Lysias

By Erdős Renée

„Lysias csüggedten nézett rá. A leány hűvös tartózkodása kezdte
ingerelni. Mintha észre sem venné, hogy szépsége milyen hatással van
reá, makacsul kitér minden közeledés elől, nem gőggel, szerényen, de nem
igyekszik elrejteni közönyét, melyet vele szemben érez. Hirtelen olyan
gondolata támadt, mely agyába kergette a vért.
Hátha jegyese, vagy éppen férje van otthon, akit szeret. És ezek,
úgy hallotta, lenézik az idegent, pogányoknak vagy barbároknak nevezik
őket. Ez a gondolat most fölkeltette gőgjét és nyugalmat erőltetve
magára, megkockáztatta a kérdést.”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633449301

Book preview

ERDŐS RENÉE

LYSIAS

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: kovács G. Tamás

978-963-344-930-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

©Erdős Renée jogutódja

ELSŐ KÖNYV

I.

Eleusisból jöttek visszafelé, ahol resztvettek az ünnepen, mely kilenc napig tartott.

Gyönyörű, meleg októberi nap volt s a három lovacska tikkadtan poroszkált a Szent Út egyenlőtlen, szürkéskék kőkockáin, melyek Hymettos kőbányáiból kerültek elő. A kövek szikráztak a lovak patái alatt, az útmenti platánok csak a gyalogjáróknak adtak árnyé­kot, akik nagy tömegben, rendetlenül és hangos beszéd közben igyekeztek Athén felé.

Lysias nézte őket, amint elhaladt mellettük.

Ez már nem volt az az elragadtatott tömeg, mely díszes ruháiban, a Pompeionnál felsorakozott és himnuszok éneklése közben, tömött precesszióban vonult Eleusis felé. Az asszonyok, fejükön és vállukon gaboná­val és virágokkal telt kosarakat vittek. A virágok közt legtöbb volt a nárcisz. A férfiak pedig ott kígyóztak a magasra emelt faszobor mögött és Jakhos! Jakhos! kiáltásuk megtöltötte a levegőt.

Kerameikoson végig, az Akadémia útján, meg nem szűnt éneklésük. Szemük lázas fényben csillogott, s ha a közeli tanyák népe, amely már várta őket, elé­bük került az úton: Evoé Jakhossal üdvözölték őket és meglóbálták fejük fölött az isten faszobrát. Akkor ünnepélyesek és lelkesültek voltak, de a kilencnapos ünnep kissé megzilálta, kifárasztotta és valószínűleg fásulttá is tette őket. Hanyagul vonszolták magukat előre és arcukon az átélt élmények kimerültsége látszott.

Lelkük kiömlött a Mysteriumok borzalmas, vad és isteni képeiben s most testük, mint üres hüvely mozgott előre a város felé, hogy ott fölvegye és folytassa mindennapos életét.

Az előkelőségek kocsijai és a rabszolgák kezé­ben himbálózó hordszékek ott imbolyogtak köztük. Lysias látta, hogy nem törődnek velük s ügyet sem vetnek egyik-másik hírességre, aki elhaladt mellettük s akinek, ha a városban találkoznak vele, más napokon utána bámulnak, vagy tiszteletteljes kézemeléssel köszöntik őket.

Most egykedvűen folytatták útjukat és sem a katonák, sem a magasrangú hivatalnokok, sem az Agora vagy a Pnyx urai nem vonták magukra figyelmüket.

Lustán ömlött el rajtuk az a kielégítettség, amit a lélek akkor érez, mikor minden indulatától megszabadult és átélt, nagy emlékeken kérődzik.

– Az istenség kifacsarta őket – gondolta Lysias, miközben némi szánalommal nézett rájuk – és most olyanok, mint az üres tömlők.

Némelyiknek fején még ott volt a hervadt nárciszkoszorú. Az asszonyok ruhája gyanús gyűrődéseket mutatott. Fiatal nők hallgatagon mentek. Arcuk sápadt volt, szemük körül ibolyaszínű gyűrűk.

– Mire gondolsz, Lysias? – kérdezte tőle a thebai Tisandros, aki jobbján lovagolt.

– Tulajdonképpen semmire, Tisandros. Csak nézem a tömeget és bámulom azt az egykedvűséget, mellyel a mindennapok felé megy. Minden kirándulás vége ez: fásultság és elfáradás s a megszokott robot után való titkos kívánkozás. A tömeg lelke nem született az ünnepekre.

Baloldali társa megrántotta lova kantárát és kissé félreugratott, hogy kikerüljön egy ősz embert, aki botra támaszkodva, görnyedten ment az úton, s akit egy suhanc úgy meglökött, hogy majdnem a lova elé került.

Így kénytelen volt megelőzni a másik kettőt és nevetve nézett vissza Tisandrosra.

– Ez jó, hogy Lysiasunk ezt kirándulásnak nevezi!

– Minek nevezzem? – kérdezte az vállat vonva és egy percre összehúzta szemét a vakító napfény alatt, majd csendesen folytatta: – Mi más ezeknek az ünnep, mint rövid elszabadulás a megszokottól, a mindennapoktól, a kenyér és a háború gondjától, a családi aggodalmaktól, a politikától? Kilenc napon át beteltek istenszaggal s a Hierophanlosok kürtszavával. Látták Demetert és Korét, belepillantottak az alvilágba. Mi kell több ennél? Most áhítva mennek vissza megszokott munkájuk mellé. A szatócs a boltjába, a fazekas a korongja mellé, az írnok az asztalához, a kőfaragó a márványtömbjéhez és folytatják ott, ahol abbahagyták. Semmi sem nyugtalanítja őket. Ők elvégezték kö­telességüket, a többit az istenekre bízzák.

– Ugyan mi nyugtalanítsa őket? – kérdezte nevetve az, aki előttük lovagolt.

– Azt hiszed, Théon, hogy semmi sincs, ami egy ilyen ünnep után nyugtalaníthatná a lelket? – kérdezte megint Lysias. Majd hirtelen Tisandros felé fordult. – Te is azt hiszed? – kérdezte tőle.

A kérdezett zavartan nézett rá vissza.

– Ha hisznek – felelte kissé habozva, – miért lennének nyugtalanok?

– De vajon hisznek-e? Ők nem tartoznak a beavatottak közé. A nép sohasem tartozik oda. A nép mindig csak néző a nagy színjátékoknál. Mintha egy euripidesi tragédiát látott volna. Mint amikor a színházban ül, nem jut eszébe, hogy a színfalak mögé nézzen és lássa, mi van ott, éppúgy nem nyugtalanítja az, hogy mi van az istenek színjátéka mögött. Csak bámulni és borzongni akar, betelni az ismeretlen, a titokzatos látványával, megcsiklandoztatni érzékeit a földfeletti dolgokkal, anélkül, hogy közelebbi ismeretségbe akarna jutni vele. Mi neki ez a Persephoné, hogy úgy rivalg, mikor Hades magával ragadja az alvilágba? Ha legalább a jelképest látná a történetben! De még azt sem! Mesterségesen felcsigázza érdeklődését a színjáték iránt, aztán kacag, vagy sír, ahogy a helyzet éppen előírja.

– Szerinted mi volna a helyes?   – kérdezte

Tisandros. – Talán az, hogy gondolkozzék a látottak fölött? Nem azért hívták oda őket, hogy gondolkozzanak. Ezt elvégzi helyettük más. Mondjuk: Lysias.

Théon most megint Lysias oldala mellé került.

– Ha ugyan ér valamit ez a gondolkodás a dolgok fölött – mondta Lysiasra nézve.

Lysias mosolygott.

– Ezt te nem mondhatod, Théon, úgysem mint Plató tanítványa, úgysem mint született athéni. A gondolkodás művészete itt született ezen a földön és te már tudod, hogy ez önmagában jutalom és gyönyörűség.

– Valóban, igazad van, Lysias. Én azonban nem általában beszéltem arról, hogy gondolkodni érdemes-e. Pusztán az istenek dolga fölött, gondolom.

– Ez sem fölösleges, Théon – felelte a másik. – Minden, ami homályos, szükséges, hogy egyszer megvilágosodjék. Az emberi értelem követeli ezt, amely nem akar a sötétben botorkálni. A lélek szabadsága követeli ezt, a léleké, mely büszkén akar szárnyalni legfőbb célja felé.

– Benned nyugtalanságok vannak – szólalt meg most a thebai. – Már többször észrevettem, hogy olyan kérdések gyötörnek, amelyekre nehéz feleletet találni. Ne rontsd el életedet azzal, hogy megfejthetetlen dolgok nyitját keressed. Hagyjuk az isteneket! Van valamink, ami csak egyszer adatik az életben: ez az ifjúság. Kár volna eltékozolnunk azzal, hogy árnyké­pek után fussunk. Az élet, mely nekünk jutott, nagyon is józan és világos. Nem gondolod, Lysias?

Lysias nem felelt. Egyenletesen léptettek az úton, a két oldalt előre hullámzó tömeg között s már a tenger elmaradt mögöttük.

Daphnis magaslatára érve, szemük beitta az attikai táj hűvös báját, az ezüstösen ragyogó olajfaerdőket a domboldalakon, a szelídhajlású lejtőket a fügefákkal, az elszórt tanyák fehér házait s a hosszú platánsor mentén húzódó, fehér márvány síremlékeket, a régi, nagy halottakét, akik ott pihentek már évszázadok óta s emlékeik már többet jelentettek, mint egyszerű sírokat. Hellas nagyságát jelentették, egy letűnt, diadalmas korszakét, mely talán nem tér vissza soha többé.

A három ifjú most megpillantott egy hordszéket, amelyet a rabszolgák csak küszködve tudtak előrevinni a gyalogjárók tömegében.

A függönyök mögül egy kéz nyúlt ki és feléjük intett. Mögötte egy szakállas, mosolygó arc, apró és élénk szemekkel.

– Ez Thyandres – mondta Théon és most mind a hárman felemellek jobbkezüket a rhetor felé, aki harsányan köszöntötte őket.

– Üdv Théon! Üdv Lysias és neked is, Tisandros! Örülök, hogy ilyen szépen együtt látlak benneteket! A ti barátságtok már közmondásossá vált egész Athénben. Nos, remélem, az ünnep épüléstekre vált és lélekben meggazdagodva hagytátok el Demeter csarnokait.

– De mennyire – felelt gyorsan Théon, mielőtt még Lysias válaszolhatott volna.

– Szerintem kissé túl sokan voltak a megaraiak – tette hozzá némi gúnnyal Tisandros. – Amerre az ember nézett: mindenütt megaraiakat látott. Talán kibérelték Demetert, hogy úgy ellepték a szentélyeket!

A rhetor huncutul nevetett.

– Te thebai vagy és nem szereted a megaraiakat. Ők pedig otthonuknak tekintik Eleusist. Talán mert olyan közel vannak hozzá. Az, hogy olyan sokan voltak ott, csak érdemükre szolgál. A Mysteriumok lá­togatása biztosítja a túlvilági üdvösséget, nem tudod?

– Tudom, hogy a papok ezt tanítják – felelte Tisandros kelletlenül.

– Nos, ennyi éppen elég. Csak nem fogsz kételkedni abban, amit Demeter papjai tanítanak!

– Neked erről többet kell tudnod, Thyandres – szólt közbe Lysias. – Úgy tudom, te a beavatottak közé tartozol!

A rhetor fölemelte balkezét és ünnepélyes arccal szólt:

– Úgy van, Lysias és az én hitem megvéd engem attól, hogy bárkit is ócsároljak aki az istennő közelségét keresi, vagy hogy kételkedjem a papok tanítá­saiban.

A három ifjú gyors és meglepett pillantást váltott egymással.

Thyandres mindhármuk tanítója volt és úgy ismerték, mint világos szellemű, szabad gondolkodású embert, aki előtt nincsenek korlátok. Ez a kijelentése most úgy hatolt rájuk, mintha csak azért mondta volna, hogy a körülötte lévők meghallják Nem hittek benne és hallgatagon folytatták útjukat a csillámló hymettosi köveken, az erős napfényben.

– Különben szívesen beszélek ezekről a dolgokról veletek, ha ma este meglátogattok – mondta a rhetor némi szünet után, mialatt a tógája szegélyével legyezte magát a meleg ellen. – A hely és a környezet nem alkalmas arra, hogy ilyen szent dolgokról behatóan elmélkedjünk.

– Sajnos, ez ma lehetetlen – felelte Théon. – Amint tudod, Lysias holnap reggel utazik vissza hazá­jába. Ez az utolsó estéje Athénben.

– Ah, igazi Erről egészen megfeledkeztem! Ez tehát a búcsúest, amit együtt akartok tölteni! Értem! Különben felajánlottam volna, hogy én megyek el Lysiashoz. Egy utolsó beszélgetésre. De ha nem lehet…

– Bizonyára, Thyandres, a legnagyobb öröm volna számomra, ha ez utolsó estét házamban töltenéd – felelte Lysias. – Engedd meg, hogy várjalak bará­taimmal és tedd ünneppé számomra ezt az utolsó estét.

– Ott leszek, ott leszek! – felelte a rhetor és kezével integetett nekik, mintegy elbocsátva őket, hogy gyorsabban folytathassák útjukat.

A három ifjú most szorosabbra fogta a lovak kantárszárát, előre vágtatott az úton és nemsokára maga mögött hagyta a tömeget.

Alkonyodott, mikor egy dombtetőre jutva, Lysias hirtelen megállította lovát.

– Íme – mondta gyönyörködő szemekkel. – az örök látvány, ami mindig új marad!

A dombtetőről letekintve ott feküdi alattuk Athén, márványpompájában aranylón ragyogva, finom, rózsaszínű ködök közt. Az Akropolis úgy magaslott fölötte, mint egy ég felé nyújtott aranyló diadém. Jobbról a tenger látszott, amely fölött izzóvörösen állt a nap és fényét visszavetette a Hymettosra és a Pentelikonra s a két hegy bíborban lángolt az arany város fölött. És arany és bíbor volt minden, a Parnes-hegység hófedett csúcsától egészen a tengerig s a szent város fürdött a fény glóriájában, s a Lycabéttos csúcsán a szentély oromzata csillogott, mintha tüzet gyújtottak volna fö­lötte.

A három ifjú megilletődve hallgatott percekig. Lysias törte meg a csöndet.

– Bárhova vezessen utam a földön, ezt a látványt magammal viszem mindenüvé. Ezt nem lehet elfelejteni!

Nem sokkal ezután a Kerameikos köveit taposták a lovak és a Dipylonon keresztül bejutottak a vá­rosba.

Lysias háza ott volt az Agora közelében, s most a Theseus szentélye alatt kellett elmenniök, hogy odajussanak.

Ahogy a szentély közelébe értek, az északi oszlopcsarnok előtt Lysias hirtelen megrántotta a ló kantárszárát és megállt, mintha lovastól együtt kővé meredt volna.

A lépcsők fölött, az oszlopok alatt, alig pár lépésnyire tőle, egy különös pár állott. Az egyik középkorú férfi volt, magas, szikár termetű. Ruhája, noha görögös volt, már messziről elárulta az idegent. De a hosszú, sötét köpeny és a fején körülcsavart kendő, melynek két vége kétfelől a halántékába nyúlt, s szögletesre vá­gott szakálla egyiptomi eredetre vallott. Mellette, az alkonyati fények bűbájába veszve fiatal leány állt, fehér, aranyszegélyes ruhában, vállán nyitott köpennyel, melynek egyik széle a fejére volt húzva, s ennek a lecsüngő redőnek a végét tartotta kezében. Úgy álltak ott apa és leánya a nagy dór oszlopok árnyéka alatt, mint két színes szobor.

Az egész csak pillanatokig tartott, de Lysias elfogta a fiatal leány pillantását, amint csodálkozón felé nézett. Mély, hosszúkás metszésű, fekete szeme volt, tele fénnyel és álommal, és pillantása egybeolvadt azzal a másik pillantassál, mely szinte húzta maga felé.

– Idegenek – súgta a thebai Lysiasnak, aki most megindította lovát az úton.

– Bizonyára először vannak Athénben – tűzte hozzá Théon – és most nézik a várost.

Lysias nem szólt semmit Valami édes és titokzatos szédület fogta el, mint aki sötét örvénybe tekintett

Sohasem láttam ilyen szemeket – gondolta magában, – soha ilyen szemeket…

II.

A vacsora sokáig tartott. Lysias felhozatta a pincéből az utolsó korsó rhodosi aszút, hogy megtöltesse vele a búcsúpoharakat Thyandres vidám volt s úgy ült az ifjak közt, mintha nem is tanítójuk, hanem barátjuk lett volna. Bőségesen evett-ivott, nagyokat nevetett és elméjét azokon a fogas kérdéseken élesítette, mellyel az ifjakat zavarba akarta hozni. Lysias a házigazda szerénységével ült mellette és igyekezett kedvét keresni, kínálván őt étellel és itallal.

– Dionysosra, pompás ez a rhodosi aszú és majdnem olyan illatos és édes, mint egy szép leány csókja, ha öregember létemre szabad még visszaemlé­keznem ilyen dolgokra! Ha visszamégy szigetedre, mondd meg apádnak, hogy egy hozzáértő izeni neki: szőlőjét jól míveli és pincéjét mesterien gondozza, ha ilyen ital kerül ki belőle. Kívánom, Lysias, hogy a te termésed is hasonlóan tökéletes legyen!

– Én nem termelek bort – mondta csendesen Lysias.

– Mindegy, hogy mit fogsz termelni – felett neki Thyandres. – Minden, ami megérik, kell, hogy édes és erős legyen, s magán viselje a napfény áldását! A komor és aggódó lelkek aratása: kétség, bánat és örökös elégedetlenség. Remélem, Lysias, te nem tartozol ezek közé.

– Az ember sohasem tudja, hova tartozik – felelte Lysias kitérőleg.

– Én tudom, hova tartozol! – kiáltott fel a rhetor. – A lázadók közé, akik nincsenek megelégedve a világ arculatával. De még szerencsére fiatal vagy és visszatérhetsz a jó útra.

– Melyik az a jó út? – kérdezte most Théon s a rhetorra nézett.

– A jó út az, amely a boldogság felé visz. És mi a boldogság: a harmónia! Ehhez szükséges, hogy lélek és test összhangban álljon egymással és egyik se cselekedjék a másik rovására. Ha Lysias el akarja veszíteni Lysias testét, nem kell hozzá egyéb, minthogy a lelkét túlságosan szeresse és viszont, ha lelkét akarja elveszíteni, a testét kell túlságosan szeretnie. A bölcsesség ott kezdődik, hogy ez a kettő egymással testvéri viszonyban legyen, s mindegyik külön-külön megkapja azt, amit megérdemel. Boldognak lenni annyit tesz, mint mértékletesnek lenni s a világnak ma ilyen emberekre van szüksége.

Ezzel felhajtotta poharát, mint aki sürgősen hozzá akar járulni a világ boldogításához.

Lysias gyanakodva nézett az öreg epikureusra, aki mintha elfelejtette volna az eleusisi úton tett ígéretét, hogy az istenekről fog beszélni: másra terelte a szót. De Lysias résen volt s arra gondolt, hogy sarokba szorítja az álszenteskedőt.

– Azt mondtad, Thyandres, hogy én a lázadók közé tartozom, s nem vagyok elégedett a világgal. Vajon igazságos volna-e, ha elégedett lennék vele, éppen ifjúságomnál fogva, mert az ifjúság az, amelynek elsősorban joga és kötelessége, hogy eszményeihez ragaszkodjék! Hová lett az a világ, mely Hellas igazi világa volt? Te mondd meg, Thyandres, aki olyan bölcs vagy, milyen reményei lehetnek annak az ifjúságnak, akitől elvették a szabadságot? Hellas Róma lábai előtt görnyed s ebbe már úgy beleélte magát, mintha soha másképp nem lett volna. És hol vannak az istenek, akik ezt engedték? Vagy Caesar hatalmasabb az isteneknél? És a boldogság? Hogy lehessen boldog az, aki folyton hallja a bilincsek csörgését, bár maguk a bilincsek láthatatlanok is? És ha a múltra gondolunk: nem kell-e szégyellnünk magunkat, hogy ilyen mélyre süllyedtünk, mi, akik a világ szelleme voltunk és ma rabszolgák vagyunk?

A rhetor fölemelte kezét, hogy lecsillapítsa a lázadozót.

– Csendesen, Lysias – mondta változatlan derűvel, – amit mondasz, abban sok a túlzás. Róma ugyan leverte Athént, de meg nem hódította. Athén hó­dította meg Rómát. Hellas a Caesarok szemefénye, nem rabszolga: kegyenc! Te túlsötéten látod a dolgot. Róma uralkodói szellemét dicséri, hogy nemcsak Hellast és a szigeteket, de még Egyiptom és Szíria görög tartományait is meghagyta annak, ami volt: görögnek! Róma tudja, hogy ha a görögség szelleme kiveszne a földről, ez elsősorban az ő vesztesége lenne. Hogy messzebb ne menjek, te ott voltál az eleusisi ünnepen és ifjú barátunk, Tisandros panaszolta, hogy sok volt a megarai. De talán nem tudja ez az ifjú, hogy az ünneplők közt még több volt a római? Majdnem fele a nézőknek római volt! Nos, tudjátok, mit jelent ez? Hellas diadalát és isteneinek diadalát, ők fegyverrel uralkodnak rajtunk, mi pedig szellemmel őrajtuk és mit gondolsz, Lysias, és te Tisandros és Théon, melyik az erősebb és maradandóbb?

Az ifjak hallgatva néztek egymásra és nem feleltek.

A rhetor folytatta:

– Te azt mondod, Lysias: elvették tőletek a szabadságot. Hát nem vagy szabad? Ki gátol meg abban, hogy egyik helyről a másikra menj? Ki gátolja meg apádat, hogy ne termelje szőlejét és fügefáit a szép szigeten, és ne vesse el búzáját a kövér lejtőkön? Az, hogy Rhodosban római helytartó ül: megváltoztathatja Rhodost? Elveheti tőled görögségedet, az, hogy a Caesar alattvalója vagy? Aztán meg, súgok nektek valamit! Ravasz és furcsa dolgot, amire ti bizonyára nem gondoltatok. Lysias a múltat emlegette és azt mondta, hogy szégyellnünk kell magunkat a jelen miatt. Elfelejtitek, hogy ez a mi Attikánk mennyit harcolt jobbra, balra, a szomszédaival és az idegenekkel? Egyszer Spárta jött ellene, máskor a perzsák, a médek és mindenfajta népek. Mit gondoltok, nem lesz jobb, ha egyszer már más harcol helyette, és ő maga folytathatja azt a munkát, ami szellemének megfelel? Igen, ezt az alsóbbrendű dolgot most már csak hadd végezze Róma. A verekedést! És ne nyugtalankodjunk magunk miatt. Amit Athén elmulaszt, azt elvégzi helyette Alexandria.

Lysias nyugtalanul mozdult meg. A másik kettő izgatottan nézte.

– Te azt hiszed, Thyandres, hogy ez ugyanaz? – kérdezte Lysias.

– Nem kell, hogy ugyanaz legyen – felelte a rhetor. – A korszakok változnak és mindegyik megtalálja a neki megfelelő embert és embereket. Hogy úgy mondjam, kitermeli magának azokat, akikre szüksége van. Azt hiszed, hogy Nagy Sándor születhetett volna máskor, mint éppen a maga korában? Vagy Perikles? Mit gondolsz? Itt titkos erők vannak, amelyek létrehozzák, és felszínre vetik azt, aki a korszaknak kell, hogy uralkodjék rajta, vagy szolgálja – a kettő szinte egyre megy. Minden korszak megalkotja a maga hősét, olyannak, amilyen ő maga, s amilyent megérdemel. Kell, hogy hasonlítson hozzá, különben nem veheti hasznát.

– Ezek szerint e korszaknak hőse Caesar – mondta hevesen Lysias. – Tiberius e korszak hőse.

Thyandres tűnődve tette egymásba két kezét és furcsa mosollyal bólintott.

– Te mondád, Lysias. De miért bánt ez téged? Nem az a kérdés: ideig-óráig ki uralkodik a világ egyik vagy másik része fölött, hanem, hogy mi marad meg uralkodása korszakából, ami az emberiségnek hasznára lesz. Athén vagy Alexandria – bár megbotránkozol az összehasonlításon és fiatal korodnál fogva nem minden jog nélkül, – mondom neked, az a fontos, hogy a szellem harcosai egybegyűljenek valahol és folytassák a tudomány terén való munkájukat, mert csak így lehet helyrehozni azt, amit a hódítók hatalmi vágya elpusztít. A világot mindig az erőszak kormá­nyozta, ezt látjuk a történelemből. De az erőszak nem teremt mást, csak újabb erőszakot. A mi kötelessé­günk, hogy fenntartsuk azt, ami szellem és ami nekünk adatott a jövendő számára. Nem gondolod, hogy így van, Lysias, te kételkedő?

– Szomorú dolgokat mondasz, Thyandres – felelte az ifjú. – Ki kívánhat olyan korszakban élni, melynek hőse Caesar? S hogy Alexandria lenne a szellem fellegvára! Az a kevert, össze-vissza népség, amely ott összegyűlt, s a görögség álarca alatt minden egyéb, csak nem görög.

– Erre sok mindent mondhatnék neked, Lysias, de ez a fejtegetés, félek, messzire vezetne és a te hajód hajnalban indul s még aludnod is kell. Így csak azt felelem, anélkül, hogy ezzel szomorítani akarnálak: az a görögség, amire te gondolsz, s amit mi mindnyájan értünk alatta: megtette kötelességét a múltban és lerakta az alapköveket a jövendőre. Olyan korszakokat élt át, amelyek után nem következhetnek dicsőségesebbek. Betöltötte rendelt hivatását és bezárult. A megváltozott világ új eszközöket és új szellemet kíván és – ezt ne feledd el – tágabb szemhatárokat. Te valahogy a múltba rögződtél, Lysias. Elhagytad rhodosi mestereidet, mert nyugtalanságok gyötörtek, és ide jöttél Athénbe, remélve, hogy itt megtalálod, amit keresel. De csalódnod kellett. Mert ez az egész korszak a keresés korszaka, mindenütt a világon. Érezzük, hogy valami meghalt körülöttünk s helyette valami másnak kell jönnie, de ez a más még nem szülelett meg, vagy legalább is nem tudunk róla, hogy megszületett volna. Te nem nyugodhattál meg itt Athénben, mert akiknél az igazságot kerested, azok maguk is elvesztették azt és valami új igazság felé tekintenek, amely még homályban van előttük. Magam is ezek közé tartozom, de mert öregember vagyok, nem keserítem magamat vele, tudom, hogy amit én nem találhatok meg, majd megtalálja más, aki utánam jön.  Én a békét szeretem, Lysias és derűsen akarok leszállni síromba. Hátra van még az istenek dolga, amelyről ma az eleusisi úton említést tettem, hogy beszélni fogok róla. Te csodálkozva és kételkedőén néztél rám, mikor az istenekben való hitemről beszéltem. Nyilván azt hitted, hogy a körülöttem lévők kedvéért mondtam, hogy elvigyék hírét jámborságomnak. De én az igazat mondtam, Lysias. Talán az utolsó vagyok ebben a korszakban, aki még hisz az istenekben. Jó is, hogy már nem élek sokáig, mert az ilyenekre, mint én, nincs szükség többé. Erre nézve pedig azt mondom neked: mindegy, hogy miben hisz az ember, csak ez a hit megóvja őt a rossztól, a közönségestől és aljastól. Ha az istenek pusztán az emberi elme és képzelet játékos kitalálásai lennének, akkor is súlyos értelmük van, mert ez a hit oly régi a földön, mint maga az ember, és nem találták volna ki, ha nem lett volna rá szükség. Mélységes és titokzatos gyökérszálak azok, melyekből az embernek az istenekben való hite táplálkozik. Hogy a tudomány kirántja-e valaha e gyökereket a lélekből: nem tudom, de nem hiszem. Most szeretik azt mondani, hogy Hellas istenei lebukóban vannak. De hol van az új isten, aki őket helyettesítse? A világ kételyek közt vergődik és vár valamire, de maga sem tudja, mire. Nemcsak te és nemcsak Théon és Tisandros az, akiket kétségek gyötörnek és elvesztették lelkük biztos talapzatát. Százezren vannak a keresők és nyugtalanok, a titokban lázongók, akik a holnap elé néznek. És te Athénbe jöttél. Menj Alexandriába, ifjú, ahol az új, születendő világ szelleme erjed és forr. Fiatal vagy, vedd fel a harcot az új eszményekért! Az újnak, ami jönni fog, onnan kell jönnie! Ne ijedj meg a zűrzavartól, amit talán látni fogsz. A teremtés munkáját mindig a Chaos előzi meg. Én nem akarlak megtéveszteni, sem visszatéríteni a régi hithez, ha ez már nincs meg benned többé! Miért tagadnám előtted: Kelet ma erősebb, mint mi vagyunk és mi már régen az ő hatalmát érezzük, anélkül, hogy számot adtunk volna róla magunknak. Nem Róma az, amely a veszélyt hozza. Róma csak fegyvereket hoz, s ami ezek nyomán jár, vért és rabszolgaságot. De Hellas és az egész Nyugat szellemét Kelet fenyegeti, az a titokzatos Ázsia, mely már belopta a maga isteneit isteneink közé, úgy, hogy amikor áldozunk, tulajdonképpen nekik áldozunk. Szerencse, hogy ezt nem tudja mindenki, de már egyre többen tudják. Sokat beszéltem ma este, többet, mint akartam és most befejezem. Menj Alexandriába, Lysias s az istenek áldása rajtad!

Ezt mondva felállt, kinyújtotta jobbkezét az ifjú feje fölé és utána kurta, öreges lépéseivel az ajtó felé ment. Lysias és a másik kettő szótlanul követték és meghatottan néztek utána, amint a kapu előtt beszállt a reá várakozó hordszékbe és eltűnt az utca homá­lyában.

A három ifjú állva maradt a portikus oszlopai között és egy ideig feszélyezetten, hallgatva nézett a kert fái közé.

– Különös dolgokat mondott – szólalt meg Théon kisvártatva. – Nem hittem volna, hogy ennyire ismerjen bennünket.

– Lesújtó dolgokat mondott – folytatta a thébai. – És miért mondta, hogy menj Alexandriába, ha az, aminek jönnie kell, szerinte Ázsiából jön?

– Alexandria a küszöb – mondta csendesen Théon és várta, hogy Lysias is megszólaljon végre.

De az ifjú hallgatott és úgy állt ott, mint akinek vállára súlyos köveket raktak, és most nem tud tőlük mozdulni.

– Thyandres elvégre is öregember – szólt újra Tisandros, – az ilyenek szeretnek mindenféle jóslatokat mondani. Nem lehet őket felelősségre vonni, ha a jóslatok aztán nem válnak be.

Lysias most megmozdult és hirtelen fölkapva fejét, arcát a csillagos égbolt felé fordította.

– Thyandresnek igaza volt – mondta. – Sohasem hittem volna, hogy ilyen egyszerűen és közvetlenül rátapintson az igazságra, s ilyen őszintén kimondja. Minden szava a lelkembe markolt. Igen, igaza van. A mi világunknak vége. Valakinek jönni kell, aki az új világot hozza. Valakinek jönni kell…

Tisandros most szájához emelte kezét és egy ásítást nyomott el.

– Késő van – mondta, – talán éjfél is elmúlt. Hagyjuk a gondolkodást holnapra! Én búcsúzom, Lysias.

– És én is – mondta Théon és átölelte Lysias vállait. – Szerencse kísérjen, Lysias! Valóban elmégy Alexandriába?

– Nem – felelte Lysias. – Visszamegyek Rhodosba és ott várom be azt, aminek jönnie kell.

– Hiszed, hogy már olyan közel van? – kérdezte Tisandros. – Még eltelhet addig egy-két emberöltő.

– Nem hiszem – mondta Lysias és most megindult velük a kijárat felé. – Én nem hiszem.

– Az öreg megbabonázott téged – nevetett Théon. – Én nem hinnék neki föltétlenül.

– Én föltétlenül hiszek. Mert minden, amit mondott, már régen bennem volt, csak nem tudtam, vagy nem mertem kimondani, ő kimondta.

– Akkor hát jó utat, Lysias! – mondta a thebai. – Vájjon viszontlátjuk-e még egymást ebben az életben? Ha nem, tarts meg jó emlékedben.

– Te is engem.

Még egyszer átölelték egymást s akkor Lysias visszatért a házba, hogy lefeküdjék és aludjék a hajnali órákig. Málhája összecsomagolva már ott állt kö­röskörül a szobában.

A napkelte pedig ott találta Piraeus kikötőjében, ahol hajóra szállt.

III.

A hajófülkébe rakatta málháit, majd visszament a fedélzetre, hogy lássa a kikötő képét a friss napsugarakban.

A látvány lenyűgöző volt. Piraeus öble a kora hajnali órákban csak úgy nyüzsgött a hajók tömegétől, melyek a világ minden részéből jöttek, árukat és utasokat hozva. Róma, Sicilia, Karthagó, Egyiptom. Szí­ria, Fönícia s a szigetek hajói mind ott cikáztak a halványkék vizén, a fehér napsugárban, megérkezve, vagy útrakészen, árukat ki- és behordva, a világ minden nyelvén kiabálva, feltartott kézzel és szétterpesztett ujjakkal jeleket mutogatva egymásnak.

Voltak itt hosszú, karcsú dierák és magas árbocú, hatalmas trierák. Tömzsi görög hajók, elől a kifeszített keblű nereidákkal, karcsú perzsa hajók olyan éles acélorral, mely az ellenséges hajó oldalát egy nyomással beszakíthatta. Ismeretlen rendeltetésű hajók, amelyeknek orrán messzire kinyúlt a döfőkos hegyes, acélos vége. S mindez mozgott és cikázott az átlátszó vizén, a hűvös reggeli szellőben, mely hajtogatta az árbocok rúdjait és megduzzasztotta a vitorlák vásznát.

Loccsant a víz a ritmikusan csapódó evezők alatt. Kiáltások hallatszottak, vezényszavak, dallamosan elnyújtott hívások, a fedélzetről a parton levőkhöz.

Egy magas, rácsos oldalpárkányú, aranyozott hattyúval végződő orrú, római liburna fehér teste tíz pár evezővel úgy siklott, mint valami játékhajó. Olyan volt, mint egy álom.

Lysias szeme gyönyörködve itta be a napsugárban fürdő kikötő képét. A nap a szomszédos Salamis-szigetet is elárasztotta fénnyel, míg alatta mély árnyé­kok kéklettek a vizén.

Aztán a saját hajóját vette szemügyre. Ez Itáliából jött és Neapolis volt az oldalára írva. Hatalmas testű triera volt, az attikai trieráknál valamivel magasabb, díszes korláttal a két oldalán és árbocok erdejé­vel a magasban. Alexandriába indult, de kikötött Rhodosban és Kosban is, s mindenütt két napot vesztegelt.

Megvárta, míg a hajó fölszedte horgonyait és kiúszott a kikötőből. Addig a gyönyörű öblöt nézte, egy utolsó pillantást vetett Phaleron partjai felé, aztán kutatva tekintett előre a messzeségbe, ahol a ködök közölt halványan bonlakoztak ki Aegina szigetének vonalai.

Még egy keveset állt ott a feltámadt szélben, szorosan a testére csavart köpennyel. Majd lefeküdt a korlát mellett lévő egyik padra, lehunyta szemét és átadta arcát a szélnek és napsugaraknak.

Gondolkodott. Elméjében átfutotta az előző esti beszélgetést. Az öreg rhetor szavai most visszatértek hozzá s valami csodálatos melegséget támasztottak szíében. Egy évig volt mellette és sohasem sejtette, hogy az öreg bölcs ennyire tudatában van a nagy változásnak, melynek jönnie kell.

Ő maga sohasem intézett kérdéseket hozzá ebben az irányban. Szégyellte volna elárulni kétségeit, bevallani kiábrándultságát és azt, hogy lelkének nincs tá­masza abban a zűrzavarban, mely néha elfogta s mely keserűvé és aggodalmassá tette életét.

Hogy Rhodosból menekült, azért volt, mert otthon veszélyeztetve érezte azt a szellemet, melyet ő a maga görögségének hitt. A Nap szigete, amely az egész Dodekanezosnak székhelye volt, akkor már nagyon elrómaiasodott. A nagy római családok fiai odajöttek, hogy tanulmányaikat a híres rhetoroknál befejezzék. Az egyszerű, homerosi görög életet felváltotta a ró­maiak erőteljesebb, lüktetőbb életformája s ez rá­nyomta bélyegét nemcsak a gondolkodásra, hanem a művészetekre is. Amit építettek, az mind hatalmas és pompás volt. A régi meghitt szentélyek helyén nagy templomok nőttek ki a földből s a tengerpart északi része fölött egyre-másra emelkedtek az új városok A sziget aranykorát élte s tán sohasem volt oly gazdag, mint ebben az időben. Hajói az egész Földközi-tengert behálózták, az ázsiai partoktól egészen le Marsiliáig és Barcelonáig. Festett cserépkorsókban vitték szerte a világba Rhodos híres olaját és borát, s nehéz ládákban a rhodosi hímzett vásznakat és szőtteseket, s a pompás zománcú, gyönyörű edényeket, melyeknek nem volt mása a földön.

Gazdagok lettek, de megszűntek görögök lenni.

S most visszamegy hazájába, magával viszi azt a gyötrő szomjúságot, mely elüldözte onnan s melynek forrását nem ismerte. A lelke mélyén valami fájt, de nem tudta e fájdalom nevét. Plató könyveit olvasta és honvágyat érzett a hely után, ahol e fenséges gondolatok születtek. Azt hitte, a régi Athént úgy találja ott, amilyen öt évszázad előtt volt. Ez bizonyára gyermekes gondolat volt és csakhamar látnia kellett az évszá­zadok rombolását a városon és annak lelkén.

S mindezek fölött leginkább égette, hogy elvesztette hitét az istenekben s arra gondolt, hogy Athén maga a hit földje volt, s ha valahol, úgy ott talál megoldást azokra a kérdésekre, melyekkel önmagát gyö­törte. Zarándokútjai Olympiába, Delphibe s a távoli Delosba, nem hoztak számára enyhülést, csak növelték vívódásait.

Érezte: valami meghalt itt, amit nem lehet többé feltámasztani, és mégis az utolsó percig bízott benne, hogy történni fog valami, ami lelkének egyensúlyát helyreállítja és barátai unszolására egy hónappal elhalasztotta tervbevett hazautazását, hogy részt vehessen az eleusisi Mysteriumokon. Most szégyenkezett, ahogy az eszébe jutott. Mit is várt tőle? Valami isteni kinyilatkoztatást, valami felülről jövő, természetfölötti vilá­gosságot, mely egyszerre véget vet kételyeinek?

S ehelyett mit látott? Pontosan megrendezett színjátékot, mely még a színészek tehetségét is nélkü­lözte. Felvonulásokat a fullasztó tömjénillatban. A papok és papnők hatáskereső kórusait, a mesterkélt vilá­gításban. A dalokat és himnuszokat, melyek üresen hullottak lelkére. Aztán az asszonyok felüvöltő sírását, a férfiak őrjöngését s mindez úgy hatott rá, mintha valami ragály lepte volna meg őket, amelyen ő kívül maradt. Hűvösen, józanul szemlélte a többiek tombolását.

Ami pedig a falak mögött történt, a csukott ajtók mögött, azt természetesen nem látta. A Télésterion oszlopai között, amely a felavatás terme volt. Ami a pokol mélyén, az átláthatatlan sötétben történt, azt nem látta, de el tudta képzelni, hiszen minden ilyen szertartás az istenséggel való egyesüléssel végződött.

Megborzadt. Nem kellett volna ott maradnia, hogy ebben is részt vegyen. Igen, valami meghalt itt, amit nem lehet többé feltámasztani! És vajon nem veszett-e el ezzel együtt minden, ami lelkének legszentebb álma volt? A görögség maga? Mit mondott az öregember, az istenekről szólva? Hogy Kelet szelleme belopta magát közéjük! A rontás tehát az isteneket is elérte! De miféle istenség az, amelyen erőt vehet egy másik, nálánál alantasabb…

Pokoli zűrzavar ez – gondolta magában – és ebből ki kell jutni valahová! Valami nagy, nagy vilá­gosság kell ide, ami mindent megmagyaráz, mert a lélek szomjas és nem találja otthonát a földön. Ahogy Plató is mondta: a lélek az istenség egy része s ez a kettő mindig egymáshoz kívánkozik.

Íme, az ő lelke üresen áll, készen arra, hogy befogadja azt, aki a világosságot hozza. De honnan jön, ki lesz az?

És megint hallotta az öreg tanító hangját. – Menj Alexandriába!

A sós levegő s a puha, meleg októberi napfény kissé elbódította, amint ott feküdt és hallgatta az evezőcsapások egyforma ütemét a sima vízfelületen, mely itt a szigetek közt olyan volt, mint egy alvó tó, s olyan apró fodrai voltak, mintha a Nereidák ujjai szőtték volna átlátszó selyemből.

Nem vette észre, hogy elaludt, csak mikor a szolgája előtte állt és ebédelni hívta, rezzent föl valami nehéz bódulatból, mely hasonlított az álomhoz. Gépiesen követte őt a hajófülkébe, elköltötte ebédjét s utána a könyvesládájából elővette Aischylos tragédiáinak egyik tekercsét, lehevert ágyára és olvasni kezdte.

A lángész titáni lobogása, ami a leláncolt Prometheusból szállt felé, átmelegítette és boldoggá tette. A súlyos és zengő sorok megitatták lelkét a szépség örökkévalóságával. Valami nagy nyugalom szállta meg egyszerre s a már sokszor olvasott sorok valamely új értelem fényében csillogtak előtte.

Még magasan állt a nap, mikor újból fölment az időközben benépesedett fedélzetre. Az utasok a hajó korlátjához dőlve, vagy az árbocok közt föl s alá járva nézték az előttük elterülő pompás tájképet, a távoli és közeli szigeteket, az ég és a tenger azúrját, melyek közt felhők szálltak fehéren…

Ahogy közeledett a padhoz, melyen reggel az álom elnyomta, különös és kedves meglepetés érte. A padon ott ült az a férfi és az a fiatal leány, akiket tegnap hazafelé menet a Theseus-templom lépcsőjén látott.

Nem vették őt észre. A férfi kezében egy kis írástekercs volt, amelyből lehajtott fejjel, elmerülve olvasott. A leány a tengerre nézett. Hosszúkás metszésű szeme beitta magába a messzeséget.

Lysias figyelmesen nézte ezt a kettőt. A leány nem volt magas, de teste a törékenységig finom volt. Ruhája zárt, sötét szövet volt, melyből csak a feje s a két keze virított elő. Ez a fej olyan volt, mintha elefántcsontból faragták volna. Egyenletesen halványsárga s egyetlen színes foltja csak a száj volt, nem egészen kicsiny, de nemesvonalú és – amint Lysias észrevette – festetlen száj, mely – mintha valami titkos fájdalom ült volna rajta – érzékenyen húzódott fel a két végén, s ezzel az arcnak valami állandóan szenvedő kifejezést adott. Hosszúpillájú, nagy fekete szeme s hozzá a hullámos, fekete haj, mely simán hátrafésülve szabadon hagyta az elefántcsont homlokot, erősen keleties volt. A korláthoz dőlve nézte a tengert. Mellette az olvasó férfi úgy ült, mintha otthon a szobájában lett volna, szinte mindenről megfeledkezve, valami csodálatos otthonossággal adta át magát az olvasásnak. A hely és a környezet mintha legkevésbé sem zavarta volna. Arca, melyet a szakáll szabadon hagyott, éppolyan elefántcsont színű volt, mint a leányé, szeme is hasonló vágású volt. S ahogy néha az olvasásból felpillantott és maga elé nézett, ez a szem tele volt szellemmel és a gondolkodás szépségével. Valami nagy elkülönültség látszott egész lényén, valami fejedelmi előkelőség, ahogy ezt Lysias menten megállapította. Olyan emberpár volt ez a kellő, mely a legnagyobb tömegben is feltűnést keltett volna. A kivá­lasztottság titkos jele ült rajluk, amit nem lehetett félreismerni.

Lysias tovább sétált elöltük, abban a reményben, hogy a leány majd elfordítja szemét a tengerről és tekintetük megint találkozni fog, mint akkor a Theseion előtt.

De ez nem történt meg. A leány tekintetét beitta a gyönyörű kép, amit maga előtt látott és szinte elveszett e látvány nagyszerűségében. Feje önfeledten hajlott meg és tekintetében kimondhatatlan vágy és sóvárgás látszott, ami Lysiast megremegtette. Irigyelte ezt a pillantást a tengertől és szerette volna maga felé fordítani. Ehhez most ravasz ötlete támadt. Az Aischylos-dráma tekercsét, amelyet magával hozott a fedélzetre, hogy majd folytatja az olvasást, lazán az övébe rejtette, elsétált előttük és mikor a férfi közelébe ért, a tekercset leejtette a padlóra és tovább ment, mintha nem vette volna észre.

A tekercs odagurult az olvasó férfi lábai elé, aki a koppanásra abbahagyta az olvasást, lehajolt a tekercsért, fölvette és Lysias után ment.

– Uram, – mondta neki a legtisztább görög kiejtéssel, – elvesztettél valamit.

És felé nyújtotta a tekercset.

– Köszönöm, uram – válaszolt meghajolva és átvette a tekercset. – Valóban én vesztettem el. Aischylos Prometheusa. Kár lett volna érte, ha elnyeli a tenger.

Az idegen férfi mosolyogva nézett rá és Lysias most látta, hogy szeme nem fekete, mint a leányé, hanem zöldesszürke, különös apró foltokkal, melyek úgy világítottak, mint a topáz.

– Bizonyára kár lett volna, – felelte szívélyesen, – ám ha olvasni akarsz, ülj mellénk! Van még hely a padon.

És helyet mutatott maga mellett Lysiasnak, aki kissé zavarodottan állt és a leány felé nézett.

Ez akkor már elfordult a tengertől és tanúja volt a párbeszédnek, mely Lysias és az apja közt folyt le. Nem látszott arcán sem csodálkozás, sem meglepetés, s ahogy Lysias közeledett felé, lesütötte szemét és az ölében fekvő kezére nézett.

Lysias tétovázva állt meg a pad előtt.

– Nem szeretnék terhedre lenni, uram

– Nem vagy terhünkre – felelte az idegen nyájasan. – Ez leányom, aki először van úton és szeme nem tud betelni az idegen szépségekkel.

Lysias néma üdvözléssel fordult a leány felé, aki alig láthatóan hajtotta meg fejét és szótlan maradt.

– Messziről jössz, uram? – kérdezte Lysias, elfoglalva a kínált helyet az idegen jobbján. Ez a szokásos kérdés volt, melyet idegenek intéznek egymáshoz, ha útközben találkoznak.

– Rómából, ahol barátaink vannak. De onnan Capraebe mentem. Caesar udvarába – felelte készsé­gesen az idegen – és ott töltöttem néhány napot. Neapolisban szálltam hajóra és Syrakusában kötöttem ki, ahol szintén barátaim élnek.

– Szép utazás lehetett – mondta Lysias.

– Nagyon szép volt.

– És leányodat mindenüvé magaddal vitted? – kérdezte most olyan merészséggel, mely őt magát is meglepte.

– Kivéve Capraebe – felelte az idegen kissé hűvösebb hangon. – Ő Neapolisban várt rám, addig, míg befejezem látogatásomat Caesarnál.

– Hogy van Caesar? – kérdezte Lysias, csak azért, hogy ne szakadjon félbe a beszélgetés közte s az idegen között.

– Egészen a régi – felelte óvatosan a másik, – az öregkor nem változtatta meg.

– Ezt dicséretképpen mondtad, vagy gáncsként? – kérdezte Lysias.

– Távol legyen tőlem, hogy uralkodómat bíráljam – felelte az idegen s ajka körül kis, kétértelmű mosoly játszadozott. – Ha az uralkodó bölcsen kormányozza népét, kis emberi hibáit meg lehet bocsá­tani. Ámbár én ezekről semmit sem tudok – tette hozzá hirtelen, mintha megbánta volna, hogy ennyit is mondott.

– Ki beszél emberi hibákról? – folytatta Lysias gúnyosan, – ha az isteni Caesarról van szó. A világ uralkodója! Még a hibái ellőt is hódolattal kell leborulnunk, vagy nem?

Az idegen csodálkozva nézte egy pillanatig, aztán megkérdezte:

– Te athéni vagy?

– Nem. Rhodosban születtem és most hazamegyek. Egy évet töltöttem Athénban, Thyandres mellett.

– Oh, Thyandres! Hallottam hírét. Nagy rhetor! S te most egy év szellemi termésével meggazdagodva térsz vissza szigetedre. Szabadna tudnom a neved?

– Lysiasnak hívnak. És téged, uram?

– Én Philo vagyok, Alexandriából – mondta az idegen egyszerűen.

Lysias meglepetésében felugrott a padról, ahol ült…

– Te Alexandriai Philo vagy? – kérdezte elpirulva a haja tövéig. – Oh, uram, milyen szerencse ért engem, hogy veled találkozhattam!

– Te ismersz engem? – kérdezte a másik, kedvteléssel nézve az ifjúra.

– Hogy ismerlek-e? Ki ne ismerne téged, uram? Tudományod híre betölti az egész görög világot. A legnagyobbak neve közül sohasem hiányzik a tiéd.

– Túlzasz, Lysias. Érdemeim kicsinyek. Hazámnak és a tudománynak akarok szolgálni, amennyire tehetségemtől telik, mint százan és százan a fajtámbeliek. Ez nem érdem, csak kötelesség. És te, hogy most visszatérsz hazádba, hogyan fogod értékesíteni a tudást, amit Athénben szereztél?

– Uram, te gúnyolsz engem – felelte Lysias. – Nincs semmim, amit értékesíthetnék. Huszonhatéves vagyok és semmit sem tudok, amire szüksége lehetne valakinek.

– Ezt nem mondhatod, miután nevelésed befejeztetett – figyelt föl a másik – s amit a tanulás évei alatt gyűjtöttél: tovább kell adnod. A műveltség csak úgy ér valamit, ha az emberiség hasznára fordítjuk.

A fiatal leány most felkelt a padról s mintha egy néma parancsnak engedelmeskedne, elhagyta a födélzetet.

Philo színtjátszó szeme gyönyörködve nézett utána, amint nemes alakja, szép feje eltávolodott és eltűnt a lejárat felé.

– Talán untattam őt fecsegésemmel – mondta Lysias mentegetőzve. – Vagy mindig ilyen szótlan?

Philo mosolygott.

– A mi leányaink nem szoktak résztvenni a férfiak beszélgetésében. Mariamne csak illendőségből távozott, hogy ne zavarjon minket. Miről is volt tehát szó?

– Azt mondtam, hogy nem tudok semmit, amivel hasznára lehetnék az emberiségnek. Az én műveltségem a régi nagyok szelleméből táplálkozott és attól tartok, vajmi keveset értettem meg az igazán lényeges dolgokból. Másrészt pedig azt hiszem: valamely biztos cél nélkül semmi jót nem tehetünk senkivel, akármennyi tudományunk legyen is. Nos, ezt a célt, ezt nem látom magam előtt.

– Miféle célról beszélsz? – kérdezte Philo kissé hátravetve fejét, hogy jobban lássa az ifjú arckifejezését.

– Úgy gondolom – kezdte Lysias akadozva, – hogy semmiféle cselekedetünk nem lehet öncélú, hanem valami magasabb jó érdekében kell, hogy érvé­nyesüljön. Ez a magasabb jó: a haza, vagy az istenek. Úgy gondolom, a legkisebb szolgálatnak is a legnagyobb jó érdekében kell történnie. De haza…? Hát van nekünk hazánk? És az istenek? Nem csalódtunk-e isteneinkben akkor, mikor megvédhettek volna Róma önkényétől és nem védtek meg?

Philo meglepetten hallgatta. Volt valami az idegen ifjú lényében, ami sajátságos vonzással hatott rá. Büszke és keserű szavai alatt megérezte a tüzes akaratot. Sértett hazaszeretete s az alávetettség érzése kí­nozza. Harcos és bátor lélek, aki talajtalanul áll a földön, mert elvesztette hitét. Valószínűleg ezt a hitet kereste akkor, mikor elhagyta hazáját, hogy Athénbe menjen. S most elhagyta Athént, mert nem találta meg, amit keresett.

Közel hajolt hozzá és meleg hangon szólt:

– Lysias, aki görög, azt panaszolja, hogy nincs hazája! Mit mondjon akkor Philo, aki zsidó és görög hazáját éppen úgy szereti, mint Lysias az ő szigetét? Lysias elnémult és zavartan sütötte le szemét.

– De én értelek téged – folytatta Philo halkan. – Fiatal vagy és lelked lázadozik az erőszak ellen. Még sokat kell tapasztalnod, és még sokat kell érned, míg megtudod, hogy minden célok fölött van egy egyetemes cél, amiért küzdenünk kell és küzdenünk érdemes, s amely felé mennünk kell, amíg csak erőnk bírja itt ezen a földön.

– Mi lehet az a cél, amely fölötte áll a hazának és az isteneknek? – kérdezte Lysias izgatottan.

Philo kissé összehúzta sokszínű szemét és úgy nézte egy pillanatig. Aztán megszólalt lágyan, mintegy önmagának.

– Maga az emberiség. Amit értük cselekszel: az örökkévalóságért cselekszed, s az istenekért. De hogy értük cselekedhess, szükséged van arra a hitre, amit elvesztettél.

– Te ezt tartod a legfőbb célnak? – kérdezte Lysias hevesen. – Nálam sokkal nagyobbak álltak szolgálatába ennek a célnak. És mi az eredmény? Nézz végig a világon!

– Éppen ezért – felelte Philo szelíden, – ezt mindig elölről kell kezdeni!

Aztán szemének valami játékos felcsillanásával folytatta.

– Ha egy asszonynak gyermeke születik és ez betöltötte első esztendejét, nem igyekszik-e az anya, hogy gyermekét megtanítsa járni? És ha egy második születik, elveszti-e türelmét és nem éppen úgy tá­mogatja-e első lépéseit, mint azt az előző gyermekkel tette? És nem ezt teszi-e, ha tíz gyermeke születik, mind a tízzel? Ne feledd el, az emberiség még gyermek!

– S ezt te mondod, aki úgy ismered az emberiség tanítóit, s akinek szelleme azokéval rokon? Nem érzed, hogy minden tanítás fölösleges és haszontalan? Hiszen az istenek elhagytak bennünket!

Philo csendesen ingatta fejét.

– Az istenek nem hagyják el azokat, akik hisznek bennük. Itt valami más történt.

– A hit körül, gondolod?

– Igen, a hit körül. De ez ne aggasszon! Ennek meg kellett történnie egyszer. S épp az mutatja az emberiség életrevalóságát, hogy ez megtörtént.

– Nem értelek! Mi javára lehet az emberiségnek az, hogy elveszítette hitét az istenekben?

– El kellett, hogy veszítse, mert mást és többet várt tőlük, mint amire ezek képesek. Súlyos terhet helyezett rájuk, ami alatt azok összeroppantak. Most, hogy megismerte őket egész mivoltukban, kénytelen lesz gondolkozni az istenség lényege fölött és ez már egy lépés előre a legfőbb megismerés felé.

– Mi ez a legfőbb megismerés? Mit értesz alatta? – kérdezte Lysias nyugtalanul.

Philo összeráncolt homlokkal nézett maga elé.

– Igazság csak egy van – mondta halkan – és ha a lelkek nyugtalanok, megindulnak az igazság keresésére. Ez ama bizonyos első lépés, amit a gyermek a saját lábán tesz.

– Értelek – mondta most Lysias és hangjába akaratlanul egy kis gúny vegyült. – Amikor ezt mondod, te a magatok istenére gondolsz. Tudom, hogy ti zsidók egy láthatatlan istent imádtok, érte minden áldozatra készen vagytok, holott azt sem tudjátok, hol lakik és még a képét sem láttátok soha! Philo szelíden elmosolyodott.

– Ki akarná látni képét a Rettenetesnek? – kérdezte elmélázva. – Ám azt sem mondhatod, hogy nem látta őt soha senki! Mózes és az Atyák látták őt lélekben, mert hogyan lehetne másképpen látni azt, aki maga is lélek?

Lysias egyre nyugtalanabbá vált.

– Nem akarok vitatkozni veled, uram, mert ismereteim hiányosak a te vallásod felől. Annyit tudok róla csak, amit minden tanult ember tudhat. Eszerint ti magatokat ez ismeretlen isten választott népének tartjátok.   Miért? Mi adta meg nektek a jogot, hogy magatokat ez isten különös kegyeltjének tartsátok? Van erre bizonyítékotok?

– Nagyon sok – felelte Philo az előbbi mosollyal.

– Miféle bizonyítékok ezek? Kézzelfoghatóak, vagy elképzeltek? Amikor ti magatokat kiválasztottnak tartjátok, nem lehetséges-e, hogy ti voltatok azok, akik választottatok? Ha ez isten szellem, nem lehetetlen, hogy a ti szellemetek alkotta meg őt magának?

Philo fölemelte fejét.

– Kérdéseid érdekesek – mondta – s egyben veszedelmesek is. De nyugodt lehetsz! Ha mi választottuk