Lelkesedés: Fedezd fel újra a gyermekkor energiáját

By André Stern

„Mindig attól félünk, hogy gyermekeink bizonytalan anyagi helyzetbe kerülnek. Az igazi veszély az érzelmi szegénységből fakad.”

A lelkesedés szárnyakat ad, szabályosan zsenivé varázsol. Ezt ösztönösen tudjuk, de újabban a tudomány is magyarázatot ad arra, mi történik pontosan bennünk, amikor lelkesedünk.
„A lelkesedés velünk született. Nem szükséges sem edzeni, sem fejleszteni; olyan, akár egy belső tó. Sokszor mégis felhők és fátylak borítják, amiket elegendő lenne félrehúzni” – írja André Stern.

A Játssz, hogy érezz, hogy tanulj, hogy élj! után egy újabb reményt sugárzó könyv a gyermekkorról, az emberiség legfőbb erőforrásáról, a lelkesedés erejéről, amely mindannyiunkban ott lakozik.

„Stern könyve tele van ötletekkel és gondolatokkal, amelyek mindenkit megérintenek, akinek gyermekekkel van dolga.” – Neue Züricher Zeitung

„André Stern már két legutóbbi könyvével is olyan szerzőként és kortársként mutatkozott be, akinek érvelései túlmutatnak nemcsak a fősodrású, de még az alternatív tanítási koncepciókon is. Mondanivalójának súlypontja mégis az emberi lény érzelmi, szociális és kognitív kompetenciáiba vetett bizalom, aminek a gyermek felnövekedése középpontjában kellene állnia, történjen az a családban, az óvodában vagy az iskolában.” – Winfried Stanzick

• Language: Magyar
• Publisher: Lelkesedés Tanulás Szabadság Könyvek
• Release date: May 3, 2020
• ISBN: 9786150082653

Book preview

Lelkesedes_borito.jpg

André Stern

Lelkesedés

Fedezd fel újra a gyermekkor energiáját!

Vendégszerzők: 

Richard Bach

Aleksander Baj

Jean-François Bernardini

Jocelyn Dunn

Benoît le Goëdec

Satish Kumar

Irène Maeder

Joël de Rosnay

Arno Stern

Michèle Stern

Pauline Stern

Sabryna és Richard Bachnak

Tartalom

Előhang

Lelkesedés, az agy tápoldata

A lelkesedés új értelmezése

A kirakodóvásár

Madame Perroux

Játék – a gyermek a saját lételemében

Antonin, a számok és a betűk

Potenciálok óceánja

A biztos kikötő

A sérült gyermek

Az elveszett lelkesedés

A zenei trauma

Szkeptikus hangok

A lelkesedés „mellékhatásai"

A lelkesedéstörténetei

Az újra megtalált lelkesedés

Köszönet

Előhang

Antonin mellettem sétál. A keze kicsi, mégis valahogy már olyan nagy az enyémben. Minden második lépésnél ugrik egyet, kevesebb levegőt vesz, de lélegzik. Érzem, ahogyan finoman húz engem; csillogó szemével befelé figyel, mégis mindent érzékel maga körül. A gyermekeknek megvan ez a magával ragadó tulajdonságuk, hogy képesek a fókuszt és az áramlást egyesíteni.

Éppen aláírtuk a szerződést erről a könyvről, és hazafelé igyekszünk. Antonin elkísért, és tárt karokkal fogadták; lelkesedése magával ragadta a jelenlévőket. Ilyen a szabad gyermekek lelkesedése.

Antonin számára ez egy különösen fontos esemény. Amikor két évvel ezelőtt a parkban sétáltunk, és elmentünk az épület mellett, ami egy nagy hajóra hasonlít, felkiáltott:

– Ó, itt van a kiadóm, itt fogom kiadatni a könyveimet!

Amikor egy gyermek megadja egy vállalásnak a „kezdőlökést", és mi azt komolyan vesszük, akkor ez – amit én az „univerzum összeesküvésének" merészelek nevezni –, dominóhatást vált ki, és ahhoz vezet, hogy az a projekt, így vagy úgy, de megvalósul.

Felidézem az emlékeim és eltűnődöm ezen, ahogy ma itt egymás mellett sétálunk.

Látom, hogy remeg.

– Tudod, most, hogy életemben először a jövőbeli kiadómnál jártam, a testem tele van dopaminnal a lelkesedés miatt, ezért kell egy kicsit ugrálnom, hogy kiengedjem a feszültséget.

Nem meglepő, hogy ezzel tisztában van, ez a mindennapi beszélgetéseink része. Antonin hét és fél éves, ugyanolyan, mint minden más gyermek, azzal a különbséggel, hogy senki nem szorította be a lelkesedését a felnőttek elvárásainak súlyos fedője alá.

Erről szeretnék beszélni: hogy ne zárjuk fedő alá a lelkesedést, amely mindannyiunkat mindenre képessé tesz, ami felszabadít a korlátaink alól, ami megengedi nekünk, hogy kapcsolatba lépjünk a bennünk élő zsenivel. Erről a természetes állapotról, ami nem erőfeszítés gyümölcse, hanem egyszerűen itt van, mindig is itt volt, és mindig is itt lesz. És arról, hogy ahhoz, hogy újra virágozzon – amennyiben a fedőt már rárakták –, elegendő csak felszabadítani minden alól, amivel befedték és akadályozzák.

Lelkesedés, az agy tápoldata

Évtizedeken keresztül elhittük, hogy az emberek genetikailag előprogramozott aggyal jönnek a világra.

Úgy hittük, hogy a gének úgy alakították az egyén agyát, hogy van, aki automatikusan az intelligens emberek közé sorolódik, míg más emberek a génjeik következtében buták maradnak. Ez elég praktikusnak, pragmatikusnak és jól rendszerezhetőnek tűnt (a szimmetriának köszönhetően, amelyet a descartes-i filozófia olyan nagyra tart), könnyen érthetőnek és elfogadhatónak, még a „buták" számára is.

E hitrendszer alapján felépült egy bizonyos világnézet, amely még manapság is erősen tartja magát társadalmunkban. Egyesek butának születnek, és azok is maradnak (az epigenetika¹ nagyon fiatal tudományág; korábban a „genetikai" mindig azt is jelentette, hogy „végleges"), mások születésüktől fogva intelligensek (ahogy már a szüleik is azok voltak, és a gyermekeik is azok lesznek, hiszen a „genetikai" azt is jelenti, hogy „öröklődő").

Az epigenetikának köszönhetően ma fény derült arra, hogy fejlő­dé­sünket nem atavizmusaink² kőzetébe vésték. Amit magunkhoz veszünk, akivel találkozunk, a környezetünk, tapasztalataink stb., befolyásolják a génjeinket.

A 20. század végén angol tudósok tanulmányaikban rámutattak, hogy hirtelen és látványos fejlődést tapasztaltak a fiatalkorúak agyának azon területén, amely a hüvelykujj mozgatásáért felelős. Látványos fejlődést, ami – igen, valóban – az sms-nek a fiatalok mindennapjaiban elfoglalt exponenciálisan növekvő jelentőségével együtt növekszik, hiszen a hüvelykujj az sms-írás közben leggyakrabban használt eszköz. Ez a felfedezés látványosan számolt le az intelligencia genetikai eredetével, és elvezetett ahhoz a (túl korai) következtetéshez, hogy az agy úgy fejlődik, akár egy izom, azaz annak alapján, amire használják.

Erre a feltételezésre alapozva aztán (ugyanúgy idejekorán) az agy edzését szolgáló programokat kezdtek hirdetni. Ezek a programok siralmas kudarcot vallottak: ami előzőleg működött az sms-írásnál, annak a legcsekélyebb hatása sem volt, amikor megpróbálták a gyermekek agyát „felturbózni" azzal, hogy öt nyelvet tanítottak az óvodában, vagy amikor 18 hónaposan olvasni tanították őket, miközben ők inkább egy kanállal „markolóztak" volna a kakaósdobozban. Kezdhettek mindent elölről.

Gerald Hüther, a német neurobiológus rámutat, hogy egy napi több órás célzott tréning nem vezet látványos eredményekhez. A mozgatóerő a lelkesedés, amivel a fiatalok egymás között sms-eznek. „Az agy nem izomzat, a fejlődéshez megfelelő érzelmi töltetre van szükség."³

Az agyunk tehát használat alapján fejlődik – feltéve, ha az, amit teszünk, lelkesedést ébreszt és táplál.

Mindannyian tudjuk, hogy a lelkesedés szárnyakat ad, lehetővé teszi, hogy mindent megtanuljunk, hogy bármivé válhassunk, hogy meghaladjuk önmagunkat; ami ebben az újdonság, hogy ez most már tudományosan is megmagyarázható. 2012 áprilisában írta Gerald Hüther a Welt magazinban megjelent cikkben, azzal a tisztánlátással, ami őt a németnyelvű országokban olyan kedveltté tette:

„Ezt mindannyian tudjuk: amikor valami igazán fontos nekünk, akkor erőfeszítéseket teszünk, hogy elérjük. Ha aztán valóban sikerül, akkor valósággal lelkesedünk. És éppen akkor, amikor valóban lelkesedünk valamiért, amikor megborzongunk attól, hogy valamit igazán jól megcsináltunk, akkor a középagyban az idegsejtek egy csoportja aktiválódik.

Ezek a sejtek hosszú nyúlványaik végein neuroplasztikus hírvivők koktélját fecskendezik ki. A buzgó kötelességteljesítők legnagyobb bánatára ez sosem jön létre az agy rutin működése közben, mialatt ők mindent „letudnak", amit el kell végezni; a folyamat csak a lelkesedés csodálatos állapotában történik meg. A neuroplasztikus hírvivők közül a legismertebbek az adrenalin, a noradrenalin és a dopamin; ide tartoznak még a peptidek is, mint az endorfin és az enkefalin.

Ezek a hozzájuk kapcsolódó idegsejtekben ilyen vagy olyan módon receptorvezérelt szignáltranszdukciós hullámot indítanak el. Mindazok az ideghálózatok kiépülnek és megerősödnek, amelyek azért voltak aktívak, hogy lehetővé tegyék annak megvalósítását, ami az adott személynek szívügye volt".⁴

Másutt ezt úgy foglalja össze: a lelkesedés az agy tápoldata.

Ez egy örömteli üzenet, hiszen mindannyian ezzel az agynak való tápoldattal jöttünk a világra, és mindenhova magunkkal vihetjük. A lelkesedés, akár a többi szellemi állapot is, egyszerűen velünk van, kezdettől fogva.

Amikor kisgyermekeket nézünk, ahogy játszanak (azaz ahogyan a világot felfedezik), tökéletesen elénk tárul a lelkesedésnek ez az alapvető, velünk született és spontán vonása. Egy kisgyermek két-három percenként él át egy-egy lelkesedéshullámot. Az egyik még véget sem ért, már itt van a következő.

Ez a jelenség könnyen magyarázható: egy magával ragadó szellemi nyitottságban gyökerezik, ami szintén az „alapfelszereltségünk" része. A kisgyermek az ítélkezésnek vagy bármiféle diszkriminációnak a halvány nyoma nélkül fedezi fel a világot. Tárt karokkal és nyitott szívvel fordul más élőlényekhez (emberekhez, de nem csak hozzájuk), anélkül, hogy a bőrszínükkel, vallásukkal, magasságukkal, nemükkel vagy korukkal törődne. A világ minden -izmusától (rasszizmus, szexizmus, fajizmus, ageizmus) mentesen nincs szüksége arra, hogy toleranciára neveljék, hiszen nem ismeri az intoleranciát… (képzeljétek el, mennyire más lenne a világunk, ha ettől a velünk született állapottól nem távolodnánk el túlságosan!).

Saskiának nagyon világos bőre van. Hollandiában él édesanyjával, édesapjával és a bátyjával. Éppen egy fényképet nézeget lelkesen az interneten. A képen egy ébenfekete bőrű fiatal afrikai édesanya látható, aki kisbabáját hátrahajtott feje fölé emeli – és a kisbaba fülig érő szájjal nevet rá. Mindketten színes ruhákban vannak, annyira vidámak és olyan mélyen kapcsolódnak egymáshoz, hogy Saskia nem tudja levenni a szemét róluk. Odafordul az édesanyjához, és így szól: – Ez egy kép rólad és rólam? Az édesanyja kíváncsian visszakérdez: – Nem látod a különbséget köztük és köztünk? – De igen! – válaszolja Saskia. – De anya, nekik sokkal csinosabb ruháik vannak, mint nekünk.

Ennek a világra való nyitottságnak köszönhetően a gyermek számára nem létezik sem a szakmák, sem a tantárgyak közötti hierarchia. Nincs semmi oka rá, hogy a szemétszállító foglalkozása iránt kevésbé lelkesedjen, mint az űrhajósé iránt; az ő szemében a kézimunkázás és a matematika egyenértékűek, az olvasás és a tánc azonos szinten vannak. Ezért lelkesedik minden iránt, amivel csak találkozik, legyenek azok emberek és azok foglalkozásai, vagy bármi más, amit megérthet vagy felfedezhet.

A lelkesedésnek minden ilyen kis vihara újból és újból azt a saját agya által generált „doppingot" váltja ki, amit az előzőekben leírtam. Minden vegyület, amire a kisgyermeknek szüksége van ahhoz, hogy idegpályáit kiépítse és megerősítse, közvetlenül az agyában keletkezik, reggeltől estig, két-három percenként.

Micsoda kivételes felszereltség ahhoz, hogy az élet elkezdődhessen. Ez természetesen nem korlátozódik az élet kezdetére – legalábbis nem kellene úgy lennie. Semmi ok nincs arra, amitől ez kimerülhetne. A lelkesedés az életkorunktól függetlenül működik. Szívesen idézem a közmondást: „Amit Pistike