A herceg

By Erdős Renée

„Ki ismerheti meg sajátmagát? Ki az, aki őszinte sajátmagához? Ahogy én
most itt beszélek magához, józanul és kissé kenetesen, mit tudom én, azt
mondom-e, amit mondani szeretnék? Őszinte vagyok-e? Most, amikor
komolyan beszélek, az igazi érzéseimet és szempontjaimat fejezem-e ki?
Nem az imént voltam-e őszinte és igaz, mikor tréfából azt kérdeztem
magától: ne öljem-e meg az urát? Ki tudja, mi van bennünk, mi rejtőzik,
mi lappang, mi kér utat kifelé? Azért mondom csak: meglepetések érhetik
még magát is! Azért ne vegye dogmáknak, amiket az imént mondott, noha
tudom, hogy minden szava igaz és aszerint él is!”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633449325

Book preview

ERDŐS RENÉE

A HERCEG

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-932-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Erdős Renée jogutódja

I.

A levegőben, a napfényben, magasan a rózsafák fö­lött hat fehér pillangó cikázott egy csoportban. Keringett, játszott, kergetőzött, hol magasabbra szállt, hol lejjebb röppent az augusztusi melegben, az illatban, hat kicsiny, mámoros, hófehér pillangó…

A gyermek ott feküdt a rózsafák előtt, a földre terí­tett szőnyegen. Fölnézett a pillangókra és örömmel kiáltott fel:

– Vijág! Jepül a vijág!

Giovanni Vano, akit becéző nevén Kispipinnek hívtak, a kis törpe ember, aki ott guggolt a szőnyeg egyik csücskén és vigyázott, hogy hangyák, bogarak, legyek ne másszanak arra a helyre, ahol Annamária fekszik, csaknem meztelenül a napon, most fölemelte fejét és a diófa felé nézett, amelynek árnyékában egy nyugvó­ágyon, ott feküdt a beteg férfi, akinek szeme most szintén a pillangókon függött.

– Hallotta uram? – kérdezte tőle nevetve, – azt mondta rájuk: virág. Repülő virág! Hogy mi nem jut ennek eszébe!

Annamária felnyújtotta két gömbölyű, meztelen karocskáját a levegőbe és kiabálni kezdett:

– Add ide vijágot! Kell Annamájiának vijág! Add ide!

– Hogy adjam neki a virágot! – nevetett Kis-pipin, – hát hogyan fogjam meg, édes drágaságom, hogyan fogjam meg, ha egyszer repül! Nincs neki szára, láthatod!

A beteg férfi most levette szemét a lepkékről és a gyermekre nézett. Ott látta rózsás testével, aranyfürtös fejével a játékszerek közt, amelyek közt volt egy eleven, kis, fehér házinyulacska is, rózsaszín selyemszalaggal a nyakán, amin egy parányi kis csengő függött, ez oda volt kötve egy rózsabokorhoz, hogy el ne szökhessek.

A beteg férfi nézte a gyermeket s aztán egy pillanatra lehunyta a szemét. Az idegen gyermek! Mily szőke és világos szemű! Nem hasonlít anyjára, Amaryllre, akinek haja, mint a szén és szeme, mint az éjszakai tó!

Nem hasonlít anyjára. Arra az idegen férfiúra hasonlít, aki ki tudja honnan jött és hova ment! Akinek a nevét egyikük sem mondta ki még soha. Mintha nem is lett volna élő lény, valóságos ember, csak egy rossz éjszakának idegen káprázata, amit láttak s ami eltűnt a semmibe. De mégis, itt maradt emléke: az idegen gyermek.

Annamária, miután látta, hogy a repülő virágot nem kaphatja meg, gondolt egyet és parancsolóan mondta:

– Apu ölébe!

A beteg férfi megrezzent és arca színes lett az örömtől.

– Uram ölébe akar menni, – mondta Kispipin, – nem lesz terhére? Odavihetem?

– Hozd ide – mondta Claussius Vid. – Ajka megremegett és hosszú, sápadt ujjai idegesen mozdultak meg a kerekes szék támláján.

Kispipin odavitte hozzá a gyermeket és az ölébe tette.

– Apu! – mondta Annamária és fürtös fejét odafektette az apja mellére és rózsás kezecskéjét fölemelve, még mindig a pillangók után mutatott, akik már messze, a rózsafákkal beültetett kis tér másik oldalán imbolyogtak. – Apu, eljepült vijág!

A beteg férfi sápadt kezét rátette a gyermek ragyogó fejére.

– Nem virág az, hanem pillangó.

– Vijág – mondta a gyermek, – józsa.

– Nem rózsa, – pillangó – vitatkozott vele a férfi.

– Kell Annamájiának józsa! – mondta a gyermek és Kispipinre nézett, akinek ura és zsarnoka volt, s akiről gyermeki ösztöne tudta, hogy azért van ott, hogy neki minden szeszélyét kielégítse.

– Látja uram, hogy rám nézett? – kérdezte Kispipin büszkén, – mindjárt rám néz, ha valami eszébe jut, ha valami kívánsága támad.

– Hozz neki egy szál rózsát – mondta Claussius és átfogva a gyermek meleg, rugalmas kis testét, magá­hoz szorította.

– Kap Annamária rózsát – mondta neki.

– Kap – mondta a gyermek elégedetten és Kispipin után nézett, aki a rózsák közt válogatott, letépett egy piros la France-t, óvatosan leszedte róla a tüskét és odaadta a gyermek kezébe.

A gyermek nézte a rózsát, egyet kacagott, aztán megelégedése jeléül, bedugta hüvelykujját a szájába és komoly cuclizásba fogott. A rózsa a másik kezében volt és nézte.

A beteg ember szíve túláradt a gyöngédségtől, ahogy ott az ölében tartotta és aranyhajának illatát érezte.

Az ő gyermeke ez, mégis csak az övé! Reggel ha fölkel, első gondolata: apu! És bármilyen játéka közben is, egyszerre csak félbehagy mindent, mintha csak valami eszébe jutott volna, mintha ezt élete egyetlen, komoly feladatának tekintené, felhangzik csengő, parancsoló gyermekhangja:

– Apu ölébe!

Ha túl izgatott, ha kifáradt a játékban, ha éhes, ha rosszkedvű, ha valamely kívánságát nem teljesítették: Apu ölébe.

Ott megnyugszik, lehajtja kis fejét, mond egypár becéző szót a sápadt embernek és gyakran elalszik hü­velykujjával a szájában, édes, boldog, angyali öntudatlanságban.

S ilyenkor a beteg férfi nézi őt, mint egy különös csodát, amely lényével megengesztel mindent. Azt a veneziai éjszakát, melyben mintha maga a sors állt volna közé és az ifjú asszony közé, akivel nászát nem ülhette meg! Aztán azt a másik éjszakát, melyben őrülten, felkorbácsolt idegekkel futkosott a lagúnákon és tereken fél éjszakán át és kereste azt a fiatal teremtést, akit tehetetlen kétségbeesésében, az idegei halálos gyötrődésében vérig sértett és egy szavával kilökött az idegen éjszakába. Amikor futkosott a városban és hazatért anélkül, hogy megtalálta volna, amikor képzeletében látta halott testét felbukkanni a lagúnák fekete vizéből! Az a szörnyű aggodalom! A jeges félelem, az irtózás az ismeretlen veszélytől, amely feje fölött ólálkodott, s amelytől azt a másikat féltette és nem sejtette, hogy őt magát találja meg!

És amint emlékezett tovább és látta magát ájulásá­ból magához térve a földön – és a nyitott ajtóban ott állt Amaryll a zöld köpenyben – és ő nem tudott többé talpra állni. A hirtelen jött idegbénulás leszögezte a földre. És sohasem tudott többé talpra állni, annyi kísérlet után, annyi híres magyar és külföldi orvostanár, ideges belgyógyász, pszichiáter, hipnotizőr, kuruzsló ellenére sem, akik mind kísérleteztek a bajával, egy esztendőn keresztül és azóta is. De íme, itt a gyermek és ha látja őt, belenyugszik sorsába. A gyermek, aki nyakát átöleli és azt mondja neki: apu! A gyermek, aki géniusza a háznak, aki mióta él, megváltoztatott maga körül mindent és mindenkit! Még az anyja is, örökké aggodalmas és gyanakvó lelkületével, az anyja, akit az ő balsorsa úgy lesújtott, hogy eleinte az életét féltették, mióta a gyermek megszületett, fölépült, megerősödött és frissen látott az új feladatokhoz, melyeket egy csöpp gyermek jelenléte megkíván az egész környezetétől. Még az ő finom, érzékeny, a betegségig érzékeny anyai ösztönét is el tudta altatni a szőkefejű apróság, a napsugaras mosolyával! Hogy van, hogy lehet, hogy amikor ölébe vette, csókolta, becézte és piperézte, nem érezte meg rajta az idegen vér ismeretlen és titokzatos eredetét? Hogy van, hogy napról-napra több hasonlóságot fedezett fel a gyermek és a fia között? Ez a szent csalás bűvöletében tartott mindenkit, aki a házban élt és néha már ő maga is, Claussius, ölében tartván őt, elfelejtette, hogy más férfi gyermeke. Amit iránta érzett, a legmelegebb apai érzés volt s a legkisebb láza, egy könnyű gyomorontása a gyermeknek, elég volt arra, hogy neki álmatlan éjszakái legyenek.

De nemcsak azok, akik a gyermek közvetlen közelében éltek, alakultak át így, az ártatlan lény hatása alatt. Mi lett Teanoból, a léha és erkölcstelen bohémból!

Mintha egy nagy falat vontak volna a régi és új élete közé, az öregemberből komoly és rendes nagyapa lett és varrt, folyton varrt a kis gyermek számára és hagyta. Minden szabad percét a gödöllői villában töltötte és minden megtakarított pénzét átadta Amaryllnak a „kicsi számára".

És Teresah, aki úgy szerette a nagy, zsíros ebédeket és a különféle ízekkel és déligyümölcsökkel töltött, édes tésztákat, szűkebbre fogta a konyhát, takarékos lett és varrt, folyton varrt a kisgyermek számára és már arról beszélt, nem jó volna-e nekik is kiköltözni Gödöllőre, hogy mindnyájan együtt legyenek? Ám ezt nem lehetett a korai próbák miatt, de ahány vasárnap volt és ünnepnap, Teresah mindannyiszor, már kora reggel vonatra ült, karján egy megrakott kosárral a megtakarított konyhapénzből vett szerzeményekkel, amelyek között mindig meghúzódott valami játékszer a gyermek számára, de mégis legtöbb volt a csokoládés piskóta s a különféle finom csemegék, amiknek készíté­séről a hétköznapokra már lemondott s csak a gödöllői kirándulásokra tartott fenn. A kicsiny, bimbózó élet mö­gött senki sem érezte meg a bűnt, a csalást, a házasságtörést. Senki, senki nem sejtette az idegen ágyat a térdelő oroszlánokon, az illatos, nagy vörös brokátfüggönyös ágyat, az idegen márványpalotában, ahonnan ez az élet földi útjára elszabadult.

És Amaryll, a gyermek anyja? Vajon gondolt-e ő is reá?

Claussius sokszor figyelte őt, amikor még áldott terhét megadással vitte és később, a gyermek születése után, ha a pamlagon ülve, megnyitotta előtte anyai keblét és szoptatta és lenézett rá néma elragadtatással, békés, szelíd, boldog tekintettel. Nem, ragyogó szemei, hófehér homloka mögött nem látott árnyékot elsuhanni. Amaryll nem volt egyéb, csak egy boldog anya és soha, soha nem esett szó köztük arról az éjszakáról. A szoptatás a gyermek ápolása lefoglalta minden idejét. Ezen kívül Claussiusnénak segített a háztartásban és este zenéltek, olvastak, Amaryll elővette a régi dalait és énekelt, most már egyre többet. A nap tele volt friss járáskelésével és éjszaka hallgathatta nyugodt, egyenletes, lélegzetvételét az ágyból. Az anyák fáradt és könnyű álmát aludta, amelyből Claussius csodálkozására mindig fölrezzent, ha a gyermek történetesen megmozdult ágyá­ban, sóhajtott, lejjebb rúgta magán a takarót, vagy megfordult. Ezekre a kis neszekre fölébredt Amaryll s a kö­vetkező pillanatban már ott állt az ágyacska mellett és nézte a gyermeket, megigazgatta a takaróját, vagy a párnát a feje alatt, arcára fektette a kezét, hogy lássa, nem túl meleg-e? Gondos pillantása befutotta az ágyat: nem mászik-e rajta pók, vagy valami éjjeli lepke, akkor eloltotta a gyertyát, visszafeküdt ágyába s öt perc múlva ismét hallani lehetett nyugodt lélegzését az álomban.

Néha, ha rossz éjszakái voltak Claussiusnak, nem tudott aludni, ideges fájdalmak kínozták, Amaryll felnyitotta a szomszéd szobára nyíló ajtó mind a két szárnyát s a gyermekágyat kitolta oda, maga pedig leült az ura ágyához és ott maradt mellette, néha késő hajnalig, amíg annak fájdalmai nem csillapodtak, míg el nem aludt, vagy meg nem nyugodott. Ilyen éjszakái Claussiusnak gyakran voltak. Úgyhogy később a gyermeket egészen átköltöztették a másik szobába, melléje adván Kispipint mint hálótársat. Ilyenkor magán érezte Claussius a két virrasztó szem aggódó pillantását, amint őrizte őt az éjszakában és hűvös kezét a homlokán, a szemein, ahogy simogatta őt gyöngéd ujjaival, ahogy beszélt hozzá, halk, meleg hangján, vagy ha már elkerülhetetlen volt a morfiuminjekció, amit adott neki, hogy hajolt oda hozzá, kibontott, hosszú, fekete hajával a fejéhez és mondta neki:

– Most mindjárt jó lesz! Most mindjárt meg fog szűnni a fájdalom! El fog aludni szépen és reggelig alszik! Meglátja! Meglátja!

Az ilyen virrasztások után reggel sápadtan látta fölkelni, a szemei alatt sötét árnyékokkal. De számára csak mosolya volt, éppen, mint a gyermeke számára, csak jó szava és vigasztalása!

– Nem aludtam? Ejh, mit! Majd alszom ebéd után a kertben Annamáriával, a földön! Nem, nem vagyok fáradt, ne higgye! Mitől lennék fáradt? Csak maga ne aggódjon és legyen nyugodt!

Néha bement Pestre, ha szükség volt valami vásárlásra, vagy a varrónőjénél volt dolga. Ilyenkor Kispipinnek, aki különösen a méhekkel volt elfoglalva, megparancsolta, hogy egy lépésnyire se mozduljon el az ura és a gyermek mellől. Kispipin kitolta a kerekesszéket a kertbe, a diófa alá, ahol árnyék volt és mégis jó meleg s ahol a rózsák illata szállt, a gyermeket is odavitte a szőnyegével és játékszereivel s ott kettőjük közt, mint egy hű kutya guggolt, vigyázva minden mozdulatukat, lesve parancsaikat, kitalálva kívánságaikat.

Kispipin nélkül nagyon nehezen lehetett volna boldogulni a házban, ahol sok volt a dolog és csak egyetlen asszonycseléd volt s a kert számára egyetlen férfi. Claussius most már nem segíthetett a kerti munkálatokban, mint azelőtt. Az özvegy, mióta a nagy szerencsétlenség szakadt rá a fia betegségével, napról-napra kevesebbet bírt dolgozni. Kis összetört árnyék lett, akinek ijedt szemei még mindig annak a szörnyű pillanatnak emlékét őrizték, amikor fiát bénán, betegen szállították le a vonatról, melyen nászútjáról visszajött.

Ezen az egy emléken kívül csak az az egy ijedt kérdés ült még benne: Mi lesz ezután? Hogy fognak élni? Miből? Ha egyszer Vid nem dolgozik: ki fogja eltartani őket? Kis özvegyi nyugdíja, amit az Operától kapott, oly kevés volt, hogy abból ő egymaga talán még elélhetett volna! De rajta kívül még hat ember volt a házban. Köztük egy gyermek és egy nagybeteg. Mi lesz itt? Mi lesz?

Teano ekkor gondolt egyet és eladta azt a régi ké­pét, amit Itáliából hozott magával s amelyet Luinitől származtattak a műkritikusok. Ezért a képért a múzeum egy évtizede járogatott hozzá, de aránylag keveset ígért érte, mert nem volt egészen bizonyos, hogy a kép való­ban Luinié-e, nem pedig valamelyik tanítványáé! Ekkor jött egy műgyűjtő Teanohoz, megnézte a képet és fizetett érte háromszor annyit, mint amennyit a múzeum ígért. Neki mindegy volt: Luinié-e a kép, vagy egy tanítványáé. Tetszett neki és megvette. Ennek a képnek az árából másfél évig élt a kis család. Kikerült belőle a gyermek születésének költsége a szanatóriumban, kikerültek belőle az orvostanárok, akik Claussiust látogatták, a gyermek kelengyéje és minden, amire szükség volt.

Amaryll szeme elborult, ha erre a képre gondolt. Ő tudta csak, mennyire szerette apja a Luini Madonná­ját és néha, ha eszébe jutott és az apja történetesen ott volt mellette, megsimogatta az arcát és megkérdezte tőle:

– Mondd apa, nem sajnálod?

Teano tudta, mire gondol és legyintett a kezével:

– Semmit se sajnáljon az ember – mondta, – semmiért sem kár! Inkább arról beszéljünk, mit fogunk eladni legközelebb, ha már nem lesz pénzünk?

– Mit fogunk eladni? – kérdezte Amaryll elfehérült szájjal.

– Itt volna a zongorám – mondta Teano, – de akkor nem adhatok énekórákat!

Amaryll megcsókolta az apja homlokát.

Mi lett belőle, a javíthatatlan korhelyből, aki mindig éjszakázott, kártyázott és asszonyok után járt!

Most már énekórákat ad, naponta négyet-ötöt s az így szerzett pénzt minden elsején kihozza Gödöllőre.

– Nem, a zongorát nem adjuk el –mondta Amaryll sötét tekintettel.

– Talán körül lehetne nézni ebben a házban – mondta Teano, – akad itt valami értékes, amiből egy ideig élni lehet.

És éles szeme fölfedezett két gyönyörű perzsaszőnyeget, amit menten arra ítélt, hogy eladassák.

– Itt nem, semmit – mondta Amaryll határozottan, – itt nem szabad mozdítani semmit. Claussiusné belehalna! Itt maradjon minden úgy, ahogy volt. Éppen elég a bajból és a szomorúságból.

– De végre is élnetek kell gyermekem, élnetek kell! – mondta Teano.

– Majd gondolkozom valami megoldáson – mondta Amaryll.

– Hátha eladnátok a házat és a kertet és bejönnétek lakni Pestre?

– Ó, micsoda gondolat! – mondta Ryll, – kihúzni lábuk alól a földet és elvenni fejük fölül a tetőt! Nem, itt nem szabad változni semminek. Majd gondolok ki valamit!

Teano ránézett. Amaryll arca komoly volt és töprengő, mint mindig, ha az apjával együtt volt. Őt nem volt miért kímélni. Előtte nem kellett rejtegetni, hogy súlyos gondok terhelik lelkét a jövő miatt, a gyermek miatt.

– Várj csak – mondta az apjának elgondolkozva, – majd ha már a kicsinek nem lesz rám minden három órában szüksége!

Az apja szíve megrezzent örömében. Kitalálta, hogy leánya mire gondol.

Ó, hát mégis csak odajutnak végre, ha egy kis kerülővel is, ahova ő akarta! Mert bizonyos, hogy Amaryll az énekre gondol! Íme, a szükség, az élet gondja odaviszi mégis, ahol az igazi hivatása van! Ebből látszik, hogy senki a maga igazi sorsát el nem kerülheti.

Ettől fogva az öreg Teano mindig talált valami ürü­gyet, hogy leüljön a zongorához és így szóljon:

– Ryll, énekelj egy kicsit!

Lassan, lassan a dalok közben előkerültek a régi partitúrák és felhangzottak a csendes lakásban a Butterfly, a Tosca és a Thais áriái.

Teano remegő örömmel figyelt.

Ryll hangja gyönyörűen fejlődött a hosszú pihenésben. Olyan érces, gazdag, teli