Mesék, melyek megtanítottak szeretni

By Jorge Bucay

Egy intim és gyengéd regény-, és kézikönyv, a boldogság kereséséről.
Demian egy középkorú férfi, aki nehezen tud szembenézni a mindennapok gondjaival, a problémákkal a munkájában, a házasságában. Új utakra és élményekre vágyik.
Ekkor határozza el,hogy hosszú idő után ismét felkeresi a szokatlan eszközökkel operáló különleges pszichoterapeutát, Jorge-t.
Jorge minden egyes alkalommal elmesél egy történetet:mindig az adott helyzethez illőt.
Meséket, melyek segítenek régi barátjának legyőzni félelmeit, és megtalálni újra az útját a boldogsághoz.
Meséket, melyek nekünk is segítenek jobban megismerni önmagunkat, kapcsolatainkat, félelmeinket. És segítenek megtalálni a saját utunkat az életben.
Jorge Bucay világhírű argentin pszichoterapeuta, író . Könyvei több mint 1o millió példányban fogytak el világszerte.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Dec 3, 2021
• ISBN: 9786155905957

Book preview

cover.jpg

JORGE BUCAY

Mesék, melyek

megtanítottak szeretni

ULPIUS BARÁTI KÖR

BUDAPEST

A mű eredeti címe: Cuente Conmigo

Fordította: Dornbach Mária

Copyright © 2005, Jorge Bucay

Hungarian Translation © Dornbach Mária, 2021

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2021

ISBN 9786156186102

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

Az Életmesék – Történetek, melyekből az életet tanultam valamennyi olvasójának, nekik köszönhető az alábbi könyv…

és szerzője létezése

Bevezetés

MINDENT

agyonbonyolítasz, Demián. Nem jó mindent, minden részletet és gesztust annyiszor elemezni. Minden, ami szerinted „nem stimmel", jó apropó, hogy vég nélküli társalgásba bonyolódjunk. Fárasztó. Nem gondolod? Ne haragudj, kicsim, de az az igazság, hogy unom, amikor ötször körüljársz minden szót, amit mondok, és tízszer, amit szerinted elhallgatok. Na jó… azt hiszem, jobb, ha itt abbahagyjuk…

És így tovább, szavak, szavak és szavak, és mind Ludmilától.

Ludmila… olyan szépség, akit nem lehet nem észrevenni; a járását, a parfümjét, nem beszélve a nevéről.

Hat hónappal ezelőtt egyik reggel, miközben a teremben járkáltam, kedvetlenül és légiesen, résnyire nyitott ajakkal, kigombolt köpenyben, leeresztett karral és az arcába hulló hajzuhataggal közeledett hozzám.

– Nem értem – mondta vállát megvonva az elképedten pislogó páciens előtt.

– Mit nem ért, doktornő? – mondtam, s tekintettel a kórházi intézményre, próbáltam menteni a helyzetet, és egy tollvonással diákból diplomássá léptettem elő.

– Semmit – vetette oda lezseren. – Az a helyzet, hogy ebből az anyagból nem értek semmit, az égvilágon semmit…

– Hogy hívják, kisasszony? – kérdeztem fenyegető hangsúlyt erőltetve.

– Engem? Ludmilának – felelte kitartóan a szemembe nézve. – És magát?

És akkor megtörtént, amit egyetlen tanár sem engedhet meg magának, mégis mindig megtörténik. A magam negyven évével beleszerettem egy diáklányba. Beleszerettem a huszonkét évébe, az esendőségébe, a távolságot tartó unott tekintetébe, az ellentmondásos ifjonti érettségébe, a videójáték elérhetetlen hősnőjének és Milan Kundera figurájának különös és elbűvölő keverékébe.

Beleszerettem, és biztosan a nevébe is: Ludmila.

Talán azt kéne mondanom, hogy főleg a nevébe, mert ő maga szinte nem is létezett. Nem tudtam úgy eltölteni vele pár órát, hogy ne jusson eszembe Neruda távoli nőalakja („tetszel, amikor hallgatsz, mert olyan, mintha távol volnál"); s ha Ludmila valamit tökéletesen csinált, az a hallgatás volt. Hallgatás és titokzatos tekintetének semerre történő körbehordozása, mintha kívül lenne a világon, távol az univerzumtól, engem pedig foglyul hagyva gondolata útvesztőinek képzelt megfejtésében.

Ma, az idő távlatából, olykor szabadkozom. Ez a fiatal lány és a viselkedése újdonságot jelentett számomra, sőt talán többet, egy elfeledett régi Demián homályos képét.

Ezen kívül, mi tagadás, pont akkor találkoztam vele, amikor menekültem Gaby kéjes követelőzésének nyomasztó tapasztalata elől. Volt feleségem, amióta csak összeházasodtunk, sosem hagyott fel a követelőzéssel, a tiltakozással, a kéréssel, s hogy mindazért harcoljon, amit ő mennydörögve a „jogainak nevezett, s hogy követelje tőlem, hogy „érettebben teljesítsem a „kötelességeimet".

Ludmila valóban az ellentettje volt. Ő úgy volt jelen, mintha mindentől távol volna… s ez, érthető módon, nagy kísértés volt.

Máskor viszont azt mondom magamnak, hogy orvosként túl kellett volna lépnem az ellenérveimen és építő vágyaimon. Kamaszos akarathiányát összetévesztettem a „zenhez hasonló viselkedéssel; teljes közömbösségét a „koravén bölcsességgel; ideges anorexiáját a „spirituális élet súlytalanságával".

Észre kellett vennem, hogy friss és természetes arca krémek tucatjának és a világjárása során beszerzett méregdrága sminknek volt köszönhető. Üvegcsék, tégelyek és flaskák (papa által fizetve) szándékosan olyan köntösbe bújtatva, hogy ne keltsenek feltűnést.

Rá kellett döbbennem, hogy az a hányavetin kiválasztottnak tűnt és mindig lecsúszófélben lévő ruha a generális csábítás tökéletes stratégiájának az eredménye.

Az a „minden oké" még ott csengett a fülemben, amikor hazaértem.

Jóllehet ennek a pimasz kicsi lánynak talán igaza volt, és én tényleg kényszeresen mindent agyonkomplikáltam, és a kákán is csomót kerestem…

Hirtelen eszembe jutott Duci. Több mint tizenöt éve egyik délután elmondott nekem egy mesét: El círculo del 99, a 99 köre.

Talán erről volt szó.

Ismét arról, hogy képtelen vagyok úgy élvezni a világot, ahogy van?

Mi a francért nem bírom beérni azzal, amim van?

Hiszen nem is olyan kevésről van szó: hivatás, pálya, egészség, munka, barátok… és zsebemben pár peso, hogy elutazzam és meglátogassam őket.

Minek annyit agyalni?

Talán hogy végül ne kelljen elfogadni.

Elfogadni, mit…?

Hát, az igazságot.

És az igazság az volt, hogy a leányzó, Ludmila, elhagyott engem.

Miközben ujjával a második piros martiniban úszó jégkockát kergette, én rájöttem, hogy a gyászos körülménynek volt egy cseppet sem elhanyagolható színezete.

Ez igazi ok volt a szenvedésre. Legalábbis egy darabig megpróbálhattam elhitetni magammal, hogy az elhagyás volt az, ami fájt nekem, s így megszabaduljak annak a nyugtalanságnak a rémes érzetétől, ami már egy ideje ott ólálkodott körülöttem. De akaratom ellenére csak addig tartott az áltatás, amíg ki nem ürült a pohár. A Ludmila távozása okozta narcisztikus sebbel nem tudtam felváltani azt az óriási űrt, amit magamban éreztem. Azt a különös belső ürességet, ami az elmúlt hónapokban meghatározta a hangulatomat, s ami sokféle módon jelen volt a házasságom végén is.

Volt itt még valami, és biztosra vettem, hogy nem lesz nyugtom, amíg meg nem fejtem.

Megint eszembe jutott Jorge.

Hogy is volt az a mese a tanítványról és a csésze teáról? Szinte futólépésben mentem a dolgozószobába. Kinyitottam a bal oldali alsó ajtót. Beletúrtam az egyetemi jegyzeteimbe, összeraktam pár régi fényképet, kicsit kisimítottam az összegyűrődött doktori oklevelemet, s közben kerestem a vele folytatott terápiám során készített jegyzeteket (majdnem mindig feljegyeztem azokat a meséket, amiket Duci egy-egy ülésen mesélt).

Ó, igen, megvan… végiglapoztam, míg végül megtaláltam és hamisítatlan szenvedéllyel újra elolvastam.

Az ember betért a bölcs Badwin boltjába, és azt mondta:

– Sokat olvastam és számos bölcs és felvilágosult emberrel találkoztam. Azt hiszem, el tudtam raktározni minden tudást, amire szert tettem, s amit ezek a mesterek rám hagyományoztak. Ma úgy vélem, egyedül te tudsz nekem továbbiakat tanítani. Biztosra veszem, ha tanítványoddá fogadsz, kiegészíthetem a tudásomat azzal a kevéssel vagy sokkal, ami még hiányzik.

Badwin mester így szólt:

– Mindig hajlandó vagyok megosztani, amit tudok. Igyunk egy kis teát az első óránk előtt.

Azzal a mester felállt és hozott két, teával félig töltött, gyönyörű porceláncsészét és egy kis rézkancsót, amiben finom, illatos tea gőzölgött.

A tanítvány elvette az egyik csészét, a mester fogta a teáskannát, és önteni kezdett belőle a csészéjébe.

A folyadék hamar a csésze széléig ért, de a mester mintha nem vette volna észre. Badwin csak öntötte tovább, s miután a folyadék kifolyt és tele lett a tányérka is, amit a tanítvány tartott, folyt tovább le a bolt szőnyegére.

Ekkor a tanítvány összeszedte a bátorságát és figyelmeztette a mestert:

– Badwin – mondta –, ne önts több teát, tele van a csésze, nem fér bele több…

– Örülök, hogy észrevetted – felelte a mester –, a csészébe nem fér több tea. És tebenned van hely mindarra, amit tőlem kívánsz megtanulni…? – Majd így folytatta: – Ha mélyen el akarod raktározni a tanultakat, akkor néha vedd a bátorságot és ürítsd ki a csészédet, szabadulj meg attól, ami megtöltötte a fejedet, készen kell állnod, hogy akkor is elhagyd a már meglévőt, ha még nem tudod, mi foglalja el majd a helyét.

Pygmalion szobrász volt.– A tanulás olyan – mondta Duci a szúfikat idézve –, mintha barack volnál. Először csak azt látjuk belőle, hogy savanyú és ráncos. A gyümölcs nem tűnik túl vonzónak, sem csábítónak; de amint beljebb hatolunk, felfedezzük a húsát, s szaftos, édes és tápláló lesz a felfedezés.

Sokan itt meg is akarnak majd állni, de nem itt van vége a fejlődésnek. Utána beleütközünk a magház kemény héjába. Ez az előzmények megkérdőjelezésének a pillanata, a legnehezebb perc. Ha át merjük rágni magunkat a kemény héjon, megint eljutunk a lédús, lágy húshoz, ha sikerül hozzáadnunk az újat a régihez, hogy a kettőből haladjunk tovább, eljutunk a maghoz. Mindennek a közepéhez. Az abszolút potenciálhoz. Az új gyümölcsök csírájához. A tanulás új ciklusának kezdetéhez, amihez csak az ürességen áthaladva juthatunk el, ahonnan minden lehetséges.

Lehet, hogy velem is ez történik.

Mindenesetre itt voltam én, a tanítvány, készen arra, hogy újfent kiürítsem a csészémet. Hol volt a mester?

Figyelmesen körülnéztem, de még egy fénykép sem volt… a mesterről…

1.

MARÍA LIDIA már a bár asztalánál ült. Az órára néztem, pontosan négy óra volt. Tévedtem volna? Nem, négyben maradtunk. Egyszer igazán szerettem volna, ha én várok őrá.

Lassan közeledtem hozzá, hátulról. Biztosan meglepetés lesz majd, hogy pontosan érkeztem.

– Szia, Marily – mondtam, közben hátulról magamhoz szorítva átöleltem, székestül, mindenestül, és hosszú csókot nyomtam a fejére.

Mellesleg María Lidia volt életem legjobb barátnője. Egy córdobai mentálhigiénés kongresszuson ismerkedtünk meg vagy tizenöt évvel ezelőtt, amikor én utolsó éves orvostanhallgató voltam, ő pedig pszichológián a szakdolgozatát írta.

– Állj, állj! Nocsak! Látom, kezdünk visszatérni.

Bevallom, tartottam a válaszától, ennek ellenére nem mulaszthattam el, hogy meg ne kérdezzem, mire gondol.

Rám nézett, félig hamiskás, félig gúnyos mosolyra húzta a száját és…

– Na, figyelj, ezek a fordulatok, a kislány, a gimnázium és a… már csak a hajadat kéne befestened, barnítóval lebarnulni… és metroszexuálisnak vallani magad… – szúrta oda nekem Marily szokásához híven kertelés nélkül.

– Mit akarsz ezzel mondani? – sóhajtottam.

– Hónapok óta nem szólítasz Marilynek. Azután, hogy vőlegény lettél, én átmentem „bébibe vagy „édesembe. Melletted elveszítettem a nevemet, a vezetéknevemet, szinte az egész történetemet. Vagyis jó hír. Végre úgy látszik, kezdünk kikászálódni az „életközepi válságból… Már csak néhány kamaszkori kifejezést kell elhagynod (például ismét azt mondani, hogy „sör a „keserű lötty helyett), és levenni ezt a nevetséges madzagkarkötőt, és megint ott vagy köztünk. Hiányoltunk az „akárhány évesek klubjában. Jó hír, nem?

– Nem tudom, hogy amiben most vagyok, az az életközép… – nyögtem ki, csak hogy végre arról kezdjünk beszélgetni, ami valójában velem van.

– De még mennyire… persze ha téged zavar, hívd annak, aminek akarod. Én mondom neked, mint nő, sokkal több tapasztalatom van. Amikor a barátnőim és jómagam elmúltunk harmincévesek, magunk között úgy hívtuk, hogy „egzisztenciális krízis", hogy az intellektuális légkör elhessegesse a félelmünket. Nem sikerült, ugyanolyan rémületes maradt. Ez a haszontalan belső hév, ami egyik napról a másikra, ukmukfukk, ám sürgetően tört ránk.

– Éppen ez az. Az ember állandóan mozogni akar, azt sem tudja merre, vagy miért, tudod, hogy itt vagy, pedig amott kéne lenned… S amikor odaérsz arra a másik helyre, rájössz, hogy az sem az a hely.

– Pontosan – bólintott Marily –, mintha másképp érzékelné az idő múlását, mintha a semmiből előtörne annak a szükségessége, hogy más értelmet keressen az életnek…

– Igen, újratervezés. Megállni és megnézni, mit csináltál… igen. Minek nevezzük?

– Négy szótag: é-let-kö-zép – mondta Marily, és ismét kacagásban tört ki, magára vonva a bárban lévők figyelmét.

Én lehajtottam a fejem, próbáltam észrevétlen lenni. De ő csak folytatta:

– Jaj, Demi, az a probléma, hogy ti, férfiak annyira kiszámíthatók, annyira világosak vagytok; mind egyformán reagáltok. Megjelenik egy fiatal nőcske, olyan, akinek elválás előtt még bókolni se mertetek, nehogy nyálasnak tűnjetek, és ekkor… futás fodrászhoz, de nem a megszokotthoz, nem, egy „stylisthoz"; futás új ruhát venni a divatos helyen; időt szakítani a tornára és tajcsileckét venni… és így apródonként elhiszitek, hogy megcsináltátok, hogy még menők vagytok…

Marilyből előtört a fékezhetetlen feminizmusa, amit annyira utáltam. Nem azért csinálta, hogy bosszantson, ismertem, egyszerűen nem bírta kihagyni. Most nem volt kedvem belemenni, mint oly sokszor, a nemek közti egyenlőségről szóló csatába, ezért elengedtem a fülem mellett a témát, és intettem neki, hogy vegye vissza a hangját.

– Sose szégyelld, téged legalább korán elkapott. Talán mert nincsenek gyerekeid, ha lennének, még túl kicsik volnának, és még a nevelésükkel foglalkoznál. A korosztályod nagy részénél ez ötven körül jön el, mindig az első válásuk után, és közben mindig fényezik magukat, s mindenért, amit nem tudtak megcsinálni, az „exüket" hibáztatják.

Mintha a pincér a hosszú előadás végét akarta volna a kivárni, gyorsan kihozta a sörünket, talán, hogy gyorsan igyuk meg és távozzunk, minél előbb, annál jobb.

María Lidia koccintásra emelte a korsót, és majdnem kiáltva azt mondta:

– Az elhagyott Pygmalionra!

Közelítettem a sörömet az övéhez és lelkesen koccintottunk. Miközben ittam, próbáltam felidézni Pygmalion történetét. Eszembe jutott Bernard Shaw és a My Fair Lady című musical cselekménye, de nem sikerült összekapcsolni az alapul szolgáló mitológiai történettel.

– Hogy is volt? – kérdeztem. És barátnőm meglepett pillantását látva hozzátettem: – Pygmalion mítosza… Hogy volt?

Marily pedig mesélni kezdte a történetet:

Pygmalion szobrász volt. Talán a legjobb művész a kővel dolgozók között az egész birodalomban. Egyik éjjel egy szép asszonnyal álmodik, aki peckesen és érzékien járkál a szobájában. Pygmalion azt hiszi, hogy Aphrodité az, a szerelem és a nemiség istennője, s azt hiszi, ő maga küldi neki ezt a képet, hogy istensége tiszteletére faragjon márványba egy szobrot. Pygmalion másnap elmegy a kőbányába, és amint az várható, talál is egy óriási márványtömböt, ami tökéletesen megfelel a műről alkotott elképzelésének, az álmában látott nőnek, életnagyságában, állva, épphogy a falnak támaszkodva, büszkén szemlélve a halandók világát.

A művész a következő hónapokban igyekszik a fölösleget lefejteni a kőről, hogy előbukkanjon a mű tökéletes szépsége.

Fáradhatatlanul dolgozik mindennap, minden éjjel ezzel az arccal, ezzel a testtel, ezekkel a kezekkel, ezzel a mozdulattal álmodik. A szobor kezd alakot ölteni, s minthogy Pygmalion a műhelyében alszik, minden reggel a márvány­asszony az első alak, akivel szembe találja magát.

Pygmalion nemcsak a befejezett művet látja lelki szeme előtt, hanem elkezdi elképzelni, milyen lenne ez a nő, ha életre kelne. A szobrász a faragás során előhívja azt, amit már tud, mert elképzelte ezt a tökéletes nőalakot. Hogy jobban megragadja, nevet is adott neki. Galateának nevezi.

Ahogy a művész egyre lázasabban be akarja fejezni a művét, felsejlenek a részletek. Nem a feladat befejezésének vágyáról van itt szó, amit minden szobrász érez, hanem egy szerelmes szenvedélyéről, hogy végre a maga teljességében lássa a szerelmét.

Végül elérkezik a nap. Már csak a csiszolás van hátra, és Galateát megmutathatja a nyilvánosság előtt.

– Szépségétől mindenkinek tátva marad majd a szája – mondja a márványnak.

Akkor éjjel egy szellő fúj be az ablakon, és felébreszti a szobrászt. Egy gyönyörű nő áll Galatea előtt. Fényes csillogás árad belőle.

Aphrodité az, személyesen. Leszállt a műhelybe, hogy megnézze a Pygmalion által a tiszteletére készített szobrot.

– Gratulálok, szobrászom, ez igazi mestermű. Nagyon tetszik. Kérj, amit akarsz, teljesítem – szólt az istennő.

Pygmalion nem habozik. Tudja, mit kívánjon. Hetek óta gondolkodott rajta.

– Köszönöm, Aphrodité. Egyetlen kérésem, hogy keltsd életre a szobromat. Engedd meg, hogy hús-vér nő legyen belőle, igazi nő, aki érez és gondolkodik, ahogy én elképzeltem…

Az istennő fontolóra veszi, végül úgy dönt, hogy a szobrász megérdemli.

– Teljesítettem – mondja Aphrodité, majd eltűnik a szobából.

Pygmalion örömmel vegyes ámulattal figyeli, ahogy Galatea kinyitja két hatalmas szemét, hideg fehér márványbőre átveszi az emberi bőr lágyságát és rózsás pírját.

A művész odalép hozzá, kezét nyújtja felé, hogy a nő leszálljon a talapzatról.

Galatea fejedelmi mozdulattal elfogadja Pygmalion kezét, és gőgösen elindul az ablakhoz.

– Galatea – szólal meg Pygmalion –, te az én teremtményem vagy. Kívül-belül olyan vagy, amilyennek elképzeltelek, amilyennek óhajtottalak. Ez a legboldogabb perc egy halandó életében. Előtted áll a nő, akit megálmodtál, olyan, amilyennek megálmodtad. Gyere hozzám feleségül, gyönyörű Galatea.

A csodálatos nő hátrafordítja a fejét, s egy pillanatig a válla fölül nézi a szobrászt. Majd ismét a várost bámulja, és azon a hangon, amilyet Pygmalion képzelt hozzá, olyasmit mond neki, amire a mester sosem számított:

– Te igazán tudod, hogyan gondolkodom és milyen vagyok. Tényleg azt hiszed, hogy egy magamfajta beéri egy magadfajtával?

– De én nem találtam ki Ludmilát! – ellenkeztem.

– Kívülről nem, de szerintem belülről te építetted fel. Mind egyformák vagytok. Összeraktok egy prototípust, annak a negatív formáját használva, aki távozott, majd nekiláttok, hogy megkeressétek. Ti magatok mondjátok mindig, hogy ez a „sosemvolt" kislány.

– Általánosítasz, nem értek egyet. Ami velem történik, az egyedi, személyes.

– Jól van, Demi, ne haragudj, csak próbáltam viccesen közelíteni a problémához. Ne gondold, hogy nem értelek meg. De ismétlem, negyvenévesen testet kell adni nekik… Én nem vághatom a fejedhez azt a sok marhaságot, amit a többi férfi mondana: „Ugyan már, apukám. „Ezek mind egyformák.

„Ő veszít vele", meg hasonlók… egy magam korú nőnek más a nézőpontja… és az enyém világos, mint a nap… na már most, ha más választ keresel…

Nem hagytam, hogy folytassa. Türelmes voltam, de mindennek van határa.

– Vagyis egy férfibaráttal kellene beszélnem. Aki ugyanúgy érez, mint én. Egy férfival, aki teljes mértékben megérti a másik férfit, aki rácseszett! – közöltem kissé emelt hangon.

– Jó, jó… igazad van, elvetettem a sulykot.

– Marily, te vagy a legjobb barátnőm. Egy csapatba tartoztunk. Pszichológus vagy, ráadásul annak dacára megőriztük a barátságunkat, hogy valljuk be, az évek múlásával elmélyültek a köztünk lévő különbségek. Talán pont azért, mert annak dacára, hogy különbözőek vagyunk, továbbra is szeretjük egymást, arra gondoltam, más nézőpontból tekinthetnél rám, nem tudom, tanácsot adhatnál…

– Még hogy én, tanácsot? – Marily megint felnevetett, ezúttal némi öngúnnyal. – Tanácsadásban nem vagyok jó (foglalkozási ártalom, tudod?). De ha már hozzám fordultál, emlékeztetlek valamire: „Aki tanácsadót választ, az már tanácsot is választott."

Elmosolyodtam a meghökkentő állításon, ő pedig folytatta:

– Miféle tanácsot és nézőpontot vársz tőlem, Demián? Pszichológus vagyok, a pszichoanalízis megszállottja, krónikus terápiás páciens és közösségi aktivista. Negyvenéves vagyok, nincs párom és menthetetlenül át vagyok itatva egy erős hetvenes szellemétől.

Marily önfeledten nevetett, és újabb koccintásra emelte a sörös korsóját.

– A barátságra – mondta mosolyogva, szemében ugyanazzal a cinkos mosollyal, ami mindig eszembe jutott, ha rá gondoltam.

María Lidia kortyolt még egyet, aztán folytatta:

– Ha most kérdezel, akkor azt mondom, hogy két lehetőség van: eljössz velem dolgozni a közösség központjába (ahol mondjuk leginkább egy orvosra volna szükségünk), és garantáltan kicsit eltolod magadtól azokat a hülyeségeket, amik foglalkoztatnak, miközben a köldöködet bámulod…

– Vagy…? – kérdeztem.

–