Az indiai vendég

By Erdős Renée

Az 1920-as évek, a háború, a forradalmak és a fehérterror után konszolidálódó, ébredő Budapesten játszódik az a romantikus hangvételű regény. Az anyában depresszióvá, lelki betegséggé fokozódik nagyobb fia utáni vágyakozása, aki eltűnt a fronton. A kisebbik fiú súlyos sérüléséből felépülve igyekszik visszatalálni az életbe, míg a szép leány boldog házasságra készül a vőlegényével. Ebbe a környezetbe érkezik az „indiai vendég”, akit a fiú hív meg beteg édesanyja gyógyítására. Az indiai vendég kissé misztikus lénye mindenkit a bűvkörébe vonz. S szinte törvényszerű, hogy a fiatal lány, házassága küszöbén beleszeret az indiai vendégbe, aki nem viszonozhatja ezt a vonzalmat… A krisztusi szeretet, a szerelem, az örök emberi érzések regénye ez a mű, amel méltán aratott sikert első megjelenésekor is.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633449363

Book preview

ERDŐS RENÉE

AZ INDIAI VENDÉG

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-936-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Erdős Renée jogutódja

AJÁNLÁS

Kislányaim, Cornélia és Veronika Krisztina, íme elkövetkezett az idő, midőn édesanyátok, a toll alázatos munkása és rabja, teljesíti régi ígéretét, amit nektek tett: hogy ír már egyszer egy regényt, a ti kedvetekért és a ti számotokra is.

Ti kicsi korotoktól fogva mindig panaszkodtatok, hogy nem mesélek nektek, mint más anya mesél a gyermekeinek. Bocsássatok meg nekem! Amikor a pihenés óráiban hozzátok bújtam, mint anyamadár a fiókáihoz, bizony én nagyon fáradt voltam. A ti hangotokat akartam hallani, nem a magamét. A ti gondolataitokon akartam felüdülni, hogy elfelejtsem a magaméit! A ti angyali lelketek szárnyainak könnyű muzsikáján akartam elszenderülni, hogy elfelejtsem a magam lelkének harcát az alkotással. Úgy van, Cornélia és Veronika Krisztina, annyit meséltem a nagyoknak, hogy nektek nem maradt erőm mesélni. Így aztán megígértem nektek, hogy mire felserdültök, írok számotokra egy könyvet, amit elsőnek olvashattok el könyveim közül, s ami nem üt meg benneteket az élet igazságával és keménységével, ami nem ijeszt meg és nem rontja el hiteteket az élet szépségében.

Amelyben nem találkoztok azzal a szomorúsággal, mely azoknak adatott, akik az életet látják, mert bizony anyátok látta azt, és nem tudott kitérni előle könyveiben.

Így határoztam el, hogy megírom számotokra „Az indiai vendég"-et. Legyen első ajándékom számotokra, melyet az író ad, nem az édesanya!

Egypár esztendő még, és beléptek a napsugaras, édes hajadoni korba, mint egy virágoskertbe, melyben dalok és álmok fogadnak. E könyvet leteszem e kertnek küszöbére, ó, drága gyermekeim! Vegyétek fel, és olvassátok!

Ha tiszta lelketek befogadja azt: az lesz az én legnagyobb írói sikerem. Ha szeretni fogjátok ezt a könyvet és azt fogjátok mondani: „Szép ez, amit anyánk a mi számunkra írt", ennél nagyobb jutalom nem érhet engemet.

És ha e könyv kedvéért meg fogjátok bocsátani nekem mindazt a kérlelhetetlen igazságot és szívtépő szomorúságot, az élet leplezetlen és véres színjátékát, melyet a többi könyveimben találtok: akkor én is meg fogom őket bocsátani magamnak.

Nem kérlek benneteket arra, hogy korán megértsetek! Sőt, Istent kérem arra: értsetek meg minél később! De amikor a megértés órája elkövetkezik: gondoljatok reám büszkén és szánalom nélkül, s ne fájjanak nektek az én látásaim az életről, s az én igazságaim ne sújtsanak le benneteket, s az én harcaim ne vegyék el kedveteket attól, hogy megharcoljatok az élettel!

E sok könyv, amit reátok hagyok, nem lesz vidám és könnyű örökség számotokra, mert bennük megtaláljátok az én útjaimat, gondolataimat, céljaimat a legparányibbtól a legszentebbig. Megtaláljátok bennük azokat a fényesszárnyú cherubokat és sötétarcú chimerákat, amik felváltva jártak előttem nehéz útjaimon, s akiket követni: az élet rendelése volt számomra. Feladat, amely elől nem térhettem ki.

Ma még mindig úgy érzem: nem vagyok az utak legvégén. De vándorlásom nyugodt, mint azoké, akik tudják, hogy immár nem tévedhetnek el. És nem jöhetnek álruhás útitársak, hamis angyalok, akik letéríthetnének.

A fáklyát, ami utamra világít, lelkemben hordozom belül, és ahhoz immár emberek keze nem érhet. Bennem világít az Isten, aki megmutatta arcát nekem a nagy küszködések idején. Ennél a fénynél folytatom utamat a látszólagos Határ felé, mely nem határ, hanem a végső, a legutolsó lépés, mely elvezet az örök Egyesüléshez… Ilyenek érzéseim, amikor hozzáfogok, hogy nektek e könyvet megírjam.

Nem egészen olyan könyv lesz ez, amilyent fiatal leányok számára szoktak írni az írók.

De én ezt nektek, az én leányaimnak írom, akiknek lelkét ma még nem tudom különválasztani a magam lelkétől.

Olyan könyv lesz ez, amilyent én szerettem volna olvasni tizenhatéves koromban.

De ha akkor olvashattam volna, akkor ma talán nem tudnám megírni, és ezért nem fáj, hogy nem olvashattam…

Kisleányaim, tudjátok meg, minden nagy szeretetnél előbb élt bennem az alkotás iránt való szeretet. Előbb szerettem az alkotást, s csak azután szerettem meg Istent, holott igazi alkotás meg nem születhet Isten nélkül. Innen az életem sok nagy szomorúsága és tévedése.

De titeket mindig szerettelek. Akkor is, amikor még messze voltatok tőlem! Álmaimban és vágyaimban szerettelek titeket, sokkal, sokkal a születéstek előtt.

És mindig foglak szeretni benneteket. Akkor is, amikor már nem leszek köztetek. Ami lelkemben a halhatatlanság számára született parány, az a síron túl is értetek fog élni és ragyogni, olthatatlan fénnyel, s a ti áldott homlokotokra le fogja kérni az Isten áldását!

Ezzel a vallomással fejezem be e könyv ajánlását tinéktek.

Cornélia, Veronika Krisztina, íme, anyátok mesélni kezd nektek. Elmondja a régen ígért mesét. Figyeljetek reám!

ELSŐ FEJEZET

Íme, így történt, hogy Dhan Vantari, az isteni orvos eljött Magyarországra… Akkor már vége volt a szörnyűséges világháborúnak. Az ágyúk szava elhallgatott, a vér folyama megszűnt, a fegyverek pihentek. Európa ájultan hevert a romokon, melyekre saját kezével vetette ágyát.

Minden országnak volt siratni és gyászolni valója. Járvány, éhínség, a háborúnak e két kísérője minden népnél bekopogott.

Az ajtók nyitva voltak – tárva…

A családok fészke feldúlva.

Bennük virrasztott a bánat és az emlék.

Ebben az időben élt Budán, a Vár keleti lejtőjén, a Duna fölött, egy régi házban, egy kis család. Az elhunyt Máday András miniszteri tanácsos családja. Az özvegy: Máday Andrásné, ennek leánya, Anna és fia Géza.

Volt egy másik fiú is, az idősebb: Endrének hívták. Ő eltűnt a harctéren. Halálhírét nem hallották, nyomát nem találták, hiába keresték. A véres föld elnyelte nyomtalanul.

Géza, az ifjabb, úgy jött vissza a csatatérről, hogy a bal karja hiányzott.

A csonka húst könnyezve ölelte meg az anyja, s a húga a szívére borult zokogva. De boldogok voltak, hogy legalább ez az egy visszatért, él, ott lehet köztük.

A másikat azonban várták. Évekig várták. A két testvér egyre lanyhuló reménnyel, az anya makacsul és törhetetlen hittel.

A végén a két testvér már belenyugodott a gondolatba, hogy bátyjuk meghalt. Lelkükben elsiratták, meggyászolták. Az anya azonban nem tudott belenyugodni. Az anya nem is hitte el, hogy a fia meghalt. Az anya csak várt.

De ahogy az évek teltek, ez a várakozás egyre inkább betegséggé fajult. Mániává, mely a szegény anya elméjét fenyegette. A két testvér nem merte megvallani előtte a fájdalmas igazat, hogy a bátyjuk meghalt. Egyrészt, mert hiszen nem is tudhatták bizonyosan. Hányan voltak, akik csak évek múlva kerültek haza, amikor már holttá nyilvánították őket, mert semmi nyomuk nem volt a világban. Másrészt nem merték azért sem, mert féltek, hogy ez a végső összeomlást jelentené az anya szívének. Hagyták, hogy várjon, hogy reménykedjék, míg majd lassan, magától kigyógyul ebből a várakozásból. Nem úgy történt. Az anya szívének sóvárgása az eltűnt fiú után lassan rögeszmévé fajult, amelynek tüneteit a két testvér egyre növekvő aggodalommal nézte.

Közben a félkarú hősnek is el kellett szenvednie a maga csalódását, amelyet be sokan elszenvedtek azok közül az ifjak közül, akik ép testtel, ragyogó ifjúságban mentek ki a harctérre, és visszatértek betegen, csonkán, törődötten és megöregedett szívvel! A csalódást, amelyet annál találtak, akinél szívük legédesebb álmait hagyták, s aki a visszatérő, sok rémséget látott, testileg összetört férfiban nem találta meg többé a hajdani kedvest, és elfordult tőle. A történelem feljegyzi majd e háború borzalmait s a csapásokat, amiket az a népeknek okozott, de nem jegyezheti fel a titkos tragédiákat, melyek néma könnyekkel és senkitől sem látva folytak le a lelkekben, amelyeket szintén a háború hozott, s amelyek annyi boldogságot és emberi örömet öltek meg csírájában.

Ilyen tragédia kényszerítette Máday Gézát is, hogy pár esztendővel a háború befejezése után otthagyva anyját és testvérét, egy nagyobb keleti utazást tegyen, így jutott el Indiába. így ismerkedett meg Bombayban Dhan Vantarival, az orvossal. Együtt utaztak azután Benaresbe, együtt mentek Ceylonba, és Máday Géza, akit a keleti nyelvek és a keleti irodalom iránt való szeretete már jó előre kijelölt a tanári pályára, itt kedvére élhetett régi tanulmányainak. Dhan Vantari kíséretében régi buddhista kolostorokat keresett fel, belemerült a Védák rengetegének szövevényeibe, s így történt, hogy a pár hónapra tervezett keleti utazás két esztendőre nyúlt. De ekkor már komolyan hazaszólította Gézát két körülmény. Az egyik, hogy húga eljegyezte magát Vérty Sándorral, eltűnt bátyjának egy gyermekkori barátjával. A másik ok, ami a hazatérésre késztette, az volt, hogy Dhan Vantari maga is Európába készült, a berlini orvoskongresszusra, amelyen találkozni remélt néhány cambridge-i iskolatársával, akikkel állandó összeköttetést tartott fenn, s akik azóta, hogy orvosi diplomájukat megkapták, európai hírnévre tettek szert, s most egyik-másik speciális találmányukról akartak beszélni. Így a két jó barát együtt kelt útra Bombayből, és Németországban váltak el, ahonnan Géza visszajött a családjához.

Íme, a levél, amit Géza barátjának, a hindu orvosnak írt, mindjárt megérkezése estéjén.

„Kedves Dhan!

Három órája, hogy hazaérkeztem Pestre, s íme, már itt ülök a régi szobámban, a holmik között, melyeket több mint két éve nem láttam, és írok Önnek, amint azt elválásunkkor megígértem. Rossz sejtelmeim nem csaltak meg. Valóban azt a szomorú helyzetet találtam itthon, amitől féltem, s amit előlem a húgom is, a néném is oly gondosan rejtegettek leveleikben.

Anyám állapota nagyon romlott a két év alatt, melyet én Indiában töltöttem. Nem akarták megírni, mert tudták, hogy akkor nem lett volna türelmem és nyugalmam a munkához, és félbenhagyva tanulmányaimat, már régen visszajöttem volna.

De hadd kezdjem az elején.

Húgom, Anna, a vonatnál várt, vőlegényével, Vérty Sándorral. Az én drága, szép Annám, az ő aranyszőke hajával, a nagy, tiszta, kék szemeivel, melyek hajdan olyan derűsek és csintalanok voltak! A húszéves leányból most egy komoly, huszonkét éves hajadon lett, akinek a szemében egy kis rejtett szomorúság lappang. Nem lehet elmondani, mennyire imádja anyánkat, s így természetesen nagyon szenved az ő állapota miatt. Különben elégedett a helyzetével. Vőlegénye, akit Anna úgyszólván már kicsi korától fogva ismer, mert hiszen szegény Endre iskolatársa volt, nagyon derék és kiváló ember, elsőrendű jellem, és érvényesülni tudó tehetség. A rövid pár év alatt, mióta visszaérkezett az orosz hadifogságból, sikerült neki, mint ügyvédnek, olyan pozíciót teremtenie, amelynek alapján minden jót remélhet a jövőtől. S ez nem kis dolog ma Magyarországon. Ön tudja, milyen rettentő csapás érte hazánkat, s hogy gazdaságilag mennyire leromlottunk. Mégis, ma Sándor már jogászi körökben számottevő ember, és miután a politika nagyon érdekli őt, azt hiszem, hamarosan itt talál magának megfelelő teret. Még most is, noha szét vagyunk darabolva és tönkre vagyunk téve, a politika maradt Magyarországon minden karrier ugródeszkája. Ez olyan atavisztikus bűnünk, mint a többi, amiről már meséltem Önnek.

De visszatérve megérkezésemre, meglepett, hogy sem anyám, sem Katalin néném, nincs a vonatnál. Kérdezősködésemre Anna húgom azt felelte, hogy anyámnak ma rossz napja van, s ezért nem jöhetett ki. Katalin néném pedig mellette van, mert ilyenkor nem lehet magára hagyni.

Képzelheti, Dhan, mit éreztem, mikor ezt hallottam! Mintha egy jeges kéz a szívemhez nyúlt volna, hogy összeszorítsa. Hát ennyire van már!

Hazafelé aztán a kocsiban húgom elmondta, hogy anyám állapota, különösen az utolsó esztendőben, nagyon rosszabbodott, s hogy az orvosok teljesen tehetetlenek ezzel a bajjal szemben, és azt mondják, adjunk hálát Istennek, hogy csak így van és nem másképpen, és vigyázzunk, hogy komoly kitörésre ne kerüljön sor.

Ön, Dhan, mint orvos, tudja, mit jelent ez a kitörés. A kezdődő dementiának{1} ez az őrületbe való átcsapása – ó, Istenem – a hideg verejték üt ki a homlokomon mialatt leírom.

*

Milyen rettenetes, hogy ide kellett jutnia, hogy ide juttatta őt az a határtalan szeretet, az a bálványozó anyai ragaszkodás, mely őt szegény Endréhez kötötte!

Elképzelheti, hogyan, milyen lelkiállapotban hallgattam végig ennek a két esztendőnek röviden összefoglalt történetét. Anyám még mindig visszavárja Endrét, de a régi, szenvedő és hallgatag várakozásból most már makacs, türelmetlen, izgatott várakozás lett, melynek periódusaiban mindazok a tünetek lépnek fel, amelyek, minden kétséget kizárólag, az elmebajjal vannak kapcsolatban. Képzelje el, Dhan, már kora reggel azzal a rögeszmével ébred fel, hogy ma fog megérkezni Endre, ma kell hazaérkeznie. S akkor elkezd rendezkedni a házban. Nyugtalanul tesz-vesz, zaklatja a cselédeket, minduntalan az ablakhoz fut és kinéz. Minden kocsizörejre felfigyel. Ha csengetnek a kapun, összerezzen, és kitágult szemekkel várja a lépéseket a lépcsőn, az ajtó tárulását. A konyhába megy és intézkedik, hogy Endre kedvenc ételeit főzzék. Közben a templomba megy, és ott imádkozik térden, órákig. Hazajőve, a konyhából a szobákba szaladgál. Benéz a bútorok alá, nem lát-e port valahol? Folyton rendezget és vár. S ez így tart estig. Akkor valami nagy kimerülés vesz erőt rajta, leül egy sarokba, és kimeredt szemekkel néz maga elé. Nem sír, nem panaszkodik, hallgat. Ekkor nagynehezen rábírják, hogy asztalhoz üljön. Az ételébe titkon sedatívumokat{2} kevernek, hogy kissé megnyugtassák, és el tudjon aludni.

De néha fél éjszaka virraszt fölötte a szomszéd szobában a húgom vagy a nagynéném, mert attól tartanak, hogy fölébred, és önkívületében valami rettenetes dolgot csinál. Másnap aztán fölébred és nyugodt. Kedvesen beszél mindenkihez, csak nagy fáradtságról panaszkodik, különben egészen olyan, mint egy egészséges ember. És eltelik egy hét, kettő, néha egy egész hónap, és jól érzi magát. Amikor egy reggel megint fölébredt nyugtalanul és zavaros szemekkel, és elölről kezdődik minden.

Mialatt ők ezt nekem a kocsiban elbeszélték, szegény Anna húgom folyton sírt. És én néztem őt. Szegény, szomorú mennyasszony, akinek egész, fiatalkorát ez a beteg anyai szeretet nyomorította meg. Mert Anna élete nem olyan, mint más leányé az ő korában. Úgyszólván semmi sem jutott neki azokból az örömökből, melyekhez joga volna. Társaságba nem jár, színházba is csak ritkán. Nem táncol és nem vesz részt társas sportokban. Egyetlen öröme, szórakozása, ambíciója a kert, a kis kertünk, itt a Duna fölött, a vár alatt. Ezt ápolja, ezt szépíti, ezt gazdagítja, ebbe öli bele minden munkakedvét és energiáját.

És szép is ez a kis kert, Dhan. Ha Ön látná, Önnek is tetszenék. Házunk, ez a régi ház, melyet még nagyapám apja építtetett, komor, bolthajtásos, kúriaszerű, öreg ház. A második emeletet apám építtette rá a nyitott loggiával, mely a Dunára néz. Ez volt a mi lakásunk, Endréé és az enyém. Mi, két fiú, ezen a loggián tanulgattunk, játszottunk, beszélgettünk és tréfáltunk egymással. De ez a loggia is olyan komor zömök oszlopaival, vörös pompeji falával! Ellenben a kert odalenn, a kert, Dhan, ez egy valóságos csoda. Mintha egy elzárt, szomorúságra és magányosságra ítélt, fiatal leány lelkének az öröm és boldogság felé kitárulni akaró szárnyai volnának – ezek a fehér mirtusz- és jázminbokrok, a fehér Crimsonoknak ez a buja szőnyege a lugasokon! A kert fala mellett a lila és fehér orgonabokrok, amelyek mintha