnek és kis csapatának megint sikerült hatalmas nemzetközi közönséghez szólnia.

Közhely azt állítani, hogy egyetlen ember, vagy akár egyetlen szervezet nem tudja mindezt végbevinni. De azt ki kell jelentenem, hogy ha mindenki és minden biológiával kapcsolatos szervezet annyit tett volna bolygónk foszladozó ökológiájának összefoltozásáért, mint Durrell úr és az Alapítvány, akkor kevesebb rés támadt volna természeti védműveinken.

Gerald Durrell minden könyvére érdemes várni. Ez sem kivétel, és remélem, sokakat meggyőz majd arról, hogy ha van akarat és jól átgondolt terv, akkor mindennapossá válik, ami lehetetlen, és előbb-utóbb még a csodák is bekövetkeznek.

A SZERZŐ JEGYZETE

A legtöbb szerző arra panaszkodik, hogy kevés a megírnivalója. Én ebben a könyvben arra, hogy túl sok; a hely hiánya arra kényszerített, hogy sok mindent kihagyjak, amit boldogan megírtam volna. De legalább megtanultam, mennyi igazság van a szólásban, hogy nem tölthetsz egy liter sört egy félliteres kancsóba.

Az Alapítvány fejlődik és növekszik, ma már az Egyesült Államokban és Kanadában is van támogató testvérszervezete, mi pedig tág értelemben használjuk az „Alapítvány szót, mert noha óceánok és hatalmas távolságok választanak el minket egymástól, céljaink és vágyaink azonosak. Ha tehát az „Alapítvány szót használom ebben a könyvben, akkor nemcsak a Jerseyn, hanem az USA-ban és Kanadában végzett munkát is beleértem.

NÉHÁNY SZÓ ELÖLJÁRÓBAN

Nem hiszem, hogy hatévesen sokan pontosan megjósolják a jövőjüket. Én viszont ennyi idősen már olyan biztos voltam magamban, hogy közöltem anyámmal, saját állatkertem lesz, és nagylelkűen hozzátettem, ő is ott lakhat majd egy kis házban. Ha anyám amerikai szülő lett volna, azonnal pszichiáterhez rohan velem; ő azonban nyugodtan csak annyit mondott, milyen szép is lesz majd, és azonnal el is feledkezett róla. Pedig gyanakodhatott volna, hiszen kétéves koromtól az állatvilág apróbb tagjainak széles körét gyűjtöttem gyufásdobozokba és a zsebembe, tehát megjósolható volt a gyufásdoboztól az állatkertig ívelő fejlődés. Örömmel jegyezhetem fel viszont, hogy valóra váltottam az ígéretemet, és élete vége felé magamhoz költöztettem anyámat az állatkertembe, méghozzá nem is egy kis házba, hanem egy kúriába.

Soha nem tudom, mit látok majd, ha kinézek Les Augres-kastélybeli első emeleti lakásom ablakán; még egy pszichiáter is meglepődne rajta néha. Például a nappali ablakából – míg újabb pohár camparis gint készülök tölteni a vendégemnek – hirtelen észreveszem, hogy a Przewalski-féle vadlovak derbit rendeznek a kifutójukban, én pedig visszafojtott lélegzettel várom, melyik izmos, barnásrózsaszín négylábú nyer. Eközben a vendég, nem kapván magyarázatot udvariatlan kővé válásomra, szomjan marad. Az ebédlőben ennél is rosszabb a helyzet. Hússzeletelés közben megáll kezemben a villa és a kés, mert pillantásom elkóborolt az ablakon kívülre, és megállapodott a koronás darvak násztáncán. Nyurga lábukat anatómiailag lehetetlen szögekben hányják-vetik, lecsúszott, sikertelen balett-táncos módjára piruetteznek, föl-fölugranak, szerelmi zálognak szánt gallyakkal zsonglőrködnek, és hangosan, rekedten trombitálnak.

A szemérem tiltja, hogy leírjam, mit látni a fürdőszobaablakból, mikor a szerválmacskák hangosan és agonizálva, szívszaggatóan sóhajtozva, a szerelemtől és a vágytól sikoltozva tüzelnek. De a konyhában a legnagyobb a veszély, ha véletlenül fölemelem szemem a tűzhelyről, és szórakozottan kinézek. Nagy ketrecnyi celebesi makákó látható, koromfekete, fényes szőrű állatok, rózsaszín fenekük tökéletesen szív formájú: olyan orgiákat rendeznek, melyeket a felvilágosultabb rómaiak is vadnak, sőt ízléstelennek találtak volna. Ha túlzottan belemerülök a látványba, az biztos bajt hoz, például odaégetem nyolc vendég ebédjét éppen akkor, amikor éhesen befutnak. Ez egyszer történt meg velem, és azóta tudom, hogy régi, kipróbált barátok sem szeretik a kemény tojást, ha ötfogásos, ínycsiklandó ebédre számítottak.

Történhet még ennél rosszabb is. Egy délelőtt egy csapat rozoga, nyolcvan fölötti természetvédőt láttam vendégül, akik lelkesen nyakalták az édes sherrymet. Éppen azt akartam javasolni (ameddig még birtokában vannak annak a kevésnek, amit az aggkor értelmi képességeikből meghagyott), hogy induljunk, és vessünk egy pillantást az állatokra, amikor kinéztem az ablakon, és rémülten láttam, hogy legnagyobb, legszőrösebb és talán gyilkos hajlamú orangutánunk, Giles a kastély előtti kertben bóklászik a virágok között. Úgy nézett ki, mint egy hatalmas, vörösesszőke, sétáló subaszőnyeg, és úgy imbolygott, ahogy állítólag azok a matrózok szoktak, akik egy életet töltöttek a tengeren és nagyjából ugyanannyit a rumosflaska kebelén. Csapdába kerültem, és az elkövetkező órában nem győztem agg ismerőseimet egyre nagyobb mennyiségű édes sherryvel itatni, ők pedig szépen becsiccsentettek. Végre jött a boldogító hír, hogy Gilest elaltatták, és visszaszállították a ketrecébe, és én megszabadulhattam fényes kedvű természetvédőimtől. De végigfutott rajtam a hideg, ha eszembe jutott, mi történik, ha éppen abban a pillanatban lépek ki velük (miközben az ital ördöge is elbágyasztotta már őket) a bejárati ajtón, mikor Giles beimbolyog a kertbe.

– De miért állatkert kell neked? – kérdezték rokonok és barátok kétségbeesve. – Miért nem egy kekszgyár, egy farm, egy bolgárkertészet vagy valami, ami szolid és illendő?

Az első válasz az, hogy soha nem vonzott, ami szolid és illendő – nincs annál unalmasabb. Másodszor, nem hittem, hogy olyan felháborító különcség volna saját állatkertre vágyni, hiába néztek rám úgy legközelebbi rokonaim, mintha itt volna az ideje, hogy mértéket vegyenek rólam első – és alighanem utolsó – kényszerzubbonyomhoz. Az én szememben egyszerű volt minden. Rettenetesen érdekelt minden állat, amely megosztja velem a Földet, és közelről szerettem volna tanulmányozni őket, hogy minél többet tudjak meg róluk és tőlük. Van ennek egyszerűbb módja, mint hogy állatkertet alapítok?

Azokban a boldog napokban persze fogalmam sem volt róla, mennyi pénz és munka kell hozzá, hogy egy ilyen álom megvalósuljon, sőt arról sem, milyen fontosak az állatkertek, és ideális esetben mi lenne a funkciójuk. Önző módon úgy gondoltam az állatkertre, mint ahol a magam okulására összegyűjthetek egy csomó egzotikus állatot. De ahogy haladtam a korban és a vágyam megvalósulása felé, beálltam állatkertbe dolgozni, az egész világon gyűjtöttem állatokat a számukra, és már más fényben láttam őket, mint kritikátlan gyermekkoromban.

Az állatkertnek szinte tökéletesen új célja merült föl előttem. Először is, az állatkertnek az egész természetvédelmi mozgalomhoz kell kapcsolódnia, mégpedig úgy, hogy életképes tenyészkolóniát fogad be veszélyeztetett fajokból, melyek olyan kevés egyedből állnak, hogy már nem tudnak megbirkózni a szabad élet kockázataival. Ezt semmiképpen sem szabad úgy érteni (néhány természetvédő megtette), hogy egyszerűen fogságba vetjük ezeket az állatokat. A fogoly kolóniák mindössze biztosítékul szolgálnak a kihalás ellen, míg mi a leghatásosabban igyekszünk megvédeni a faj természetes környezetét és tenyészállományát, s utána a fogságban született példányokat is visszatelepítjük a vadonba, amint biztonságosan megtehetjük. Úgy gondolom, ez az állatkert legfontosabb dolga.

Másodsorban az állatkerteknek segítséget kell nyújtaniuk ahhoz, hogy tenyészkolóniát hozzanak létre a fajokból a származási országukban, és kitanítsák az ott élő embereket a fogságban való tenyésztésre és a természetbe való visszaengedés módszereire.

Harmadszor: az állatkertnek hozzá kell járulnia ahhoz, hogy minél többet tudjunk meg az állatokról, fogságban és szabadon élőkről egyaránt, és ennek a tudásnak a révén jobban és gyorsabban tudjunk nekik segíteni, hogy el ne tűnjenek a Föld színéről.

Végül, de nem utolsósorban, az állatkertnek támogatnia kell a természetvédelmi ismeretek terjedését abban az országban is, ahol található, és abban is, ahonnan veszélyeztetett fajai származnak, meg általában mindenhol, ahol ilyen ismeretekre égető szükség van.

Rádöbbentem, hogy a legtöbb állatkert rossz. Azért rosszak, mert nem érdeklődnek semmi iránt, és úgy igazgatják őket, mint egy mutatványosbódét. Csak az érdekli őket, hogy „közönségcsalogató" állatokat szerezzenek, és pénzt keressenek a belépődíjakkal. Az állatokat általában rosszul tartják és rosszul etetik, tenyésztési eredményeik szerények, ha vannak egyáltalán, és azok is a véletlennek s nem a tervezésnek köszönhetőek. Alig tanulmányozták tudományosan ezt a hatalmas állatanyagot, amelyről alig tudunk valamit, és legfeljebb szánalmas kísérleteket tettek az állatkertet látogató közönség okítására.

Máshol A lehorgonyzott bárká-ban már megírtam, hogy amikor Florence Nightingale szembekerült kora iszonyatos kórházaival, nem azt javasolta, hogy csukják be mindet. Mivel tisztában volt vele, hogy nagyon fontosak, azt ajánlotta, javítsanak rajtuk. Nem akarom ehhez a vasakaratú hölgyhöz hasonlítani magam, de az állatkertekkel kapcsolatban is ez a helyzet. Szerintem ha intézményesen rossz hírbe keveredtek, csak maguknak köszönhetik. Ha megfelelően igazgatják őket, akkor fontos szerepük van, a tudományos kutatás és oktatás fellegvárai lehetnek, sőt – ami ma még ennél is fontosabb – a fogságban való tenyésztés központjai, amelyek segítenek megóvni a veszélyeztetett állatfajokat.

Egyszerűen egy olyan állatkertre vágytam, amelyet ilyen elképzelések alapján vezetnek, mert szerintem minden állatkertet így kéne vezetni. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy beválik, de hát a Wright fivérek sem tudták, sikerül-e a repülés, amíg föl nem szálltak. Így hát megpróbáltuk, és most – sokévi kemény munka és egy csomó hiba után – bebizonyítottuk, hogy működik. Ezért az a címe ennek a könyvnek, hogy A Bárka születésnapja, hiszen mostanában ünnepeltük 25. születésnapunkat. Rengeteg minden történt velünk, míg felnőttünk; alább néhány részletet olvashatnak ezekből.

1

A KASTÉLY

Huszonegy éves koromban örököltem háromezer fontot, ami fejedelmi összeg volt, de állatkert-alapításra mégis kevés. Ezért úgy döntöttem, más állatkerteknek fogok állatokat gyűjteni. Rövid életű karrier volt, mert rájöttem, az állatkereskedők rendszerint húsz állatot zsúfolnak az egyszemélyes ketrecekbe, és amelyik állat életben marad, annak az ára egyre magasabb. Ha mind életben marad, annál jobb. Én nem bírtam ezt a rabszolga-kereskedelmet, ketreceim tágasak voltak, állataim gondozottak; el is vesztettem minden pénzem. De a tapasztalat megérte. Alaposan megtanultam, hogyan kell a trópusokon állatokat tartani, milyen betegségek fenyegetik őket, milyen bolondériáik lehetnek. Megtanultam azt is, hogy az állatkertek nem olyanok, amilyennek látni szeretném őket.

Mikor egy fillérem sem maradt, nagyobbik bátyám noszogatására írni kezdtem. Szerencsém volt. Első könyvem elsöprő sikert aratott, és szerencsémre további könyveim is sikeresnek bizonyultak. Anyagi helyzetem rendeződvén, gondolataim megint az állatkert felé fordultak. Türelmes és jóságos kiadómtól (még megíratlan remekműveimre) kölcsönkértem huszonötezer fontot, és Anglia déli partján akartam belevágni, de munkáspárti kormányok sora olyan kafkai bürokráciamocsárba taszította az országot, hogy a honpolgár mozdulni sem tudott a sok hivatalos előírás szövevényében, az önkormányzatok pedig egészen egyszerű ügyekben sem mertek döntést hozni, nemhogy olyan őrült ötletekkel kapcsolatban, mint egy állatkert. Így hát kiadóm ajánlásával Jerseyre mentem – amely kicsi, gyönyörű, független sziget –, földet érésem után néhány órával már rá is találtam a Les Augres-kastélyra, és negyvennyolc órán belül terveimet hivatalosan is elfogadták. Azért persze nem meggondolatlan lelkesedéssel vágtam bele: tanácsot is kértem. Mindenkivel beszéltem, akit csak ismertem az állatkerti biológusok közül, és aki helyeselte a fogságban való tenyésztés ötletét. Legelőször James Fisherrel, a nagy ornitológussal és lelkes állatkertbaráttal. James kijelentette, hogy nem vagyok normális.

– Nem vagy normális, édes fiam – mondta, és aggódva szemlélt szürke hajkoronája alól kukucskálva, mint egy óangol juhászkutya –, egyszerűen nem vagy normális. Azt tanácsolom, felejtsd el a Csatorna-szigeteket.

Nagy pohárnyit töltött magának a ginemből.

– De miért, James? – kérdeztem.

– Túlságosan messze vannak. A világ végén – magyarázta, és lemondóan legyintett. – Mit gondolsz, ki a fene fog elutazni a pokolba, a Csatorna-szigetekre, csak hogy megnézzen téged? Őrült ötlet. Én például még a gined kedvéért sem mennék el olyan messzire. Ebből is láthatod, milyen ostobának tartom az ötletedet. Biztos bukás. Akár ha a Húsvét-szigeten nyitnál állatkertet.

Ez őszinte beszéd volt, ha nem is biztató.

Elmentem Jean Delacourhoz, híres clères-i madárgyűjteményébe. Jean fantasztikus madártenyésztő és ornitológus, bejárta az egész világot, madarakat gyűjtött, új fajokat írt le, vastag tudományos köteteket adott ki szinte ismeretlen tájak madárvilágáról. Értékes madárgyűjteménye mindkét világháborúban a németek kezére került és elpusztult. Mikor a második világháború véget ért, Jean nem vágta sutba az egészet, mint mindenki más tette volna, hanem harmadszor is elkezdte a nulláról.

Míg a gyönyörű környéken sétáltunk, és csodáltuk a madarakat és az emlősöket, Jean sok jó tanáccsal látott el; hatalmas tudása csak értékesebbé tette a tanácsokat. Végül lesétáltunk a bársonyos pázsiton a tópartra, ahol teához terítettek. Ott üldögéltünk, hallgattuk a gibbonok boldog énekét a szigetükön, és figyeltük a ciklámenbimbóhoz hasonló rózsaszín flamingókat, amint méltóságteljesen átvágnak a pázsiton, fácánok és ragyogó bankivatyúkok között, meg a felékszerezett farkukat nemtörődöm módon maguk után húzó pávákat. Kíváncsi voltam, mi