Köztes állapot

By Antal Koós

Péter, aki már túl van élete delén, rendezett körülmények között él a jelenkori Budapesten. Családjuk életét azonban beárnyékolja a kis unoka, Zsuzsi régi balesete, aminek következményeivel soha nem békélhetnek meg, de már megtanulták azokat elviselni. Ám a végzet Pétert is utoléri, és a tragikus esemény után nyoma vész. Hiába minden kutatás, nem találják. És nem is bukkanhatnak rá, mert az addig a pillanatig a saját maga által sem ismert rejtett képessége révén egy, a Földet háromezer éve megfigyelés alatt tartó földönkívüli civilizáció bolygójára kerül. Róla is tudnak mindent, gyerekkorától kezdve.
A Föld folyamatosan keresi az értelmes lények nyomait a csillagok között, de még eddig nem járt sikerrel. Péter előtt azonban fokozatosan feltárul egy benépesített galaxis világa, ahol az idegen fajok nagyobbik részét egyáltalán nem érdekli a Föld létezése; akiket meg igen, azok sem az emberek társaságára vágynak. Az emberi civilizáció léte súlyos problémát jelent számukra, amit meg akarnak oldani, így vagy úgy. De az alkalmazandó eszközök feletti egyet nem értés konfliktushoz vezet közöttük.
Zsuzsi és Péter az események közepébe csöppennek, majd főszereplőkké válnak azok alakításában; s mindeközben szembesülnek a lét nagy kérdéseivel.

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Mar 22, 2019

Book preview

vannak

Elrendeltetés

Szomjas vagyok, a söröskorsó felé nyúlok... és váratlanul, az előző este a légikikötőben szemlélt, fényárban úszó táj jelenik meg a szemem előtt..., ám az erős reflektorokat hirtelen elhomályosítják a felragyogó csillagok, a sok-sok évvel ezelőtt látottak. Teljes bizonyossággal tudom, hogy egy ötven évvel korábbi éjszaka elevenedik meg előttem, de ugyanakkor sejtelmem sincs, mi e bizonyosság forrása... Nem, nem vagyok ittas... Egy perce még képtelen lettem volna visszaemlékezni arra a régi nyárra, de most minden eszembe jutott, és ez megdöbbent; fogalmam sem volt arról, hogy ennyi mindent őriz az elmém abból az időből. A sorjázó emlékképek közül némelyik elsőre teljesen ismeretlennek tűnik, de azután... valahogy, ...valahogy bizonyossá válik, hogy egyszer már megéltem ezeket. Sokuk jelentése alig értelmezhető, a jól ismert képek kavalkádjában hol eltűnnek, hol újra felbukkannak, ám valamiféle ködös elmosódottság nem engedi tisztán látnom őket. Meg akarom érteni e furcsa állapotot, felszínre hozni a megbúvó valós tartalmat. Talán, ha sikerülne az eseményeket sorba rendeznem..., talán az segíthetne felfedezni a bensőmben rejtőző ismeretlent.

Az elmém elszakad az akaratomtól, a nyúlványai tapogatózva átfurakodnak a közelmúlton, és hirtelen levágódnak a mélybe..., a tudatalatti tartományba. Félelemmel vegyes kíváncsisággal engedek egy, úgy érzem, tőlem nem függetlenül létező, ám erősebb hatalomnak, amely most ajtót nyit egy elrejtett világba..., a gyökereimhez..., talán minden és mindenki közös eredetéhez.

Ezt nagyon, de nagyon utálta. A pap ismét arról szónokolt, hogy mindenki eleve bűnösként születik; és neki erre rettenetes dac kezdett növekedni gyermeki lelkében, alig tudta türtőztetni magát, hogy ki ne robbanjon belőle a kiáltás; ám végül csak annyit suttogott maga elé:

– Hülyeség, hülyeség...

– Elég legyen, fogd be a szád! – mordult rá a nagyapja, aki mellette ült imára kulcsolt kézzel.

Meleg nyári napnak néztek elébe, de a reggeli misén még kellemesen hűvös volt a kis falusi templomban. Egészen addig jól elvolt, amíg a pap nem emelte fel a hangját a híveket ostorozva. Addig a beszéd és a hívek mormolása elzsongította; figyelmét lekötötték az oldalsó ólomüveg ablakokon átvetülő fénypászmák, amelyek a szemközti falon varázslatos, tarka foltokat képeztek. Együtt lebegett, lélegzett az alakjukat lassan változtató színes tartományokkal; de e rövid, békés időszaknak most hirtelen vége szakadt, a lelke meg a földre zuhant.

A nyári szünetre a szüleik lehozták őt és a húgát, Verust, a nem túl messzi kisvárosból a nagyszülőkhöz. Itt falun már rég elfelejtette az otthoni sérelmeket, de a pap türelmetlensége felszakította a sebeit. A városi grundon gyakran került összetűzésbe a nála nagyobbakkal, és esetenként a szóbeli kakaskodás verekedéssé fajult. Nem bírta elviselni az igazságtalanságot, még akkor sem, ha valaki más sérelmére követték azt el. Ilyenkor összeszorította a száját és nekirontott a nála akár két fejjel magasabbaknak is; és ha azok erősebbek voltak, akkor tűrte a pofonokat; és még vesztes helyzetből is folyamatosan szidta és csúfolta őket, a végsőkig kitartott. Ellenfelei rövidebb-hosszabb idő után kénytelenek voltak feladni a megrendszabályozását; ő pedig győzelemként könyvelte el az esetet, még ha az ő arca is volt pirosabb az ütésektől. E makacssága a szüleinek és nagyszüleinek is sok gondot okozott.

Soha nem kezdeményezett verekedést, de ha mégis kitört a dulakodás és ő kerekedett felül, ami időnként előfordult, mert szívós, inas gyerek volt, akkor észre véve a másik kiszolgáltatott helyzetét, nem merte folytatni az ütlegelést. Nem merte, félt az azt követő, hetekig tartó lelkiismeret-furdalástól.

És ő bűnös lenne? Micsoda igazságtalanság!

Ez egyike volt azon legfőbb okoknak, amiért csak kívülről szerette nézegetni a templomot, az erődszerű hajót, a karcsú tornyot az órával, és a fura alakú tetőt, amely alatt a harang lógott. Nagymama a felhúzós ingaórát mindig a toronyórához igazította, amihez őt vagy a húgát szalajtotta a pontos idő leolvasására. Ezt kedvére való rítusként végezte, a hátsó udvarra kellett csak mennie, ahonnan jó volt a rálátás a porták fölé magasodó építményre.

De a templombelsőt nem szerette. Miért rémisztgetik a gyerekeket a véres keresztre feszítés képeivel?

Nagyapjának aznap reggel ismét meg kellett fenyegetnie, hogy elveri a nadrágszíjjal, ha nem megy el velük a misére. Hát elment.

Nagyanyja a templomhajó másik oldalán ült az asszonyok között, feketébe öltözve, mint mindig. Feketében és szomorúan. Azóta így, hogy meghalt a fia, Béla. Megkérdezi vajon az Istent, hogy miért szólította magához a fiát; büntetni kívánt-e valakit? Az eltávozottat vagy az itt maradtakat? És másik gyermekének miért csak tíz nap adatott e földi létből?

A családot csapások sora érte a múltban és a közelmúltban, és ez a jövőbe vetett, időnként szárba szökkenő bizakodást kiszorítva, egy vélt átok nyomasztó árnyaként telepedett a lelkükre. Talán még az is jobb lett volna, ha az átkot teljes bizonysággal fel lehetett volna ismerni, de ez nem volt lehetséges. Így időről időre félve készülődtek egy-egy örömteli alkalomra, egyszerre reménykedve és tartva is egy újabb sorscsapástól. Ők a húgával ebből csak néha éreztek meg valamit, hiszen a szomorú események vagy a születésük előtt történtek, vagy amikor még igen kicsik voltak. Látták azonban, hogy Nagymama sokszor magába roskad, csendben szenved. De Nagyapa az ottlétük alatt többször kifakadt, igen hangosan; nem a gyerekfülek számára alkalmas kifejezéseket használva lázadt a végzet ellen, s ilyenkor nem tudta elviselni nagyanyjuk teljes megadásnak tűnő beletörődését sem; szidta őt és buta öregasszonynak nevezte.

A rítus a vége felé közeledett.

– Hülyeség! – mondta újból, de már olyan halkan, hogy Nagyapa meg ne hallja.

A hívek még utoljára rázendítettek egy zsoltárra; a másik oldalon a vénasszonyok énekeltek, s átszellemültségében némelyik olyan magas hangot adott ki, hogy az már-már visításnak tűnt. Fülére kellett tapasztania a kezeit, hogy megakadályozza a kellemetlen érzés fokozódását.

Ekkor megremegtek az ablakok és a színes foltok a falon, s a pad is megrázkódott. Hangrobbanás. Aztán még egy. Eltakart füleihez tompán jutottak el a lökéshullámok rezgései. – Szegény Muki! – gondolta. A hívek zavartalanul folytatták az éneket. Megmoccant, ki akart szaladni, hogy megnézze a vadászgépeket, vagy legalább megszámolja a kondenzcsíkokat, de mivel nagyapja rosszallóan nézett rá, gyorsan letett a tervéről.

A szertartás végeztével, az előttük lévők miatt, csak sokára értek a templomajtóhoz; Nagyapa kézen fogva vezette, nehogy a tömeg elsodorja. A templom a falu közepén állt, jócskán a kis házak fölé magasodva. A nagyszülők a falu felső végén laktak, az alsó vég számára a felfedezésre váró ismeretlent jelentette. Amott a messzeségben is, a felszálló párán keresztül, látszódott egy templomtorony.

– Mi van arra, Nagyapa?

– Ott a reformátusok laknak, mi nem járunk arra – mondta. – Neked sincs ott semmi keresnivalód – fűzte még hozzá.

– Kik azok a reformátusok?

– Azok nem ismerik el a pápát, meg más templomba járnak. De most menjetek haza, nekem még beszélnem kell valakivel – közölte, és elindult a kocsma irányába.

Nagyanyjával és a húgával ráérősen bandukoltak hazafelé, ahol Bundás kutya végtelenül megörült nekik; már bizonyára azt gondolta, hogy csak a jövő nyáron látja őket újra. Megsimogatták, és viháncolva birkóztak egy kicsit a fűben. A játékot hamarosan újabb hangrobbanások szakították félbe; és a tiszta égbolton az újabb kondenzcsíkok, lassan szétbomolva, fátyolfelhőnek álcázták magukat. Az alföldiek már régen hozzászoktak ezekhez a jelenségekhez; míg lenn végezték a poros, izzadságos mezőgazdasági munkájukat, addig fenn az égben a technika csúcsát jelentő vadászgépek gyakorlatoztak az ideálisan sík terep fölött.

– Peti, Verus! Hozzatok két kupa vizet a kútról, már üres mindkettő – kiáltott ki hozzájuk Nagymama.

Az egyik kupa kék volt, a másik barna, és mivel itt-ott leverődött róluk a zománc, kilátszott alulról a megfeketedett pléh. Az udvaron állt egy gémeskút, de annak a vizét már csak az állatok itatására használták, vagy mosakodáshoz a lavórba. Kint az utcán, a vásártér felé menő elágazásnál árválkodott a kék színű nyomós kút, amely még nyáron is friss, hideg artézi vizet adott. Oda kellett menniük, de ehhez össze kellett szedniük minden bátorságukat. Tudni kell ugyanis, hogy a nagyszülők háza és a kút között félúton magasodott néhány igen öreg eperfa, amelyek földre hulló termését a faluban szabadon kószáló kacsák, libák szerfelett szerették. Ilyentájt ezek a jószágok majdhogynem kisajátították a területet, mohón habzsolták a csemegét, és az erjedt gyümölcstől bódultan kóvályogva oda-oda csíptek az arra járóknak. A nyakukat nyújtogató libák igencsak megrémisztették a kisebb gyerekeket.

A kútnál éppen egy idősebb asszony töltötte fehér kupáját, és amikor meglátta a közeledőket, kedvesen köszöntötte őket:

– Béluskám, jól vagytok? Anya is itthon van?

– Jól vagyunk, de Anya Egerben maradt, mert dolgoznia kell – válaszolta, és meg sem lepődött a megszólításon.

Minden nyáron előfordult, hogy vagy a kútnál, vagy a tejcsarnokban, esetleg a templom előtt, valaki összecsapta a kezét és azt mondta: Hiszen ez a gyerek tisztára a Béla!

Ilyenkor a vele lévő nagyszülők szemében apró könnyek kezdtek gyülekezni, de ugyanakkor a szájuk szögletében egy piciny mosoly jelent meg; nem tudták mely érzelemnek engedjenek szabad folyást: a rég elvesztett fiúért érzett fájdalomnak vagy az unoka révén megélt, valamiféle misztikus újjászületés feletti örömnek. A falu nem sok lelket számlált, és jóformán a nép felével szegről-végre rokonságban is álltak, mindenki ismerte a történetüket; így általában e néven szólították, sőt sokszor még a nagyapja is, eltekintve azon esetektől, amikor dorgálást kapott, mert akkor természetesen a valódi nevén neveztetett. Az eltávozott nagybátyjával való hasonlatossága miatt kitüntetett figyelmet kapott, amihez hamar hozzászokott; és szerencsére, úgy tűnt, a húgát ez nem bántotta, mert nem mutatkozott féltékenynek.

Megtöltötték a kupákat, s mielőtt visszaindultak volna, a kupafedőből még a szomjukat oltották a jó hideg vízzel.

Ebéd előtt a nagyanyja elküldte a kocsmába, mert Nagyapa csak nem akart megérkezni:

– Mondd meg néki, ideje már hazajönnie!

– És ha nem akar?

– Addig ne tágíts mellőle! De nehogy igyál bort vagy pálinkát, mert ha megtudom, akkor nagyon elfenekellek!

Nem könnyen lehetett Nagyapát indulásra bírni. Hárman ültek egy asztalnál, előttük jó néhány pohár. Odalépett hozzájuk, mire az egyik ivócimbora abbahagyta a beszédét, rámeredt s azt mondta:

– Béla bácsi, ez a gyerek a maga unokája, ugye? Hiszen mintha a kis Béla lenne!

Nagyapa szeme elfátyolozódott, letette a poharát, s úgy mondta:

– Úgya'. Az Isten elvette tőlünk Bélát, elragadta a Tisza. Talán őt adta vigasztalásul, meg a húgát – válaszolta, majd kis szünet után hozzátette:

– Verát minden bizonnyal a Jézuska hozta, mert Szenteste született.

Nagyapa kézen fogta, s komótosan kisétált vele a kocsmából, miközben többen is követték őket a tekintetükkel. Úgy látszott, most nem ivott annyit, mint egyébként, mert se nem támolygott, se nem szitkozódott. Máskor, ha úgy volt, akkor borzasztó kellemetlenséget jelentett hazakísérni, elmenni vele az ismerősök házai előtt; olyankor valaki mindig megjegyezte:

– Ejnye Béla bácsi, nem szégyelli magát? Milyen példát mutat az unokájának?

Ebédre nagyanyjuk finom tyúklevest rakott eléjük csigatésztával, amit ő maga sodort a kevesebb dologgal járó estéken; második fogásnak meg mákos csíkot kaptak. Sajnos, ez idő tájt a kamrában már csak néhány szál kolbász lógott, és sonkából is csak egy kevés maradt, így Nagymama takarékosan bánt ezzel az eleséggel, rendszerint reggelire tartogatta őket.

De jó is volt titokban beosonni és csipegetni a sós, füstölt élelmet! Azonban az ott elhelyezett ragacsos légyfogó papírokat és az egérfogókat borzalmas eszközöknek tartotta, igyekezett elkerülni, hogy rájuk nézzen.

Késő délután Nagyapa letelepedett az utcára néző szobában az asztalhoz, kiterítette a világtérképet és odahívta maga mellé. Eközben Verus a macskát, Bumburnyákot, simogatta, aki a kemencepadkán szunyókált. Az ablak alatt csak néha haladt el egy-egy szekér vagy traktor. Varázslatos dolognak tartotta a térképet, amelyen a nagyapja, amit csak tudott megmutatott neki; a kiszínezett országok hasonlítottak a templomban látott színes foltokhoz.

Nagyapa azt akarta, hogy tanuljon. Hogy nagyon sokat tanuljon. Nagyapa gyakran emlegette Trianont is, ujjaival körberajzolta a térképen a hajdani Nagy-Magyarország területét; az első világháborúban még nem harcolt, mert akkor még csak gyerek volt, de a másodikban majdnem odaveszett. A Don-kanyarban elpusztult magyar hadseregből csak kevesen tértek haza, és Nagyapa is a szerencsések közé tartozott, de élete végéig kínozta az ott szerzett tüdőtágulás. A tüzérségnél szolgált. Csodálattal beszélt a röppályák kiszámításával foglalkozó mérnökökről; irigyelte a tudásukat. Neki csak az elemi iskolai tanulmányok elsajátítására nyílt lehetősége, mivel hamar munkába kellett állnia a kicsiny családi gazdaságban. A háború végén hadifogságba került, ám a sors kegyéből nem az orosz munkatáborok valamelyikébe, hanem Ausztriába, ahol elámulva tapasztalta, hogy a farmokon mennyivel fejlettebb gazdálkodást folytatnak, mint azt a poros alföldi falvakban teszik. A fogságból visszatérve itthon hamarosan azzal kellett szembesülnie, hogy államosították a húszholdnyi földjüket és a lovaikat, meg be kellett lépnie a TSZ-be, ha nem akart a család éhezni és kuláklistára kerülni. Mindezekből levonta a következtetést, amit gyakran elmondott az unokáknak:

– Tanulj, mert csak a tudást nem vehetik el tőled!

Néha hozzáfűzte még, apánk könyvelői munkájára utalva:

– Apád is jól tette, hogy tanult, bár csak tintanyaló lett belőle. Kár, hogy a kommunistákkal is lepaktált, azért nem engedi, hogy a templomba vigyelek.

– Nem lépett be a pártba, és nem is fog soha! – próbált ellenkezni, mert ezt az otthoni, bár nem az ő fülének szánt beszélgetésekből, ki tudta hámozni.

A térkép mellett észrevétlenül szaladt el az idő. Mivel hajnalban a kakas ébresztette őket, az egész nap felgyülemlett fáradtság hamar erőt vett rajtuk, így már kora este az ágyba cihelődtek.

– Nyugodalmas jó éjszakát! – mondta a nagyapja.

De nem lett az. Éjfél után keserves kiáltásra ébredt és látta, amint a nagyapja fájdalmas nyögések közepette kászálódik ki az ágyból. Nem először történt ez meg. Az öreg egyszer leesett a szénásszekérről, és az eltört láb soha nem gyógyult meg egészen; időnként erős görcsbe rándultak az izmok, mintha valamilyen titokzatos parancsra újra meg újra megpróbálnák a csontokat eltörni. Nagyapja kiáltozva járkált fel-alá a sötét szobában, nekiment a széknek, felborítva azt, és közben folyamatosan átkozta a sorsot. A tüdeje is átállt az ellenséghez, gyakran köhögőrohamba fullasztva a szavakat. A fájdalom nem csillapodott, s így a könyörgés Istenhez előbb erős méltatlankodássá változott, majd szitkozódássá.

Ő már korábban a fejére húzta a takarót, hogy ne hallja-lássa nagyapja szenvedését, de most elfogta a félelem is; rettegve várta Isten haragját, amiként villámmal sújtja az öreget beszédéért. De ismét megúszták, a kín enyhült, s az éj a továbbiakban már csendesen telt.

Reggel napfelkeltekor ismét kukorékolásra nyílottak fel a szemhéjak, de a gyerekeknek általában még megadatott valamennyi lustálkodás, nem kellett rögvest kipattanniuk az ágyból. Aznap azonban mégsem húzhatták az időt ameddig szerették volna, mert eljött a kenyérsütés napja, s az udvarról kukoricaszárat kellett behordaniuk a kemencéhez. Nagymama jókora kerek cipókat sütött, amelyek akár egy hétig is kitartottak, a gyerekeknek meg ropogós cipócskát készített, ami azonban nem maradt meg sokáig, amint kihűlt, rögtön fel is falták.

A szárat behordták, a többi munka Nagymamára maradt. Nagyapjuk pedig így szólt az unokákhoz:

– Ma vásáros nap van, kimegyünk a vásártérre. Meglátogatjuk egy régi zsidó cimborámat, megnézzük milyen portékája van.

– Mi az hogy zsidó?

– Egy néptörzs, amely szétszóródott a világban, a Bibliában az Ószövetség szól róluk – válaszolta Nagyapa. – Krisztus is zsidó volt, de a népe nem ismeri el, hogy Isten fia lett volna. Büdös zsidók! – tette hozzá kicsit ingerülten, s így jobbnak látták, hogy többet már ne kérdezzenek.

A büdös kifejezés hangulati tartalmát már jól ismerték; Nagyapa időnként mondott olyanokat, hogy büdös cigányok vagy büdös amerikaik. Ennek ellenére a kocsmában vagy az utcán a cigányokkal rendesen beszélt, no nem mindegyikkel, az embere válogatta. Az amerikaikról meg általában elismerően szólt, de amikor egyszer a kertben észrevették a krumplibogarakat, na akkor kifakadt, hogy az amerikaik szórták le, el akarván pusztítani a termést, nehéz helyzetbe hozni a kommunistákat; ámbár így a nép is éhen fog halni. Akkor Nagymama egy lavórban valami DDT-nek nevezett fehér port hozott és kézzel kiszórta a kártevőkre, mivel az állami gazdaboltokban ennek használatát tanácsolták.

A vásár forgatagát izgalmasnak találták, Verussal fel-alá rohangáltak, nézelődtek, míg Nagyapa néhány árussal, köztük az említett cimborával is, szóba elegyedett. Nagyapjuknak tulajdonképpen nem volt szüksége semmire, nem költötte hát a pénzt, csak a gyerekeknek vett egy-egy vattacukrot. Hazafelé a kocsmánál elbúcsúzott tőlük, mert hogy beszélnie kell valakivel, s ők egyedül folytatták az útjukat.

A főúton furcsa, vidám társaság jött velük szembe, hangoskodtak, de nem bántón, és sűrűn köszöngettek a falusiaknak.

– Bolondok ezek mind – legyintett rájuk egy öregasszony.

– Komédiások – mondta egy másik. – A városból gyüttek. Színielőadás lesz a faluházban.

– Micsoda egy fehérnépek vannak közöttük! – csettintett egy botjára támaszkodó apóka.

– Nézd, má a vén kecskét! – kuncogott az egyik öregasszony.

Ők a húgával megálltak, úgy bámészkodtak a tarka ruházatú színészek felé. Még sosem jártak színházban.

Ekkor egy fiatal nő kivált a csoportból, odament hozzájuk, és megsimogatta mindkettőjük feje búbját:

– Siessetek haza, Bundás már nagyon vár benneteket – mondta, miközben szép zöld szemét rájuk vetette.

A következő éjszaka nyugodalmát ismét csak megzavarta valami, akkor, amikor az ingaóra még alig ütötte el az éjfélt. Megint a nagyapjuk hangja riasztotta fel őket; de ez alkalommal nem Istenhez szólt, hanem őket szólongatta, sőt addig rázta őket gyengéden, amíg az álom végleg el nem szállt a szemükből.

– Gyertek csak ki az udvarra, a Bundás talált valamit!

S valóban, ahogy magukhoz tértek, meghallották a kutya hangos ugatását. Kibotorkáltak a gangra, le a lépcsőn, ahol a padkán a Bundás valamilyen szürke gombolyag körül ugrált eszeveszetten, hol közelebb ment, hol hátratáncolt, majd amikor néha hozzáért, fájdalmasan felvonyított. Soha nem láttak még ilyesmit.

– Sün – mondta Nagyapa.

A húgával álmélkodva és örömmel teli szívvel nézték a csodálatos kis gombócot, amely képes volt dacolni a nagy Bundással. A gang előtti részt csak egy gyengén világító izzólámpa vonta fénykörébe, újhold lévén az udvar többi része sötétségbe burkolózott. A nyári éj frissebben illatozott, mint az ilyenkor megszokott, ám az idő nem fordult túl hűvösre. Felnézett az égre, és meglátta a csillagokat meg valami fehérséget. Felhők? Kilépett a világosságból, bele a vaksötétbe, hogy a fény ne zavarja, és akkor hirtelen, a szívének egy rémítően hangos dobbanásának közepette, megpillantotta a Mindenség valódi arcát: a csillagvilágot és az égbolton áthúzódó, megszámlálhatatlan sokaságú csillag alkotta folyamot. És mindezt oly tisztán és élesen ragyogva, hogy szinte meg tudta volna érinteni. Lenyűgözve nézett felfelé; az az érzése támadt, egyre feljebb emelkedik, az űr magához vonzza. Egészen beleszédült, a szíve mámortól lüktetett.

Amikor feleszmélt ebből a második álomból, Nagyapját kezdte kérdezgetni; és megtudta, hogy az ott fenn a Tejút, amit ő felettébb nevetségesnek tartott. Hogyan lehet egy ilyen nagyszerű és hatalmas dolognak ilyen gyerekes neve? Egy idő után Nagyapa bezavarta őket aludni. Elalvás előtt még sokáig a csillagokon gondolkozott. Vajon a sün is látja azokat, ha nem gombolyodik éppen össze? És a hangyák?

Azon az éjszakán megismerte és lénye elválaszthatatlan részévé vált a tudás a világ valós természetéről.

A következő napokban a világatlasznak az égitesteket ábrázoló néhány oldalát bogarászta nagyapjával; hamar megtanulta kívülről a bolygók neveit és a sorrendjüket: Merkúr, Vénusz, Föld...

Szerette a könyveket, és mindent el is olvasott, ami csak a kezébe került; legjobban azonban azt kedvelte, amikor nagyapja az utca felé eső szobában, egyenes háttal ülve az asztalnál a középiskolai történelemkönyvet olvasgatta, és mesélt neki. Ezeket a meghitt pillanatokat csak néha zavarta meg a ház előtt elhaladó egy-egy traktor vagy szekér, a falióra ütése pedig egyenesen a múltba repítette ilyen alkalmakkor, hol az ókori Hellászba, hol Rómába. Lenyűgözte Spárta szervezettsége és ereje, álmodott is róla, de az álma valahogy felettébb különös és színes volt.

Egyik nap nagyapja megengedte, hogy segítsen a hátsó kertben szárításra kiteregetett széna megforgatásában. Lelkesen állt neki, kapott egy neki való vasvillát, egy rövidebb nyelűt, keskenyebb fogazatút. Nagyapa mindig rámutatott egy-egy kisebb kupacra, hogy azzal próbálkozzon; ő alácsúsztatta a villás részt, azután erőlködve felemelte, majd megfordítva leborította. Nagyapja végignézte az első néhány forgatást, aztán azt mondta:

– Suta vagy? Cseréld meg a kezedet a nyélen. Így ni!

De úgy nem ment a dolog.

– Hát, suta vagy – sommázta nagyapja.

És ebből az ítéletből, a hangsúlyból, olyan mérhetetlen csalódást érzett ki, hogy mérgesen ledobta a szerszámot.

– Akkor csinálja egyedül! Én nem segítek, az biztos!

Rettenetes keserűség fogta el, és egy röpke, fájdalmas pillanatra még az is eszébe ötlött, ahogyan a spártaiak elbántak a gyenge, katonának nem nevelhető csecsemőkkel.

Nem vigasztalást, hanem a történtek teljes felejtését keresve kirohant az utcai kapuhoz, ahol a nagyanyjába ütközött.

Az utcán furcsa nyüzsgést észleltek, néhány asszony talicskát tolt, amelyekben most nem homokot vagy trágyát szállítottak, mint rendszerint tették, hanem bolti árút, mintha disznóölésre vagy lakodalomra készülnének. Közben magasan a fejük fölött hallották a sugárhajtású gépek süvítését és az azt követő hangrobbanásokat.

– Hát a szatyor már nem is elég nekik? – kérdezte Nagymamát.

– Attól félnek, hogy kitör a háború, veszik a sót meg a cukrot – felelte nagyanyja. – A magyar bakák bevonultak Csehszlovákiába – tette még hozzá.

– Mi nem veszünk?

– Nem lesz háború – válaszolta Nagymama magabiztosan.

És nem is lett.

Egyik-másik késő délután kiültek a ház elé a padra, s csendesen szemlélték a falu életét. A kiskaput nyitva hagyták, hogy a jószágok bemehessenek, ilyenkor volt érkezésük a legelőről. A gazdák reggel, megadott időben kiengedték marháikat, hogy a főutcán végigballagó csordás kihajthassa azokat a falu szélére. Visszafelé jövet azonban csak az első házig terelte a barmokat, amelyek onnan már maguktól betaláltak az istállóba, már ha nyitva hagyták nekik az utcai kaput; ha zárva maradt, akkor jobb esetben csak előtte legelésztek és kérődztek az árokparton, rosszabb esetben bambán elkószáltak.

Egy-egy járókelő ráköszöntött az üldögélőkre:

– Kiültek kendtek?

– Ki, ki – ami egyben volt válasz és köszönés.

– Az unokái, Béla bácsi?

– Azok Annuskám, a Marika lányom gyerekei.

– Haj, a Marika jól van-é? Fáj még néki a lába?

– Megvan Annuskám, meggyógyult, de azért mindig érezni fogja.

– No, a Jó Isten segélje Marikát, meg magukat is!

– Téged is Isten áldjon!

Sem ő, sem Verus nem tudta, hogy Anyának fájna a lába. Nagyapa elmesélte, hogy amikor az anyjuk még csak tizenegy éves volt, óriási felhőszakadás árasztotta el a falut, az udvarokban és az utcán majd térdig ért az ár, ami magával ragadott mindent, ami csak az útjába került. Elsodorta anyjuk dédelgetett kiskacsáját is, ami után ő, hogy megmentse, belegázolt a hideg vízbe, s így a kis jószág végül is megmaradt. Anya azonban erős ízületi gyulladást kapott, amivel egy évig kínlódott, hol gipszben, hol járógépben, s az iskolából is ki kellett maradnia a fájdalmak miatt. A kiesett tanulmányokat később csak nehezen, sok szorgalommal tudta pótolni; magántanárokhoz járt, ami a családnak jelentős anyagi terhet jelentett.

Mire nagyapjuk az elbeszélése végére ért, a jószágok is megérkeztek, neki lehetett kezdeni a fejésnek, amit a gyerekeknek nem engedtek meg; ellenben a tejeskannát néha ők vihették el a csarnokba, azaz a begyűjtőhelyre, ahol némi pénzt kaptak a jó szagú árúért. Ott sokan megismerték és szívélyesen üdvözölték őket:

– Hoztátok a tejet, Béluskám? Verus, de megnőttél! Hány éves vagy már?

Bélával kapcsolatosan csak kevés emléke maradt. Még Verus születése előtt nem sokkal járt náluk a városban, életében utoljára. Motorkerékpárral jött, nem is akármilyennel, egy Pannóniával; és őt, az alig kétéves gyereket maga elé ültetve, méltóságteljesen végiggurultak a lakótelepen. Ezt az élményt egy kisfiú soha nem felejtheti el.

Nagyapa másnap délelőtt megint a kocsmába ment megbeszélni valamit, és amikor megjött elszavalta a Talpra magyart. Meg akarta tanítani az unokáknak. Mint a népek mondják, ötvenhatban ugyancsak előadta a kultúrházban, amiért lecsukták fél évre, és ami végül is jól sült el, mert csupa illusztris értelmiségivel került egybe, akiktől érdekes dolgokat hallott.

A kocsmából nagyapjuk nem csak a versmondási kedvét hozta haza, hanem azt a hírt is, miszerint a mákföldet tegnap learatták a gépek, lehet menni gyűjtögetni. Így hát ebéd után a húgával és a szomszéd fiúval, aki szintén korukbeli volt, vállukon egy-egy üres vászonzsákkal, kimentek a határba. A tarlón, jobbra-balra nézegetve, keresték az otthagyott mákfejeket. Szerencséjükre, sokat elhullajtottak a kombájnok, szépen teltek a zsákok, amelyeknek még így is szinte alig volt súlya. A gubókat megrázva jó volt hallani az ezernyi mákszem zizegését; amelyik nem zörgött, azt eldobták. Szemközt velük az égen haragosan sötét felhők gyülekeztek, nagyon messze egy-egy villám cikázott át a fellegek alatt, de a hangjuk csak sokára ért halk morajlásként hozzájuk. Hátuk mögül a nap besütött a felhők alá, a táj és a tárgyak színeit mesebelivé varázsolta, a lábuk előtt elterülő, térdig érő szárerdőt csillogó aranypálcák rengetegévé változtatta...

Hangrobbanás...

De valahogy más, mint a korábban hallottak; ez minden irányból hömpölygött feléjük, és a fejük fölött, szinte tapinthatóan besűrűsödött, majd bársonyosan rájuk hullott; a füle sem dugult be, de a levegő körülöttük egy picit megremegett; úgy tűnt, mintha egy áttetsző, ám teljes védelmet nyújtó buborékból tekintene ki a világra, a közelgő viharra. Az egész csak egy röpke pillanatig tartott.

– Hallottátok? – kérdezte, de a többiek nem észleltek semmit; napszúrást kapott volna?

Sokáig nem töprenghetett, mert kövér és hideg esőcseppek kezdtek hullani felhevült nyakukba; összefogták hát a zsákok száját s hazanyargaltak. Otthon büszkén mutatták munkájuk gyümölcsét, és felettébb örültek a dicséretnek. A gubók kifejtése másnapra maradt, amikor Verussal, a zsákjukat a hátukra vetve, elgyalogoltak a néhány utcával arrébb lakó dédszülőkhöz, Nagymama szüleihez. Mindig örömmel fogadták őket, és náluk soha egy hangos szót sem hallottak. Öreg nagyapjukkal a gangon, egy-egy sámlin ülve törték a gubókat és öntötték a mákot egy vajlingba; Öreg nagymama meg csak tett-vett körülöttük. Muki kutya is ott sündörgött a közelükben, fekete volt akár a Bundás, még az ikertestvére is lehetett volna, de a természetük egyben jelentősen különbözött: míg Bundás fel sem vette a hangrobbanásokat, addig Muki betegesen félt azoktól, s ijedtében az istállóban a jászol alatt keresett menedéket, ahonnan órák múltán sem lehetett kicsalogatni.

Amikor a nyárból már egyre kevesebb volt hátra, eljött a szomorúság, a kedvetlenség és valami nagy vesztesség érzetének időszaka. Tudta mindennek az okát, ám próbált nem törődni vele, igyekezett elhessegetni ilyetén gondolatait, de ez mindig csak rövid időre sikerült. Még nem közölték velük, de a felnőttek beszélgetéseiből már sejtették a húgával, hogy hamarosan elköltöznek a közeli kisvárosból a távoli fővárosba, amely e kedves falutól rettenetesen messze van. A szüleik a jobb élet reményében határoztak úgy, hogy a világvárosban folytatják, ahol több a munkalehetőség, nagyobbak a fizetések, sok az oktatási és művelődési intézmény, meg úgy általában is jobban lehet ott boldogulni. És sokat, rettentően sokat számított a döntésnél az, hogy ott magasabb szintű az egészségügyi ellátás, amelynek szükségességét a saját esete is alátámasztotta, bár ő erre nem emlékezhetett. Nem emlékezhetett, mert még alig múlt hét hónapos, amikor a szervezete úgy döntött, hogy többé sem ételt, sem folyadékot nem tűr meg magában. A szülővárosában az orvosok hónapokig nem tudtak javulást elérni az állapotában; majd mikor egyszer, nem az anyja fülének szánva, az orvos azt találta mondani a nővérnek, hogy nem lesz ebből már gyerek, a szülei elhatározták, hogy a fővárosi központi gyermekkórházba viszik. Állapota válságos volt, az orvosok nem engedélyezték a szállítását, vagyis a felelősséget nem akarván vállalni, nem biztosítottak mentőautót; a szülei kénytelenek voltak taxival megtenni vele a hosszú utat. A nagyszülőket is elfogta a félelem, készültek a sors újabb csapására, de ezúttal kegyes volt hozzájuk az ég. Vagy talán erős akarattal és megfelelő tudással legyőzhető az átok?

Gyógyulása után a szülei elhelyeztettek egy hálaadó táblácskát a városi Szent Antal templomban.

A nyárnak, s mindannak, amit jelentett, elkerülhetetlenül vége lett; az elutazás előtti nap a húgával meglátogatták a dédszülőket, hogy elköszönjenek. A gangon, a kis székeken ülve beszélgettek, Öreg nagymama süteménnyel traktálta őket, Muki meg a lábukat bökdöste nedves orrával, simogatásért kuncsorogva; a fecskék villámként cikáztak az istállóból ki a légbe s vissza. Átjött a szomszéd férfi is elbúcsúzni, Öreg nagyapa testvére, aki, ha meglátta őket ott az udvaron, mindig viccelődött velük a kerítés fölött. A délutáni szellő a hátsó udvaron feltornyozott széna illatának és a jól kiszáradt trágya enyhén csípős szagának nem kellemetlen keverékét sodorta feléjük; az idős arcokról békesség és megnyugvás sugárzott, a csendesen beszélgetők homlokát nem redőzték gondok. És már el sem csodálkozott, amikor azt a furcsa hangrobbanáshoz hasonló valamit újra megtapasztalta. Muki hirtelen lekushadt a földre, fejét a lábai közé fúrta, de egy pillanat múlva már talpra is ugrott és vidáman folytatta a lökdösést.

A többiek nem vettek észre semmi különöset.

Az évek jöttek s elmúltak, a húgával ritkábban utaztak a faluba; nem gondtalan gyerekek voltak már, bár még felnőttek sem. A nagymamák rákban megbetegedtek és elmentek, az öregjeik előbb megkeseredtek, majd követték őket; együtt vándorolnak már a Nagy Csillagösvényen.

Spárta

Éjszaka a polisz fölött besűrűsödött a félelem és a fájdalom, és lassan, de elháríthatatlanul beszivárgott a lelkekbe; ám azok között nem egyenlő mértékben oszlott meg.

Még napnyugta után nem sokkal, a nyár végi, nappal felgyülemlett meleghez képest igencsak hideg levegő árasztotta el a völgyben fekvő települést, a környező hegyekből hömpölygött alá, és nehézkesen, az erdők és ligetek lombozatát alig rezzentve haladt előre, jött a keleti gerincekről, jött az északiakról és a nyugatiakról, csak délről nem támadt a vihar, ahol az Eurótasz vize kaput nyitott a tenger felé. A király a palota tornácáról, az egyik oszlop mellett állva figyelte a készülődést, s megérezte amint a levegő tömör falként nyomul feléje; először az orra hegyét érintette valami hidegség, majd a karját, bekúszott a hóna alá, mint valami nyirkos kígyó, és végül elérte a szívét. Az elemek csatája iszonyatos erővel tört ki és majdnem hajnalig tombolt, a légtömegek üvöltve rohantak körbe-körbe a völgyben és időnként forgószélként sújtottak le a házakra. Az olümposziak villámai hasogatták az eget, az emberek és jószágaik remegtek a félelemtől és a dübörgéstől, a felhőszakadás elöntötte a vidéket; attól lehetett tartani, az istenek az egész települést belesüllyesztik a tengerbe. A király ugyan nem félte magát az ítéletidőt, ám a sötét erők látványa nem hagyta érintetlenül, elmélyítette a kínt, ami napok óta mardosta: félt nem teljesíteni az ephoroszok ítéletét, és félt a felesége szemébe nézni.

Nagy sokára mégiscsak megvirradt. A nap elűzte a fellegeket, és bár szokatlanul hűvösre fordult az idő, és a föld meg a tetők még gőzölögtek, a világ rendje visszaállni látszott. Az emberek kimerészkedtek a házaikból, szemügyre vették a károkat, megszámlálták az állataikat. A palota előtt is megkezdődött a sürgés-forgás, ám az arra járók közül most mintha többen fordították volna fejüket a lépcsősor felé, és néhányan még össze is súgtak. Éppen egy hírnök érkezett, aki nem túl sietősen kerülgetve az embereket, átvágott a téren, majd lassan és kedvetlenül felment a palotához. A király elé kísérték, akinek átadván a tekercset gyorsan távozott.

Az üzenet rövid volt, a király gyorsan végzett vele, és szemmel láthatólag nem érte váratlanul annak tartalma. A felesége keresésére indult, leengedett kezében tartva a papiruszt, végigjárta a termeket; nem gondolta volna, hogy majd éppen a tanácsteremben találja. Az asszony a gazdagon díszített terem egyik végében állt, szálfaegyenesen, büszkén, és a falon végighúzódó, Spárta históriáját ábrázoló frízt nézte. Férje láttán egy határozott, de inkább kérő, mintsem parancsoló kézmozdulattal elküldte a kívánságait leső szolgálóleányokat, ám nem üdvözölte a belépőt, hanem még erősebben összeszorította a száját.

– Ma meg kell lennie – mondta halkan a király. – Üzenetet kaptunk az ephoroszoktól, türelmetlenek. Azt írják, elég időt hagytak, nem szabad az isteneket tovább bőszíteni.

Az asszony azonban nem válaszolt.

– Az éjszakai vihart is említik, mint égi jelet. Ha nem teszünk az akaratuk szerint, félő, hogy a népet ellenünk fordítják.

Az asszony kifakadt:

– Király vagy, hát kergesd el az ephoroszokat és változtasd meg a törvényt! – Azzal az egyik székről magához emelt a kosárból egy csecsemőt, és megcirógatta az arcát. A gyermek reflexszerűen elmosolyodott és mindkét kezével az anyja ujja után kapott, de csak a ballal ragadta azt meg. A ballal, mert a jobbal nem volt rá képes, azon a kézfej és az alkar egy része nem fejlődött ki.

– Tudod, hogy nem tehetem – válaszolta a férje. – A társkirály csak az ürügyre vár, hogy letaszítson bennünket és mindkettőnk családját. Belviszály törne ki, ha így cselekednénk.

– Hát legyen háború, küzdjünk! Az asszonyok mellénk fognak állni és meg fogják győzni férjeiket, fiaikat is.

– Nem, nem tehetjük – ismételte a férfi. – Gondolj a bekövetkező vérontásra, gondolj a családod tagjaira, a vérben ázó csatamezőre! Az ellenfél most erősebb, s ennek tudatában vannak az ephoroszok is, tudják, hogy nem mondhatunk nekik ellent. Ez a taktikájuk lényege, kijátszani egymás ellen az uralkodókat.

Az asszony nem válaszolt, mit