A piknik és egyéb kalamajkák

By Gerald Durrell

Gerald Durrell ebben a kötetben családjáról és egyéb – ezúttal emberi – csodabogarakról írt elbeszéléseit köti csokorba.

Larry, Leslie, Margo, Gerry, no és természetesen a mama néhány, szárazon és vizen átélt jeles kalandja után Velencében láthatjuk viszont A halak jellemé-ben megismert Ursulát, akinek fekete fürtjei közé immár ősz hajszálak vegyülnek, de változatlanul kelekótya jóindulattal ártja magát barátai ügyes-bajos dolgaiba, s ezúttal is nagy buzgalommal töri kerékbe anyanyelvét.

Gerry, a világcsavargó, egy békés hetet szeretne tölteni az angol tengerpart egy csendes szállodájában – ahol azonban olthatatlan olvasási szenvedélye félelmetes kalamajkába sodorja: kéretlenül megteszik szexszakértőnek, csak győzze felvilágosítani a szállodai személyzet ilyen-olyan problémákkal küszködő tagjait.

De még ennél is különösebb kaland várja egy franciaországi fogadóban, amely nem alaptalanul igényelt előkelőbb besorolást a patinás Michelin-féle útikönyvben...

S hogy meggyőzzön bennünket sokoldalúságáról, szerzőnk a horror műfajával is megpróbálkozik – teljes dicsőséggel. E. A. Poe bízvást büszkén veregette vállon, amikor Gerry helyet foglalt mellette a mennyek országának egy kényelmes felhőpáholyában...

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Feb 29, 2016
• ISBN: 9789634051770

Book preview

Szeretettel ajánlom ezt a könyvet

Margo nővéremnek,

aki jó kedéllyel tűrte, hogy kiszerkesszem.

A PIKNIK

Anglia még olyan száraz márciust és áprilist nem pipált, mint abban az esztendőben. A gazdákat készületlenül érte a merőben újszerű helyzet, amikor is nincs módjuk a kései fagy okán csődöt jelenteni, de csakhamar összeszedték magukat, és máris az aszály rémségeit ecsetelték. Személy szerint ugyanazok, akiktől előző ősszel azt az információt nyertük, hogy a mesésen bőséges bogyósgyümölcs- és gombatermés zord telet és még annál is komiszabb nyarat ígér, most szemrebbenés nélkül közölték, hogy a bogyósgyümölcs- és gombadömping a következő évre jósol szép tavaszt. Mindennek a tetejébe, a meteorológusok, ezek a felbérelt hazudozók, példátlan hőséget helyeztek kilátásba áprilistól augusztusig. Minek hallatán a köztudottan hiszékeny angolok annyira felizgultak, hogy sokuk elképesztő könnyelműségekre ragadtatta magát: nagyobb tétel napolajat szereztek be, valamint fekvőszékeket. Hazánk déli partján, Bournemouthban, ahol akkoriban éltünk, közel-távol egy árva fürdőnadrágot vagy napellenzőt nem lehetett kapni, se pénzért, se szerelemből.

Napimádó családom a melegben kinyílt, mint megannyi bimbó. Többet torzsalkodtak, többet rikoltoztak, többet vitatkoztak, és még annál is többet ettek-ittak, mivelhogy odakint a kertben édes illatorgiában tobzódtak a tavasz virágai, és a nap sugarai, noha még csak vajszínűen, de igazándiból melegítettek. Meg kell azonban mondanom, hogy mindőjük közül anyám volt az, akit különleges hévre gyújtott a meteorológiai előrejelzés – méghozzá kétségtelenül azért, mert a jövendöléseket a rádió sugározta.

Anyám számára ez mindent eldöntött. Nem mindegy, hogy az ember egy női magazinban olvassa a horoszkópját, vagy egy hamisítatlan vándor cigányasszony jósol a tenyeréből. A háború folyamán a teljes brit kormány, Churchillt is beleértve (ha épp nem adódott más irányú elfoglaltsága), a mi rádiónkban lakozott, kizárólag azért, hogy a mamát naprakészen tájékoztassa a háborús helyzetről és a fenyegető német invázióról. Ajkukat hazugság sosem hagyta el, és ami még fontosabb, megnyerték a háborút. Most már persze elmúlt a háború, de a rádióban székelő személyek csalhatatlansága ma is hajdani fényében ragyog. Szóljanak bár a gazdák ezernyi marha szomjhaláláról avagy kiszáradó víztározókról, adjanak névtelen orvosok holtbiztos tippeket a napszúrás kivédésére, hivatásos szépészek pedig tanácsokat arról, hogyan tegyünk szert egészséges barnaságra, hogy közben el ne száradjunk – a mama mindebből természetszerűleg arra a következtetésre jut, hogy olyan hőhullámnak nézünk elébe, amelyhez képest a Nyugat-Indiák Alaszka nyúlványának tekinthetők.

– Remek ötletem támadt, hogyan üdvözölhetnénk még ünnepélyesebben Larryt hazatérése alkalmából – jelentette ki egyik nap reggeli közben.

Larry, aki a maga jószántából tartózkodott vagy tíz esztendeje távol Angliától, röplátogatást helyezett kilátásba, újonnan megjelenő könyve népszerűségét támogatandó. Levelében ugyan nem hagyott kétséget afelől, miszerint a gyomra fordul fel a puszta gondolatra, hogy az általa Puding-szigetnek nevezett honunk földjére tegye a lábát, mama szentül hitte, hogy Larry oly sok esztendei száműzetés után majd’ eleped a kedélyes vén Anglia színe-szaga után.

– Ki akarja Larryt egyáltalán fogadni? Hát még ünnepélyesen?! – tette fel a költői kérdést Leslie, és kivett magának még egy jókora adag narancsdzsemet.

– Leslie kedves, ezt magad sem gondolod komolyan – mondta mama. – Olyan szép lesz, ha annyi idő után végre megint együtt a család.

– Larry mindig csak zűrt csinál – vetette közbe Margo nővérem. – Folyton kritizál mindent.

– Nem állíthatjuk, hogy kritizál – füllentette mama. – Legfeljebb kicsit más szögből látja a dolgokat.

– Mármint azt akarja, hogy mindenki egyetértsen vele – helyesbített Leslie.

– Úgy van – helyeselt Margo. – Szerinte mindent ő tud a legjobban.

– Neki is joga van a véleményéhez, kedves – mondta mama. – Végtére ezért vívtuk meg a háborút.

– Micsoda? Hogy mindannyian elfogadjuk Larry véleményét? – háborgott Leslie.

– Tudod te nagyon jól, Leslie, hogyan gondolom – jelentette ki szigorúan mama. – Légy szíves, ne zavarj össze.

– Na halljuk, mi a nagy ötlet – sóhajtott Margo.

– Nos – kezdte mama –, mivel elviselhetetlen hőség lesz…

– Ki mondja? – vágott közbe a hitetlen Leslie.

– A rádió – jelentette ki megfellebbezhetetlenül mama, mintha csak a delphoi orákulumra hivatkozna. – A rádió szerint példátlan melegfront közeledik.

– Akkor hiszem, ha látom – borongott Leslie.

– De hiszen a rádió mondta, kedves – magyarázta mama. – Ez nem afféle rémhír – egyenesen a Légügyi Minisztérium tetejéről származik.

– Nekem a Légügyi Minisztérium se garancia – közölte Leslie.

– Nekem se – csatlakozott Margo. – Amióta George Matchmannek kiadták a pilótaengedélyt.

– Csak nem? – meredt rá hitetlenül Leslie. – Hiszen vak, akár a denevér, és iszik, mint a gödény!

– És még testszaga is van! – vágta ki a nagyadut Margo.

– Igazán nem tudom, mi köze George Matchmannek a Légügyi Minisztérium tetején észlelt időjáráshoz – protestált mama, aki képtelen volt megszokni a rengeteg vakvágányt, amelyre családunkban minden normálisan indult beszélgetés menetrendszerűen befutott.

– Valószínűleg maga George trónol ott fent a tetőn – vélte Leslie. – Neki pedig még azt se hiszem el, hogy öt perc múlva öt.

– Nem George az – csökönyösködött mama. – Megismerném a hangját.

– Na de mégis, nem hallhatnánk azt a ragyogó ötletet? – firtatta Margo.

– Hát szóval – fohászkodott neki újra mama –, minthogy a Légügyi Minisztérium tetejéről szép időt jósolnak, úgy gondolom, elvihetnénk Larryt, hadd lássa, milyen legszebb formájában az angol vidék. Bizonyára nélkülözi. Amikor édesapátokkal haza-hazajöttünk Indiából, mindig fordultunk egyet a vidéken. Azt javaslom, kérjük meg Jacket, vigyen el bennünket piknikezni a Rollson.

Egy percnyi néma csend – a család emésztette a gondolatot.

– Larry nem fog beleegyezni – szólalt meg végül Leslie. – Én ismerem, akár a tenyeremet. Ha valami nem tetszik neki, rémes patáliát csap. Hiszen ismeritek.

– Egész biztosan nagyon fog örülni – mondta mama, de az igazi meggyőződés valahogy hiányzott a hangjából. Bátyám patáliái suhantak át az agyán.

Margo azonban tüzet fogott. – Tudjátok mit? – csillant fel. – Lepjük meg! Betesszük a kaját meg a többi cuccot a csomagtartóba, és azt mondjuk, hogy épp csak kocsikázunk egy kicsit.

– Hova mennénk? – kérdezte óvatosan Leslie.

– A lulworthi öbölbe – jelentette ki mama.

– Azt nem nevezném éppen kis kocsikázásnak – méltatlankodott Leslie.

– De ha nem látja a kaját, nem fog gyanút! – vágta ki diadalmasan Margo.

– Másfél órányi kocsikázás után mindenki megneszelne valamit – mutatott rá Leslie. – Még Larry is.

– Én úgy gondolom, elég, ha annyit mondunk neki, hogy hazatérése alkalmából megajándékozzuk ezzel – mondta mama. – Végül is tíz esztendő elmúlt, hogy nem láttuk.

– Tíz békés esztendő – helyesbített Leslie.

– Nem mind volt békés – emlékeztette mama. – Volt közben egy háború.

– Larry nélkül még az is békésnek tűnt – szögezte le Leslie.

– Leslie kedves, nem szép, hogy ilyeneket mondasz, még viccből sem.

– Nem is viccből mondtam – közölte Leslie.

– Ha a tiszteletére rendezünk pikniket, nem csaphat patáliát – szólt közbe Margo.

– Larry a világon minden miatt képes patáliát csapni – jelentette ki mély meggyőződéssel Leslie.

– Ne túlozz, kedves – intette mama. – Megkérdezzük Jacket, ha bejön, hogy elvinne-e a Rollsszal. Mit csinál most?

– Gondolom, éppen szétszedi – vélte Leslie.

– Jaj, annyit bosszankodom miatta! – nyafogott Margo. – Három hónapja van meg ez a nyavalyás kocsi, és több időt tölt szétszedve, mint összerakva. Kezd a gyomromra menni. Ahányszor szükségem volna a nyomorult tragacsra, atomokra robbantva hever a garázsban.

– Kellett neked gépészmérnök – vágta oda Leslie. – Tudod, milyenek: ami a kezük ügyébe akad, szétszedik. Túlteng bennük a rombolási ösztön.

– Hát majd nagyon szépen megkérjük, hogy erőltesse meg magát, és rakja össze a Rollsot, mire Larry hazajön – zárta le a vitát mama. – Egész biztosan beleegyezik.

A szóban forgó Rolls pompázatos, 1922-es modell volt, Jack lelt rá, amint szégyenkezve lapult holmi isten háta mögötti falusi garázs zugában, mosdatlanul, ápolatlanul, de még úgy is magán viselte hajdani előkelősége nyomait. Jack fejedelmi összegért – kétszáz fontért vásárolta meg, és diadalmenetben hozta haza, ahol gyengéd keze alatt a Rolls kivirult, és elnyerte az Esmeralda nevet. Karoszszériája immár vakított, diófa bélése fénylett, motorján egy árva cseppnyi olaj nem éktelenkedett, volt felhágója, lehúzható teteje, felcsavarható üvegfala, hogy a sofőr meg ne hallja, az osztály-előítélet hogyan patakzik a szádból, és mindennek a csimborasszója: trombitaforma sajátos telefonszerűség, amelyen át viszont utasításokat harsoghattál a sofőrnek. Csodálatos volt mindenestül – mintha csak egy dinoszaurusz volna az ember birtokában. Mind az első, mind a hátsó ülésen kényelmesen elfért négy személy, és még maradt is mellettük hely. Beépített diófa szekrénykében italt lehetett tárolni, csomagterében elfért négy hajókoffer vagy tizenkét közönséges bőrönd. Ilyen járműremekre boldogan költ az ember, Jack tehát, holmi titokzatos, pult alatti manőverrel, szerzett egy közép-európai tűzoltókürtöt, amely fülsértő, ordenáré trararákat vágott ki. Ezt persze csak végszükség esetén szólaltatta meg, rendes körülmények között az irdatlan nagy fekete gumilabda-dudát nyomogatta, de azért annak a hangja is megszégyenítette volna Kalifornia szerényebb oroszlánfókáit. Arra mindenesetre jó volt, hogy megkergesse az idős hölgyeket a gyalogátkelőhelyeken – hanem a tűzoltókürt adott esetben egy emeletes buszt is az árokba kényszerített.

Végszóra megjelent Jack a reggelizőasztalnál, ingujjban, ízléses olajfoltokkal. Középmagas férfi, dús, göndör fekete haja van, kissé dülledt, ragyogó kék szeme, az orrát pedig bármelyik római császár megirigyelhetné. Olyan orr volt, amely megérdemli az orr nevet; figyelem reméltó orr; méretes, bőséges orr, amely Cyrano de Bergerac szívét melengetné, egy orr, amely a hideg idő beköszöntét, a kocsma nyitását, a jókedv érkezését, vagy bármely más fontos eseményt olyan látványos színeváltozással üdvözölt, hogy egy kaméleon megirigyelhette volna. Emez orr alkalmas volt lenézést sugározni és viselőjét megóvni a stressz pillanataiban. Emez orr lehet nemes vagy komikus, a perc hangulatának megfelelően; aki látja – akár a kacsacsőrű emlős csőrét –, soha nem felejti!

– Ah! – hagyta el Jack ajkát a sóhaj, és orra bíbor árnyalatot öltött. – Füstölt heringet szimatolnék netán?

– Bizony, kint tartom melegen, a konyhában – felelte mama.

– Hol voltál? – tudakolta Margo, merőben szükségtelenül, hiszen Jack olajban pácolt megjelenése önmagáért beszélt.

– Esmeralda motorját tisztítottam – felelte Jack, hasonlóképp szükségtelenül. Azzal kicsörtetett a konyhába, majd visszatért, tányérján egypár heringgel. Menten neki is ült, hogy felboncolja.

– Nem tudom, mit bírsz még azzal az autóval vacakolni – nyűgösködött Margo. – Állandóan darabokra szeded.

– Ismertem egy illetőt, aki fantasztikusan elbánt a heringgel – fordult hozzám Jack, mintha nem is hallotta volna neje panaszszavát. – Hanyatt fordította, s valahogy egyetlen mozdulattal kiemelte valamennyi szálkáját. Fantasztikus. Egyetlen mozdulattal. Egyben. Mint a hárfa húrjai… Olyat még nem láttál, barátom. Fogalmam sincs, hogy csinálta.

– Mi baja van? – firtatta Margo.

– Minek van mi baja? – viszonozta tétován hitvese, s úgy bámult a heringjeire, mintha puszta tekintettel ki tudná bűvölni belőlük a szálkát.

– A Rollsnak – pontosított Margo.

– Esmeraldának? – nézett fel riadtan Jack. – Mi baja van?

– Épp ezt kérdem én – vágott vissza Margo. – Rém idegesítő tudsz lenni, ha kicsit megerőlteted magad.

– Nincs az égvilágon semmi baja – válaszolt Jack. – Gyönyörű darab.

– …volna, ha néhanapján használnád is – jegyezte meg gunyorosan Margo. – Nem mondható éppen gyönyörűnek, ahogy ott gubbaszt a garázsban, és kint van a bele.

– A bele nincs kint, hanem bent – ellenkezett Jack. – Azért hívják bélnek. Mert bévül van, nem kívül.

– Jaj, ne hozz ki a sodromból! – mérgelődött Margo.

– Ejnye, ejnye, kedves – dorgálta mama. – Ha Jack azt mondja, semmi baja az autónak, akkor nincs semmi akadálya.

– Mármint minek? – kérdezte döbbenten Jack.

– Arra gondoltunk, hogy elvihetnénk Larryt piknikezni, mikor hazajön – magyarázta mama –, és szerintünk nagyon kellemes lenne, ha a Rollsszal mehetnénk.

Jack ezt megrágta, a heringgel egy ütemre.

– Jó gondolat – szólalt meg végül, mindannyiunk meglepetésére. – Épp felhangoltam a motort. Jót fog tenni, ha megfuttatom egy kicsit. Hova akartok menni?

– Lulworthba – jelentett ki mama. – Nagyon szép a táj. A Purbeck-dombok.

– Jó kis emelkedők vannak – lelkesedett be Jack. – Legalább megmutathatja a sebváltó, mit tud.

Megacélozva a tudattól, hogy a Rolls tettre kész lesz, mire felvirrad a piknik napja, mama féktelen lelkesedéssel vetette bele magát az előkészületekbe. Mint rendesen, a nagy alkalomra készített elemózsia elegendő lett volna Napóleon vert seregének élelmezésére az orosz hómezőkön. Volt ott currys pogácsa és cornwalli húsos táska, sonkás béles és vadpástétom, három sült csirke, két jókora cipó házikenyér, melaszos sütemény, konyakos ostyakosárkák, habcsók, nem szólva háromféle házilag készült gyümölcsmártásról és dzsemről, volt továbbá gyümölcstorta, piskóta és aprósütemény. Mikor mindez a konyhaasztalon sorakozott, mama behívott, hogy szemlét tartsunk.

– Gondoljátok, hogy elég lesz? – kérdezte aggályosan.

– Azt hittem, csak délután megyünk, és csak Lulworthba – mondta Leslie. – Fogalmam sem volt, hogy emigrációba készülünk.

– Mama, ez rettenetesen sok! – kiáltott fel Margo. – A felét se bírjuk megenni.

– Csacsiság! Korfun mindig kétszer ennyit vittem – ellenkezett mama.

– De Korfun voltunk vagy tizenketten, ha ugyan nem még többen – mutatott rá Leslie. – Most meg, ha netán elfelejtetted volna, csak hatan leszünk.

– Ez legalább kétesztendei humanitárius segély egy katasztrófa sújtotta területnek – jegyezte meg Jack.

– Nem is olyan sok – vonult defenzívába mama. – Tudjátok, hogy Larry milyen nagy étkű, és különben is a tengerhez megyünk, és a tengeri levegőtől mindig olyan jó étvágya lesz az embernek.

– Remélem, elfér Esmeralda csomagterében – tett pontot a vita végére Jack.

Másnap délután mama, minden tiltakozásunk ellenére, ragaszkodott hozzá, hogy valamennyien öltsünk ünneplőt, és úgy vonuljunk ki az állomásra Larry elé. Hála a szokásosnál kétszerte hosszabb időnek, míg Margo eldöntötte, milyen árnyalatú szájrúzs illik legjobban az alkalomhoz, mama terve dugába dőlt, mert épp amikor besorjáztunk volna a Rollsba, a ház elé húzott egy taxi. Larryt hozta, aki elcsípte a korábbi vonatot. Letekerte a taxi ablakát, és csúnyán nézett ránk.

– Larry kedves! – kiáltott fel mama. – Milyen aranyos meglepetés!

És Larry tíz hosszú esztendő után imigyen szóla családjához:

– Náthás közületek valaki? – kérdé ingerülten. – Mert ha igen, hotelben szállok meg.

– Náthás? – csodálkozott mama. – Nem, kedves. Miért?

– Mert ezen az istenátka szigeten mindenki náthás – szólt Larry, és kikászálódott a taxiból. – Egy héten át mentettem futva az életemet Londonban a náthabacilusok össztüze elől. Az egész város tüszköl és szörcsög, mint egy falka hörghurutos buldog. Hallottátok volna, mi zajlott a vonaton! Krákogás, köpködés, harákolás – mint valami tuberkulotikus vándorcirkusz. Egész úton a vécébe zárkóztam, befogtam az orromat, és orrszprét spricceltem ki a kulcslyukon. Csak azt nem értem, hogy marad életben bárki ezen a dögvészes szigeten. Isten bizony annyi volt a náthás ember Londonban, hogy a nagy pestisjárvány ahhoz képest kismiska.

Kifizette a taxit, majd élünkön bevonult a házba, a bőröndjét cipelve. Halszálkamintás tweed szarvaslövősapka volt rajta, és a szokásosnál is rondább skót kockás öltöny – alapszíne: libafos-zöld, alvadtvér-vörös hálóval. Olyan volt, mint egy hízásra hajlamos Sherlock Holmes, zsebkiadásban.

– Hála az égnek, náthamentesek vagyunk – közölte mama, szorosan a nyomában. – Persze, mert ilyen gyönyörű időnk van. Innál egy kis teát, kedves?

– Inkább egy nagy whiskyt – mondta Larry, és zsebe mélyéről kihalászott egy félig üres flaskát. – Jobb a náthára.

– De hiszen nem is vagy náthás – mutatott rá mama.

– Egyelőre nem – válaszolt Larry, és töltött magának egy istenes adagot. – De még lehetek. Megelőző gyógymód.

A vak is láthatta, hogy egész úton jócskán élt a megelőzéssel, mert ahogy esteledett, Larry egyre jobb kedvre derült; olyannyira, hogy mama úgy vélte, biztonságosan előhozakodhat a piknik témájával.

– Nem gondoljátok, hogy kissé tramplik vagytok? Tízévi száműzetés után volna szívetek első nap magamra hagyni? – háborgott Larry.

– Ne csacsiskodj, kedves – intette mama. – Te is jössz.

– Hogy én? Piknikre? Angliában? – protestált megtörten Larry. – Nem vagyok rá lelkileg felvértezve. Még élnek bennem az ifjonti