Füttyöstől Duzzogóig

By Pál Gera

Kedves és szeretnivaló, tanulságos és elgondolkodtató, de mindenekelőtt elképesztően izgalmas állatmentésekről olvashatunk ebben a könyvben. „Füttyös"" vidra, „Duzzogó"" borz és több tucatnyi társuk történetei nem csupán az óvni kívánt állatokról, hanem rólunk, emberekről is szólnak: elkötelezettségünkről, emberségünkről, erősségeinkről és gyengeségeinkről.Gera Pál a magyarországi kisragadozók megmentése, főként a vidravédelem területén évtizedes tapasztalattal rendelkezik. Aktív közreműködésével alakult meg a Somogy megyei Lábod-Petesmalmi Vidrapark (1998), majd a szegedi Vidramenhely (2004). A 2000. évi ciánbalesetet követően megszervezte és irányította a megmérgeződött Szamosnál és Tiszánál végzett vidravédelmi munkálatokat. Munkájáról és a magyarországi vidravédelemről 2007-ben német-francia koprodukcióban dokumentumfilmet készítettek Vidrasors címmel, amely hazai és nemzetközi fesztiváldíjakat nyert. A témában számos tanulmányt, ismeretterjesztő füzetet és könyvet publikált, valamint szakmai és kulturális fórumot szervezett.

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: Sep 26, 2021
• ISBN: 9789631367638

Book preview

Borító

Gera Pál

Füttyöstől

Duzzogóig

Hazai kisragadozók megmentése

Corvina

© Gera Pál, 2021

All rights reserved.

Borító- és könyvterv: Karcagi Klára

A borítón: 3-4 hónapos nyusztkölyök portréja

(Colin Seddon/Shutterstock.com)

Kiadja 2021-ben a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

ISBN 978 963 13 6763 8

Elektronikus változat:

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette: Ambrose Montanus

Bevezető

Kedves Olvasó!

Hosszú évtizedeken keresztül mind a munkám, mind a kedvtelésem kizárólag vadon élő állatokhoz kötött. Az iskoláim végeztével, még az 1980-as évek legelején előbb segédvadőrként kerestem a kenyeremet; ez, mi tagadás, bizony nemigen volt kedvemre való, így csapnivalóan rossz hivatásos vadász voltam. Csakhogy akkoriban nemigen kínálkozott számomra más lehetőség. Bár iskolai végzettségem – vadgazdálkodási szaktechnikusi oklevéllel rendelkezem – a vadászathoz köt, a vadászatot soha nem éreztem közel magamhoz, soha nem tudott úgy magával ragadni annak „testet, lelket magához ölelő izgalma, hogy megfeleljek a vadőri kívánalmak sokrétű elvárásainak. Nem is a vadászat „felemelő varázsa terelt erre a pályára, hanem legfőképpen annak a kínálkozó lehetősége, hogy kint a határban múlathatom napjaim nagy részét. Az állatok megfigyelése, életük rejtett titkainak kikutatása vonzott, az adta akkori napjaim valódi értelmét.

Szerencsémre ennek az időszaknak hamarosan búcsút inthettem. Az akkoriban még kötelező sorkatonai szolgálat letöltése – az 1980-as évek közepéről van szó – után, gyermekkori álmom betetőzéseként a Fővárosi Állatkertben állatápolóként lehetőséget kaptam arra, hogy megvalósíthassam gondolatban oly sokszor végigélt céljaimat. Hiszen a vadon élő állatok megfigyelése csupán egy dolog, főleg, ha az ember valóban átéli annak minden pillanatát, de ezen felül tenni is akartam annak érdekében, hogy valamiképpen hozzájárulhassak azon fajok – elsősorban a ragadozó emlősök – szaporításához és természetbe történő visszavadításához, amelyek túlélése másképp már nehezen, vagy egyáltalán nem tűnt elképzelhetőnek. Mindez közel harminc éven keresztül megadatott számomra. Sikerekkel és kudarcokkal teli időszak volt ez, mígnem egyik napról a másikra az egész egy csapásra véget ért, mintha nem is múlt volna el felettem annyi munkával töltött évtized. Pedig gyerekkori álmom megvalósulásaként élhettem meg, hogy életem folyása szerencsés mederbe terelte a napjaimat, és állatkerti állatápolónak nevezhettem magam.

Az állatkerti tennivalókon túl elkötelezett szenvedélyem is minden egyes szálával az állatok világához láncolt, mégpedig a hazánkban élő kisragadozókhoz, másképpen nevezve a menyétfélékhez, különösen a vidrához és a hermelinhez. No persze a többi hazai kisragadozó is mindig a figyelmem középpontjában volt, írtam is róluk sok helyütt, még könyvet is Lutra és társai – Ismerjük meg hazánk kisragadozóit! címmel. Valójában azonban mindig a vidra és a hermelin jelentette számomra az igazi kutatási kihívást. Hogy miért? Ezt már én is számtalanszor kérdeztem magamtól, de igazából mind a mai napig nem tudok rá válaszolni. Vannak persze „érvek" – már hogyne lennének! –, de belül érzem, azok tulajdonképpen mondvacsinált magyarázgatások, nem valós válaszok. Mindaddig, míg abban a szerencsében részesültem, hogy napjaim szinte minden percét ragyogó, soha meg nem unható állatkerti munkám, valamint elszánt szenvedélyem töltötte ki, így összességében életem közel ötven évében számos érdekes megfigyelésben és kalandban volt részem. Az évek során történtek kurta-furcsa állatmentések is, amelyeknek azt követően lehettem átélője, hogy az állatkerti pályafutásom véget ért. Nem is akárhogy és akármilyen módon, ugyanis táv-vadállatápoló lettem; olyanok segítője, akik hozzám fordultak segítségért, amikor valamilyen úton-módon árván maradt, beteg vagy legyengült kisragadozó került a gondozásukba.

A történetekkel azt szeretném bemutatni és a magam módján érzékeltetni, hogy még egy olyan nemesnek tartott célkitűzés is, mint az állatok megmentése, mennyi nem várt indulat és nehézség rejtett táptalaját hordozza magában. Valóban tanulságos és elgondolkodtató történeteknek tartom ezeket, amelyek nem csupán az óvni kívánt állatokról, hanem rólunk, emberekről is szólnak; elkötelezettségünkről, gondolati beállítottságunkról, emberségünkről és ez utóbbiból fakadóan gyengeségünkről, érzelemvilágunk kiforrottságáról, erősségéről.

Kérem, fogadják barátsággal!

Hazai kisragadozók

megmentésének történetei

„(…) csupán a tudomány s a szavahihető megfigyelések érveire hivatkozva akarom felébreszteni a lelkiismeretet s a nemesen gondolkodó embert és vadászt, hogy ha semmit se néz, csak a »haszon« című rovatot, akkor is ostobaságot és lelketlenséget követ el a »ragadozók« általánosításával és irtásával."

Fekete István: Ragadozók

(Nimród, 1941. május 1.)

„(...) Nem, nem! Ne irtsuk mi a kártékony ragadozókat, csak vadásszunk rájuk. Éppen úgy, mint a hasznosakra. És Isten mentsen, hogy bármelyik fajtájukat is kipusztítsuk. Nemcsak azért, mert a természet szép állatkertje szegényebb lenne nélkülük, hanem azért sem, mert a ragadozók sem az ember bosszantására vannak a világon. Ők is részesei a nagy gépezetnek, amely nélkülük nem működnék olyan tökéletesen. Ezt akkor vennők észre, ha már nem lennének, akkor derülne ki, hogy ők is hasznos célt szolgáltak, nekik is hivatásuk volt itt. A természet dolgába sohasem volna szabad erőszakosan beleavatkozni! Senkinek sem!"

Csathó Kálmán: Tavasztól tavaszig. Egy író vadászemlékei

(Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1962)

Kisragadozók, menyétfélék. Sokan sokféleképpen tekintenek rájuk. Ez így volt a múltban, így van napjainkban, és minden bizonnyal így lesz a jövőben is. Vannak, akik szemében kedves és csintalan „szőrmés gazemberek", akik megérdemlik a törődést és az odafigyelést. Ezzel szemben mások telhetetlen haraggal gondolnak rájuk, és bizony sokan még a védett példányokat is kiirtják portájuk tájáról, ha megvan hozzá a megfelelő szakismeretük.

Szerencsére azonban, hála a nagybetűs sorsnak, vannak olyanok is, akik valamely oknál fogva féltőn felnevelik a kezeik közé került kisragadozókat, majd visszaadják számukra a legszentebb, az egyetlen igaz, megismételhetetlen életet; a szabadságukat. Mert szabadnak születtek. Istápolják őket, és míg náluk vannak, napjaikat, óráikat, perceiket jószerivel csak nekik adják, őértük élnek. A mindennapi életük elválaszthatatlan részeseivé, családtagokká válnak. Az ő szemükben nem kegyetlen, dühöngő vérszívók, fészekrablók vagy dúvadak. Akkor sem, ha az élet egyszer-egyszer alaposan megcáfolja ebbéli meggyőződésüket, mert a legtöbbjük – tisztelet a ritka kivételnek – természetüknél fogva tagadhatatlanul féktelenül vad, durva, gyilkos hajlamú, szabaddá válva hálátlan jószág. A természet egyszerűen ilyennek teremtette őket. Ennek ellenére mégis akadnak, akik a tőlük telhető módon óvják őket, törődnek velük.

A következő visszaemlékezések, amelyek a 2006 és 2019 közötti időszakot ölelik fel, ezekről az emberekről és leginkább az ő küzdelmeikről szólnak. Sajnos azonban a történetek szereplői közül sokan – bántóan sokan – nem járultak hozzá ahhoz, hogy valós nevüket megemlítsem, és arra is megkértek, hogy azoknak a területeknek a nevét is változtassam meg, ahol az elmesélt állatmentések történtek. Így – bár minden esemény valós tényeken alapul – a személy- és helységnevek kitaláltak.

Vidrás történetek

„(...) egyetlen igazán veszélyes halpusztító emlősünk a vidra. (...) Vérszomjassága és végtelen óvatossága teszik halaink elsőszámú ellenségévé. Egy vidrapár tönkretehet egy egész kisebb tógazdaságot. Az anyahalakkal elpusztított szaporulatot nem számítva, egy vidrapárra 8–10 q [800–1000 kg] halat számíthatunk. Hogy a telelőből kifogott tenyészhalak pusztításával milyen kárt okoz, nem nehéz elképzelni. (...) Kártétele azonban nemcsak abban nagy, amit megeszik, hanem abban is, amit megöl. Kikezdi, többnyire tarkóját a halnak – és otthagyja a vízparton vagy a lék mellett a jégen."

Fekete István: Halászat

(A kunszentmártoni Halászmesterképző tankönyve, 1955)

Több évtizeden keresztül állatkerti állatápolóként, valamint egy, a vidrák védelmét zászlajára tűző alapítvány vezetőjeként sok-sok elárvult, betegség vagy sérülés miatt emberi védnökség alá került jószágot nevelhettem. Mind nagy, életre szóló és felejthetetlen kaland, külön kihívás volt számomra. Megszámlálhatatlanul sok kedves, szívderítő és szomorkás történetre emlékszem vissza, de egyik sem vetekszik azzal az élménnyel, melyet a ragadozó emlősök, különösképpen a vidra képes nyújtani.

A vidra egyszerűen csodaállat! A megjelenése, mosolyra fakasztó, folytonos csínytevést sugárzó fizimiskája, zászlórengetegként rezgő hosszú bajuszszálai, apró, világos, nyughatatlanul kereső-kutató gombszemei, vékony és dallamos fütyörészése, totyogó ügyetlenkedése, amint apróka lábaival a földön kacsázik, miközben vaskos és – törzséhez képest túlnőttnek tűnő – hengeres farkával igyekszik egyensúlyban tartani magát, majd a vízben, úszás közben látható leírhatatlan rugalmassága, akrobatikus ügyessége mindenkit megfog, aki átélhet vele akár csak egy rövid találkozást. Én abban a szerencsében részesültem, hogy több tucat olyan vidrát nevelhettem, ápolhattam állatkerti és alapítványi pályafutásom során, akik valamilyen oknál fogva hozzánk kerültek. Igaz, a vidrával történő első ilyen élményeim sora nem itt kezdődött, hanem sokkal régebben, még nagyon fiatal koromban.

Az 1960-as évek legvégén, még gyerekként kaptam az első, életemet és szakmaválasztásomat döntően meghatározó találkozásomat a vidrával. Bár nem volt túl szívderítő, számomra mégis útmutató, az életem alakulását nagyban meghatározó élmény volt. Családunk évről-évre a Csongrád megyei Tömörkény községben nyaralt. E település határában található az úgynevezett Csaj-halastórendszer, és mi, gyermekek – helybéliek és a nyarat a faluban töltő városiak – rendre ott töltöttük az időnk nagy részét. Ekkor láttam, hogy a halászemberek bizony haragra gerjedtek, amikor a halastavak mentén észrevették a vidrák nyomait. Gyorsan a tettek mezejére is léptek. Amint módjuk nyílt rá, kirakták a rendkívül kegyetlen fogószerszámokat, a csapóvasakat, hogy megfogják és megöljék a számukra nemkívánatos látogatókat. A vidra akkoriban még nem volt védett állat, így szabadon lehetett üldözni és pusztítani.

A gyermek viszont már csak olyan, hogy a meghurcoltnak szorít, főleg akkor, ha személyes átélője lehetett egy-egy sikeres vadászat után annak, hogy megláthatta az átélt fájdalomtól eltorzult, vércsatakos pofájú, görcsbe rándult testű, elpusztított jószágot. Cselekedtünk hát. Amikor tehettük, kerestük a kirakott csapdákat, ügyelve arra, hogy a halászok ne vegyenek észre bennünket, és amikor egyet-egyet felfedeztünk, akkor összecsaptuk, hogy ha arra téved egy vidra, ne lépjen bele. Büszkék voltunk magunkra, meggyőződve hittük és vallottuk, hogy mindaz, amit tettünk, nemes cselekedet volt.

Igen ám, de a halászok hamar rájöttek a turpisságra, és amikor egy alkalommal ismét a halastavaknál kóricáltunk, az egyik idősebb halászember megállított bennünket. Haragos volt, mi pedig tudtuk, hogy nem véletlenül, így a legrosszabbra készültünk. De semmi ilyesmi nem történt. A halász szúrós tekintettel végigmért bennünket, majd felém fordult, és a kezében tartott könyvet ledobta elém a földre: – Na, kölyök, ha ennyire odavagy a piszkos halzabálóért, itt van, olvasd el ezt a könyvet! – mondta. Hogy miért engem „pécézett" ki, fogalmam sem volt, de mivel a könyvet nekem szánta, lehajoltam érte. Fekete István Lutra című állatregénye volt. Persze azonnal elolvastam, amit aztán követett a nagy író többi állatregénye és novellája is. Így már gyermekkoromban elköteleztem magam a vidra védelme mellett, mert elhatároztam, hogy felnőve mindent megteszek azért, hogy óvjam e kecses kisragadozónkat.

A következő meghatározó élmény 1981-ben történt. Ekkor találkoztam Z. Géza somogyi halászemberrel, akit egy vadászismerősöm révén ismertem meg, és aki eleinte leplezetlen bizalmatlansággal méregetett, később azonban a barátságába fogadott. Történt ez akkor, amikor meglátta nálam az általam lakott vendégszoba asztalán felejtett két könyvet; az egyik Fekete István, a másik pedig Bársony István novelláskötete volt. Ez nyomban közös témát adott számunkra; mint kiderült, ő maga is tisztelője volt a nagy vadász- és természetíróknak, így aztán szép lassan eloszlott az irántam érzett idegenkedése.

Hébe-hóba leveleztünk egymással, de egyszer, teljesen váratlanul egy rövid táviratot küldött, amelyben azt írta: „Pali fiam! Találtam egy vidrakölyköt, idehaza neveljük, ha kíváncsi vagy rá, gyere minél előbb. Nem volt maradásom. Csakugyan, az apró, de meghitten barátságos portájukon a feleségével, Kati nénivel együtt odaadó szeretettel gondoskodtak a csöppnyi jószágról. Az anyja mellett találták meg, akit elütött egy autó. Ismerősöm kissé szégyenlősen bevallotta, az első gondolata az volt, hogy egyszerűen a földhöz csapja a „halzabálót – mindig is csak így nevezte, annak ellenére, hogy idővel mind jobban kiérzett a szavaiból, hogy ez csupán erőltetett műharag, amit a későbbiek során még több halászembernél tapasztalhattam. Ám amikor a kezébe vette, nem tudta rászánni magát. Felnevelték, mert a vidrácska, egy nőstény – becsületes nevén Sárkányka – idővel bizony szépen felserdült és a halásztanya elválaszthatatlan „tartozékává" vált.

Ha a gazda hazatért, akárcsak egy kutya, elébe sietve üdvözölte. Ha látta, hogy Géza bácsi sétálni indul, azonnal mellé szegődött, ha éjszaka a kutyák valami miatt ugattak, ő is ott termett mellettük, és mivel csaholni nem tudott, hangosan rikácsolt és kaffogott. Egyébként a kutyákkal nagyon nagy barátságban élte a napjait, olyannyira, hogy még az óljukba is bemerészkedhetett anélkül, hogy azok emiatt nehezteltek volna rá. Sőt megtörtént, hogy amikor Pletyka, a vérbeli kotorékeb – egyébiránt tacskó – látta, hogy Sárkányka elfoglalta a szállását, szó nélkül annak küszöbéhez somfordált és ott tért nyugovóra. Persze akadtak gondok is, mert a vidrácska előszeretettel hajkurászta a háztáji baromfit, amit Géza bácsi nem nézett jó szemmel, a macskákkal – hárman laktak a portán – pedig kezdettől fogva haragban állt, ami nem egyszer kínos kalamajkát okozott, amikor összeakasztották a bajuszukat.

Később, miután az angyalbőrt magamra véve sorkatonaként előbb Sopronban, majd Budapesten a béketábor szolgálatába álltam, arról értesültem, hogy a vidra elszökött. Egyik napról a másikra eltűnt; hiába keresték-kutatták, többé nem találtak rá. Gyaníthatóan a természet szólíthatta el. Ivarérett korba lépett, ez az elkerülhetetlen fordulópont pedig alapvetően megváltoztathatta az életét. A környéken ezután éveken keresztül rendre megjelent egy, az emberekkel szemben feltűnően bizalmasan viselkedő vidra, aki egyszer az egyik, másszor a másik halastónál, horgásztónál, gátnál, csatornánál bukkant fel, és bár a három lépés távolságot megőrizte, a kíváncsiság és a bizalom mégis egyértelműen mind közelebb és közelebb vitte az emberekhez. Sőt a vidra a kutyák iránt is feltűnő bizalommal viseltetett. Ha felbukkant valahol és találkozott eggyel, amelyik nem akarta megtépni őt, akkor nem menekült el előle, hanem bevárta, alkalmasint még játszott is vele.

Végül aztán Sárkányka élete szomorú véget ért. 1986 januárjában egy fagyos, nagyon hideg és havas nap hajnalán az egyik környékbeli halastó csatornájánál találták meg az élettelen tetemét – valaki csapóvasat tett ki a váltójára, a vidra pedig lépre ment. A „tőr" azonban nem ölte meg azonnal; combtájékon a jobb hátsó lábába csapódott, így valószínűleg órákon át vergődött szerencsétlen párája, amint azt a megtalálói a látott nyomok alapján feltételezték.

A leszerelés után aztán még sok-sok kirándulásban és kutatásban bővelkedő időszak vette kezdetét. És mi tagadás, nem egyszer előfordult, hogy vidracsapásról magam is hurkot, csapóvasat vagy mérgezett haldarabokat szedtem fel, vagy pedig a kollégáim, ismerőseim tették ezt. Amikor halászokkal, horgászokkal voltunk együtt csak barátian, egymás között, bizony, szembesülhettem olyan trükkökkel is, amelyekkel napjainkban is „kiemelnek" vidrákat halas- és horgásztavakból. Igen, kérem, mindig így mondták: kiemeltük; érdekes, hogy egyetlen egyszer sem ejtették ki a szájukon, hogy kilőttük, megöltük, elpusztítottuk vagy megmérgeztük a vidrát. Pedig esetünkben ez a lényeg: itt a fő célt a kiirtás eredményessége jelentette, amihez azok számára, akik erre adják a fejüket, minden eszköz elfogadott, így felhasználható és felhasználandó volt.

Tetszik