Copperfield Dávid

By Charles Dickens

Charles Dickens, a XIX. századi angol realista regényirodalom legjelentősebb alakja. 1850-ben jelent meg Copperfield Dávid című regénye, melynek központi témája a szegénység és a kiszolgáltatottság. Hőse egy kisfiú, akinek szenvedésein keresztül t

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633447161

Charles Dickens

Charles Dickens (1812-1870) was an English writer and social critic. Regarded as the greatest novelist of the Victorian era, Dickens had a prolific collection of works including fifteen novels, five novellas, and hundreds of short stories and articles. The term “cliffhanger endings” was created because of his practice of ending his serial short stories with drama and suspense. Dickens’ political and social beliefs heavily shaped his literary work. He argued against capitalist beliefs, and advocated for children’s rights, education, and other social reforms. Dickens advocacy for such causes is apparent in his empathetic portrayal of lower classes in his famous works, such as The Christmas Carol and Hard Times.

Book preview

CHARLES DICKENS

COPPERFIELD DÁVID

ÉLETE ÉS VISZONTAGSÁGAI,

AMIKÉPPEN Ő MAGA FELJEGYEZTE

Fordította, és az ifjúság számára átdolgozta

MIKES LAJOS

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Franklin Társulat, 1915

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Papp Norbert

978-963-344-716-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I. LEGKORÁBBI EMLÉKEIM

Az elején akarom kezdeni életemnek a leírását, s ezért feljegyzem, hogy pénteken születtem, éjféli tizenkét órakor. A bölcs szomszédasszonyok ebből azt következtették, hogy egész életemben szerencsétlen flótás leszek. Igaz volt-e a jövendölés vagy sem: elválik majd életem történetéből.

Blunderstone-ban születtem, Suffolkban, egy szép kis kert közepén álló házacskában, édes jó szüleim házában. Ezt a házat Varjúvár-nak nevezték el, mert a kertünk végében álló magas szilfákon néhány viharverte, zilált, vén varjúfészek himbálódzott. A varjak azonban rég másfelé ütöttek újabb tanyát.

Édes atyám szeme félévvel előbb lezárult e világ fényessége előtt, mintsem az enyém megnyílt. Még most is oly különös érzés fog el, ha elgondolom, hogy nem látott engem soha, és még különösebb: kora gyermekségem elmosódó emlékezése fehér sírkövére, kint a temetőben, meg arra a mondhatatlan szomorúságra, amely eltöltött, valahányszor eszembe jutott, hogy ott fekszik egyedül a sötét éjszakában, míg a mi kis szobánkban meleget és fényt árasztott a tűz és a gyertyavilág, s a ház kapuit – nem egyszer azt képzeltem, szinte kegyetlenül – elreteszelték és bezárták előtte.

Családunknak a legtekintélyesebb tagja Trotwood Betsey néni volt, atyámnak a nagynénje, akiről később sok mondanivalóm lesz még. A tengerparton egy távoli faluban élt kis házában, a világtól elvonulva. Édes atyámat valaha nagyon szerette, de atyám házasságával halálosan magára haragította, mert a néninek más terve volt vele. Nem is találkozott többé a nénivel haláláig, s édes jó anyám is csak egyszer látta: születésem napján, mikor Betsey néni váratlanul beállított Varjúvárba, s kijelentette, hogy ha édesanyámnak kis lánya fog születni, annak a kis leánynak a neveléséről ő fog gondoskodni. Kis leány helyett azonban kis fia született édesanyámnak, még pedig jó magam, s Betsey néni, mikor születésemről értesült, amint jött, oly hirtelen eltávozott. Eltűnt, mint valami elégületlen tündér és nem tért vissza soha, soha többé.

Édes anyám születésem után ott éldegélt tovább szerény évjáradékából, amelyet atyám hagyott rá, egyetlen régi, hűséges cselédje, Peggotty Klára társaságában, egész életét nekem szentelve.

Legkorábbi emlékeim zavaros tömkelegéből, amint visszatekintek gyermekkorom homályos távolába, először is két alak bontakozik ki előttem világosan. Az egyik anyám, szép hajával, ifjúi termetével; a másik Peggotty, termetnek egyáltalán nem mondható termetével, sötét szemével, amely szinte elsötétítette képén egész szomszédságát, s oly kemény és vörös arcával meg karjaival, hogy mindig csodálkoztam, mért is nem csipegetik a madarak inkább őt, mint a fák gyümölcseit.

Szinte látom ma is, miképp törpül el előttem ez a két alak, amint egymástól csekély távolságra leguggolnak vagy letérdelnek a padlóra, s én ingadozva döcögök egyiktől a másikig. Érzem, hogy hozzám ér Peggottynak a mutatóujja, úgy, amint felém szokta volt nyújtani, s ez az ujj a sok varrástól oly érdes, mint a zsebbe való szerecsendió-reszelő.

Mire emlékszem még egyébre is? Lássuk csak!

A ködből házunk bontakozik ki réges-régi emlékeivel. A földszinten ott van Peggotty konyhája, amely a hátulsó udvarra nyílik; az udvar közepén hosszú rúdon galambdúc, de galamb nincs benne; az egyik sarokban nagy kutyaól, de kutya nincs benne, s egész sereg baromfi – az én szememben mindmegannyi szörnyű nagy teremtmény – szaladgál körülötte, dühösen, fenyegetően. Amott egy kakas, aki egy karóra száll, valahányszor kukorékol, s nekem úgy rémlik, mintha különösen szemügyre venne, amint a konyhaablakból rátekintek. Olyan mérges, hogy félek tőle.

A libákról, kint a kis kapu előtt, amint hosszú nyakukat nyújtogatva utánam tipegnek, valahányszor arra járok, éjszaka álmodom, úgy, mint ahogy oroszlánokkal álmodik az, akit fenevadak környékeznek.

Emitt hosszú folyosó vezet Peggotty konyhájától a főkapuig. Sötét éléskamra nyílik belőle és éjszaka tanácsos gyorsan elsuhanni mellette, mert én bizony nem tudom, mi lehet ott azok közt a hordók, palackok meg ócska ládák közt, mikor nem jár a kamrában senki pislogó gyertyával, ajtót nyitva a dohos levegőnek, amelyben szappan, ecetes ugorka, bors, gyertya és kávé szaga keveredik össze.

Azután ott a két szoba is; az egyik az, amelyben esténkint együtt üldögélünk, az anyám meg én, meg Peggotty, mert Peggotty egészen hozzánk tartozik, mihelyt a dolgát elvégezte és mi egyedül vagyunk; a másik a parádés szoba, amelyben vasárnaponkint szoktunk üldögélni, nagyurasan, de nem oly kényelmesen. Szomorú szoba ez, mert Peggotty elmesélte, hogy édes atyámat innen temették el, és hogy a gyászolók mind fekete ruhában voltak.

Egy vasárnap este ott olvasta fel édesanyám nekem meg Peggottynak, hogy támadt fel Lázár halottaiból. És én úgy félek, hogy később kénytelenek kivenni az ágyamból, s megmutatni a hálószoba ablakából a csendes temetőt, ahol az ünnepies holdfényben nyugodtan pihennek a halottak sírjaikban.

Nincs a világon sehol oly szép zöld fű, mint ebben a temetőben; sehol oly árnyas hely, mint ennek a fái alatt; sehol oly nyugalom, mint ennek a sírkövei között. A juhok ott legelnek már, mikor anyám szobájának a fülkéjében, kis ágyamban korán reggel feltérdelek, hogy kinézzek a temetőre és látom, hogy a hajnal piros fénye rásüt a napórára és azon tűnődöm, vájjon örül-e a napóra, hogy megint mutathatja az időt.

Most meg a padunkat látom a templomban. Micsoda magas hátú pad! Közel hozzá ablak, amelyen át idelátszik a házunk. És a reggeli istentisztelet alatt gyakran tekintget is feléje Peggotty, hogy lássa, nem járnak-e rablók benne, vagy nem gyulladt-e ki. De Peggotty azért nagyon zokon veszi, ha az én szemem is az ablakra téved, s homlokát ráncolva figyelmeztet, amint ott állok a padban, hogy a papra kell néznem. De mindig csak nem nézhetek rá – azután meg ismerem anélkül is, mikor nincs rajta az a fehér ruha.

Rettentő dolog az ásítás is, de valamit csak kell tennem. Anyámra tekintek, de ő úgy tesz, mintha észre sem venne. Egy fiúra pillantok a szárnyhajóban; de ez arcát fintorítja rám. Elnézem a napsugarakat, amint a nyitott ajtón át beszűrődnek az előcsarnokba, majd meg a szószékre fordítom tekintetemet és elgondolom, milyen jó is volna játszani benne, s milyen nagyszerű vár lenne, ha én onnan felülről, mikor egy másik fiú a lépcsőn ostromot intézne ellene, ledobhatnám a fejére azt a rojtos bársonypárnát.

Később lassacskán lecsukódik a szemem; eleinte úgy rémlik, mintha hallanám még a nagy melegben a pap altató énekét, aztán nem hallok már semmit, s egyszerre csak nagy robajjal lefordulok a padról és Peggotty inkább holtan, mint elevenen kicipel a templomból.

Majd meg a hátsó kertünkben járok, a mögött az udvar mögött, amelyben az üres galambdúc és a kutyaház van. Igazi pillangó vadaskert; jól emlékszem magas kerítésére, lakatos kapujára. A fák roskadoznak benne a gyümölcs terhétől! – érettebb, dúsabb termés azóta sem volt soha más kertben –, s az édesanyám szed belőle a kosarába, mialatt én suttyomban egy-egy szem egrest tépve, mellette állok, s teszem magam, mintha meg sem moccannék.

Nagy szél kerekedik, s egy pillanat múlva oda a nyár. Játszunk a téli esthomályban, vígan táncolgatunk a kis nappaliban. Mikor anyámnak eláll a lélegzete, s ledől egy karosszékbe, hogy pihenjen, megfigyelem, hogy csavargatja ujjaira aranyszőke hajfürtjeit és nincs, aki nálam jobban tudná, mennyire örül szépségének és egészségének.

Ezek körülbelül a legkorábbi emlékeim. Ebben, meg valami olyanféle érzésben, hogy mind a ketten féltünk egy kissé Peggottytól, s a legtöbb dologban az ő vezetésére bíztuk magunkat, nyilatkozott meg először önálló véleményem annak alapján, amit láttam.

II. MURDSTONE ÚR MEGJELENIK

Egy este együtt ültem Pegottyval a nappali kandallója mellett. Én felolvastam valamit a krokodilusokról, Peggotty pedig hallgatta. Vagy én olvashattam nagyon érthetően, vagy ő, a jámbor lélek, érdeklődhetett mélységesen, mert amikor befejeztem a felolvasást, az a homályos sejtelem maradt meg benne, hogy a krokodilus holmi főzelék-féle.

Belefáradtam az olvasásba és nagyon elálmosodtam; de mivel édesanyám, aki a szomszédban töltötte az estét, megengedte, hogy fönnmaradjak, amíg haza nem jön, inkább meghaltam volna őrhelyemen, mintsem hogy lefeküdjem. A szemem héját a mutatóujjammal felpeckeltem, hogy le ne csukódjék és állhatatosan Peggottyra néztem, amint ott ült dolgozgatva. Rámeresztettem a szememet a kis viaszdarabra, amelyen a cérnáját edzette; a kis szalmakupakos házikóra, amelyben mérőszerszáma rejtőzött; kézimunka dobozára, amelynek tolófödelén a Szt.-Pál-székesegyház piros kupolás látóképe ékeskedett; ujján a sárgaréz gyűrűre és végül magára Peggottyra. Éreztem, hogyha mindebből bármit csak egy pillanatra is szem elől tévesztek, elalszom.

– Peggotty – kérdem egyszerre –, voltál-e te valaha férjnél?

– Szent Isten, Davikám! – felelt Peggotty. – Hogy jut eszébe a férjhez menés?

– Magam sem tudom! Ugye, egyszerre csak egy emberhez szabad feleségül menni?

– Csak egyhez – felelt Peggotty gyorsan és határozottan.

– De ha feleségül mégy valakihez, és ez a valaki meghal, akkor ugye feleségül mehetsz egy másikhoz, Peggotty? Vagy nem?

– Megteheti az ember – szólt Peggotty –, ha a kedve tartja, édesem. Attól függ, mi a véleménye.

– És neked mi a véleményed, Peggotty? – kérdeztem tovább.

– Én, Davikám, sohse voltam férjnél és nem is szándékozom férjhez menni. Ennél többet nem is tudok a dologról.

– Ugye, Peggotty, nem haragszol rám? – kérdeztem, mert azt hittem, hogy megharagudott, olyan kurtán-furcsán bánt velem. De alaposan tévedtem, mert Peggotty félretette a munkáját (harisnyát foltozgatott), s kitárva karját, fürtös fejemet átölelte és derekasan megszorongatta. Derekas szorongatás volt, mert Peggotty nagyon testes lévén, valahányszor felöltözve bármi csekély erőfeszítést fejtett ki, mindig lepattant néhány gomb a dereka hátuljáról és emlékszem, hogy két gomb akkor is a szoba túlsó faláig ugrott, mialatt engem ölelgetett.

– Most pedig hadd halljak még valamit a korkindilusokról – szólt Peggotty, aki még mindig nem volt egészen tisztában a névvel.

Sejtelmem sem volt ugyan róla, mért kíván Peggotty újra visszatérni a krokodilusokhoz, de azért mégis csak visszatértünk ezekhez a szörnyetegekhez, és hamarosan végig csináltunk úgy, mint a bennszülöttek, de természetesen csak a könyvből olvasva, egy egész krokodilus-háborúsdit.

A krokodilusokkal végeztünk, s belekezdtünk az alligátorokba, mikor megszólalt a kertajtó csengője. Kisiettünk, s ott állt anyám, s mellette egy szép fekete hajú és barkójú úr, aki múlt vasárnap hazáig kísért bennünket a templomból.

Mialatt anyám lehajolt, hogy fölemeljen és megcsókoljon, a fekete hajú úr barátságosan megveregette a fejemet. Énnekem azonban, nem tudom miért, sehogy sem tetszett vagy ő maga vagy a mély hangja, s durcásan eltaszítottam a kezét.

Anyám szelíden megdorgált az illetlenségemért, s miközben erősen nagykendőjéhez szorított, a fekete hajú úr felé fordult, s megköszönte, hogy szíves volt haza kísérni. Kezét nyújtotta neki, mialatt beszélt, s mikor az idegen úr kezet fogott vele, anyám rám tekintett.

– Kívánjunk egymásnak mi is jó éjszakát, fiacskám – szólt az idegen úr, miután lehajtotta fejét, jól láttam, édesanyám pici kesztyűje fölé.

– Jó éjszakát! – szóltam én.

– Legyünk jó barátok! – szólt ő nevetve. – Szorítsunk kezet!

Jobb kezem anyám baljában volt, s ezért a bal kezemet nyújtottam oda.

– Ej, hisz ez a bal kezed! – szólt tréfásan.

Édes anyám előhúzta a jobbomat, de én megint csak a bal kezemet nyújtottam az idegen úr felé. Barátságosan megrázta; azt mondta, hogy derék fickó vagyok, s azután eltávozott.

Most is szinte látom, amint megfordul a kertben, s baljóslatú fekete szemével még egyszer visszatekint ránk, mielőtt az ajtó bezárult mögötte.

Peggotty, aki az egész idő alatt egy szót sem szólt, gyorsan elreteszelte az ajtót, s azután bementünk a szobába valamennyien. Anyám rendes szokása ellenére, ahelyett, hogy a kandalló mellé ült volna a karosszékbe, a szoba másik végén maradt, s ott ült le, magában dúdolgatva.

– Remélem jól mulatott ma este a nagysága – szólt Peggotty, aki kezében a gyertyatartóval, oly mereven, mint egy hordó, megállt a szoba közepén.

– Köszönöm, Peggotty – felelt anyám jókedvűen –, nagyon jól mulattam.

– Egy-egy idegen arc kellemes változatosság – szólt Peggotty.

– Igazad van, nagyon kellemes változatosság – felelt anyám.

Peggotty ott maradt állva mozdulatlanul a szoba közepén, az anyám tovább dúdolgatott, én meg elaludtam, bár nem olyan mélyen, hogy hangokat ne hallottam volna, ha azt nem is értettem, mit beszéltek. Mikor e kellemetlen szundikálásból felébredtem, láttam, hogy Peggotty meg az anyám – mind a ketten – könnyezve beszélgetnek.

– Szegény jó Copperfield úr – szólt Peggotty –, az ilyen embert bizony nem szívelhette volna. Én csak ennyit mondok!

– Jóságos Isten! – kiáltott az anyám. – Hogy vihet rá a lelked, hogy ennyire megkeseríts, mikor jól tudod, hogy nincs e helyt egyetlen barátom sem, akihez fordulhatnék?!

– Eggyel több ok rá – felelt Peggotty –, hogy megmondjam az igazat.

Azt hittem, Peggotty el fogja dobni a gyertyatartót, olyan nyomatékosan hadonászott vele.

– Hogy lehetsz ilyen igazságtalan? – szólt anyám, még bővebben ontva könnyeit, mint az előbb. – Hogy beszélhetsz úgy, mintha már befejezett dologról volna szó? És az én drága fiacskám – kiáltott odasietve a karosszékhez, amelyben én ültem –, az én egyetlen kis Dávidom! Még majd megintenek, hogy nem szeretem eléggé az én drága kincsemet, ezt a legédesebb kis porontyot, akinek nincsen párja sehol a világon!

– Ilyesmi esze ágában sem volt soha senkinek – szólt Peggotty.

– Hát rossz mamád vagyok én neked, Dávid? Csúnya, gonosz, kegyetlen, önző mama vagyok? Mondd, hogy az vagyok, gyermekem, akkor szeret majd Peggotty! Ugye, én egy csöppet sem szeretlek téged?

Erre mind a hárman sírva fakadtunk. Azt hiszem, én voltam a leghangosabb, de bizonyos, hogy mind a hárman őszinte könnyeket hullattunk. Nekem majd meghasadt a szívem és félek, hogy megsebzett érzelmeim első kitörésében Peggottyt „gyilkos"-nak neveztem. Emlékszem, hogy ez a becsületes teremtés mélységesen elbúsulta magát, s ez alkalommal bizonyára teljesen gombtalanná lett, mert e robbanó lövegek egész kis sortüzet adtak, mikor édesanyámmal megbékülvén, letérdelt a karos szék mellé, hogy békét kössön én velem is.

Nagyon elszontyolodva feküdtünk le. Engem sokáig ébren tartott még a zokogásom, s mikor egy ízben egy nagyon erős roham szinte fölvetett az ágyamban, láttam, hogy anyám ott ül a takarómon és fölém hajol.

Peggotty e naptól fogva egyre kevesebb időt kezdett velünk tölteni esténkint, mint eddigelé. Az anyám nagyon a kedvében járt, sokkal inkább, mint rendesen, nekem legalább úgy rémlett, s nagyon jó barátok voltunk mind a hárman, de azért mégis csak másképp volt, mint azelőtt, s a régi meghitt élet véget ért. Hébe-korba azt képzeltem, hogy Peggottynak talán az nem tetszett, hogy az édesanyám sorban előszedte a szekrényekből és viselte minden szép ruháját, vagy hogy nagyon is sűrűn ellátogatott oda a szomszédságba, de olyan magyarázatot, amellyel meg lettem volna elégedve, nem tudtam találni a dolgok összefüggésére.

Lassankint hozzászoktam a fekete barkós úrhoz is, aki csaknem mindennapos vendége lett a házunknak. Megtudtam azt is, hogy Murdstone úr volt a neve. Nem szívelhettem ugyan jobban, mint eleinte, mert azt gondoltam, hogy Peggotty meg én nagyon jól megfértünk volna anyámmal az ő segítsége nélkül is.

Egy este együtt ültem megint Peggottyval, úgy, mint múltkor a kis nappaliban, a kandalló mellett, s vártuk haza édesanyámat, aki a szomszédban volt, úgy, mint múltkor. Velünk volt a harisnya, a mérőszerszám, a viaszdarab, a munkadoboz, födelén a Szt.-Pál-székesegyházzal, és a krokodilus-könyv is. Peggotty, miután több ízben rám nézett, s a száját eltátotta, mintha mondani akarna valamit, azonban nem mondott semmit, végre hízelegve így szólt:

– Davikám, nem volna-e kedve vagy két hetet velem együtt a bátyámnál tölteni Yarmouthban? Az volna ám csak a pompás mulatság!

– Aztán kedves ember a bátyád, Peggotty? – tudakozódtam óvatosan.

– Ó, de még milyen kedves! – kiáltott Peggotty, égnek emelve a kezét. – Aztán ott a tenger, meg a sok naszád, a hajók, a halászok, a kavicsos part, és Ham, az unokaöcsém, akivel el lehet ám nagyszerűen játszogatni!

Belepirultam ennek a sok gyönyörűségnek a hallásába és azt feleltem, hogy bíz ez pompás mulatság volna, csakhogy mit szólna hozzá az édesanyám?

– Mit szólna? Hát azt hiszem, hogy szívesen elereszt bennünket. Majd megkérdem, ha akarja, mindjárt, amint haza jön. Jó lesz?

– De mit fog csinálni nélkülünk? – firtattam tovább a dolgot, az asztalra könyökölve. – Nem maradhat egészen egyedül.

– Isten ments! – szólt Peggotty. – Hát nem tudja még, Davikám? Az édes mama két hétre Grayperné asszonyhoz készül, akinek egész sereg vendége lesz.

Ó! Ha így voltunk, akkor egy-kettőre beleegyeztem az utazásba. Szörnyű türelmetlenül vártam az édesanyám haza érkezését Grayperné asszonytól. (Ez volt ugyanis a többször említett szomszéd.) Éppenséggel nem lepte meg őt annyira, mint gondoltam, a nagy utazási terv, és készségesen beleegyezett. Még akkor éjszaka mindent megbeszéltünk és megállapodtunk, hogy a lakásomért és az ellátásomért mennyit fizet az édesanyám, amíg ott maradok.

Az indulás perce hamarosan elkövetkezett. Oly közeli napra tűzték ki, hogy gyorsan itt volt még nekem is, pedig én lázas izgatottsággal vártam és szinte attól féltem, hogy még majd valami földrengés vagy mi más nagy rázkódása a természetnek meg találja akadályozni a kirándulást. Egy fuvaros-szekerén kellett útra kelnünk, amely korán indult, mindjárt a reggeli után. Sokért nem adtam volna, ha megengedik, hogy az utolsó éjszaka útra készen, kalapban, csizmában alhassam ki magam.

Most is meghat, ha visszagondolok rá, mily sóváran vártam, hogy boldog otthonomat elhagyhassam; ha elgondolom, mily kevéssé sejtettem akkor, mitől válok el mindörökre.

Mikor a szekér megindult, édesanyám sírva-ríva kiszaladt a kapu elé, s utánunk kiáltott: álljunk meg, hogy még egyszer megcsókolhasson. Mihelyt ott maradt egyedül az országúton, egyszerre megjelent csak mellette Murdstone úr, s úgy látszott, mintha a szemére vetette volna, hogy úgy elérzékenyült. Szerettem volna tudni, mi köze ehhez Murdstone úrnak, s észrevettem, hogy Peggotty is minden inkább, mint elégedett.

De nemsokára édesanyám Murdstone úrral együtt messze elmaradt mögöttünk, s én a szekérben szótlanul elüldögélve azon tűnődtem, vajon ha Peggotty azt az utasítást kapta volna, hogy elhagyjon engem valahol az erdőben, mint a mesebeli kis fiút, haza találnék-e újra a gombok nyomán, amiket elhullajtana?

III. A BÁRKAHÁZ

A fuvaros lova a világ leglustább állata volt, s fejét lehorgasztva kényelmesen baktatott az úton. A fuvaros épp úgy lehorgasztotta a fejét, mint a lova, s hajtás közben bóbiskolva előrehajlott, könyökét térdére támasztva.

Peggottynak egy kosár elemózsia volt a térdén. Elég lett volna bőségesen, ha akár Londonba igyekeztünk volna ugyanezzel az alkalmatossággal. Sokat ettünk-ittunk és aludtunk is. Peggotty úgy aludt mindig, hogy állát a kosár fülére támasztotta, amelyet a világért sem eresztett volna el, s oly hatalmasan hortyogott, hogy el sem hittem volna, ha a saját fülemmel nem hallom.

A hosszú utazásba alaposan belefáradtam, és nagyon örültem, mikor megláttuk végre Yarmouthot. Meglehetősen piszkos, sáros hely, gondoltam, mikor végig tekintettem a folyó túlsó partján elnyúló unalmas, nagy pusztaságon, s nagyon szerettem volna tudni, hogy ha a föld csakugyan olyan gömbölyű, amilyennek a földrajzom mondja, miképp lehet olyan része, amely ennyire lapos. De aztán azt gondoltam, hogy Yarmouth bizonyára vagy az északi, vagy a déli sarkon fekszik, s ez a dolog magyarázata.

Mikor beértünk a városba, s hirtelen orromba csapott a hal-, szurok-, csepű- és kátrányszag, és láttam a járó-kelő matrózokat, s a kövezeten fel s alá döcögő szekereket, éreztem, hogy igazságtalan voltam az eleven, nyüzsgő várossal szemben, amely egy cseppet sem volt unalmas.

– Ham! Ham! – sikoltott egyszerre Peggotty. – Hogy megnőtt az istenadta!

Ham csakugyan ott várt ránk a fogadó előtt, ahol a szekerünk megállt, s amint meglátott bennünket, mindjárt azt kérdezte tőlem, hogy vagyok, mintha régi ismerősök lettünk volna. Én eleinte idegenül néztem rá; de csakhamar megbarátkoztam vele, mikor hátára ültetett, hogy haza vigyen. Nagy, erős, hat láb magas legény volt, tagbaszakadt, gömbölyű vállú: de az arca mosolygó gyerekarc volt még. Zubbonya vitorlavászonból készült, s olyan kemény nadrágja volt, amely bizonyára egészen jól megállt volna akkor is, ha nem is lett volna benne lábszár. Bodros szőke haja volt, s a feje búbját kalap helyett valami szurkos holmi borította.

Én Hamnak a hátán, aki hóna alatt egy kis ládánkat is vitte, és Peggotty, aki egy másik kis ládát cipelt, utcából utcába fordultunk, forgács, és apró homokbuckák között, s elhaladva egy csomó gázgyár, kötélverőműhely, hajóácsműhely, kovácsműhely, s nagy összevisszaságban még egy sereg más efféle műhely mellett, kijutottunk végre arra az unalmas pusztaságra, amelyet útközben messziről is láttam volt. Itt Ham így kiáltott fel:

– Ott van la a házunk, Dávid úrfi!

Meresztgettem a szemem mindenfelé a pusztaságon, néztem a tenger, néztem a folyó felé; de háznak nyomát sem láttam sehol. Mindössze egy fekete ősrégi bárkafélét láttam nem messze dalmahodni a szárazföldön, amelyből kémény helyett vascső nyúlt ki, s vígan szállt fel belőle a füst.

– Csak nem az? – szóltam. – Az a hajóformájú alkotmány?

– De biz az, Dávid úrfi – felelt Ham.

Ha Aladin szultán palotája lett volna, vagy a griffmadár tojása mindenestül, akkor sem lettem volna jobban elragadtatva, mint attól a regényes gondolattól, hogy ebben fogok lakni. Pompás ajtó volt vágva az oldalába, teteje is volt, és kis ablakok is voltak rajta; de csodás varázsa voltaképpen abban rejlett, hogy igazi hajó volt, amely bizonyára százszor meg százszor járt a tengeren, s amelynek sohasem volt az a rendeltetése, hogy a szárazföldön lakjanak benne. Ezzel bűvölt le engemet.

Belül szép tiszta volt és oly kedves, hogy kedvesebbet kívánni sem lehetett volna. Volt benne asztal, kakukkos óra, fiókos szekrény, a szekrény tetején egy teástálca, amelyre napernyős hölgy volt pingálva, aki egy katonaruhás, karikázó kis fiúval sétálgatott. A tálcát biblia támogatta, hogy le ne forduljon, mert ha lefordul, összezúzott volna egy csomó csészét, csésze alját és egy teás kannát; ezek mind a könyv köré voltak rakva. A falakon egy pár közönséges, bibliai tárgyú színes kép lógott, rámában, üveg alatt. A kandallópárkány fölött egy kis három árbocosnak a képe függött, s a hajó kormánya igazi kis fadarab volt. A mennyezet gerendáiból néhány kampó meredt ki, s a székek helyét egy pár láda meg doboz pótolta.

Mindezt egy pillantás alatt észrevettem, amint átléptem a küszöbön. Azután Peggotty kinyitott egy kis ajtót, és megmutatta a hálószobámat. A legkívánatosabb hálószoba volt – a hajó hátsó részén; kis ablakán valaha a kormánylapát nyúlhatott ki. A falon kis tükör lógott – éppen a kellő magasságban az én számomra –, osztriga héjból készült kerettel. A kis ágyacska éppen akkora volt, hogy belebújhattam. Az asztalon kék korsóban csokorba kötött tengeri hínár. A falak oly fehérre voltak meszelve, mint a tej, s a toldott-foldott ágytakaró úgy ragyogott, hogy szinte megfájdult belé a szemem.

Legfőképpen azonban az tűnt fel nekem, hogy az egész házban erős halszag volt. Peggotty felvilágosított, hogy a bátyja rákfélével kereskedik, s ez okozza az átható szagot. És később láttam is, hogy csodálatosan összegabalyodva egész rakás efféle ollós, és ollótlan teremtés volt egy kis faházikóban, a hajóház közelében, ahol a fazekakat meg az üstöket tartogatták.

Az ajtóban egy nagyon udvarias, fehérkötényes nő üdvözölt bennünket, mikor megérkeztünk, aki már messziről bókolt felénk. Mellette állt egy nagyon szép kis leányka is, kék gyöngysor volt a nyakán. Nem akarta megengedni, hogy megcsókoljam, hanem elszaladt, és elbújt valahová. Később, mikor fölségesen megebédeltünk (főtt hal volt vajasburgonyával, s nekem külön egy szelet sült), beállított egy szakállas ember is, akinek nagyon jóságos arca volt. Mivel Peggottyt megölelte, s derekas csókot cuppantott az ábrázatára, kitaláltam, hogy Peggottynak a bátyja volt: Peggotty úr, a ház gazdája.

– Isten hozta, úrfi – szólt Peggotty úr. – Hogy-mint van az édes mamája?

Azt feleltem, hogy nagyon jól van, és hogy szépen tisztelteti őt. – Ez persze udvarias füllentés volt részemről.

– Alássan köszönöm – szólt Peggotty úr. – Amondó vagyok, hogyha jól meglesz itt köztünk két hétig az úrfi, a húgommal, meg Hammal, meg a kis Emmivel, akkor büszkék leszünk a társaságára.

Ilyetén vendéglátó módon eleget téve a házigazda tisztének, Peggotty úr kiment, hogy egy üst forró vízben megmosakodjék. Csakhamar visszatért, még pedig nagyon megszépülve; de olyan vörös volt, hogy akaratlanul arra gondoltam, mennyire megegyezik az arca abban a rákfélékkel, hogy nagyon feketén bújik a forró vízbe és nagyon vörösen kerül ki belőle.

Tea után, mikor az ajtót bezárták és