Játssz, hogy érezz, hogy tanulj, hogy élj!

By André Stern

„A játék egy közvetlen eszköz, ami által a gyermek a hétköznapokhoz, magához a világhoz kapcsolódik. A gyermek számára a szabad játék létszükséglet. Egy adottság, egy késztetés, gyakran egy belső kényszer. A játék mélységes beteljesülés.”

André Stern mélyen személyes és magával ragadó betekintést nyújt családja hétköznapjaiba, a tanulási folyamatokba, az egymást gazdagító generációk közötti együttműködésbe.

A „Játssz, hogy érezz, hogy tanulj, hogy élj!” André Stern második önálló könyve, amelyben arra kaphatunk választ, hol gyökerezik,  és hogyan jelenik meg a hétköznapok gyakorlatában az a szemlélet, amely mellett a szülei immáron 45 évvel elköteleződtek. André Stern az első könyve (…és sosem jártam iskolába) megjelenése óta eltelt 8 évben kétgyermekes Édesapa lett, így ebben a könyvben a gyermekkori visszaemlékezések helyét átveszik az apai élmények és tapasztalatok. Ezzel egy olyan család életébe kaphatunk bepillantást, ahol már a második generáció növekszik a teljes bizalom, a szabad játék és tanulás légkörében.

André Stern könyvében olyan helyzeteket és megoldásokat mutat be, amelyek mindannyiunk életében jelen vannak; olyan szokásokat, amelyeket mindenki, bármelyik pillanatban magáévá tehet, megváltoztathat, és gyakorolhat a családban, iskolában, közösségeinkben (anyagi helyzettől és más társadalmi státuszoktól valóban függetlenül), ezzel messzemenő pozitív változásokat indítva el a saját környezetében.

• Language: Magyar
• Publisher: Lelkesedés Tanulás Szabadság Könyvek
• Release date: Apr 30, 2020
• ISBN: 9786150081267

Book preview

Jatssz_borito.jpg

„A játék a kutatás legmagasabb formája."

Albert Einstein

André Stern

Játssz,

hogy érezz, hogy tanulj,

hogy élj!

Craloudnak és Founaïnak

Tartalom

Egy olyan ember megfigyelései, akinek soha nem kellett abbahagynia a játékot

1. „Csak játszol!"

2. … És kezdetben volt a játék

3. Minden gyermek zseniális

4. Játék a nagyvilágban

5. A megfelelő pillanat

6. Nyitott szívvel élni

7. Lelkesedés – használati utasítás helyett

8. A gyermekkor komolysága

9. Világok meghódítása

10. Mit kell újragondolnunk?

Coda

Köszönetnyilvánítás

André Stern

Első pillanattól azt várjuk a gyermekektől, hogy fejlődjenek, ezzel tekintetüket állandóan a jövőre szegezzék. A „valamivé válás" közben azonban mindannyian – ők is, mi is – elmulasztjuk megélni a jelent.

Egy olyan ember megfigyelései,

akinek soha nem kellett

abbahagynia a játékot

Miért nem tud senki válaszolni arra a kérdésre, hogy mi történne, ha egy gyermeket nem csak egy napig, hanem háborítatlanul játszani hagynánk? Jómagam tudom a választ erre a kérdésre, és ezzel kivételnek számítok, annak ellenére, hogy egy teljesen szokványos gyermek vagyok: minden gyermek, akit hagynának zavartalanul és megszakítás nélkül játszani, az enyémhez hasonló történeteket mesélhetne. Az, ami velem történt, minden gyermekkel megtörténhetne, ha megváltoztatnánk a gyermekkorhoz való hozzáállásunkat. Ha eleve nem egy ötletből, egy módszerből, egy elvárásból, egy koncepcióból, azaz nem a felnőttekből indulnánk ki, hanem magából a gyermekből és a veleszületett adottságaiból.

Mi az első dolog, amit egy gyermek tesz, ha békén hagyják? Játszik. Ezt mindannyian tudjuk, anélkül, hogy hosszasan kellene gondolkodnunk a válaszon.

És ha ebben nem zavarnánk meg folyton a gyermeket,

… akkor mindig játszana!

Miért szakítjuk hát minduntalan félbe a játszó gyermeket?

1 .

„Csak játszol!"

Az anya odanyújtja gyermekének a cumisüveget. Rutinosan és magabiztosan teszi. Előfordul, hogy az üveg alján marad némi tej, de a gyermek ahelyett, hogy meginná, elkezd a cumival játszani. Az anya igyekszik meggyőzni gyermekét, hogy igyon tovább, de ő tényleg már csak játszani szeretne. „Csak játszadozol, és nem iszol" – szól az anya ingerülten – és elveszi tőle a cumisüveget.

A játék talán kevésbé jelentős szükséglet, mint a tejivás? Nem érdemel figyelmet? Ilyen tiszteletlenül meg lehet szakítani a játékot? Hogyan tudtuk a játékot oly mértékben degradálni, hogy a legtöbb ember feljogosítva érzi magát, hogy a játékot más, fontosabbnak vélt elfoglaltságok oltárán feláldozza? Hogyan történhetett meg, hogy a játékra a komoly elfoglaltságok ellentéteként tekintünk?

Ki nem hallotta már: „Játék után nyomás tanulni, rendben?" Nincs bennünk bizalom. Azt gondoljuk, hogy a játék nem elegendő. A gyermek azonban ellentmondásos utasításként éli meg, amikor egy reggel arra a felszólításra ébred, hogy hagyja abba a játékot, és kezdjen el tanulni – mintha azt kérném Önöktől, hogy lélegezzenek, anélkül, hogy levegőt vennének. Komolyan kell vennünk a játékot, mert a tanulásnak nincs ennél jobb eszköze.

A gyermekek számára a játék és a tanulás elválaszthatatlan fogalmak. Egymás szinonimái.

Figyeljék csak meg a gyermek hihetetlen komolyságát a szabad játékban! A kitartását, a végtelen összpontosító erejét, saját határai meghaladásának képességét. Mindezek azonban nem jelennek meg, ha a feladatot kiosztják neki.

Tanulás és játék – az én életemben mindig a lehető legszorosabban kapcsolódtak egymáshoz.

„Az iskolának nem az oktatás az egyetlen feladata: az iskola minde­nekelőtt az a hely, ahol megtanuljuk, hogyan éljünk a társadalomban; a hely, ahol szociális kompetenciákat sajátítunk el, amelyek a másokkal való együttélés nélkülözhetetlen feltételei." Az ilyen és ehhez hasonló mondatok egy számomra felfoghatatlan tévedésen alapulnak: abból a feltételezésből indulnak ki, hogy a gyermekek aszociálisan születnek, és csakis a nevelésnek köszönhetően tanulják meg a szociális normákat. A magam esetében megéltem, másoknál pedig megfigyeltem, hogy ez teljesen fordítva történik.

A játék és a tanulás elválaszthatatlan egységet képeznek. Számomra érthetetlen, hogy a komolynak nyilvánított, elsődleges tanulás és a komolytalannak tartott, a szünetekre korlátozott játék közötti ellentmondást hogyan lehet ily módon létrehozni és fenntartani.

A gyermekkori történeteimben, amikre visszaemlékszem, soha nem merült fel, hogy a tanulást és a játékot egymástól külön kellene választani. Az én életemben ez a két dolog a lehető legszorosabban összekapcsolódott.

Hatalmas esemény volt számomra, amikor a papám és a mamám megvásárolták nekem azt a lego motort, amelyre hónapok óta vágytam – de nem tudtam megszerezni, mert számunkra meglehetősen drága volt. 107 frank. Még mindig magam előtt látom az árcédulát, mint egy nehezen megmászható hegycsúcsot. Hét éves lehettem akkoriban. A kereszt alakú, sebesen forgó tengely egy új korszak kezdetét jelentette, amelyben a Technik Lego modelljeim kiléptek statikus állapotukból. A legfontosabb információkat tartalmazó, összehajtogatott brosúra elmagyarázta, hogy a tárcsa átmérője vagy a fogaskerék fogainak száma alapján hogyan számolható ki a megfelelő áttétel vagy redukáló áttétel. A motor megadott percenkénti fordulatszáma lehetővé tette számomra, hogy kiszámoljam egy nagyon könnyű au­tó elméleti sebességét, amelyet kifejezetten erre a célra építettem (a futómű legoból, a karosszéria kartonpapírból készült). Ehhez ki kellett számolnom, hogy a kerék egy fordulattal milyen távolságot tett meg.

Édesanyám enciklopédiájában kutakodván a válasz után, felfedeztem a pi-számot. Fontosnak éreztem azonban, hogy a matematikai állandót a gyakorlatban is leellenőrizzem, ezért lemértem az átmérőt egy papírszalag segítségével, amit a kerék köré erősítettem. Csak miután a képlet helytállóságáról megbizonyosodtam, alkalmaztam azt a számításaim során. Az állandó segítségével már egyszerű dolgom volt: ahhoz hogy az óránkénti kilométerben mért sebességet kiszámoljam, a kerék által megtett távot megszoroztam a percenkénti fordulatszámmal, majd hatvannal.

Meg tudják ebben különböztetni a játékot és a tanulást?

Tizennégy éves koromban kezdtem elmélyedni a gitározásban. E­gyes flamenco-darabokat édesapám, aki sem zenélni, sem zenét írni nem tudott, képes volt teljes pontossággal feldiktálni nekem. Ezzel játszottunk minden este. Ő felénekelt nekem egy hangot. Én megkerestem a gitárom fogólapján. Eleinte csak sok-sok próbálkozás után sikerült: megszólaltattam egy hangot, a papám megrázta a fejét és megismételte a hangot. Én megint játszottam valamit, míg végül bólintott és felénekelte a melódia következő hangját. Lépésről lépésre keltettük életre a dallamot.

Bizonyos hangokat különbözőképpen lehet megszólaltatni egy gitáron. Gyakran tapasztaltam egy-egy hangjegy esetén, hogy előnyösebb a megelőzőt egy másik helyen megszólaltatni, mert úgy könnyebb lefogni. Feltűnt az is, hogy több hang együtt egy akkordot alkot. A zenének ily módon való fokozatos rekonstrukciója révén világossá vált számomra, hogy egy zeneszám gyakran pár akkorddal eljátszható. A harmónia nagyon fontos pontjai váltak ezen a játékos módon számomra világossá, jóval korábban annál, hogy ennek az elméletével találkoztam volna.

Amikor elkezdtem érdeklődni a kottaírás iránt – zeneszerző szerettem volna lenni -, kitaláltam egy játékot: három teljes skála hangjegyeit felírtam kis kártyákra, és jól megkevertem a paklit. Egyesével kihúztam a kártyákat, és a rajtuk szereplő hangjegyet felvittem egy gondosan megrajzolt kottába. Olyan volt, mint egy társasjáték: egyszer G-dúr skálában, másszor F-dúrban. Igyekeztem egyre gyorsabbá válni.

Játék volt ez? Vagy munka? Vagy tanulás? A tény, hogy ezeket a fogalmakat a mai napig nem igazán tudom szétválasztani, világossá teszi, hogy valójában soha nem is kellett ezt tennem.

Sosem jártam iskolába, és ez egy teljesen más rálátást biztosít számomra. Nekem még jobban feltűnik, hogy milyen iskolai szokások határozzák meg a kultúránkat. Így például, ha tudsz valamit, akkor mindig azt kérdezik: „Hol tanultad?" Feltételezik, hogy csak az iskola, csak az egyetem képes tudást adni. A végzettség, amelyet intézmények tükrében mérnek, többet számít, mint a tényleges kompetencia.

Ahelyett tehát, hogy észrevennénk, mennyi új és váratlan dolgot ért meg a gyermek naponta, ahelyett, hogy a legmélyebb alázattal adóznánk ez előtt a megállíthatatlan, exponenciális, magával ragadó fejlődés előtt, a felnőttek alkalmatlan lényként kezelik a gyermekeket, akiket fejleszteni és motiválni kell. Így válik mindenkiből gyakorló tanár, és sosem érezzük túl korainak elkezdeni az oktatást. Minden alkalommal, amikor a gyermek valami újat elér (egy másodpercen keresztül sikerült állva maradnia, mosolygott, feltette a kupakot az üvegre), a szülők lírai elragadtatásban törnek ki: „Bravooooo! Nagyon ügyes vagy!" Minden felnőtt büszkén mutogatja a többieknek, milyen remekül fejleszti a saját gyermekét. A szülők ebben még versenyre is kelnek egymással. Az ilyen