Lavinia Tarsin házassága

By Erdős Renée

Erdős Renée Santerra bíboros című nagy sikert aratott regénye ebben a kötetben folytatódik tovább. Lavinia Tarsin az egykori Santerra-villában él, s már 7 éve készíti az elhunyt bíboros monumentális emlékművét.A hosszú évek magányát és zárkózottságát váratlanul töri szét egy idegen férfi szenvedélyes szerelme. A német költő kitartása látszólag sikert arat: Laviniával kötött házasságát azonban hamarosan árnyak lengik körül, a múlt baljós árnyai és tragédiái. Ugyanakkor a jövő is súlyos megpróbáltatásokat tartogat számukra.Legyőzheti-e Friedrich és Lavinia vonzalma a közéjük emelkedő akadályokat? Mi adhat tartalmat két ember kapcsolatának a házasság korábban elképzelt boldogsága helyett? Lavinia Tarsin története megadja a fenti kérdésre a választ.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633449080

Book preview

ERDŐS RENÉE

LAVINIA TARSIN HÁZASSÁGA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-908-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

©Erdős Renée jogutódja

ELSŐ KÖTET

ELSŐ FEJEZET

Milyen különös álom – gondolta magában Lavinia Tarsin, és kezét homlokára szorította, amely égett, lüktetett az álom forróságától.

Reggel négy óra volt, s a nap még valahol a sabin hegyek mögött nyugodott.

Lavinia ledobta magáról a takarót, és kiugrott az ágyból.

Ez még a régi ágya volt, amelyben mint vendég feküdt le itt először, sok évvel ezelőtt. És még a kék selyem sátor fogta körül, mely bizony már kissé vesztett friss színéből, helyenként fakó volt, itt-ott foszladozni kezdett. A nap, mely délről özönlött reá, kissé megviselte a fényét, és dús redői között megbújtak a porszemek az emlékek szívósságával.

De Lavinia ezt nem látta. Nem vette észre a selyemsátor hervadt, avatag pompáját. Most az álma fölött tűnődött, mialatt kinyitotta az ablak fatábláit, hogy a világosságot beeressze a szobába.

Odakünn a harmattól csillogó kert állt a reggeli friss ébredésben, s a madarak csevegésétől volt hangos a levegő.

A szökőkutak vize vidáman szökött a magasba, és visszahullatta eleven sugarát a régi márványmedencébe.

Nagy és édes volt a május illata a kertben. A rózsák teljes pompájukban virítottak, s a bokrok roskadoztak a virág alatt.

Micsoda álom! – tűnődött Lavinia. – És már másodszor jön! Mi értelme van ennek?

Szerencsére nem hitt az álmok jelentőségében, s azért gyorsan túltette magát az éjszakai víziókon. Bement a fürdőszobájába, kinyitotta a zuhany csapját, pár percig ott állt a zuhogó vízsugarakban, minden szobra közt legszebb asszonyi szobra önmagának, aztán gyorsan felöltözött. Ujjatlan, könnyű ruhája fölé felöltötte fehér szobrászköpenyét, szőke, fürtös fejére egy kis puha selyemturbánt csavart, és kilépett a házból, hogy a műterembe menjen, mely ott állt a park túlsó végén, a tó fölött, szemben a hegyekkel.

Luigit, az öreg szolgát már ébren találta. Ott volt a kertben, s egy kemáliafa ágai közt babrált reszkető ujjaival, meghajlott vállakkal, mert már nagyon öreg volt, egy alázatos és mosolygó csontváz. Megpillantotta Laviniát, és köszönt.

– Jó reggelt, Luigi! – mondta Lavinia Tarsin, és tekintete egy pillanatig megütődve akadt meg a régi szolga roskadt alakján. – Mi a csudának kelsz fel te ilyen korán? Miért nem maradsz az ágyadban és pihensz? Nem neked való már az ilyen korai fölkelés!

Luigi szerényen vállat vont.

– A megszokás, asszonyom – mondta bocsánatkérő hangon. – Boldogult urunk, áldassák az ő szent lelke, minden reggel öt órakor mondta a miséjét. Harmincöt éven át én ministráltam neki, és így korán kellett kelnem. Nehéz már nekem leszoknom a koránkelésről. Aztán meg, öregembernek nem is kell sok álom, donna Lavinia!

– Javíthatatlan vagy, Luigi – mondta Lavinia Tarsin szigorúan. – Legalább fekve maradhatnál az ágyban, hogy pihenj! Hiszen egész nap talpon vagy!

Az öregember legyintett a jobb kezével.

– Feküdni – mondta szelíd mosolyával –, ebben lesz még módom elég, odalenn, a csöndes, jó földben! De a napot, donna Lavinia, a napot ott nem láthatom! Hát, amíg csak mozogni tudok, inkább itt vagyok az áldott napfényen. Most is azt várom!

– Nohát, Isten áldjon! – mondta Lavinia Tarsin, és továbbment. Kinyitotta a műterem ajtaját, és belépett a szobrok közé.

Ott állt a „Nemi-i földrengés" című nagy szoborcsoport, férfiak és nők, aggok és gyermekek, anyák és fiatal lányok. Ott állt a hatalmas talapzat, magas reliefjeivel, a térdeplőkkel és imádkozókkal, s fölöttük állt a Szent összekulcsolt kezével, amint néz maga elé, nagy, elmerült tekintettel, az ima és könyörgés áhítatában, mintegy kényszerítve a titkos és romboló természeti erőket arra, hogy kíméljék az ember életét és javait…

Lavinia Tarsin odalépett a sarokban álló térdeplőhöz, és imádkozott, mint minden reggel, mielőtt munkához fogott.

A térdeplő fölött az az embernagyságú feszület függött, amely a földrengés éjszakáján, mikor a halálos rémület odaűzte őt a férfiúhoz, kettőjük között lezuhant, mintegy figyelmeztetve őt, hogy nincs földi út, amely hozzá közel vezetne, és nincs az életnek olyan nagy veszedelme, melyben a férfiú lelke leszédülhetne egyetlen és örök talapzatáról, mely odaköti őt Istenhez és a halhatatlansághoz.

A lezuhanó feszület mintha azt kiáltotta volna felé:

– Vissza, asszony! Itt minden az enyém!

Lavinia térdreborult a feszület előtt, és csendesen imádkozott magában:

Megváltó Jézus, szelíd és emberi Isten! Bocsásd meg nekem elmúlt bűneimet, és védj meg attól, hogy újból vétkezzem! Adj nekem erőt az élethez és a munkához, hogy méltó legyek neved kiejtésére és az ő emlékére, mely nekem legnagyobb kincsem a földi életben! Irgalmas Jézus, aki lelkembe látsz: távoztasd el tőlem az én nyugtalanságaimat magamért és az életért! Tedd, hogy elbírjam a lemondást, és jutalmazz meg engem a munka örömével! Ne hagyd, hogy tehetségem kiapadjon, és adj nekem megelégedést! Amit nem szántál nekem, engedd, hogy ne kívánjam, mert csak gyönge asszony vagyok én is, s az öröm vágya, mint kísértő ellenség mögöttem áll, és megzavarja éjszakáimat! Ments meg engemet a kínzó álmoktól, hogy tiszta homlokkal állhassak előtted, te tiszta Jézus! Ne hagyj el engemet! Amen!

Fölkelt a térdeplőről, ujjaival végigsimította két szemét, melyben az ima meghatott könnyei csillogtak, és odalépett Melissa Doni szobra elé, melyet most mintázott, s amelyet úgy hívott: A Szűz a koszorúval.

Melissa, Metteo Doninak, a kertésznek a leánya volt, aki ott lakott kis birtokán a tó fölött, a maga építette házban, az eperföldek és gesztenyéskertek között.

Ez a Doni egy kissé haszontalan ember volt, többet ivott a kelleténél, és a kártyát sem vetette meg, de jó munkás volt, és értett mindenhez. Az ő eperföldjei hoztak a legtöbbet a tó egész környékén, s ha ez a rossz szenvedélye nem lett volna, nem azt a kis házat, de akár egy villát is építhetett volna a birtoka közepére.

De mióta a felesége meghalt, és ő ottmaradt a három gyerekkel, azóta éppenséggel senki sincs, aki őt vissza tudná tartani attól, hogy a keresménye felét eldorbézolja.

Szerencséje, hogy a háza tetejére azt a nagy, üveges termet építette a két kis szobával. Ezt nyaranta bérbe adja valami arra vetődő művésznek, és jó pénzt kap érte, amivel aztán betömi a kártyaveszteségek által ütött hiányokat, s azoknak az éjszakáknak a költségeit, mikor Genzanóból csak éjfél után botorkál haza kis, fáradt öszvérén, boros fővel és majdnem magán kívül. Most is, már március óta nála lakik az az idegen úr, aki hallatlan árat fizet neki a műteremért, s azért a két kis lyukért, ami mellette van.

Il Signorone tedesco – így hívják őt egész Nemiben, föltevén róla, hogy gazdag ember lehet, mert alig hogy odajött, a saját költségére odaépíttette azt a kis tornyot a műterem sarkához, és abba egy őrült nagy messzelátót állított fel, s azt mondja, hogy azzal nézi a csillagokat. De Matteónak minden pénz kevés. A leányának nem tud annyit összeszerezni, hogy férjhez tudná őt adni ahhoz a derék férfiúhoz, Bernardo Civettihez, aki kéri. Folyton biztatja a legényt, várjon csak! Melissa úgyis nagyon fiatal még, aztán a két gyereknek is csak kell, hogy gondozója legyen addig, míg ő megint meg nem házasodik. Nem eresztheti el a háztól.

Az idegen úr úgyis annyi holmit hozott ki Rómából abba a kis tetőlakásba, annyi szőnyeget, szobrot, képet és selymet, ezüstöt és porcelánt, hogy valóságos múzeum odafenn az a kis fészek. Azt folyton tisztogatni kell. Ezenkívül mosni az idegen úrra! Azt a sok finom fehérneműt és ágyneműt, amit csak Melissára lehet bízni, mert a mosónők mind megégetik az erős varechinával{1}! Az se csekélység, amikor aztán vendégei jönnek Rómából. Három-négy autó társasága egyszerre. Urak és hölgyek! Bizony, azok odafönn néha olyan dáridót csapnak, ami csak a hajnali órákban ér véget.

Igaz, hogy az ilyen mulatozások mindig eleget hoznak Matteo konyhájára, s a maradék édességből a gyerekek néha egy hétig is elmajszolnak, de hát munka van velük, és Melissa ezért is nélkülözhetetlen. Már alig van ideje arra is, hogy átjárjon a Santerra-kastély úrnőjéhez modellt ülni ahhoz a koszorús szoborhoz. Szegényke, a kora reggeli órákban futhat csak át, és ha egy óráig ottmarad, akkor már nyugtalankodik: jaj, mi történik az alatt otthon! A gyerekek hátha fölébredtek, és nincs, aki rendbehozza őket, és enni adjon nekik! Hátha a műterem ura fölébredt, és szüksége van valamire!

De Melissa jó leány, tudja mi a kötelessége, s hogy az a húsz líra, amit minden ülésért kap, nagyon ráfér a háztartásra! Aztán meg nagyon is szereti azt a szent asszonyt odaát, aki örökké csak a boldogult bíboros szobrait csinálja! Furcsa dolog ez is! De ki tud eligazodni ezeknek az idegeneknek a hóbortjain! Egyik ilyen, másik olyan! Mindegyiknek van valami különös bogara! Mindenesetre Matteónak haszna van ebből, Melissa pedig boldog, ha odaát lehet. Arra meg éppen nagyon büszke, ő Matteo is, hogy a leánya ott fog állni a nagy bíboros emlékművén, kezében azzal a koszorúval, amit mintha odanyújtana a szent ember felé, hálából és jutalomból azért, hogy imájával lecsendesítette a föld haragját azon a rettentő éjszakán! Óh, bizonyára igen nagy kitüntetés ez a Doni-házra, az idegen úr is ezt mondta, annak pedig hinni lehet, mert nagyon okos és világlátott ember!

Ennek okáért hát Melissa kora reggel, mikor még a két gyerek, Sandro és Tinetta alszik, elmegy a kastélyba, és modellt áll donna Laviniának, a szentnek.

…És Most Lavinia Tarsin ott állt Melissa Doni szobra előtt, és nézte.

A karcsú, fiatal szűz, kezében a koszorúval, soha még ilyen szépnek nem tűnt előtte, mint ezen a gyönyörű májusi reggelen. Büszke örömmel nézte friss idomait, amint a rátapadó könnyű szövetben ott állt előtte, azzal az előrelépő jobb lábbal, melyben annyira benne volt a heves mozdulat, a visszacsapódó ruha ráncaiban, s a lábfej izmaiban!

És a kedves, fiatal arc, a nagy szemekkel, az alacsony homlok fölött hátrasimuló fürtök, a finom, csaknem gyermeteg áll, s a félig megnyíló ajkak – csupa beszédesség és élet! Csupa eleven drámaiság.

Egyszerű és mesterkéletlen formáival a Koszorús Szűz Giotto asszonyaihoz hasonlított kissé, azokhoz az asszonyokhoz, akik a keresztrefeszítés pillanatában olyan egyszerűen tudják kifejezni a legnagyobb borzalmat, gyászt és meghatottságot.

Ez jó! – gondolta magában Lavinia Tarsin, és elkezdett dolgozni, kedvvel és izgatottan a ruha redőzetén, a túlsó lábfejen, mely a lábhegyén nyugodott. Fölment vésőjével a comb finom és karcsú ívén, simítgatta, rendezte az apróbb részleteket a ruhán, a csípők környékén. Szinte játék volt neki ez a munka, és észre sem vette, hogy az idő szalad, és Melissának már ott kellene lennie!

Luigi lépteinek nesze riasztotta fel a munkából. Az öreg ott állt mögötte, és bosszúsan szólt:

– Jön már a kisasszony őnagysága! Látom virítani a ruháját a fák között! Több mint egy órát késett. Tessék őt jól összeszidni!

– Ugyan hagyd el, Luigi! Szegény leánynak elég dolga van otthon! Nem csoda, ha elkésik.

Elővette kis ezüstóráját a kabátja zsebéből, és ránézett.

– Hiszen még hét óra sincs. Mit akarsz tőle!

Luigi mormogott valamit, s aztán kiment a szobából. Lavinia pedig folytatta a munkát mindaddig, míg a halk kopogás föl nem rezzentette.

Melissa Doni állt a küszöbön, karcsún és sugárzón az erős napfényben. Búzavirágszínű ruha volt rajta, fülében hosszú, arany függők, nyakán aranylánc, ujjain az anyjától maradt gyűrűk, finom csuklóján két vastag aranylánc és a fején kalap.

Lavinia egy pillanatig meglepődve nézte.

– De kiöltöztél, Melissa! Talán készülsz valahova?

– Be kell mennem Rómába, signora. Azért is késtem el. Be kell mennem Rómába. Az úr küld. A kilenc órai vonattal mennék, ha lehetne, ha – donna Lavinia megengedné!

– Hogyne, hogyne – mondta Lavinia Tarsin –, csak vetkőzz le, és siessünk! Nekem éppen elég ma, hogy egy órát maradsz.

Melissa felvette a Koszorús Szűz ruháját, és elfoglalta megszokott pózát az emelvényen.

– Eszerint nálatok megint készül valami, ha te Rómába mégy – mondta Lavinia Tarsin, és odalépett hozzá, megigazította jobb karjának hajlását, és a csípőjén egyenesre húzott egy ráncot.

Amint ujjai a leány, rugalmas, hűvös testéhez értek, érezte, hogy az összerezzen. Fölnézett rá alulról, és annak nagy, nyitott szemeit látta rászegeződni, valami leírhatatlan kifejezéssel. Melissa Doninak a leggyönyörűbb fekete szemei voltak, melyek valaha itt, a vulkanikus tavak környékén születtek, és állandóan valami rejtett bánat borongott benne. Ezt a kifejezést az anyjától örökölte, akiről azt mondják, hogy különb sorsot érdemelt volna, semmint hogy a brutális Matteo Doni felesége legyen.

– Igen, valami készül – mondta komolyan a fiatal leány. – Alighanem valami nagy vendégség ma estére, mert az idegen úr asztalokat vitetett föl a háztetőre. Nyilván ott akarnak vacsorázni.

– És te minek mégy be Rómába? – kérdezte Lavinia Tarsin munka közben.

– A cukrászhoz és a virágkereskedésbe – mondta Melissa.

– A cukrászhoz, értem! De miért a virágkereskedésbe? Hát nincs nálatok elég virág?

– Dehogy nincs. De az idegen úr olyan virágokat kíván, amilyenek nálunk nincsenek. Orchideákat kell hoznom és egy kosár gardéniát. Egy hölgyet vár, aki ezeket a virágokat szereti.

Lavinia Tarsin Melissára nézett.

– Vigyázz! – mondta neki. – A fejed hajtsd kissé előbbre, úgy!

Pár percig hallgatagon dolgozott, s akkor megszólalt.

– Miért mondod mindig azt, hogy „idegen úr". Már két hónapja lakik nálatok. Még most sem tudod a nevét?

– Tudom, de nem bírom kiejteni, olyan idegen hangzású. A keresztnevét ismerem. Az olasz barátai Federicónak hívják, de én csak nem említhetem őt a keresztnevén, ugyebár?

Lavinia, mintha nem hallotta volna ezt az utolsó kérdést, annyira bele volt merülve a munkába. Nem felelt. Negyedóra múlva megszólalt.

– Vigyázz! Most a nyakadnál vagyok! Ne légy merev! Légy bájos, amilyen csak te tudsz lenni! Ma a fejed annyira akarom vinni, hogy még két ülés, és készen vagyunk! Most ne beszélj!

Melissa nem beszélt.

Helyette Lavinia Tarsin egy kis dalnak a szövegét zümmögte, bele az agyagba, a szobor arcába, folyton ugyanazt a két sort, mint valami titkos jelszót, amelynek mintha egész értelmét bele akarta volna teremteni az agyagba, hogy aztán kisugározzék belőle:

Sei bella e sei l’amore,

Eporti un’anima immortale!{2}

A Koszorús Szűz az emelvényen összerezzent, és halvány olajbarna arca egy árnyalattal színesebb lett.

– Asszonyom is ismeri ezt a dalt? – kérdezte félénken.

– Hallgass! Hát még ki ismeri?

– Az idegen úr!

– Signor Federico? Hallgass! Hát úgy látszik, ez most divatos. A múlt éjjel hallottam. A tavon énekelte valaki.

– A tavon? – kérdezte Melissa Doni.

– Hallgass! A szemednél vagyok. A tavon, igen, egy csónakban, gitárszó mellett. Egy férfihang. Itt úszott el a kertem alatt. Szép volt.

És közel hajolva az agyagminta fejéhez, újra suttogni kezdte félig éneklő hangon:

Sei bella e sei l’amore,

Eporti un’anima immortale!

– És tudod kire gondoltam én, mikor ezt a dalt hallottam a hálószobám nyitott ablakán keresztül? Reád, kis Melissa! No, ne mozdulj! Így nagyon szép vagy! Vedd elő megint azt a régi tekinteted! Gondold, hogy ott voltál te is azon az éjszakán, mint ahogy kisgyermekként ott voltál bizonyára, csak nem emlékszel rá! Gondold, hogy magad előtt látod a szent bíborost, aki a kétségbeesett emberekért imádkozik! Úgy, nézz most fölfelé, ahogy egy oltárképre nézel. Felejtsd el, hogy csak én vagyok itt. Nézz rá, itt látod őt! Gondold el, milyen lehetett életében! Mikor ezek a szemek még éltek!

– Most is élnek, asszonyom! – mondta Melissa Doni Santerra bíboros szobrára nézve.

– És a hangjára gondolj! A hangjára, mely elmúlt! A legszebb zenére a földön! És arra, hogy szent volt, csodatévő!

– Arra gondolok, mennyire szerethette őt donna Lavinia!

Lavinia nem szólt. Dolgozott tűzzel, lelkesen. Úgy tartotta vésője alatt a bájos, fiatal arcot, mint a drágakőköszörűs egy darab gyémántot, hogy kihozza belőle a rejtett lelket, a fényt és a sugárzást.

Negyedóra múlva megszólalt, ittasan az örömtől.

– Ez te vagy, kislányom! Nemi-i szépsége, a tó, az erdők, az eperillat és a rózsakertek. Mind itt vannak benned!

– Óh, asszonyom – mondta elpirulva a szép hajadon. – Ön most úgy beszél, mint az idegen úr!

– Mint signor Federico? Hívjuk csak a keresztnevén! Hát ő ilyeneket mond neked? És mit szól ehhez Bernardo, a vőlegényed?

– Nem tudja, asszonyom.

– Nem tudja, képzelem! De hát, ami a te Federicódat illeti, én nem vagyok tőle elragadtatva, tudod. Mióta idehozta azt az óriás messzelátót, úgy érzem mindig, mintha egy ágyú torka volna házamnak szegezve. Bosszant engem. Nem tudnád te azt egyszer véletlenül összetörni?

Melissa elnevette magát.

– Nem szabad abba a toronyba lépnem, asszonyom.

– Úgy? Hát annyira félti? Mit tartogat ott?

– Egy festetlen asztalt, egy széket, egy írógépet és sok könyvet, papirost. Tetszik tudni, hogy könyveket ír!

– Mondtad már. És hogy zenét költ. Egyebet nem tud?

– Azt hiszem, ő énekelte a kis dalt a tavon – mondta Melissa elgondolkodva.

Lavinia Tarsin kezében a kis simítófa egy pillanatra mozdulatlan maradt.

– Ne mondd! Övé volt az a szép tenorhang? Mit tud még?

– Nem tudom, asszonyom. Mindamellett mégis mindig szomorú!

– Valószínű, hogy éppen azért. Egyféle művészet is elég arra, hogy az ember szomorú legyen. Talán a nagy ünnepségeket is merő szomorúságból rendezi.

– Ő nem nagyon vesz részt bennük. A többiek mulatnak, isznak és táncolnak. Ő soha. Tetszett látni a múlt héten azt a szép tűzijátékot, amit csinált?

– Láttam. Nem tudtam aludni a ropogástól, tehát néznem kellett. Egyetlen ember, aki véletlenül téved ide, és felkavarja a tó egész békéjét.

– A tűzijátékot Sandro és Tinetta kedvéért csinálta. Milyen boldogok voltak!

– És te nem?

– Én is, asszonyom. Nagyon szép volt. A falubeliek azt mondták, hogy jobb lett volna, ha azt a sok pénzt, amibe került, a szegényeknek adja. Mit gondol erről, asszonyom?

– Lehet, hogy igazuk van.

– De mikor olyan szép volt! És akkor este ő is jókedvűnek látszott. Mikor az első rakéta felrepült, tapsolt, mint Sandro! És valamit mondott, amiről nem tudom, meg szabad-e mondanom?

– Mondd!

– Azt mondta? Ezen az éjszakán megzavarom a halottak álmát, odaát a Santerra-kastélyban.

Lavinia egy percig megütődve nézett a fiatal leány arcába.

– Halottak? – kérdezte lassan. – Kiket ért ő ezalatt?

Melissa zavartan hallgatott.

– Nos? – mondta Lavinia türelmetlenül.

– Nem tudom, asszonyom. Talán a szobrokat.

– Ne mondd! Nem vagy őszinte. Megmondhatod bátran, hogy miért mondta ezt!

– Úgy hívja a Santerra-kastélyt: a halottak háza. Tegnap este is azt mondta nekem: nos, Melissa, holnap reggel megint átmégy a halottak közé? De uram – mondtam neki – donna Lavinia él, és ő a legkedvesebb úrnő és a legszebb az egész világon.

– Kár volt ilyen bolondságot mondanod neki. S ő erre mit felelt?

– Azt mondta: de azért ő is csak egy halott. Jobb volna, ha nem mennél át hozzá többet. Minek szaporítod a halottak számát? Felelem neki: de uram, ha azt a szobrot látná, nem beszélne így! S ha mind a többit látná! És tetszik tudni, mit felelt erre? De nem, ezt nem mondhatom meg. Illetlenség volna.

– Mondd csak azt az illetlenséget!

– Azt mondta: nem kíváncsi rá, hogy faragja egy halott a többi halottat!

Lavinia felkacagott.

– De hiszen egészen kedves dolgokat mond ez a signor Federico! Nem mondtad neki, hogy te élsz? Nem vagy halott?

– Nem jutott eszembe. Az idegen úr nagyon szeret gúnyolódni. Mindenkit gúnyol, még saját magát is néha. Tetszik tudni, hogy mivel küldött el ma engem Rómába? Eredj Melissa, hozd el nekem azokat a virágokat, amiket Lina Deodatti úgy szeret, mert ezek illenek legjobban az ő festett arcához! Így beszél a világ legnagyobb művésznőjéről!

– Oh, hát Deodatti lesz nála ma este? – mondta Lavinia Tarsin meglepetve.

– Ő! És szavalni fogja az idegen úr verseit, amiket Leonardi Pucci fordított olaszra.

– Pucci is? Egészen illusztris társaság. Büszkék lehettek, Melissa!

– Hátha még tudná asszonyom, hogy a gyönyörű Torleoni hercegné is eljön az urával!

– Ryll Thean is, ugyan, ne mondd már!

– Mi is olyan izgatottak lettünk erre a hírre. Torleoni hercegné a mi szerény házunkban! Tegnap egész nap takarítottunk. A vendéglős elküldi a két fiát, hogy felszolgáljanak. Az összes pálmánkat a teraszra hordtuk.

Lavinia Tarsin abbahagyta a munkát.

– Ryll Thean – mondta még egyszer. – Ezért az asszonyért, csak ezért az egyért megbocsátom signor Federicónak, hogy messzelátóval nézi a vidéket. Hát már társaságba is jár?

– Azt mondják, mióta az unokája megszületett, megint életre kelt a szomorú hercegné.

Lavinia Tarsinnak egy hirtelen ötlet cikázott át az agyán.

– Felöltözhetsz Melissa – mondta. – Mára készen vagyunk, és holnapután megint ide várlak. De valamit akarok mondani neked. Ha alkalmad lesz hozzá, hogy Torleoni hercegné közelébe juss, mond meg neki, de úgy, hogy senki se hallja: Lavinia Tarsin üdvözletét küldi neki. Csak ennyit, semmi többet. Megértettél?

– Igen, asszonyom – mondta Melissa örömmel, és a spanyolfal mögé ment, hogy átöltözzék.

Pár perc múlva készen volt, és ott állt búzavirágszínű ruhájában Lavinia előtt.

– Egyéb üzenete nincs, asszonyom? – kérdezte naivul.

Lavinia rábámult.

– Semmi. Mi jut eszedbe? Kinek üzennék én?

– Valóban, asszonyom – mondta Melissa zavartan –, csak úgy kérdeztem! – És sietve tette hozzá: – ha talán a városból parancsolná, hogy hozzak valamit?

– Semmire sincs szükségem, Melissa.

A fiatal leány megcsókolta a szobrásznő kezét és elment.

Ryll Thean – gondolta magában Lavinia Tarsin, miközben a szerszámait rendezte el a kis szobrászállványon. –Raffaello Santerra mellszobrán kívül hét év óta nem mintáztam portrét. Őt megmintáztam. Őt egyedül. De talán jobb, ha ezt nem tudja! Minek is! Bolond gondolat!

Megmosta a kezét, és otthagyta a műtermet, hogy fölmenjen a házba.

Az egyik teraszon, a hársak alatt találta Henriette Latourt, amint éppen reggelizett, és a francia lapokat olvasta.

– Nos, Lavinia – kérdezte tőle –, hogy ment ma a munka? Az arcodról látom, hogy meg vagy elégedve.

– Igen – mondta Lavinia –, ma jól kezdődött a nap. És Melissa megint csodálatos volt! És mennyit mesélt!

Lavinia most a legapróbb részletekig elbeszélte barátnőjének a Melissától hallott dolgokat az idegen úrról, a ma esti vendégségről. Csak a Ryll Theannak küldött üzenetről hallgatott. Ezt restellte. Közben kissé meg is bánta. Úgy tekintette, mint valami közeledést ahhoz a világhoz, amelyet hét év előtt elhagyott. Hogyan, hát már idejutott volna? Hogy érdekli és izgatja őt egy kivételes jelenség, aki kívül áll az ő munkája célján, egész élete célján?

Egy percnyi gyöngeség volt ez. Most belátta, de már későn. Melissa bizonyára átadja az üzenetet. De Ryll Thean talán csak megköszöni, és annyiban marad az egész. Végre is csak egy üdvözletről van szó. Nem egy társaságbeli asszony küldi a másiknak, hanem egyik művész a másik művésznek, és ezzel vége.

Mégis nyugtalanította őt egy kissé ez az elhamarkodott üzenet, és nem mert róla Henriette-tel beszélni.

Megreggelizett, és visszament a kertbe, onnan be a parkba a tó felé vezető úton.

Megint eszébe jutott az éjszakai álma, ami már másodszor jött ugyanazokkal a részletekkel és csak kevés és apró eltéréssel.

Ő ült a műteremben és dolgozott, és ekkor hirtelen megrázkódtak a falak, a polcok inogni kezdtek, az állványok megmozdultak, és valamennyi szobra, azok, amik már ki voltak faragva travertinóból{3}, s azok, amelyek még agyagban álltak, mind őrá szakadtak, és ő ott feküdt alattuk, és nem bírt mozdulni, a tagjai fájtak, és közel volt a megfulladáshoz.

A földrengés – gondolta magában, mert az a régi földrengés az idegeiben maradt, és álmaiban gyakran visszatért. – Megint a földrengés!

És érezte, hogy közeledik a halál, és a saját szobrai eltemetik őt.

Ekkor jött valaki, és kezdte a szobrokat ledobálni a testéről. És egy kéz megfogta az ő hidegülő kezét, és egy idegen hang azt mondta: Lavinia Tarsin, keljen fel, meneküljön!

De ő olyan gyenge volt, hogy nem tudott felállni, és így szólt:

– Nem tudok mozdulni.

Ekkor az, aki jött, lehajolt hozzá, karjait a dereka alá tette, felemelte a földről, és vitte magával kifelé.

És vitte őt egy hosszú, hosszú alagútban, valami láthatatlan ösvényen, amelynek két oldalán vizek zuhogása hallatszott. Vitte őt és bátorította: ne féljen! Ne féljen!

És Lavinia azt gondolta magában: sohasem ér véget ez az út, ez a sötétség! És félt a láthatatlan vizek hangjától, és átfonta a karjait az idegen nyaka körül, aki őt vitte.

Az megérezte ezt a mozdulatot, és most erősebben szorította magához. S ekkor Lavinia félelme engedett. Helyette egy más, új, különös érzés fogta el hirtelen, minden átmenet nélkül. Szerette a sötétet, és szerette, hogy így viszi őt valaki, akit nem ismer, s akinek az arcát nem is látta. Egyszerre valami biztonság lepte meg, ami elcsitította idegeit. Nagy nyugalommal jött, s ez a nyugalom lassan beolvadt egy távoli, régen érzett üdvösségbe, amiről azt hitte, hogy életéből örökre elszállt. Az őt átkulcsoló karok erősek és forrók voltak, és már tudta róluk, hogy hova viszik… Az asszonyi boldogság felé, melyet most elfogadott, egyszerűen és engedelmesen, és szívét kitárta neki némán és habozás nélkül.

És minden lépésükkel nagyobb lett és izzóbb ez az érzés, és lassan elzsibbasztotta a testét a régen ismerős mámor, az örök igézet.

És ebben a lázas, kábult odaadásban hirtelen fölébredt…

Most, ahogy ment lefelé a tó ösvényén: képzeletében átfutotta ezt az álmot, és egész testében megérezte annak valószínűtlen izgalmát.

Ki ez a férfi, ez az idegen, akinek a hangját már másodszor hallja álmában? Honnan jött? Él-e valóban, vagy csak az ő álmai teremtették meg? Miért nem látja soha az arcát, és miért viszi őt a sötétben? Mintha új, idegen bánatok fekete folyóján vinné valahova! Ki tudja, hova? Milyen különös volna, ha csakugyan élne. Ha egyszer találkoznának!

Óh, van valami a lelkében, ami azt súgja, hogy ez a nyár nem lesz olyan, mint a többi volt itt, a tóparton!

Szívében mint egy termő fán, valami megérett és lehullt. Valami befejeződött.

És most? Mi jöhet most?

Ez a kérdés megrekesztette izgalmával. A halántéka lassan kigyulladt.

Meg kellett állnia egy bokor mellett, és kezét a szívére szorítania, oly erősen dobogott.

Fölötte, a fák lombjai között felcsendült egy kiáltás:

Kakukk!

A fecskék raja szállt el a ház felől a tó partjára.

Édes és meleg volt a sárga rekettyebokrok illata, s a kaméliafák, pirosak, fehérek szomjasan szívták magukba a napsugarakat. A fenyők illata mint a tömjén szállt, s az egész parkot mintha megülte volna valami titkos, ünnepi várakozás.

Lavinia Tarsin odament a kőfalhoz, mely a parkot elválasztotta a tó ösvényétől.

Alul pihent a tó, azúrkék, apró fodrokkal a kég ég alatt. Rajta feküdt a nap tüzesen és erőszakosan, mintha sugaraival fel akarta volna gyújtani a vizet.

Lavinia Tarsin a vízbe nézett, s mintha egy csoda nyílt volna fel előtte ott alul, a kráter napsugaras tükrében.

A Nyár állt ott fénnyel és virággal teljesen, a madárdalok zenéjében.

Ott állt a Nyár a tó fölött, és kitárta a karjait felé, aki imával, böjttel és gyásszal, álmokkal és alkotással megterhelten állt előtte, megkoszorúzva a hosszú évek emlékeivel, amelyek mind egy halott alakjához tapadtak.

Lavinia Tarsin lekönyökölt a kőfalra, és összetett kezeibe temette az arcát, mely valami titoktól ragyogott.

Az álombéli férfi csókjai égtek rajta, és nem akarta, hogy lássa a tó, és lássa a nap…

MÁSODIK FEJEZET

– Friedrich von Dhiessenburg – mondta nevetve Lina Deodatti, mikor kiszállt az autóból a Doni-ház pitvara előtt –, tudom, hogy maga megint tőrbe csal engem. Csak azért hívott ide, hogy elkápráztasson valami új ötletével, mint tette a Monte Mariói lakomáján, amiről még most is beszélnek Rómában! Vallja be, hogy így van!

És odanyújtotta neki mindkét kezét, melyek súlyosan meg voltak rakva drágaköves ékszerekkel, és ez a mozdulat kissé megnyitotta elől prémes köpenyét úgy, hogy rettentő soványsága átvillogott a homályon, bele a férfi szemébe, aki lehajolt, hogy megcsókolja egyik kezét a másik után.

– Meg fogja látni, hogy téved. Ezúttal semmi ötletem nincs! – mondta Friedrich von Dhiessenburg, és a karját nyújtotta neki, hogy fölvezesse a lépcsőn, miután üdvözölte a vele jött urakat.

Lina Deodatti kíséretében ott volt Brussani szenátor, s az új rezsim sajtójának egy igen jelentős tényezője, egy parányi, fekete ember, aki gyenge vállain egy oroszlánfejet viselt, és ebben a sörényes fejben egy olyan koponyát, amiből csak úgy sziporkázott a szellem és az energia. Teremteni és parancsolni tudott.

Brussani szenátor karonfogta őt, így mentek fel a Doni-ház keskeny kőlépcsőjén, a nemi-i remete – ahogy Dhiessenburgot nevezték – nyári lakásába.

– Akkor rózsák hulltak alá a mennyezetről a pecsenyés tálakra – mondta Brussani egy kissé lihegve a meredek lépcsőktől. – Kíváncsi vagyok, ma mi fog potyogni onnan felülről.

– Lírai versek – szólt vissza a Deodatti. – Itt van már Leonardo Pucci? – kérdezte Dhiessenburgtól.

– Itt van – felelte az –, és Hardenék is. Még Ryll Thean hiányzik és Torleoni herceg, s akkor valamennyien együtt leszünk.

Egy kis előszobán keresztül, melyben semmi sem volt a falak mentén húzódó régi cassapancákon{4} kívül, beléptek a műterembe, mely szalon és ebédlő volt egyben.

Lina Deodatti megállt az ajtó előtt, és felkiáltott:

– Nem megmondtam? Ez a Dhiessenburg egy javíthatatlan epikureus! Hogy mit csinált ebből a padláslakásból!

A két Harden, apa és fiú, Leonardo Pucci, a költő körülfogták az ünnepelt színésznőt, és elárasztották bókjaikkal. Hardenné csodálkozva nézte. Most látta először a színpadon kívül, és nagyvilági hölgy, diplomata asszony létére alig tudta elrejteni meglepetését a kis, festett csontváz láttára.

A két asszony üdvözölte egymást, aztán Deodatti körülnézett a műteremben.

A négyszögletű, nagy teremnek két fala üvegből volt, s ezeket aranyszegélyes, fehér tafotafüggönyök borították el. A fehér tafota aztán folytatódott a falakon is, de itt már aranyszövésű virágcsokrok voltak beleapplikálva nagy közökben. Az arany virágcsokrok között a fal szegélyéről lelógó aranyzsinórokon apró metszetek és színes pasztellek függtek.

Az egész padló be volt vonva egyetlen nagy brüsszeli szőnyeggel, melyen halványsárga alapon rózsagirlandok futottak végig.

A műteremnek a fal felőli oldalán állt a nagy, bolognai asztal, most leterítve földig omló, nehéz damasztterítővel, és megterítve ezüsttel, porcelánnal és kristállyal.

A terem négy sarkában négy óriási kerámiaveder állt, a Cascella-család remekei, színültig tele piros és fehér futórózsákkal.

De mégis a két nagy támlásszék volt