Átkozottak

By Tam H. Athot

„Syranda és a varázs egy fa, melynek ugyanaz a gyökere, sok-sok ággal, szebbnél szebb különböző formájú termésekkel.”

Syranda egy békés ország, mely emberi szemek elől mágiával elrejtve létezik évezredek óta. Lakói között egyszerű emberektől kezdve tündékig, koboldokig és képességgel rendelkező élőlényekig mindent megtalálunk. Az elmúlt tíz évben azonban valami szörnyű változás vette kezdetét, az addig békésen, demokráciában élő nemzet lassan, szinte észrevétlen átcsúszott diktatúrába. A propaganda gépezet fő irányítója Angelus, a védelmi miniszter. A kedves, együttműködésen alapuló nemzet agyának átmosásának legfőbb eszközéül a gyűlölet spórájának szétszórását választotta, kialakította a közös ellenség képet. Mindenféle alattomos eszközökkel elkezdték kirekeszteni azokat, kik képességgel rendelkeztek, majd később, durvítva a játszmát, üldözni kezdte őket, végső célként az “ellenség” teljes likvidálását jelölve meg.

Angelusnak azonban van egy féltett titka, saját lánya, Vitu is képességgel született. Az apa mindent megtett, hogy ez a tény ki ne derüljön az országa számára. Vitu, mikor kamasz lett szép lassan ráébredt, hogy apja nem az, akinek eddig hitte, és ő is menekülni kényszerült. Menekülés közben sok mindent megtanult magáról, képességéről és a körülötte levő világról.

„Sokan azt hiszik, hogy a diktatúra hirtelen, látványosan, nagy csinnadrattával, kürtszóval érkezik, és azt majd mindenki jól észreveszi, azt az egy szent pillanatot, mikor harsognak a trombiták, pereg a dob, és hangosbemondó üvölti, hogy figyelem, figyelem, megjött a diktatúra, itt van a diktatúra, mindenki zárkózzon be a házába, mert megjött az elnyomás, mostantól az van, amit én, a nagy kalapos, piros orrú diktátor diktálok.”

„Mi leszünk az erő! A préda bennünk ma éjjel meghal és hajnalban a Nappal együtt felébred a predátor!”

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Mar 1, 2024

Book preview

KINCS A GYERMEK

Valahol az ország szélén, azt mondják, van egy vízesés. Állítólag a hosszú hegyen túlra kell gyalogolni, mintegy öt napos járás, és csak akkor mutatja meg magát, ha közben nem eszünk és nem iszunk semmit. Minden órában a Földre kell térdelni, nappal a Nap, éjjel a Hold felé, és elmondani a titkos mantrát 33-szor.

Az úton csapdák, kísértetek, és szörnyek vannak, kik elnyelnek mindenkit, akinek szíve meginog, akár csak egy pillanatra is. Még senki sem tért onnan vissza, de azt mondják, hogy akit beenged a szivárvány, az megnyeri az örök nyugodalmat.

Vitu sokszor álmodott erről. A zarándoklatról, ahogy végig gyalogolja a hosszú, nehéz utat, majd a végén a csodálatos csillogó vízzuhatagról, ahogy megnyílik előtte és befogadja, és akkor eltűnik minden igazságtalanság, kétely és erőszak, ami most körülveszi, és helyébe a béke, szelídség lép.

Körülnézett szobájában. Óriási, gondolta, vajon nagyobb-e, mint azok a földalatti bunkerek, ahol emberek összezsúfolódva bujkálnak, menekülve a rendszer és a lövöldözés, bombázás elől.

Falai ciklámen és türkiz színűek. Még 12 évesen választotta ki ezeket a színeket, és valahogy azóta megmaradtak. Hiába bővült, újult, változott fényűző palotájuk, a szobák színeit apja mindig ugyanerre a két árnyalatra festette. Talán az volt az utolsó nyár, mikor még boldog család voltak. Mikor még hitte, hogy apja a legcsodálatosabb férfi a világon, és anyja a legmegértőbb érzékeny virágszál, kinek egyetlen feladata, hogy kedvességgel árassza el a körülötte levőket.

Azonban egyszerre minden megváltozott. Nem egyetlen nap alatt omlott össze az egész világa, de emlékezetében elevenen él az a nap, amikor a hanyatlás megkezdődött. Kint játszott a hatalmas palotakertben. Tisztán emlékszik dadusa halk horkolására, arra, ahogy a lágy szellő simogatja arcát, ahogy kutyájával hempereg a türkiz zöld fűben, anyja vékony hangjának trillázására, ahogy apja vendégeinek női tagjait szórakoztatja a rózsakert pavilonjában.

Helikopter zúgására lett figyelmes. Pár méterrel házuk felett körözött. Ő lefeküdt a földre, hogy jobban szemlélhesse az eseményeket. Megszokta már a látogatók minden nemű formában való közlekedését, apja magas rangú tisztet töltött be a hadseregben, így nagy volt náluk a jövés-menés.

Egyszer csak egy szöcske pattant ruhácskájára. Az állatok igencsak szerették születésétől kezdve, úgy gondolt rájuk, mint saját lelkének meghosszabbodására. Tenyere közé szorította, mert szerette volna látni, hogy merre járt. Imádta az állatok emlékeit. Általában tavakat, friss legelőket, hosszú fűszálakat látott, vagy az ellenkező nem hívogató búgását hallotta, ami mindig göndör kacajokra késztette. Ilyenkor rendszerint a dadus gyorsan felült szendergéséből, majd szélesre tátott mosollyal summázva, hogy az állatvilág ismételten a szerelem mámorában él visszasüppedt a kerti szék pihe puha ringatásába.

Most azonban nem a szokásos képek jöttek. Vérzett az ég, hangos durranásokat hallott, fura villámlásokat látott. Egyenruhás alakok ideges fel le járkálását. Apja erősen megkopaszodott feje gyöngyözve izzadott, egy papírfélét markolászott, oly erővel szorítva, hogy kezén az erek kidomborodtak. Füst és még valami bűzös szag csavarta az orrát. Hirtelen fojtogatóvá vált az emlék, zihálni kezdett, úgy érezte nem kap levegőt, sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán, le akarta tenni a szöcskét, hogy megállítsa a képfolyamot, de teste nem engedelmeskedett neki. Látta anyja tépett haját, őrülettől csillogó szemét a padlás ablakából. Vadászrepülők süvítését a szürkülő égbolton, élőlények jajveszékelő kiabálását. Annyira erősen akarta, hogy megálljon, de tehetetlen volt, elszenvedője az események képsorozatának, mígnem a szöcske, talán mert megérezte Vitu fájdalmát, arrébb szökkent kezéből.

Némán feküdt tovább, csak a könnyek potyogtak szeméből.

A kerti széken a dadus csendesen ringatózott, anyja vidáman trillázott a távolban, az égen, narancson és boldogan sütött a nap. A szöcske önfeledten szökdécselt fűszálról fűszálra. Minden gyönyörű volt… csak a jövő nem, amit Vitu látott.

Végül álomtalan álomba zuhant. Sötét feketeség ölelte körül. Egy üres sötét gömbben lebegett. Megszűnt körülötte a tér, az idő, az érzések. Egy lét és élet üres térben volt, melyből dadusa rázta ki:

- Kisasszonyka, kisasszonyka ébredjen! Ébredjen már föl az ég szerelmére! Nem alhat itt kint! Siessen már, még a végén meglátja az anyja és mindketten jó kis bajba kerülünk!!!

Ilyen és ehhez hasonló mondatokkal próbálta visszatéríteni a világba, de neki egyáltalán nem akaródzott visszajönnie. Még ott szeretett volna maradni, ahol nem kell gondolkoznia a jövőn, az apján, a világon, ahol nem kell éreznie a mélységes fájdalmat, ahol nem kell félnie semmitől és senkitől.

A pisszegő noszogatásból aztán vinnyogó-vonyító kiáltozásba váltott át a dada. Teljesen kétségbeesett. Lelki szemeivel hatalmas árnyakat és rémeket látott kicsiny lánykája feje körül. Kiáltozására odasereglett már az egész ház népe, Vitu anyja is, aki egy csapásra beszállt a hisztéria drámajátékába, és csak az orvos gyógyitala nyugtatta le. Honore doktor már régóta a családot szolgálta, ismerte minden apró ügyes-bajos nyavalyájukat, anyának hangulatingadozásait, melyet legkülönfélébb csodanövényekkel kezelt, ő segítette világra Vitut, és ő segédkezett a másik két alkalommal is, mikor anyának halott gyereket kellett megszülnie.

Megvizsgálta Vitut, megnézte pulzusát, légzését, nyelvét és miután semmi kórképet nem tudott felállítani, elrendelte a szolgálóknak, hogy vigyék fel az ágyába, és hívják a nardut. A helyi nardu, Koshan régóta jó barátja volt, és a hosszú évek alatt nem egyszer bebizonyította számára, hogy a mestersége legalább annyira egzakt és tudományos, mint az ő orvosi diplomája.

Koshan kora megállapíthatatlan volt. Saját elmondása alapján úgy ötszáz év körüli lehetett, bár már jó ideje nem számolta. Koshan a moodi fajhoz tartozott, kik magassága sosem érte el a 140 cm-t, bőrük halványlilás, sötétkék ereik izgalmas vonalakban látszódtak át a selymes rétegeken. Szemük hatalmas volt, az arc legmegkapóbb része, íriszük száz színben pompázott, tükrözve az aktuális lelki állapotukat. Alapvetően csendes, maguknak való népek voltak a moodi-k. Az értelmük és intelligenciájuk az emberekhez volt hasonlatos, leszámítva, hogy agyuk mindent megjegyzett. Minden ingert, energiát, tudást, ami érte őket, eltárolta, mint egy hatalmas memóriakártya. Ezen információkkal való együttélés végett agyuk teljesen máshogy barázdálódott. Képesek voltak az érzelmeket leválasztani vagy éppen hozzátenni emlékeikhez, megkönnyítve ezzel saját életüket.

Persze e képesség helyes gyakorlatához hosszú évek tréningére volt szükség, ezért volt nélkülözhetetlen a moodi-k külön oktatására. Ha mégis vegyes iskolákba jártak, ott kötelező tantárgyként külön bent kellett tölteniük a délutánjaikat, hogy megtanulják a túlélésükhöz elengedhetetlen készség elsajátítását.

Késő este volt mire Koshan megérkezett. Törékenynek tűnő lábain, nyírfavessző pálcájára támaszkodva felbandukolt az emeleti szobába. Volt már itt párszor, bár tudta jól, hogy nem látják szívesen. Apa idegenkedik a fajától, anya meg retteg az igazságtól, pontosabban attól, hogy az igazság napfényre kerül. Így hát őt csak a legvégső helyzetben szokták hívni.

VISSZAEMLÉKEZÉS

Emlékszik, mikor először volt a háznál. Öreg barátja, Honore hívta fel, hogy van egy kislány, ki fura álmokat lát, és napok óta csak bőg alvás helyett. Útközben arra gondolt, még egy világlátó. Sok gyermeket ismert már, aki átlát a világok között. Biztos egy-két szellem van a szobájában, elűzi, majd a szülők megkérik, hogy csukja be a képességét. Syranda törvényeinek értelmében a szülő rendelkezik gyermeke bármely nemű különleges képességével, így őt illeti meg a jog, hogy e képességet elvegye, megszüntesse mindörökre.

Régen az volt a gyakorlat, hogy a nardu csak szünetelteti, és 21 éves korában e bilincs levételével, az egyén dönthet további sorsáról, de tizenegy éve elkezdődött a mágikus világ átalakítása, melynek első lépéseként átalakították ezt a szabályt.

Emlékei között felrémlett a múlt, ahogy belépett a szobába, és hirtelen rászegeződött két hatalmas fekete szem. Az eddig üvöltve zokogó gyermek elcsendesedett és szipogva nézte ezt a fura, kedvesnek tűnő izgalmas arcú öreg lényt.

Koshan közelebb lépett hozzá, leült ágyára és megfogta a kezét. Érezte, hogy a kislány látó, úgyhogy memóriapolcait átrendezve gyorsan előretolt sok vidám, kellemes emléket, és különleges barikáddal elrejtett mindent, mit nem akart, hogy a gyermek meglásson. A kisgyermek göndören kacagott, majd elaludt az ölében. Így sikerült belelátni az álmába, a világába, abba, ami kísértette. Nemrég még kiságyban aludt, de miután a szülei úgy döntöttek, hogy most már túl nagy hozzá, nagyszülei áthozták nagy büszkén apja gyerekágyát, dicsekedve, hogy eddig megtartották, kicsiszoltatták, letisztíttatták, és hogy nagyapjának és annak az apjának is ez volt a gyerekkori ágya, úgyhogy ez az ágy egész család történelme.

Azt már nem tették hozzá, hogy bár eddig mindig a család fiú tagjai között vándorolt az ágy, most azonban, mivel az apja egyetlen gyerek volt, és anyjának már két vetélése is volt, és az orvos szerint életveszélyes lenne egy újabb sikertelen teherbeesés, így már nem várnak egy újabb trónörökösre, hanem továbbadják hát az egyetlen unokának, még ha az éppenséggel lány is.

Koshan látta a kislány szemein keresztül, ahogy az apjához éjjel bemegy a saját apja, és aztán újra és újra csak más ruhában, a kisfiún más pizsama, mindig más miatt kiabálva, de minden alkalommal, szíjjal a kezében. Ahogy lassacskán a szíj mintázata a legélénkebb emlék, és a sajgó test, és pisis pizsama, amit le sem mert venni, mert félt, ha kiderül még többet kap. Inkább benne maradt, és fázott, és fájt, és kisemmizve, megalázva érezte magát, és minden verésnél a szíj csattanása kitépett egy darabot apja gyermeki szívéből. Mert nem értette, hogyan lehet az, hogy akinek a véréből származik, aki elvileg arra van rendelve, hogy őt mindenestül, feltétel nélkül szeresse ilyen gonosz hozzá.

Ahogy tovább nézte az álmokat, látta, hogy nemcsak a pizsama, de a gyerekarcok is változnak, és megértette, hogy ez az ágy egy generációs átok titkának tudója, mely hosszú évszázadok óta kíséri a Kovasek családot. Gyermekre álomvarázslatot mondott, majd kiment egyeztetni a szülőkkel.

A forgatókönyv mindig hasonló szokott lennie. Mire őt hívják, a szülők már sejtik, hogy valamilyen különleges képessége van a gyermeknek. Syranda államában a különleges képességeknek ezeréves hagyománya volt. Az első különleges képességekről fennmaradt írások megegyeztek az első történelmi írásokkal. Syranda és a varázs egy fa, melynek ugyanaz a gyökere, sok-sok ággal, szebbnél szebb különböző formájú termésekkel.

Átlagosan, ha mondhatunk ilyet, minden századik gyermek valamilyen különleges adottsággal született. Volt, aki az állatok nyelvén beszélt, volt, akinek szuperhallása volt, aki világokon látott át, más mindenféle nyelvet beszélt, megértett, volt, aki elméjével tüzet tudott gyújtani, volt, aki faleveleket táncoltatott. Általánosságban a szülők éteri bilincset kértek addig, míg a gyermek elég érett nem lett ahhoz, hogy a természet ezen ajándékát érteni, kezelni tudja.

A társadalom mindig is sok energiát fektetett abba, hogy e lényeket a későbbiekben beintegrálja a közösségbe, megtanítsa őket különleges képességeik használatára. Rendszerint mire felnőtté váltak a kormány felajánlott nekik egy pozíciót, mellyel Syranda jólétét tudták szolgálni. Sokan elfogadták, és voltak azok, akik inkább csendes, saját életet választották, és az a pár, aki a rendszeren kívül ugyan, de teljes életét mások szolgálatára áldozta. Ilyen volt Koshan is.

Anya a kanapén ült, kezében egy pohár erős likőrrel. Apa katonás tartással állt mellette és közben sűrű füstfelhőket pumpált ki száján füge ízű szivarjából.

Nem volt ez egyszerű, tudja ő azt, nincs az a mód, ahogy ezt finoman lehetne közölni, ráadásul a lányka miatt van itt, nem az apját gyógyítani, és csak remélheti, hogy nem fogja a katonatiszt apa megtorolni az érzékeny információt, aminek birtokába került. Úgy döntött, azt csak végszükség esetén mondja el.

- Kérem, a lányuk látó. Tárgyakat, dolgokat, élőlényeket megérintve megnyílik számára egy dimenziókapu, és betekintést nyer egy másik világba. Ez lehet a múlt, a jövő, vagy egy lehetséges jövő, párhuzamos dimenziókapu. Itt ismertetnem kell Önökkel a jogokat: Kérhetik, hogy megkössem a képességet, mely szertartást a központi hivatal adatbázisában rögzítünk, így ők Vitu 21. születésnapja után egy nappal megkeresik, hivatalosan elmagyarázzák a képességét, következményeit és lehetőségeit, melyet követő egy héten belül a lányuknak döntést kell hoznia, hogy e bilincset megszüntetni kívánja-e. Én ehhez egy oklevelet készítek, melynek elégetésével visszakapná a képességét, amennyiben erről lemond, ezen oklevél egy titkos adatházba kerül, melynek kiléte 7 pecsétes mágiával van védve.

Két hatalmas sóhaj következett. Apa egyre sűrűbb füstfelhőket pöfékelt, anya töltött magának még egy italt, és sebtében fel is hajtotta, majd ideges kacagásba kezdett. Koshan sokkal abszurdabb reakciókat is látott már, így csak türelmesen ült és hagyta, hogy a dolgok természetes medrükben áramoljanak, és nem szándékozott részt venni a beszélgetésben, míg a döntés meg nem született. Mondott magára egy „észrevétlen" varázslatot, mellyel gyakorlatilag elérte, hogy a szülők szabadon beszéljenek, ne vegyenek tudomást jelenlétéről. Ez mindig segített a szülőknek a hatékonyabb döntéshozatalban, előtte, meg amúgy sem léteztek titkok, de valahogy az embereket ez mindig megnyugtatta. Kis családi szennyesük így sértetlennek tűnt számukra.

Jó félóra hisztérikus kacarászás után sikerült eléggé lenyugodnia ahhoz, hogy egy értelmes mondatot préseljen ki rikító lilára rúzsozott száján:

- Angelus, ez nem kérdés, meg kell kötni a gyermeket.

A férfi nem szólalt meg. Kifelé bámult a sötét éjszakába. Gondolatait nem oszthatta meg feleségével, bármennyire is szerette volna. Látó, mint sok-sok száz évvel ezelőtt élt ük-ük-ük anya, akiről családi legendák szóltak, az, aki miatt lett a családi átok. Ekkor elkezdett szép lassan összeállni a puzzle, eszébe jutott Koshan, akiről eddig valahogy teljesen megfeledkezett. Hosszasan fürkészte arcát. Vajon mennyit tudhat? Mindent? És ha igen, elmondja-e valakinek? Veszélyes lehet-e a családra nézve?

Koshan minden idegszálával a férfi agyhullámait próbálta megnyugtatni. Gondolatban gyorsan üzent barátjáért, Honoréért, úgy érezte az ő jelenléte sorsdöntővé vállhat. A doktor csakhamar meg is jelent. Mint család bizalmasát, az asszony azonnal bevonta őt a helyzetbe. Honore helyeslően bólogatott az asszony tervéhez, mely szerint most megkötik a képességet, és majd felnőttként biztos csodálatos különleges munkákat kap a kormánytól, hiszen olyan jó, érzékeny kislány.

Angelus megköszörülte a torkát, majd halkan, de határozottan kijelentette:

- Nem kötjük meg. Intelligens, magasan képzett emberek vagyunk, akik megengedhetik maguknak a legjobb magántanítókat, így Vitu biztonságban, helyesen lesz nevelve a palota falain belül.

- Ezt nem teheted meg, nem látod, hogy szenved!!! Nem tud aludni, bele fog halni! -ezt már sikoltva kiabálta, miközben ráncigálta férje katonai zubbonyát.

- Hidd el Etel, ez így helyes, így lesz az egész családnak a legjobb! Az alvás problémáját egy új ágy megoldja. Igaz Koshan?

Koshan bólintott, mindeközben végtelen szomorúság töltötte el szívét, mely érzésnek nem adhatta oda magát teljességgel, mert továbbra is folytatnia kellett mágiáját, mellyel saját életét, praxisát védte. Honore jelenléte, ahogy sejtette is, segített, Angelus nyugodtabb lett tőle, születő paranoiája nem fejlődött tovább.

A nő látta, hogy a férje döntése megingathatatlan, elég jól ismerte már ahhoz, hogy tudja, nem fogja meggondolni magát. Mint halvány szalmaszálba, úgy kapaszkodott utolsó mentsvárába:

- Akkor legalább azt ígérd meg, hogy mikor hatéves lesz, járhat majd a képességek iskolájába!

Képességek iskolája egy gyűjtőhely volt, minden féle lényé, akiknek a szülei úgy döntöttek, hogy nem kötik meg a gyermekeik kezét, és a koedukált oktatás helyett inkább a speciális igényeket kielégítő sulit választották. Az iskola az ország peremvidékén, egy csendes falu szomszédságában helyezkedett el, kitűnő, felszabadult gondolkodású tanárokkal, lelkes, csodákra szomjazó diákokkal telve. Izgalmas, színes cikkek jelentek meg időről időre a legkülönbözőbb média csatornákban róla, de egy valami közös volt mindben, bárki, aki olvasta, úgy érezte, hogy ő is oda szeretné íratni a gyermekét, és milyen jó lenne, ha utódjának különleges képessége lehetne.

Nem csupán képességekkel bírók járhattak oda, hanem a diákok felét a nem varázs világból választották, ahol minden évben jelentős túljelentkezés volt, küzdöttek a helyekért. Nemcsak az oktatás színvonala volt egyedülálló, hanem az értékek és az erkölcs, amely az épület falait áthatotta is megkapó volt a szülők, és utódaik számára is. Diákjai sorra az ország legjobb egyetemein tanultak tovább, későbbiekben rengeteg ajtó állt nyitva előttük a legkitűnőbb állások tekintetében.

- Nem. Vannak dolgok, mikről nem beszélhetek! Más lesz minden! Koshan, Honore, magukat a titoktartás kötelezi, nem mondhatják el senkinek, hogy a lányunk is egy…Etel, itt neveljük, szerződtetek bentlakásos tanítókat, és soha senkinek nem szólunk erről egy szót sem. Honore, maga kiállít egy igazolást, hogy különleges autoimmun betegsége folytán nem mehet más emberek környezetébe, csak akik oltva vannak valamilyen különleges drága oltóanyaggal, ez az. Ez lesz, ezt mondjuk mindenkinek. Koshan az engedélyét azon nyomban visszavonatom, ha ennek még a gyanúja is kiszáll a levegőbe! És kérném, ajánljon egy maga fajta tanárt, aki szintén ideköltözne, hogy segítsen a lányunknak. Átalakíttatom a palotát és a kertet is, így biztonságos lesz mindenkinek.

Letette poharát és dolgozószobájába vonult, hogy azonnal nekiálljon a szükséges lépések megtételéhez. Nem nézett felesége szemébe, akinek a könnyek között megjelentek az őrület csillámló fényei. Végül összeesett, Honore és Koshan segítették fel a pamlagra. Honoré varázsitalt, Koshan kellemes álmot adott neki. Legalább az éjszakája nyugodt legyen, ha már élete hátralévő része nem lesz az.

Másnap építészek jelentek meg a házban, tanárok interjúra, új bútorok, egyenesen a gyárból, ügyelve, hogy a lehető legkevesebb ember érintse meg. Angelus saját kertészetet építtetett ki, melynek munkásai egy nagycsalád tagjai voltak, akik aláírták, hogy életük hátralevő részét a palotában töltik, nem használják a média semelyik csatornáját sem. Legprofibb tanácsadók készítették elő a terveket, melyekkel gyakorlatilag biztosították a kislány étkezéséhez szükséges alapanyagok 99%-ának falakon belüli megtermelését, nagy gonddal figyelve, hogy a lehető legkevesebb külső információ kerülhessen Vituhoz. Ez volt a feladat könnyebb része. Ott nem kellett magyarázkodnia, hazudnia, lepleznie a valóságot.

Nehezebb ügy volt a tanárok megtalálása. Első körben a dadával beszélt, aki a kislány mellett volt már születésétől, és úgy szerette, mint sajátját. 50-es évei elején került a házhoz, akkorra már saját gyermekei felnőttek és az ország távoli szögleteibe költöztek, alapítottak családot. Ő beteges férjével itt maradt, aki csak alkalomadtán vállalt munkát. Kathynek ősz hosszú haja mindig fel volt tűzve a feje tetejére, egyszerű, alacsony, derék asszony volt. Szimpatikus volt neki, de nem alkalmazta volna, mert úgy gondolta, hogy férje elő-előbukkanó betegségei akadályoznák a folyamatos munkában. Azonban Etel beleszeretett. Első pillanattól kezdve úgy csüngött rajta, mintha saját anyja lenne. Nem a tényleges, hanem egy olyan anya, amit gyerekkorában elképzelt magában. Olyan, akiről mindig is álmodozott. Kedélybetegségben szenvedő feleségét végre boldognak látta, és ez számára mindent megért. Kathy felesége terhességének utolsó harmadában költözött hozzájuk. Angelus ragaszkodott hozzá, hogy a palotában lakjon, ennek elérésére még abba is belegyezett, hogy férje is vele tartson, akinek aztán kisebb háztáji feladatok ellátását adta munka gyanánt, és Honoréhoz való korlátlan hozzáférést biztosított a számára, akivel aztán rövid időn belül össze is bartorzszülött. Közös sakk játszmáik különös hatással lehettek az öregre, aki egyre kevesebbszer lett beteg. A kis Vitu is szívesen ment Omre bácsihoz. Legtöbbször csak felnyújtotta kis kezeit, jelezve, hogy vegye a térdére, és csak hallgatta a végtelennek tűnő történeteit különös tájakról, színes, izgalmas élőlényekről.

A kislány élete első két éve felhőtlen boldogsággal telt el, amit csak néha zavart meg egy-egy ismeretlen semmiből előtörő visítás, vagy sírás, amit szülei annak tudtak be, hogy biztosan örökölte édesanyja érzékeny állapotát. Mostanra összeállt a kép, így már érthető minden. Biztos olyankor megérintett valamit vagy valakit, akinek az emlékei felzaklatták. Terv kell, egy terv, amivel az emlékeket távol lehet tartani. Bármennyire is utálta még a gondolatát is, hogy ismét látnia kell Koshant, és óriási szemében egész gyerekkorát, ő volt az egyetlen, aki ebben segíteni tudna.

Sötét, csillagtalan éjjel volt, a fogyó Hold vékonyka fényét felhők takarták. A sötét páncélautó nesz nélkül haladt a földes úton. Telefonos gps alapján tájékozódott, útját senkivel sem osztotta meg, így sofőrjét is inkább otthon hagyta. Az autó gps-ét még otthon leszerelte, mert nem akarta, hogy a kormányból bárkinek tudomására jusson kis éjjeli kitérője. Azon telefonok egyikét használta, melyet titkos akciókra kapott. Lekövethetetlen, nyom nélküli. Teljesen biztonságos. Bekapcsolás után 24 óráig használható, aztán megsemmisíti önmagát. Egy különleges önmegsemmisítő vírus program működik rajta, mely az életbe lépéstől kezdve működik, mérgezi magát, és bármilyen külső szervert, ami megpróbálja letapogatni. Amennyiben külső támadásokat észlel, a vírus osztódása felgyorsul, valamint a kifelé irányuló gyilkoló csápok sokkal erőteljesebb ütemben fejlődnek, mint az önmegsemmisítő program.

A gép jelezte, hogy elérte célját. Megállt. Gyanakodva nézett körül, majd felemelte a telefont és most közelről megvizsgálta, hogy biztos jól működik-e, valóban a helyes címre hozta-e. A kijelző tisztán mutatta, hogy a koordináta, amit betáplált, az az a pont, ahol éppen most tartózkodik. Amerre csak nézett, az üres pusztát látta. Kopott föld, itt ott elsárgult, kiszáradt fűcsomó. Az életnek semmi jele. Azt gondolta volna, hogy egy nardu valamiféle paradicsomban él, ahol minden tele van dúsan termő fákkal, színes virágokkal, zöldellő gyeppel, legyen az akár a sivatag közepe is, de ez itt, mintha csak maga választana egy helyszínt egy új katonai bunker kiépítéséhez. Tökéletes rejtőzködési pont.

A koordinátákat Honore adta neki, aki elég jól ismerte már ahhoz, hogy Angelusnál nem létezik a kérés megtagadás, ha valamit akar, azt keresztül viszi bármi áron, és jobb nem keresztezni az útjait. Syrandában mindenki tudta a katonaság magasabb tisztjeiről, hogy rendszerhűségük legnagyobb erényük, és a célért nem tagadnak meg semmilyen eszközt, és soha nem kérdőjeleznek meg semmilyen utasítást. Az adatokat jó egy héttel ezelőtt kapta meg, direkt nem mondta meg, hogy mikor fog érkezni, mert ragaszkodott hozzá, hogy Koshan lakhelyének címét tudja. Ez az információ semmilyen rendszerben nem szerepelt, és ez aggasztotta. Családi titkuk bármikor veszélybe kerülhet általa, és ő utálta a bizonytalanságot. Kontrollálni, irányítani szerette az eseményeket, és ebben nem volt hajlandó kivételt tenni senkivel. Kilépett az autóból. A földből egy csapóajtó emelkedett ki, és egy alacsony árnyék körvonalát vélte látni, kiemelkedni a semmiből. Megvan, ezek szerint itt lakik, ez az elrejtett búvóhelye. A tudat, hogy most már bármikor megtalálhatja, nyugalommal töltötte el.

- Mit akarsz tőlem? –tért rögtön a lényegre. Nem találta szükségesnek sem a köntörfalazást, sem bármilyen kedves hangnem megütését.

- Segítségedre van szükségem. A lányomról van szó. Nem láthatja az információkat, a képeket, amiket én hordozok. Segíteni tudsz ebben?

- Van egy különleges főzet. Előállításához nehezen beszerezhető anyagokra van szükség.

- Nem probléma, beszerzem! -szakította félbe a nardut.

- Talán ez a kisebb nehézség. A nagyobb, hogy olyan anyagokat tartalmaz, melyeket az emberi szervezet csak nehezen bont le, körülbelül 70-80 napra van szüksége. Ha lebomlás előtt vennéd be a következő anyagot, akkor a szervezet egy védekező mechanizmusba kezdene, olyan ellenanyagot termelne, mely szépen lassan elpusztítaná a gazdaszervet.

- Rendben. Küldj egy listát arról, hogy mire van szükséged, és azonnal munkához láthatunk.

Az agyában csak úgy kattogtak a fogaskerekek. Palotájából el nem költözhet, mert az nem csupán egy palota, hanem egy teljesen felszerelt katonai bázis, melynek nemcsak alapanyagait tekintve szuper biztonságos, hanem hosszú évek varázslói munkájának köszönhetően szinte bevehetetlen célpont, kémkedés lehetetlen a falakon belül.

Gyerekét sem költöztetheti el, bármennyire is tetszene neki ez a megoldás. Milyen csodás lenne, és egyszerű megoldás minden problémájára, ha felesége lányával együtt elköltözne egy kietlen távoli vidékre, ahol azt sem tudnák, hogy kifélék, mifélék…De ez csupán mint egy kellemes képzelgés futott át agyán, mert tudta, hogy felesége hisztéria rohamot kapna, és soha de soha nem egyezne bele. Ragaszkodott a megszokott környezetéhez, minden apró változás kiborította egyensúlyából.

A palotát kell átalakíttatania, gyakorlatilag két elkülönülő egységre osztja, és lányának majd minden alkalommal, mikor nem láthatja, majd azt mondja, hogy el kell utaznia, apának mostantól sokat kell utaznia, mert olyan pozíciót kapott a munkahelyén. Minden kétséget kizáróan ez teljességgel véghezvihető terv. Minél hamarabb mozgásba kell lendítenie a folyamatokat. Sokkal fontosabb ügyei vannak már, melyek teljes embert igényelnek, és ha ügyesen keveri a lapokat, most van lehetősége sokkal nagyobb szelethez jutnia abból a bizonyos tortából. Erről álmodik gyerekkora óta. Apja is erről álmodott, és az ő apja is. Mindenki tábornok volt, az összes őse, és ha éles eszű, kitartó és elkötelezett, akkor talán ő lehet az első a családból, aki eljuthat ahhoz a bizonyos karosszékhez, melynek lábait fiantek fából faragták, különleges szimbólumokkal régi sámánok. A védelmi miniszter széke volt az. Csak a gondolattól is verejtékezni kezdett a homloka, izzadt a tenyere, és hevesebben kalapált a szíve. Nem, még nem élhetem bele magam! -parancsolt önmagára. Túl sok lépcső vezet a paradicsomba, és nem egyet bizony nagyon nehéz megugrani. És ami a legfőbb, soha senki nem jöhet rá, hogy a lánya micsoda. Az elnöknek elmondta, muszáj volt, ha nem tenné, és rájönne, kiirtaná az egész családjával együtt. Írmagja sem maradna. Birtokait, értékeit a földdel tenné egyenlővé, amit aztán lesózna, hogy legkisebb szépség se teremhessen az egykori áruláson. Nem egyszer volt alkalma első sorból végignézni ilyen és ehhez fajta megtorlásokat. Nem volt bennük semmi könyörület, semmi kegyelem. Aztán a népnek mindig ment a story mode. Legapróbb részletekig kidolgozott mese, megszerkesztett képekkel, videókkal, hogy mely országba költöztek, ott mit csinálnak, és persze kis mágikus rásegítés, az ötök munkája, hogy még a gyanúja se merüljön fel annak, hogy esetleg valamely részlete a történetnek nem lenne igaz.

Az elnök mondta neki, hogy számít közreműködésére, mert gyökeres változások közelednek, megindul a lejtőn a hógolyó, ami, ha egyszer leér, lavinává fog duzzadni, és ehhez neki kell egy jobb kéz, és pont rá gondolt, ezt a megtiszteltetést! A hír a lányáról egyáltalán nem jött jókor, de ő teljes hazafiságával biztosította, hogy a helyzetet tökéletesen tudja kezelni, és soha senki nem fog erről tudomást szerezni, és ha mégis, akkor is tudni fogja mit kell tennie, mi a kötelessége. És ő tudja, bár bele sem akar gondolni, és kizárt, hogy az a nap eljöjjön, mert ő mindent tökéletes kontroll alatt fog tartani, de ha mégis eljönne az a bíbor nap, akkor ő megtenné, amit kell, hiszen katona, erre képezték ki, erre nevelték születésétől kezdve.

ÖSSZEROPPANTÓ KÉPEK

Koshan gondolatai visszatértek a jelenbe. Rövid kis időutazásának véget vetve az itt és mostra összpontosított, bár érezte, hogy az emlékek nem véletlen rohanták le. Minden mindennel összefügg. Hogy életének az a pár napja, és annak minden információja összeköttetésben áll a mai nappal. Mintha az idő egy háromdimenziós fonál lenne, mint egy kígyó, és most visszatért magába, beleharapva saját farkába. Kiterjedése túlmutat azon, amit mi időnek vagy térnek hívunk. Dimenziókban is fölösleges gondolkozni, mert azzal is csak egy mátrixba akarunk beletuszkolni valamit, ami sokkal másabb. Felettébb és beljebb van mindenen. Mint egy apró fekete pont, mikor belenézel, kitágul, és minél mélyebbre hatolsz annál szélesebb és sokrétűbb lesz, átsuhanva dimenziókon, egybemosódva mindennel, de végül te is, és az egész világ is csak egy aprócska fekete pont vagy.

Kinyitotta az ajtót. A türkiz és a ciklámen kettőssége átrezegtette egész lényét. Minden szépségével, bűbájával, az álmok, amik a kislány tiszta szívéből manifesztálódtak a falakon, ugyanakkor jelen volt a rémisztő sejtelem, amit a falak a gyermek lelkéről tükröztek vissza.

Rengeteg kétség töltötte el varázslatos lelkét. Hivatásában mindig minden pillanatban érezte, hogy a helyes utat követi, szíve mindig megsúgta a válaszokat, a tetteket, melyeket végre kellett hajtania, kivéve Vituval. A sors játszott vele ebben az esetben. Kilépett az eszköz, a „kéz" szerepéből, aki csupán közvetíti az Isteni akaratot. Hiába kérdezte, a belső hangja nem felelt, nem volt világos útmutatás, fény, mely megvilágítja a helyes sorsvonalakat. Vitu kapcsán magára maradt.

Vannak pillanatok az életben, amiken nem lehet változtatni, melyek kőbe vannak vésve, mely köré a csillagpókok olyan erős hálót szőnek, hogy senki nem tehet ellene semmit. Ha mégis létezik olyan szuper hatalom, erő, mely ezt megteszi, kibillenti egy pillanatra az univerzumot az egyensúlyi pontjából, akkor az univerzum reagál, és pár pillanattal később ugyan, de megtörténik, mi írva vagyon, és visszaáll az egyensúly, mely talán több energiát mozgósít meg, mint eredendően kellett volna.

Emlékszik arra a pillanatra, amikor az apa közölte, hogy nem kötheti meg a gyermek kezét, és ő szívében érezte, hogy valami nagyon nem helyes folyamat veszi kezdetét, ugyanakkor a belső hang cserben hagyta. Kérdezte, hogy mit tegyen, mert bár még példa nem volt rá, de ő megköthette volna szülői engedély nélkül is, sőt úgy, hogy soha senki észre sem veszi. Volt már olyan, hogy szülők nem akarták a mágikus bilincset, de lelke tiszta szava által vezérelve meggyőzte a szülőket szükségességéről, vagy éppen az ellentétjéről, most azonban tanácstalan maradt.

A légüres térben érezte magát, ott, ahol, ha van is karma, előtte feltáratlan maradt. Egyike azon kevés Akasha iratoknak, melyek rejtve vannak még a legmélyebb szinten beavatottak előtt is.

Úgy érezte egy tó előtt áll, mely körül elkezd mozogni a föld, és a víz sem bírja már a mozdulatlanságot, indulna már, folyó akar lenni. Hegyeken, köveken, sziklákon át vágtatni, átalakítani a követ, kivájni a falat, táplálni az éhes vadakat, szabadon rohanni a nap forró szikrázása alatt.

- Mi van csillagvirág?-melléült, a lány kezét kezébe vette, és csak kedvesen, lágy tekintettel nézett a csillogó tengerfény szempárba. Többet nem mondott. Csak türelmesen várt, és képzeletében millió színesebbnél színesebb, finoman illatozó virágot nyújtott át neki. Rózsákat, melynek narancs színe úgy ragyogott, mint a naplemente, és orrában érezhette a kora nyár csábító, ígéretekkel teli illatát. A lila tulipánok varázslatos távoli tájakat sejtettek, míg a repkedő százszorszépek halkan dalolták a múlandóságot, és az örök megújhodást.

- Köszönöm, most már jobb. –már a légzése is elkezdett lassulni. Szapora szívverrése is megtalálta a békét, és a nyugalmat. -Baj van, Koshan, baj van, és minden csak úgy tolong a fejemben. Egyszerűen nincs rend. Mondd csak, a virágok, amiket mutattál nekem, azok tényleg léteznek? Mármint százszorszépet láttam már, hisz az van a kertünkben, de a többi, az a szép narancs színű, meg a lila, azokat még nem láttam soha. Ők hol vannak? Kint a falakon túl? Hozhatsz nekem belőlük? Szerinted apa megengedné? Vagy megbetegednék tőlük és belehalnék?

Igen, ez jellemzően annyira Vitu volt. Háborút látott a fejében, a világának a falai épp készültek összeomlani, maga alá temetve mindent amit eddig tudott és hitt, és ő képes volt csak szépségre koncentrálni, és másképp látni. Amúgy nem volt beteg, ez is apja torz tervének volt a szüleménye. Kicsi volt, talán öt éves, mikor elkezdte érdekelni, hogy mi van kint, a téglákon és csodálatos márványlépcsőkön túl. Ekkor Angelusa a saját módszereivel, vagy hogy egyenesebben fejezzük ki magunkat a katonai állam megszokott eljárásrendje alapján, amit felülről mondanak azt megcsinálod, nincs sok választásod, mert túl sok veszteség érhet, téged és minden érintett is, szóval rávette Honorét, hogy meggyőzze feleségét, hogy Vitunak valóben egy rendkívül súlyos autoimmun betegsége van, ami eddigi orvostudomány számára ismeretlen vállfaja, úgyhogy a legjobb lesz ha nem érintkezik senkivel és semmivel, különben meghalhat. Ő részt vett a színdarabban. Ennél sokkal több, és mocskosabb dolgot tudott, és mégsem mondhatta el senkinek. Érdekes egy élet volt ez. Arra törekedett, hogy jobbá, élhetőbb hellyé tegye a világot, és valóban nagyon sok bajban jutotton segít nap mint nap, de a nagy gonoszt, a félelmetes, sötét titkokat nem leplezheti, nem buktathatja le. Kettősség, mert érzi, hogy tesz, ugyanakkor azzal is élnie kell, amit nem tesz meg. Ez az élet egyre nehezebb. Egyre sűrűbb és gomolyabb felhők gyülekeznek a bolygó felett. Egyre szagosabb és kevesebb a levegő.

Azzal, hogy Vitunak nem mondta el eddig az igazságot, Honorét, és sok mindenki mást védett, mert tudta, hogy a bosszú hosszú és könyörtelene lenne, és hatodik érzéke sem ellenkezett vele. Azonban most megmozdult benne valami. Ez más volt, mint az eddigi intuíciója, mely az esetek 99%-nál súgott neki, őrlángként szívében tüzelt. Ez egy szikra volt, mely kettejük között pattant. Mélyet sóhajtott, mert tudta, hogy most vége. Vége mindennek ami eddig volt. Új eon kezdődik, ötszáz év kemény és elkötelezett munkájának, irányelveinek, ősi munkásságának van vége. Már nem nardu lesz. Többet nem. Valami más...Érezte, hogy itt az idő, hogy a lányt felkészítse az igazságra. Előkészítse az új eont és Vitut is vele. Ez lesz az ő hattyútánca, utolsó küldetése, mielőtt visszatérhet őseihez, kik mikor beteljesítették sorsukat, csillaggá válltak az égen, és örök fényként ragyognak, utat mutatva az elveszetteknek, reményt adva a sóhajtozóknak. Az univerzum békenagykövetei.

- A lila neve tulipán. A narancs pedig a rózsa. A falakon kívül nem találod meg őket. Tiltott növények a birodalmunkban, de az országfalakon túl, ott vannak, rengeteg van belőlük. Az emberek tartják őket a kertükben, vagy csak megvásárolják őket, hogy odaadják