Halljátok az igét!

By Franz Werfel

Franz Werfel egyetlen pillanatra se tagadta meg zsidó múltját. Úgy élte át a történelmet is, saját lelki fejlődését is, hogy a kereszténység a zsidóság folytatása. Szerette saját zsidó múltját és szerette keresztény jelenét. A XX. század két nagyszerű hitvallását köszönhetjük ennek a lelki egységnek. A "Halljátok az igét" biblikus történet és történelmi regény. Jeremiás próféta életregénye, a népszónoké, aki figyelmeztet a veszedelmekre, de amikor azok bekövetkeznek, akkor felismeri saját vigasztaló szerepét. Vallomás a zsidó hit mellett. És ezzel párhuzamosan a "Bernadette" keresztény hitvallás. A legendákhoz közel álló, a keresztény miszticizmus élményét életre keltő történet. A két hitvallás együtt érvényes. (mek.hu)

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 16, 2018
• ISBN: 9789634744320

Book preview

Franz Werfel

HALLJÁTOK AZ IGÉT!

fordította:

Szántó Rudolf

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-432-0 EPUB

ISBN 978-963-474-433-7 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

a mű eredeti címe:

Höret die Stimme

első kiadás: 1937

első magyar kiadás: 1943

a borító Gustave Doré (1832 - 1883)

litográfiája részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Első fejezet

BESZÉLGETÉSEK A HOLT-TENGER PARTJÁN

Clayton Jeeves hallgatott. Feszült és konok hallgatással kísérte a többiek beszélgetését, amelynek libegő, könnyed hangja sehogy sem illett a szavak súlyos tartalmához.

A vendéglő teraszán üldögéltek s a kora délutáni órák elgondolkodó, kényelmes petyhüdtségével itták a feketéjüket. A terasz messzire benyúlt a víz fölé - bár kérdés, vajon egyáltalában víznek lehetett-e nevezni ezt a sűrű, fekete, fulladt lélegzetű áramlást? A Holt-tenger meghatározhatatlan anyaga, amely már nem folyadék, de még nem szilárd tömeg, lomhán terpeszkedett kelet felé, ahol a fiatal nap húsvéti sugarai váltakozó fényjátékban bontakoztak ki a ködruhából. A dél felé kitáruló megfoghatatlan messzeség fájt a szemnek. De a keleti és nyugati hegységeken, amelyek közé beleszorult az aszfalttó, megpihenhetett a pillantás. Hegyek voltak-e ezek vagy kőbedermedt felhők, a sustorogva forró patakok kikristályosodott gőzei, amelyek szétáramlottak Szodoma és Gomorrha völgymedencéjébe? A közeli hegység még úgy ahogy valóságos volt s úgy látszott, hogy itt gyökeredzik ebben a földben, amely oly nagyon különbözött minden más földtől. (Az öt ember beszélgetése egy pillanatra sem tudott elszakadni ennek a másszerűségnek és egyedülvalóságnak szorongó érzésétől.) De mennél távolabbra nyúlt a Moab sziklatömege a megfoghatatlan messzeségbe, annál valószínűtlenebb lett a hegység hegyszerűsége. Átlátszó füsttopáz-erdők, drágakő-tornyok emelkedtek a keleti part fölé, folytüveg, só és ismeretlen anyagok kísérteties formái csillogtak palackzöld, ibolyakék és akvamarin színekben. Úgy látszott, hogy a hegyek nem a fénytörés kegyelméből öltöztek e csodálatos színpompába, hanem önmagukból, legbensőbb természetükből eredően is egész tömegük kristály és drágakő volt.

Szelíd meleg fogta körül a társaságot, nagyon kellemes hőmérséklet sokat utazó angolok számára, akik egészen más éghajlatokat is kibírtak már, mint ezt, amely egy kis üvegházi mosollyal »trópust« játszik. Oly szép volt ebéd után egy óráig mintegy jövőtlen boldogságban itt ülni a teraszon. A Holt-tenger partjának keskeny pusztasága a társaság mögött terült el, teli összezsugorodott tevetüskével s alacsony sidr-bokorral - mindenfelől mint a dér, úgy csillogtak a gipsz- és sókristályok. A füves pusztaság szikkadt hajlata mögött kezdődött a Jordán mezőség, a szent folyócska torkolatának buja tenyészető területe, barátságos vadon, telis-teli zöldhátú mocsarakkal és pocsolyákkal, dús legelőkkel és nádasokkal, amelyek fölé felhőként borultak a madárdalos csillogó topolyafák. Az imént itt jártak a híres gázlónál, ahol a monda szerint Szent János megkeresztelte Jézust. Éppen most érkezett autóbuszon egy nagy sereg görög zarándok, hogy fehér halotti ingbe burkolózva a megszentelt hagyomány szerint, megmártózzék az eléggé rohanófolyású Jordánban. Asszonyok térdeltek le a parton s komoly, aggódó szemüket lesütve, megtöltötték a sárgás keresztvízzel a magukkal hozott bádogedényeket. Burton, az archeológus, aki a jerichói ásatásoknál dolgozott, némán mutatott a bádogedények felé; valamennyin ez a felírás csillogott: »VACUUM OIL«. Miss Dorothy Cowell gyors nevetéssel vette tudomásul ezt a nagy távolságokra utaló ellentmondást, amely összekötötte és egyben el is választotta az évezredeket.

A társalgást mindig megakasztotta egy-egy hirtelen jött szünet. Ilyenkor a nagyon is észrevehető csönd úgy öblögette körül az elnémuló beszélgetést, mint a víz az elmerült követ. És ez a csend a világnak semmiféle más csendjéhez nem hasonlított. Mintha ez a hely, az áttetsző szellemhegyek szegélyébe foglaltan, a világegyetem örök tengerzúgását őrizné s a hangra várakozna, amelyet ez az általános tengerzúgás még túlkiált. Az aszfaltművek munkásai déli pihenőjüket tartották. Olykor, ha egy-egy mély torokhang messziről idáig hatolt, mintha a tó nyomasztóan leselkedő tükre megborzongott volna a játékos közömbösség felszíne alatt. Igen, ott a távolban, alig néhány mérföldnyire terült el a szép Jericho oázis, citrom-, narancs- és grapefruit-ligeteivel, áldott forrásaival, régmúlt időkről itt maradt cserépdombjával (amelyben különben Mr. Burton is sokat kotorászott), arab agyagviskóival s a homlokzatukon gőgös címekkel hivalkodó szállodákkal. Még itt is érezni lehetett az oázis felől áradó édes, mindent beburkoló virágillatot. Olykor azonban a levegő furcsán megsúlyosodott, mintha valami kocsonyás étellé akarna megalvadni, amelyet nem is lélegzeni, hanem rágni kell. Csak a levegőnek ezen a hirtelen elnehezülésén vehette észre az ember, hogy a föld egyik legmélyebb mélyedésében ül s az óceánok felszíne több mint négyszáz méterrel van a feje fölött.

«... A világ középpontja...«

Az öt ember - négy férfi, egy asszony - meglepődve kapta el pillantását a Holt-tenger drágakő-hegyeiről és úgy nézett egymásra, mintha nem is egyikük mondotta volna ezeket a szavakat, hanem valami kívülről jött, ünnepélyesen nyugodt hang. Dorothy Cowell a többiektől kissé távolabb egy nyugvószéken heverészett. A férfiak is eltolták székeiket a félig kiürített üvegekkel, poharakkal és csészékkel megrakott asztaltól. Valamennyien fekete szemüveget viseltek. Csak a nagyon rövidlátó Clayton Jeeves nem, - villámló, éles üvegek őrködtek hosszú- pillás szeme előtt. Nemcsak konok hallgatásba burkolózott be, de ebbe a szelíd rövidlátásba is, amely eltávolította a többiektől s valahogyan nagyon félénknek mutatta. De sem Cartwright, sem Burton vagy Shepston őrnagy nem zavarták meg hallgatását holmi különösebb érdeklődéssel. Csak Dorothy Cowell szeme szaladt végig olykor-olykor Jeevesen. Nyilvánvalóan felelősnek érezte magát. Hiszen ő ismertette meg néhány nappal ezelőtt a fiatal írót a három úrral s ő javasolta tegnap a King Dávid hotelben ezt a közös kirándulást a Holt-tenger mellé. Talán arra gondolt, hogy Jeevest ezzel a rendkívüli emberek társaságában megrendezett kirándulással némiképp »talpra állítja«. A nap különben kitűnően sikerült. Mindnyájan úgy pihentek ebben a szinte már nem is földi tájban, mintha valami titokzatos tölcsér mélyébe varázsolták volna őket. Ennek az érzésnek bizonytalan kifejezése volt ama néhány szó, amely az imént a világ középpontját idézte. Cartwright professzor, a társaság legidősebbik tagja, feltolta homlokából a trópusi sisakot, amelyet teljesen kopasz koponyájának védelmére hordott, aztán így vélekedett:

- Mindenütt ott van a világ közepe, ahol igazi vallás születik. Benaresben például hasonló érzések fogják el az embert...

Cartwright megakadt. Színtelen arcán az önkiigazítás, a rendkeresés vonása jelent meg. Egyébként mindenki másnál több joga volt hozzá, hogy ilyen kérdésekről beszéljen. Különböző szanszkrit-intézetekben folytatott sokéves kutatómunka után nemrégiben tért vissza Indiából Londonba.

- A hasonlatom sántít... - javította ki magát. - Másutt csak különböző pandemoniumok, szertartások és filozófiák születtek; a szó legigazibb értelemben vett vallást azonban egyes- egyedül itt, ebben a kis országban... És nyilván Isten akaratából mégis csak ez lesz a világ igazi középpontja...

Shepston őrnagy, a Cartwright mellett ülő sovány kis ember száz ráncba szedte barnára égett arcát:

- Egy dolog mindenképpen bizonyos - mondotta megfontoltan. - Ennek az országocskának bibliai Istene minden más Isten felett a világ győztese maradt... A kereszténységben és az iszlámban... Legalább is máig...

- Semmi ok a félelemre - nevetett Burton. - Ebben a mostani nyílt szemű nemzedékben s még a három következőben is bizonyára nem szunnyad semmiféle ismeretlen Isten...

Shepston őrnagy egyszerre megrökönyödve nézett maga elé, mintha saját fejtegetései - amelyekre a világ középpontját idéző szavak ragadták - kínosan érintették volna. Aztán mintegy bocsánatkérően ezt mondotta:

- Tudják, ha valaki olyan hosszú ideje él már ebben az országban, mint én...

Shepston valóban már több mint tíz esztendeje élt és dolgozott Palesztinában. Hivatalos minőségben rendelték a főbiztos mellé. Hermon és a Szinai sivatag között minden zugot ismert s annyira megszerette ezt a világot, hogy inkább kétszer is lemondott az előléptetésről, mintsem hogy elhagyja. Barnára égett, aszalódott arca s kis szürke bajusza idősebbnek mutatta koránál. Burton, az archeológus viszont jóval fiatalabbnak látszott, mint amennyi évei szerint volt. Hatalmas testén egy csodálkozó gyermek tejszínű arca ült, s legfeljebb ha az elszíntelenedett szeplők himlőhelyes tömege emlékeztetett némiképp a felnőtt ember természetes kopására. Magas hangja könnyen fordult ünnepélyesre:

- Én ugyan még nem dolgozom tízedik esztendeje ebben az országban, - ismerte be - de azért a tízedik hónapon már én is túl vagyok. És mégis: még mindig úgy érzem magam, mintha az első napot tölteném itt. Amikor az ember eljön ezekre az ősrégi, megszentelt nevű s jól ismert helyekre, valami páratlan borzongás lepi meg... Nem vagyok újonc a szakmában és Görögországban, meg Egyiptomban sok ásatásban vettem részt... Ez a föld itt nem olyan gazdag, nem olyan odaadó, mint amott. Szófukar, majdnem néma ez a föld, jól őrzi titkait. Az ember a legkisebb leletnél szívdobogást kap. És talán itt van a különbség. Mert ez a különbség Homérosz és a Biblia között...

Burton kisfiús álmodozással fejezte be szavait:

- Vagy, ha akarják, ez a különbség gimnazista korunk és a gyermekség között...

- Homérosz és a Biblia, gimnázium és gyermekkor! Elég jól fejezi ki magát, kincskereső - dörmögte Shepston jóindulattal. - És ha modern napjaink egyik gyermeke a Bibliát még mindig azonosítja a gyermekkorral, mennyivel inkább így kell viselkedniük az idősebb évjáratoknak, amelyek a telivér puritánizmusból indultak el... Volna is erre egy jó példám. De ez még a háborúban történt. Már pedig ha mások háborús történeteket mondanak el, én a magam részéről felkelek és faképnél hagyom őket...

Cartwright professzor fölényes nyugalommal bíztatta. Beszéd közben alig mozdultak keskeny ajkai.

- Meggyőződésünk szerint, kedves Shepston, semmi esetre sem fog holmi hősi históriával szórakoztatni.

Még csak nem is história - felelte az őrnagy fitymáló mozdulattal. - Az egész csupán meztelen tény, minden csattanó nélkül. Rám azért mégis tagadhatatlanul hatással volt. Allenby-ről van szó benne, a marsallról... Én ugyanis már a háború alatt is itt voltam Palesztinában. Csapataink nagy előrenyomulása alatt parancsőrtiszt voltam a vezérkarnál. A negyedik török hadsereg a Jezreel síkságon, a Meggiddo-Affule vonalon nagyon erős állásokat foglalt el. A nagy támadás előtti éjszakát Dsenin városkában töltöttük. Bizonyára mindnyájan ismerik ezt a helyet názáreti útjukról. Éjfél után két óra lehetett, amikor a marsall egyszerre értem küld és hívat. Gyengéje volt, hogy olykor szívesen beszélgetett velem. Én persze azt hittem, hogy szolgálati ügyről lesz szó - a támadás reggel öt órára volt kitűzve - s tábori felszerelésben jelentkeztem...

A nyugvószék felől felcsendült az asszony nevető hangja:

- Hát mégis csak volt valami, legalábbis holmi vakmerő vágtatás az éjszakában.

Éppen ellenkezőleg, Miss Cowell - nyugtatta meg a harapós kedvű Shepston. - A marsallt ugyan ott találtam a térkép fölött, de ez nem a nagy vezérkari térkép volt, amelybe belerajzolta állásainkat, hanem a bibliai Palesztina egyik atlasza. És a nagy asztalon semmi más nem feküdt, csak a Szentírás két példánya. Allenby egymagában virrasztott egy arab ház üres, nyomorúságos kis szobájában. Arra kért, hogy kis időt töltsék társaságában, nem tud aludni, túlontúl sok gondolat kavarog benne. Feszülten vártam, hogy talán meghallok valamit a gondokból, amelyek a döntés éjszakáján gyötrik a felelős hadvezér lelkét. Helyzetünk nem volt éppen rózsás. Nagy menetelések a sivatagban, sokhetes nélkülözések és súlyos veszteségek álltak mögöttünk. Saját tüzérségünk nyugtalanítóan gyenge volt, viszont az elmúlt hónapokban az ellenség német és osztrák ütegekkel jelentékenyen megerősítette tüzérségét. Holnap a Szuezi-csatorna, vagy talán az egész birodalom sorsa forog kockán... Nos, a közelgő döntés e sok égető kérdéséről a marsall egyetlen szót sem szólt. Ezzel szemben a maga sajátosan lassú és szigorú módján vizsgáztatni kezdett: »Mondja, kedvesem, hány ízben fordul elő Meggiddo és a Jezreel sivatag a Szentírás hadi történetében? Mit tud erről?« Egyáltalában semmit nem tudtam róla, ezt a szégyenkezés kötelező szolgálati hangján jelentettem is s ezzel megadtam a jó öregnek a kívánt alkalmat arra, hogy alaposan kitanítson. Ha nem tévedek, öt vagy hat ótestamentumi csata zajlott ugyanazon a síkságon, amelyen másnap kellett verekednünk. A marsall egyes-egyedül ezekről a bibliai csetepatékról beszélt s Napóleon győzelmét a Táborhegyen meg sem említette, bár ezt közismert harcászati példaként szokták tanítani minden hadiiskolában. Ezen az emlékezetes éjszakán, különösen egy személyiség és egy csata foglalkoztatta - talán éppen azért, mert ez az ütközet oly szomorúan végződött.... Burton, ön történész, segítsen egy kicsit! Hogy hívják azt a bibliai királyt, aki kicsiny seregével Meggiddonál megtámadta Egyiptom óriási túlerejét?....

- Josijah királynak, - mondotta az archeológus elnézően.

- Ugyanaz a Josijah volt ez, akinek uralkodása alatt Jeremiás próféta tevékenysége megkezdődött...

- Úgy van, Josijah király!...

Shepston kezdett türelmetlen lenni saját elbeszélésétől:

- Hiszen látják, közönséges tény az egész, minden csattanó nélkül. Nincs másról szó benne, mint hogy egy angol hadvezér, közvetlenül a világháború egyik legfontosabb katonai akciója előtt gondolataiban nem a veszedelmes reggellel, hanem a Bibliával foglalkozik. Talán csak le akarta vezetni feszültségét ezekkel a töprengésekkel, vagy az is lehet, hogy továbbdolgozó igazi gondolatait rejtette el mögéjük. De még sokkal valószínűbb, hogy az öreg Allenby a bibliai történetben, amely számára isteni kinyilatkoztatás és teljességgel szent valóság volt, mintegy lelki erősítést és vigaszt keresett minden elképzelhető eshetőségre....

Burton gyerekarcán valamennyi szeplő mosolyogni kezdett:

- Anglia ilyenképpen tehát több mint három ezredév után megnyerte a nyolcadik vagy kilencedik meggiddói csatát. Ez aztán a tartós hagyomány!...

- Shepston csattanó nélküli történetéből még egyéb következtetéseket is levonhatunk - vetette közbe Cartwright nyugodt hangon, anélkül, hogy ajka megmozdult volna. - A bibliás Allenby tábornok Palesztina meghódításával végre is nagyon törvényes haditettet hajtott végre, mivel az angol nép a maga mitikus eredetét Izrael tíz elveszett törzséig vezeti vissza.

Cartwright e szavainál Dorothy Cowell felállt a nyugvószékből. Még fiatal volt, nem egészen harmincéves s az újságírónő eléggé kiábrándító hivatása ellenére - nagyon jól ismerték a népszövetségi palota folyosóin - egészen szokatlanul csinos teremtés. Mélyfekete haja, amelyen keskeny szürke csík vonult át, elragadó ellentétben állott nagy kék szemével, amelyben erélyes tűz lobogásának apálya és dagálya váltakozott. Ezek a kék szemek most egy pillanatra leplezett nyugtalansággal figyeltek Clayton Jeevesre. Az író rövidlátó arca figyelő odaadással fordult a beszélgetés felé, amelyben nem vett részt. Feszült és zárkózottan merev tartása közben egyáltalán nem változott - és mégis: egyszerre összecsuklott s mintha valami rettenetesen nagy adag kétségbeesést kellett volna legyömöszölni a torkán. Dorothy észrevette ezt s azt hitte, hogy ismeri e hirtelen összecsuklás okát. Nyilván ismét megrohanta a szerencsétlenség emléke, amely néhány hónappal ezelőtt sújtott le rá. Az író és Burton közé lépett, - talán azért, hogy segítségére legyen védencének s megszólaltassa.

- Az elveszett törzsek... - ismételte Dorothy dallamos hangon s kis szünetet tartott... - Nem fog bennem csalódni, ha pontos felvilágosításokat óhajt a genfi tizennyolcas, tizenkettes és ötös bizottságokról... Az ókori történelemben azonban jóval bizonytalanabbnak érzem magam... A szemtelenül sokat tudó Jeeves is igazolhatja ezt...

Az író még csak fel sem nézett Dorothyra. Az újságírónő kissé erőltetett derűje nem kergette el az árnyékokat. De Burton egyszerre felállt, karon fogta Dorothy Cowellt, kétlépésnyire a part felé vitte s a szelíd fényben párásán villódzó Jordán-rétek felé mutatott:

- Ott! Látja még a keresztelő gázlót, ahol a görög zarándokokkal találkoztunk?

- Látom ezeket a szörnyűséges, modern olajoskannákat, - hunyorgott Dorothy - amelyekbe a szent vizet töltötték...

Burton hangja magasan és ünnepélyesen zengett:

- Reményteljes jelkép ez számunkra, akik valamennyien ilyen szörnyűséges modern edények vagyunk, s mégis megtöltekezhetünk a szentséggel.

A történelmi álmodozó most elemében volt. Az óriási testre illesztett tejfölös gyerekarc izzani kezdett. Burton Jericho felé mutatott, ahol több mint harminchárom évszázaddal ezelőtt néhány jelentéktelen nomád törzs átkelt a Jordánon, hogy a megígért országot birtokba vegye. Miss Cowellre egyszerre záporozni kezdett valami monomániás előadás, amely Palesztina valószínű elfoglalását ecsetelte ama különös nomád nép által. Nyomorúságos, rosszul felfegyverzett hordáknak sikerült a mindenféle értelemben, százszoros fölényben levő őslakosságot legyőzni és beolvasztani. Persze olyan roppant csodát hoztak magukkal, aminőhöz az emberi történelem sem azelőtt, sem azután nem jutott el soha. Az egyetlen alkotó Istent hozták, aki teremtette őket, s akit ők teremtettek. Az ótestamentumból és egyiptomi feliratokból vett idézetek díszítették ezt az előadást. De még mielőtt Burton a végére ért volna, Dorothy ingerülten sóhajtott:

- Ránk, újságírókra a történészek rendszerint megvetéssel néznek. Pedig higgye el, Burton, ha magunkfajta ember valami egykorú történésről ilyen zsúfolt jelentést írna, mint most maga, nem találna újságot, amely közölné...

- Elfelejti, - vágott vissza Burton - hogy mi nem hazudhatunk annyit, mint maguk....

- Meg aztán a tudománynak megadatott az értékes előny, hogy ellenőrzés és cáfolat nélkül hazudozhat...

Dorothy Cowell győzött, övé maradt az utolsó szó. A független és kissé uralkodni vágyó asszonyok makacsságával azonban nem volt hajlandó elhagyni a vita tárgyát.

- Eddig eljutottunk volna, de még mindig nem tudom, hogy az angolszász nemzet miért származtatja magát az elveszett törzsektől…

Cartwight professzor közvetíteni akart s így vélekedett:

- A rómaiak épp ily kevéssé kielégítő módon vezették vissza eredetüket a trójaiakra. Egyik mítosz olyan, mint a másik. De minden mítosz mögött rejtőzik valami...

- Egészen biztosan rejtőzik valami - mondotta panaszos hangon Dorothy. - Most már több óra óta ülünk ennek a nagyszerű Holt-tengernek a partján s még mindig ugyanazokról a dolgokról beszélünk, mintha nem volna elég saját keserű problémánk... Azonfelül még nem is végeztem a mai napi leckével. Clayton Jeeves meghívott, hogy tekintsem meg a templom helyét, majd ő vezet... Hiszen magukat valósággal megszállta a Szentföld...

- Valóban, Dorothynak igaza van! - mondotta az archeológus és hatalmas testét leejtette a székbe. - Gyakran a legtisztább »déjà vu« az egész....

Egyszerre valami éles zaj csattant fel. Mindnyájan a lárma felé fordultak, amelyet Jeeves, a beszélgetés néma hallgatója okozott azzal, hogy kiverte a pipáját. Az író Dorothy kérdő pillantására szerény kis mosollyal felelt, amely nagyjában ezt akarta mondani: »csak semmi érdeklődés, nem történt semmi !...« Homloka nedvesen csillogott. Fekete haja, amely különös háromszögben mélyen belenőtt a homlokába, egyszerre összekuszálódott. Jeeves - ellentétben a fehérbe öltözött urakkal - sötétkék ruhát viselt s a balkarján gyászszalagot, amely a könyökéig csúszott le, - ez nagyon ügyetlennek hatott, de egyben megható is volt. Kényelmetlen feszengését csak fokozta a váratlan figyelem, amelyet mozdulatával keltett. Kissé lehorgasztotta a fejét. Két szemöldöke egyenes vonalba futott össze.

- A »déjà vu"-ról esett itt szó...

Cartwright professzor ezekkel a szavakkal vágta el a kurta csendet. Végre levette fejéről a trópusi sisakot, amely már jó ideje zavarta s fehér nadrágba bújtatott térdére rakta. Mindenki láthatta most, hogy tar koponyáján a feje búbjától a tarkójáig valóban nincsen egyetlen szál haj sem. Szemöldökeit, amelyek csak meztelen húsdaganatok voltak, két finoman meghúzott ecsetvonás pótolta. Egyiptomi papok szobraihoz hasonlított.

- Kedves Burton, - folytatta Cartwright alig mozgó szájjal - arról a titokzatos és rövidéletű érzésről beszélt, amely olykor meglep bennünket, amikor azt hisszük, hogy egy bizonyos pillanatot vagy helyzetet, amelyben éppen benne vagyunk, már egyszer végigéltünk. Ilyenkor egy pillanatra megszűnik az idő s a világ jelenségeinek egymásutánja összeomlik. De éppen ebben rejlik ennek az élménynek riasztó, sőt rémítő volta, amit általában a »déjà vu» kevéssé rokonszenves kifejezésével szoktak megjelölni. Úgynevezett lélektani magyarázat sok akad rá. Nekem azonban abban a kitüntetésben volt részem, hogy a keletnek egyik igen bölcs képviselőjével beszélgethettem erről a jelenségről.... Hallotta már valamikor ezt a szót: Akásha?

Burton feltolta a homlokára a fekete szemüveget s védekezőén hunyorgatott:

- Akásha? A szónak teozófikus csengése van...

Nagyon helyes, Mr. Burton. A teozófusok különös előszeretettel forgatják a Védákat és Akásha a Védák egyik alig lefordítható fogalma. Imént említett nagyon bölcs barátom ama számomra felejthetetlen beszélgetésben Akáshát úgy határozta meg, mint egy tisztára szellemi anyagot, az őskisugárzás valamely kibontakoztatását, amely közvetlenül a teremtő istenségből árad, hogy - a világtörvény parancsa szerint - egyre tömörebb halmazállapotban süllyedjen lefelé, - mondjuk a fénysugártól a hidrogén-atomon keresztül egészen a szilárd testekig. A hagyomány szerint olyan érzékfeletti anyagról van szó, amely megszámlálhatatlan világkorszakokkal koraibb, öregebb és Istenhez közelállóbb, mint a fény. Ez a barátom, aki különben a legtökéletesebb tudományos műveltséggel rendelkezik, a kép-éter, vagy jelenség-éter kifejezést használta...

Cartwright elakadt. Valamennyien feszülten figyelték a billiárdgolyó simaságú fejet és a festett szemöldököt. Lebűvölő ereje volt a szavak részvétlen, mintegy matematikai nyugalmának. Csak Clayton Jeeves fordította el gyötrődő mozdulattal az arcát - egyébként ez volt első gesztusa az egész beszélgetés alatt. Cartwright talán meg akarta róni ezért az ellenállásért, amikor így vélekedett:

- Mindjárt kiderül, hogy hová törekszem...

- Kép-éter... - ismételte majdnem nyögve Shepston őrnagy. A szó határozottan megerőltette és nyugtalanná tette.

Mindezek a megjelölések - ismerte be Cartwright - persze csak rossz körülírások, amelyeknek az lenne a feladatuk, hogy az elképzelhetetlent elképzelhetővé tegyék. Hiszen például nagyon jól el tudnók képzelni, hogy a fénysugár, miközben csillagtól csillagig rohan, bizonyos fokig megörökíti vagy időtlenné teszi azokat a képeket és eseményeket, amelyeket magával visz. Akáshát azonban, ezt az érzékfeletti anyagot nem tudjuk elképzelni, mert Akásha a fény-előttiség, maga az ősfény. Barátom tanítása szerint Akásha minden apró részecskéjében felfoghatatlan módon egyidejűleg és - hogy úgy mondjam - egytériségben benne foglaltatik a világegyetem minden jelensége és történése. Ha elszánnók magunkat valamely sántító hasonlatra, akkor talán egy titokzatos filmlevéltárról beszélhetnénk, vagy egy hiánytalan fotomontázsról, mindent felölelő krónikáról, kozmikus jegyzőkönyvről, - a világszellem mindent mindörökre megjelenítő emlékezőtehetségéről. Mivel Akásha a fénynél jobban áthatol mindenen, így természetesen minket is át meg átjár. Még a magunk személyes emlékezése is csak Akásha révén lehetséges. Akâsha nélkül nem ösztönözné semmi az emberiséget a történetírásra. Amit ön, kedves Burton, déjà vu-nek nevezett, azt az én keleti barátom Akâsha hirtelen megsűrűsödésével magyarázza, amely szellemünkben hiába igyekszik tudatossá válni...

- Egy könyv jut most eszembe, - mondotta Dorothy Cowell s félig lehunyta a szemét - ez a címe: »An Adventure«...

Egy pillanatra megállt, de mert úgy látszott, hogy senki sem ismeri a könyvet, tovább merészkedett:

- Két angol nő írta ezt a könyvet. Az egyik valami Anne Moberly; a másik szerző nevét elfelejtettem. Úgy gondolom, hogy mindketten jó házból való öreg hölgyek, - józanok, erélyesek és semmiképpen sem illethetők a hisztéria vagy misztikus rajongás gyanújával. Ennek megfelelően száraz adatokkal megrakott stílusban beszélik el, hogy egy alkalommal mit sem sejtve sétálgattak a versailles-i parkban, amikor egyszerre pásztorokat és pásztornőket játszó udvaroncok csoportjába ütköztek... Azt hiszem, az egész történet 1905 egyik tavaszi napján játszódik... A rokokó pásztorruháiba bújtatott társaság rendkívül valóságos, egyáltalában nem viselkedik kísértetiesen, hanem gondtalan élénkséggel cseveg és tréfálkozik. Semmi sem emlékeztet holmi fantómra, holott kétségtelenül fantomról van szó, persze alaposan testet öltött jelenségről. A két tiszteletreméltó hölgy a józan napfényben ugyancsak szemügyre vesz minden gombot, minden övét és minden csatot, megkülönbözteti egymástól az arcokat, leírja bizonyos régen eltűnt épületek alakját és helyzetét - mert ezek az épületek egyszerre itt vannak, mint például Maria Antoinette híres tehenészete. Az adatokat szakemberek vizsgálják felül. Minden pontosan megfelel a történelmi valóságnak, a legapróbb részletig... A két angol nő legközelebbi sétája alkalmával a kastély parkjában a csodálatos kaland még egyszer megismétlődik... A könyv nagy feltűnést keltett... Nem tudom, Mr. Cartwright, vajon illik-e ide ez az életből ellesett kísértethistória...

Az »An Adventure« másik szerzőjét Eleanor Jourdainnek hívják - jelentette ki szelíden Cartwright professzor. - Köszönöm, Miss Cowell, az ön kísértet-históriája kitűnően illik ide... Vannak ugyanis helyek, amelyek zsúfolásig tele vannak történelemmel, amelyek középpontjai a világnak. Az ilyen helyeken összegyűlik Akásha, a történelem titokzatos kép-étere. Az ilyen helyeken az elmúlt behatol a létezőbe s egyesül vele - mintegy leselkedő készenlétben várva a feltámadást... Talán mai beszélgetésünket itt a Holt-tenger partján is ezzel lehet megmagyarázni. Mert az elmúlt sehol sem hatol be oly mélyen a létezőbe, mint itt...

Shepston őrnagy barna, kiszáradt arcát komoran támasztotta a két tenyerébe:

- Ezek szerint ezt a világot megtölti halottainak tömege... Ha meggondoljuk, hogy az ember ama kép-éter tiltott felhasználásával egyszer rendszeres halottidéző lehetne... Borzalmas... Borzalmas...

- Nézzék csak, kérem nézzék csak, ott...

Ez a lelkes felkiáltás Burtonból szakadt ki, aki felugrott helyéből, megperdült a tengelye körül s kinyújtott karral mutatott a szárazföldi felé. A világ a hanyatló nap fényében valóban nagyon hatásosan megváltozott. A Holt-tenger hegyeinek sugárzása kialudt. Nem szikráztak többé a kristályból való erődítmények s a távoli drágakő-tornyok, ehelyett palaszürke árnyékok tükrözték névtelen szomorúságukat az isteni büntetés vizében. De minden fény összegyűlt egy meztelen és kopár sziklakúp fölött, amely a jerichói oázis északnyugati széléről emelkedett a magasba. A nap pontosan a csúcs fölött állott s a szikla anyagát valami természetfölötti fátyolképződménnyé varázsolta, - lehelet-szürke gyengédségű, violaszínű redőkben aláomló fátyollá. Valóban olyan volt az egész, mintha egy titokzatos éter, Akáshához hasonlóan behatolna a kőbe s megfosztaná a valóságától.

- Nézze csak a Quarantana-hegyet, - szólt Burton vontatottan - a kísértés hegyét, amelyen Krisztus negyven napig böjtölt, mielőtt a Sátán odalépett volna hozzá, hogy megkísértse...

Mindnyájan néztek és hallgattak. Talán attól féltek, hogy valaki most olyasmit mond, ami túl messzire visz. Ehelyett azonban türelmetlen, érdességet fékezni alig tudó hang csendült fel:

- Azt hiszem, Dorothy, most már hamarosan indulnunk kell, ha még idejében Jeruzsálemben akarunk lenni...

Clayton Jeeves végre megszólalt. Egyszerre a többiek is sietni kezdtek. Shepston őrnagy a pincért hívta. Aztán a Holt-tenger sókristályoktól csillogó kopár partján keresztül az egész társaság levonult a lent várakozó kocsihoz. Dorothy Cowell és Clayton Jeeves néhány lépésnyire hátramaradt.

- Mi baja volt ma megint? - kutatott benne az asszony.

- Semmi - mondta Jeeves.

- Ennyire felkavarta a beszélgetés?

- Igen.

Dorothy Cowell oldalról figyelmesen méregette:

Nehéz dolog magával...

Második fejezet

KIRÁNDULÁS JERUZSÁLEMBE

Shepston őrnagy kocsija eléggé tágas volt, de mert háborús sebesülésének emlékeképpen jobb karját rosszul használhatta, nem tudott maga vezetni. Clayton Jeeves már reggel, idejövet azt mondta, hogy elől szeretne ülni a vezető mellett. Most is, minden kérdezősködés nélkül, ugyanezt a helyet választotta. Dorothy Cowell, Cartwright, Burton és az őrnagy nyugodtan beszélgethettek róla; üvegfal választotta el tőlük s nem kellett attól tartani, hogy felfigyel szavaikra. Kérdéses persze, vajon Jeeves hallotta volna-e őket még akkor is, ha közöttük ül. Elgyötört lelke valami kúsza monológ szövevényeibe bonyolódott. A három úr szinte semmit sem tudott Clayton Jeevesről. Alig néhány nappal ezelőtt ismerték meg Dorothy Cowell révén, aki láthatóan anyai gondoskodással törődött vele. Tegnap különben mindnyájuknak feltűnt Dorothy tiszteletteljes megjegyzése, hogy Jeevest nemcsak nagytehetségű írónak, hanem igazi költőnek is tartja, bár ezt az ítéletét csupán Jeevesnek nagyon kisszámú műveire alapítja. Cartwright professzor és Shepston őrnagy - mintegy védekezésül - tüstént bevallotta, hogy egyáltalában semmi érzéke az irodalom iránt. Burton ugyan nagy gyönyörűséggel olvasott költeményeket, azonban - mint az ókorba beleszerelmesedett utazóhoz és esztétához illik - megelégedett a Pindarosztól Swinburne-ig terjedő líra ismeretével s föltétlenül megszégyenítőnek tartotta volna azt a feltevést, hogy az új vagy egyenesen a legújabb irodalomban is van némi jártassága. Nem is Clayton Jeeves írói tehetsége keltette fel iránta az urak érdeklődését. Inkább az arca, amelyre, mintha belülről vetődött volna árnyék, mai lehetetlen hallgatása, ez a begubózott magányosság, amely határozott távolságban tartotta a többiektől anélkül, hogy ellenséges lett volna, - röviden: személyiségének nyugtalanító összhatása bírta rá őket arra, hogy neveltetésük illő tartózkodásából kilépjenek s szokásuk és modoruk ellenére kikérdezzék Dorothy Cowellt erről az idegenről. Természetesen megint Burton vállalta a kíváncsiskodó szerepét s ezzel mentesítette a két idősebbet. Ilyen módon Jeeves személye körül furcsa kvintett alakult ki, amelyben ő maga vitte a vezérszólamot, bár csupán egy belső beszélgetés formájában. A motor, amelynek nagy emelkedéseket kellett legyőznie, az egészhez valami fájó cantus firmus-t üvöltött. És a júdeai sivatag, vörös és barna kőráncaival, sziklasebeivel, kiszögelléseivel és szakadékaival, mint a belső széttépettség külső jelképe, jelentős kíséretként vonult el mellettük.

A néma belső beszélgetés közlése bizonyos fokig mindig hazugságnak hat. Az ember nem szólítja meg önmagát »én« vagy »te« megjelöléssel. A belső élet hordozója nem a gondolat, de nem is a szó, ámbár, mind a kettő együtt dolgozik e belső élet kialakításán. Még mielőtt a lélek szóvá alakítaná át feszültségeit, jóval előbb kénytelen elviselni a képek beláthatatlan tömegének rohamát. De még csak nem is a képek sorozatából szövődik össze az eszmélő belső élet legalsó rétege. Az ember valóban hajlandó lenne valamiféle szellemi anyagra gondolni, amely talán hasonlít Cartwright Akásha-fogalmához, valami gyengéd alapszövedékre, amelyre ráhímződnek a lelki élet képei és elképzelései. Cartwright és a többiek a kocsi belsejében azonban már egyáltalában nem gondoltak sem Akáshára, sem arra a beszélgetésre, amelyre az Itt és Túl határán fekvő táj csábította őket. Világot járt emberek gyors szellemi átalakuló képességgel lerázták magukról a metafizikát s józan eszük teljes szárazságában ültek itt. Egyes-egyedül Jeeves nem tudott megszabadulni a Holt-tenger partján elhangzott szavak hatásától, noha nem volt hajlandó részt venni a beszélgetésben. Mozdulatlanul ült a kocsivezető mellett s kibámult Júdea földjére és sivatagára.

»Beteg vagyok« - ezzel a felismeréssel kezdődött töprengő eszmélkedésének egész folyamata - »mindig is beteg voltam, kora gyermekségem óta, de a betegség minéműségét csak tegnap óta értem, amióta felkerestem azt az idegorvost Jeruzsálemben... Ha hipochonder volnék, vagy akár csak szabályos beteg, akkor bizonyára nem vártam volna harminchárom esztendős koromig, amíg végre tegnap mindent meggyóntam az orvosnak… Az anyámmal sohasem beszéltem erről... Leonórának is éppen csak hogy céloztam a dologra, kevéssel halála előtt... (Milyen furcsa: amikor eljegyeztük egymást, a Leonóra nevet adtam neki, s most a halott visszafordul régi neve felé, - megint Mildrednek hívom...) Ő volt az egyetlen, aki ezt a terhet velem együtt cipelte volna, ámbár akkoriban nem vette komolyan óvatos célzásaimat... Hogyne, a tüdőbaj például sokkal gonoszabb teher lenne... És mégis, érzem, amint napról napra egyre reménytelenebből elhamvadok, s egyre idegenebb leszek magamnak is, másoknak is... Soha többé nem tudok egyetlen sort sem leírni, mert a betegség tudata közömbössé tesz az élettel szemben... Nevetségesnek tartom mindazt, ami kortársaimat mozgatja, éles elméjű könyveik untatnak, messzi vagyok tőlük, mint a Szíriusz. Talán ez már a szellemi halál?... Milyen kellemetlenül viselkedtem ma a Holt-tenger mellett... Hiszen ezek az emberek igazán nem sejthették, hogy annak az átkozott déjà vu«-nek említésével belekaptak a sebembe... Nem tudhatták, hogy az ilyenfajta beszélgetések megrémítenek és elkeserítenek... El kellett volna mondanom az orvosnak azt is, hogy az órák hosszat tartó lehangoltság, amely a roham előtt úgy elgyötör, mindig összefügg azzal az érzéssel: »ezt már megéltem valamikor« s a förtelmes és hiábavaló erőlködéssel is, hogy megtudjam, voltaképpen mi is az, amit már egyszer megéltem... És ma megint csütörtök van... Az elmúlt négy héten minden csütörtökön megrohant s mindig estefelé... De ma nem szabad, hogy rám törjön. Azért is ígértem meg Dorothynak, hogy megmutatom neki a templom helyét, hiszen társaságban még sohasem tört rám... Vigyázat! Mért vagyok ebben ennyire biztos... Nem is vagyok olyan biztos benne... Leonóra halála óta egyre rosszabb, minél inkább távolodik el tőlem, hétről hétre rosszabb... Együttélésünk három éve alatt szinte semmi bajom sem volt, ha akkor nem mondom neki azt a homályos pár szót, soha semmit meg nem tudott volna... Leonóra volt az üdvösségem, s az ember az üdvössége előtt nem szégyelli magát... És nagyon rossz, hogy most ennyire szégyellem az egészet... Nem volnék talán eléggé hiú szellem, hogy azzal vigasztaljam magam: azért mégiscsak voltaképpen nagyon előkelő ez a betegség?... Hiszen az ókorban egyenesen szent betegségnek nevezték. A legnagyobbak szenvedtek tőle, a próféták, Pál apostol, Dosztojevszkij... Éppen a betegségből merítették erejük legjavát... Én csak bénaságot és kimerültséget kapok tőle. De talán mindez csak ezzel a szellemtől menekülő korral függ össze, amely mint egy veszett bulldog kapaszkodik bele az úgynevezett valóságba s nyilván egészen másfajta egészségekre és betegségekre van szüksége, mint amilyen az én egészségem és betegségem... Az orvos különben nem is használta az »epilepszia« kifejezést, csak éreztette... Tehát ő is szégyenkezett, amikor szembekerült a szóval. Hiszen igaz, még sohasem estem össze az utcán, nem habzott a szájam, a hüvelykujjam sem szorult görcsbe... Az orvos nem is nevezte igazi ájulásnak az egészet, inkább valami mély »absence«-hoz hasonlította, amelyet az agy vérszegénysége okoz... »Absence«, szép szó... Talán valami közönséges paraszti ájulás elviselhetőbb lenne, mint ez az absence, ez a megfoghatatlan üresség, önmagámnak ez a teljes elvesztése, ami szörnyűbb minden megsemmisülésnél... Nem, nem, rettenetes ez a gondolat. Isten adja, hogy csak erre ne kerüljön sor, csak semmi ájulás, elvágódás Dorothy előtt... Mintha a szorongás is egyre közelebb hozná, s nem tudok elszakadni a gondolattól... Hogy is volt akkor, amikor először rohant rám, hat esztendős koromban?... Anyám egy kis tengeri fürdőbe vitt. A tenger megpillantása váltotta ki, ez az ég közepéig felmagasodó, roppant, isteni fal... Akkor hosszú ideig feküdtem ájultan… Nagyon ideges ez a gyerek, mondotta a penzió tulajdonosnője, amikor anyám kétségbeesetten dugott ágyba... De egészen jól emlékszem rá, hogy nemcsak a látvány, hanem még a hozzáillő kérdés is fojtogatott: miért marad meg ez a szörnyeteg, ez a hatalmas istenség határai között? Miért áll meg egy nevetségesen jelentéktelen homokcsík előtt? Miért nem tör ki, miért nem ragadja meg anyámat és engem? ... Kis szellemem az Északi-tenger fekete falán keresztül meglátta Istent s ettől a látványtól összeomlott. Ezzel kezdődött a betegség... És most, szinte egy örökkévalóság után újra megtaláltam kora gyermekségem félelmetes tengerérzését a Bibliában, Jeremiás könyvében… Hatalmas szépségű versek... Halkan elmondom őket, így, magamban, talán segítenek…

»... Mert én rendeltem a fövenyt a tenger határának örök korlátul, amelyet át nem hághat, s ha megrázkódtatják is habjai, de nem bírnak vele s ha megháborodnak, sem hághatnak át rajta ...«

Jeeves a torkát köszörülte, mert a sofőr már másodízben hunyorított feléje. Oldalt fordult, hogy elrejtse könnybe lábadt szemét. A kocsi lihegve és görcsösen kapaszkodott felfelé egy különösen meredek útszakaszon.

- Hogyan, hát nem is Jeevesnek hívják? - kérdezte Shepton őrnagy, aki nem értette meg egészen Dorothyt. Az asszony nagyon halkan beszélt, mintha attól tartana, hogy a hangfogó üveglapon keresztül is meghallják:

- Dehogy, szó sincs róla, természetesen Jeevesnek hívják.... Mr. Jeeves, anyjának második férje még hároméves korában örökbe fogadta. Sohasem is volt más neve. És mégis, nem Mr. Jeeves volt az apja, hanem egy bizonyos Mr. Paderborner...

- Mindjárt gondoltam, hogy a neve ellenére sem telivér angol - állapította meg Shepston s úgy dűlt hátra az ülésben, mintha ezzel valami nyugtalanító nehézség kielégítő módon megoldódott volna. Dorothy Cowell azonban szükségesnek látta, hogy jobban megmagyarázza a dolgot:

- Nem azért mondom el ezt, mintha pletykálni akarnék. Jeeves maga is nyíltan beszél róla...

- Ilyesmi megesik - mondta Burton jóindulattal.

- Úgy találják, hogy a külseje keleties? - érdeklődött Dorothy, mire az urak szinte egybehangzóan így vélekedtek:

- Nem éppen keleties... De idegen....

Dorothy Cowell némi hangsúllyal mondotta:

- Én inkább olyannak látom, mint valami evangéliumi alakot... Olyan, mint valamelyik tanítvány egy régi olasz kép hátterében... Persze kis szakállt kellene növesztenie...

- Mondja, Miss Cowell, - kérdezte Cartwright professzor, aki Dorothy mellett ült, ajaktalan hangon és közömbösen - bizonyára már hosszabb ideje ismeri Jeeves urat?...

Sokkal hosszabb ideje, mint amennyit be fogok vallani... Még gyermekkorunkban gyakran találkoztunk az utcán, mert a két család egymás szomszédságában lakott... Igazában azonban csak sokkal később ismertem meg Jeevest, - Párizsban, közvetlenül a házassága előtt... Hiszen a kettőnk foglalkozása némiképpen rokon, bár ő ezt elkeseredetten tagadja.

A kocsi nagyot zökkent és megállt. Az ég kékesfeketén, mint egy roppant bárd, szaladt bele a horizont élével a körben feltáruló kősivatagba. Hangok csendültek fel, valami gurgulázó zarándokének. Egy arab körmenet zarándokolt tarka rendetlenségben a Nebi Musa-ra, hogy Mózes legendás sírja előtt hódoljon. Az út legmagasabb pontjáról ágazott el egy mellékösvény a megszentelt magaslat felé, ide özönlöttek a zarándokok, akiknek éneke nem annyira ájtatos kórus volt, mint inkább, zord perlekedés Allahhal. A fehér, sárga és barna burnuszok tengeréből, a fezek és színes turbánok izgatott táncából kiemelkedett egy aranyhímzésű nyeregtakaróval borított kövér fehér ló, amelyen egy muzulmán ulema zöld selyemköpenyes, formátlan teste imbolygott. A sötétzöld, óriás lovas mellett jobb- és bal felől dervisek vittek világoszöld zászlókat. Shepston őrnagy, az ország alapos ismerője, nevetve mondotta: a muzulmánok nagyon jól tudják, hogy Mózesnak nincs földi sírja. Allah azonban gondoskodni kívánt »az igazhívők kényelméről« s első prófétájának halandó porait a Nebi Musán helyezte el, hogy az igazhívők minden évben, a pászkaünnep idején tiszteleghessenek előtte. A júdeai sivatagi márga szomjas szürkesége hamar felitta ezt a vad szín- és hangzavart. A táj arca mindenféle értelemben kikopott és elcsigázott volt, mintha egy értelemmel felfoghatatlan szellem gyötörte volna el. A motor megkönnyebbült dalolással úgy lendült le egy lejtőn, mint valami hintán. Jobbról és balról, a kétségbeesésnek ebből a roppant romhalmazából éles szélű sziklatömbök emelkedtek a magasba, mint megannyi romba dőlt torony. Cartwright professzor nyugodt fölénnyel döntött:

- Egyes-egyedül itt, a világnak egyetlen más helyén sem fogalmazhatták volna meg a bűn eszméjét...

Jeeves éppoly mozdulatlanul ült helyén, mint elinduláskor. Nem nézett se jobbra, se balra, nem vett tudomást semmiről s éppoly vak volt mindenfajta látvány számára, mint a bennszülött, akinek szeme nem szomjazik meglepetésekre. Sem az arab zarándokcsoport, sem a megtorpanó kocsi, sem az utasok élénkbeszélgetése nem szakította félbe azt, ami benne kavargóit, s amit leegyszerűsítő megfogalmazással monológnak lehetett nevezni.

»És most itt vagyok ebben az országban«, - dolgozott benne tovább a gondolat - «pedig soha életemben nem gondoltam arra, hogy idejöjjek.... Bolond egy sors!.... Nem, a sors nem bolond, csak mi vagyunk bolondok és ostobák és vakok... Bármennyire kedvem volna százszor is becsapni magamat, mégis csak rendületlenül hiszek az értelemben és következetességben... Talán éppen emiatt nem tudok többé dolgozni, mert ez a hit elválaszt a többiektől. Amit ma írnak, az éppen e hit ellentétjén épül fel, - azon a meggyőződésen, hogy az értelem értelmetlen, hogy semmi nem függ össze semmivel, s végül eszeveszett képzettársítások sorozata minden... A többiek talán eléggé szabadok ehhez, én nem vagyok szabad... Nagyon-nagyon mélyen még mindig él bennem az öreg okozati Isten, a «ha - akkor« Istene. Ez az Isten otthon van itt... Ki tudja, talán ő csábított ide... Miért kapta el Leonórát egyszerre ez a beteges vágyódás az utazás után? Honnan támadt benne ez a maróan éles kívánkozás az egyiptomi út után, - hiszen mindig könyörögnöm kellett, hogy elfogadja a legkisebb ajándékot? Azt hiszem, belebetegszem, ha nem kerülök el ide, - pontosan ezt mondotta. És én, aki különben olyan szívesen utazgatok, miért teltem meg egyszerre rossz sejtelmekkel és aggódó óvatossággal? Miért győztem le ezt az aggodalmat, miért nem fújtam le az egész útitervet? És amikor Leonóra szeszélyesen ragaszkodott a víz partján álló kis arab házhoz, miért nem mondottam egyszerűen nemet? Hiszen a pénzünkből telt volna jobb szállásra is, s minden ismerősünk óvott a járványtól, amely azon a vidéken soha ki nem alszik. Miért nem beszéltem rá Leonórát, hogy fogadja el a meghívást a nílusi kirándulásra, hiszen pontosan tudtam, hogy akkor a menekülést kínálták fel valami szörnyűség elől... Miért, miért, miért?... Mind e sok miért így együtt olyan okok hiánytalan láncolata, amelyekben szándék és irányító akarat van. Az volt-e szándéka ennek az irányításnak, hogy engem, Clayton Jeevest, ezt a teljesen jelentéktelen Jeevest, aki még csak nem is Jeeves, egy házasság és egy halál kerülőútján Jeruzsálembe vigyen? Mert semmiképpen sem lehetett véletlen, hogy háromhéttel Leonóra után Dorothy Cowell felrázott tompaságomból s mindenáron kiverekedte, hogy elmenjek a Szentföldre... És miért hívott a Szentföldre ez a rendeltetés?... Mert származásom szerint idetartozom?... Nem vagyok ugyanennyire vagy talán még inkább keresztény és angol és világpolgár?... Bizonyosan! Apám ez a Paderborner nevű zsidó volt. Nem emlékszem rá. Olyan halk léptekkel vonult ki a világból, mintha a kedvemért akarta volna eltörölni nyomait. És mégis: biztos, hogy a hagyomány embere volt, mert nem kímélte meg anyámat attól, hogy testembe vágassa a szövetség jegyét. így hát a szövetséghez tartozom s ha nem is ismertem soha apámat, mégis csak bennem él, s az ő atyái és ősatyái mind-mind bennem vannak, egészen a legelső és legutolsó Atyáig ... És ez a legelső és legutolsó atya, atyáim Istene, igenis ő az, aki szembefordít a többiekkel s oly sorsot juttatott részemül, amelyből nincs kiút és megoldás.... Hosszú hetek óta bibliai stúdiumok között élek, hogy újból hozzá kapcsolódjam, - én, aki egészen másfajta nevelést kaptam, legalábbis így magyarázom magamnak a dolgot. Az írás hihetetlen áramlással patakzik belém, mintha ép úgy meg akarna hódítani, mint én őt. Ez nem is olvasás többé, inkább visszatérés és emlékezés, mert minden szándék és erőfeszítés nélkül sok száz vers marad meg emlékezetemben... Napról-napra egyre több olyan dolgot értek meg egyre mélyebben, amelyet fajtestvéreimnek, akik ezt az országot most izzó akarattal újból birtokba veszik, valószínűleg nem is szabad megérteniük. Én azonban nagyon jól megértem éppen ama kettéosztottság vagy kettős egység által, amely bennem van és tisztánlátóvá tesz. Nem adatott számunkra gyógyulás, sem földi megnyugvás és megbékélés mindaddig, amíg Ő azt akarja, hogy minden emberi közösséghez való viszonylatunkban mi legyünk az örökké mások... Valóban, isteni pontosság intézte, hogy számomra is lehetetlen mindenfajta kibúvó. Talán ezzel az úttalansággal függ össze a betegségem is, amely úgy kezdődött, hogy én, az Úr tudatlan gyermeke, megláttam Istent a magunk módján, teljes láthatatlanságában... De mit segít rajtam ez a felismerés? Ma csütörtök van, három óra múlva beesteledik s akkor betelt az időm... Nem menekülhetek, össze fogok esni, most talán majd a szájam is habzik, s mindez ott, a mit sem sejtő Dorothy mellett.

Már most is majdnem meghalok az undortól és szégyentől... Mi lenne, ha bocsánatot kérnék, s valami kifogással hazamennék? ... A szégyen borzalmas, de a magánosság nem kevésbé borzalmas... Jön, jön feltartóztathatatlanul, érzem... Az orvos ezt az előérzetet úgy nevezte: »aura«. Már órák óta ebben az aurában élek s egyre erősbödik... Milyen vörös lett egyszerre a sivatag... Megéltem már ezt valamikor?... Nagy erőfeszítéssel olyan gondolatokra kell gondolnom, amelyek erősebbek az auránál, - képekre, amelyeknek láttára eltűnik saját énem, a legborzalmasabb képre… Amikor ott feküdt előttem és még lélegzett...«

Mély szakadék mellett, amelynek keleti oldalán egy görög büntetőkolostor hozzáférhetetlen kőkalitkái álltak, kapaszkodott felfelé a kocsi egy nagyon meredek emelkedésen. Az út aztán lejtősre vált s teljesen megváltozott környezetben futott tovább. A mészkősziklák ezer bordája és gerince, a márga szürkesége, a sivatagi kövek élessége és szögletessége, amelyben legalább a kétségbeesés komorsága élt, egyszerre feloldódott a teljes alaktalanságban. Göröngyök, földtörmelékek és szétmorzsolódott kőmaradványok beláthatatlan síksága tárult fel, s az egésznek csak egy és mindig változatlan színe volt: a megalvadt vér színe. A júdeai sivatag komoly kétségbeesése és az a méltóság, amely még a bűnben is fellelhető, itt végső összeomlás lett, ama lelkek fakult pokla, amelyek lemondtak önmagukról. A köröskörül mindent betöltő barnavörös törmelék láttára az utolsó ítélet napján feltáruló hatalmas földi temetőre kellett gondolni, teli csontokkal és koponyákkal. Az út szélén, penészes sziklák és rozsdás földtömegek között, egy szegény vándor beduin család gubbasztott. Négy fekete, mozdulatlan emberi folt, - két nagy, két kisebb - egy alacsony sátor s egy szoborszerűen álló szamár emelkedett ki a hullámos föld alvadt vérszínéből, - mint az utolsó élet képe, mint a végpusztulás előtt álló emberiség keserű maradéka. Shepston őrnagy megmondta a hely nevét:

- Ez itt Adumim, a vérösvény! A vörösség persze csak a vasoxid miatt van, de vasoxidot a vérben is találni...

Burton nem vett tudomást erről az oktató megjegyzésről s Miss Cowellhez fordult:

- És a gyászkarszalag? Erről még nem beszéltem? - kérdezte csodálkozva Dorothy. - Igazi tragédia... Jeeves felesége karácsonykor halt meg Kairóban... Huszonhárom éves volt, azt hiszem polyneuritise volt... Csak tíz napig feküdt, de teljesen bénultan...

Az urak közömbös részvétük jeléül hallgattak, ez azonban Dorothyt nem akadályozta meg abban, hogy elbeszélését folytassa:

- Férfi talán még sohasem ápolt így asszonyt… Igazi csoda ez az ilyen egocentrikus természetnél... Ha egy szegény asszony egyszer megbetegszik, akkor a férj ezt rendszerint saját jelentősége túl hangos megsértésének tartja... Emellett Mildred semmiképpen sem volt átlagon felüli teremtés, minden bája mellett... Különben nagyon eredeti humora volt... Patetikus férfi és humoros asszony, ez igazán jó keverék, nem gondolják? Ez volt talán az egyetlen boldog házasság, amit valaha is láttam... Talán éppen ezért kellett meghalnia szegény Mildrednek, mert az ilyesminek nyilván nem szabad megmaradni...

- A legforróbban szerető férfiak vigasztalódnak meg a leghamarább - nyilatkoztatta ki Shepston őrnagy, aki megcsontosodott agglegény volt s szerelmi területen csupán jelentéktelen és olcsó tapasztalatokra tett szert. Úgy látszott, hogy ez a megjegyzés komolyan elkeseríti Dorothyt:

- Már pedig ami Jeevest illeti, az ő esetében szörnyű módon csalódik... Senkinek sem kívánnám, hogy a második felesége legyen... Ebben az emberben roppant ereje van a gyásznak...

Elnémult s az író hátára pillantott, amely mintegy megerősítette szavait, annyi szenvedést fejezett ki.

Clayton Jeeves mellére horgasztotta a fejét s keskeny vállai előrecsuklottak. A fenyegető roham szorongásában újból felidézte azokat a máig sem behegedt fájdalmas képeket, amelyek mindennél erősebbek voltak, még a betegségnél is, - életének ama leggyötrelmesebb pillanatait, amelyek valami áttetsző fátyol mögött mindig készen álltak a fájdalmas feltámadásra. Belső monológját most már nem szó- és gondolatrongyok, hanem egyes-egyedül ezek a nappali világosságban úszó képek szabták meg. Tisztán látta maga előtt a kis fehér szobát a diakonisszák kórházában. Inkább valami olcsó szálláshoz, mintsem modern betegszobához hasonlított. Az egyetlen ablak előtt szürke függönylógott, a jó ég tudja, miért. A függöny körül undorító legyek serege zümmögött. Jeeves szüntelenül fehér lószőr-légycsapóval kergette a legyeket Leonóra párnáiról. Az asszony már egyetlen tagját sem tudta mozdítani. Földöntúli jóságában gyermekes tréfákat faragott mindenre, amíg csak volt némi hangja és öntudata: tréfálkozott az orvosokon, az ápolónőkön, a bútorokon, kárpitokon, a függönyökön, s leginkább saját tehetetlenségén. Azokon az órákon kívül, amikor szörnyű szenvedések között fogyott el belőle a lélek, csak két ízben tárult fel igazán Clayton előtt. Először betegségének első éjszakáján, amikor hajszolt pillantással könyörgött neki: »Ne hagyj meghalni!« És halála napján, amikor a vérátömlesztés után ezt suttogta: »Hagyj meghalni!« Ez volt az utolsó, kurta, de összefüggő mondata. Aztán kitárták a szörnyű szoba ablakát. Most már mindörökre tárva lesz. Az egyiptomi téli tavasz kemény, sötétkék nappali fénye most már mindörökre betölti ezt az ablakot, - mindörökre ott állnak a pálmák, rododendronok, aranyeső-bokrok képei, a messziről idetűnő nílusi bárkák és Path sok ezer napkarvalya, amelyek kiterjesztett szárnnyal lebegnek ég és föld között. Ö miért is volt olyan csodálatosan szép ez a mindörökre megdermedt nap, miért nem takarta, torzította, oltotta el fényét eső vagy homokvihar! Jeeves pillantása az ablak felől Leonóra ágyára fordult. Most már minden időkön át újra, meg újra meg fog halni. Ez a haláltusa nem múlhat el soha. Akásha ez, a titokzatos anyag, amely át meg átsző bennünket s nem tűri az elmúlást. Milyen nehezen és sokára is hal meg egy ember! Leonóra ajkai még bimbózó pirosak s nedvesen válnak el egymástól, mintha kislány lenne. De az orvos már vizes vattacsomót tesz a szemére, hogy szemgolyói ki ne száradjanak. Az orvos aztán elmegy s Clayton Jeeves magára marad a halállal, akinek döntő tettét most már kegyetlen őszinteséggel kívánja. De a halálnak van ideje s kéjesen kóstolgatja áldozatának ifjúságát. Egy lélegzetvétel... aztán még egy... nehéz hörgés a legmélyebb mélységből... most könnyed és gyors lélegzetvételek sorozata következik, mintha egyszerre minden jóra fordulna. A titok, amely különben szinte soha fel nem tárul az ember előtt, az elnehezedő szív dobbanása ebben az órában egyszerre hallható lesz, egyre ritkábban, egyre hangosabban kopog, mint a ködös távolból idehangzó akadozó órajárás és ingakoppanás. De már közeledik a pillanat, amely nem ismeri az átmenetet s valóságosabb minden más pillanatnál. Egy láthatatlan óriás sokat tudó keze simítja végig Leonóra még mindig élő arcát, - elszínteleníti és összeroppantja...

- Jeruzsálem! - kiáltotta Burton olyan élesen és hangosan, hogy Jeeves is meghallotta. Az út bekanyarodott Jozafát völgyébe s magasan futott a szakadék fölött, amelyet a Kidron patak vágott a Szent Város és az Olajfák hegye között. Lenn a völgyben a buja zöld szín sokfajta árnyalatában zöldségágyak terültek el, mert a város magasan feküdt s a tavasz uralma még töretlen volt. A meder fölött dús tenyészet takarta el a vizet, úgyhogy a patakból szinte semmit sem lehetett látni. Csak a kis Siloa falu fehér házkockái köszöntötték futó gyorsasággal az utasokat. Az út azonban bal kéz felől hagyta az egész derűt s egyre magasabbra csavarodott fel a ciprusok és a vad formákban görbülő olajfák komolyságába, amelyektől a hegy nevét kapta. Most a zsidó sírmező vonult el előttük tízezernyi kőlapjával. A sírbálák szoros tolongásban álltak egymás mellett, - a hűség dúsan bevirágzott kőbányája volt ez. Jozafát földjéhez simulva, a feltámadás völgyében pihentek elmúlt évszázadok és évezredek hívő halottai. A világ minden országából jöttek ide, messze tengereken túlról, hogy okos megfontolással Jeruzsálemmel szemközt válasszák ki nyugvóhelyüket. A világ minden halottjai közül az ő útjuk lesz a legrövidebb a feltámadásig, csak annyi lépés, amennyi a völgyig vezet. Aztán az utasok szeme elé tárult Absolon különös emléke, a felborított serleg, amelynek kitörték a fenekét. Amikor Jézus lenézett ide, ez az emléke már éppoly roncs volt, mint ma. És bizonyosan lenézett ide onnan fentről, Getsemane ciprusligetéből, a megpróbáltatás helyéről...

A leglenyűgözőbb igézet azonban a másik oldal felől indult el, onnan, ahol a völgy fölött emelkedő sziklákon az égi és földi Jeruzsálem ebben az órában mintegy összeolvadt. A hegyekből felhők szálltak fel s prófétai fényben áradó tömegük a város nyugati része fölött pihent. A nap, még messzi a lenyugvás órájától, felitta a mennyei kezek minden aranyát s az egészet leszórta a templom terére. A tér mögött álló tornyok, kupolák, minaretek visszahátráltak s fényüket önzetlen csillogássá szelídítették, amely csupán a tér széles középpontját hangsúlyozta valósággá, s szinte csak szolgált a szent helynek, amely önálló, felfokozottan élő városként emelkedett ki a másik, gyengébb életű és jelentéktelenebb város hátteréből. Az Omar-mecset, amelynek sokszögletű épülete Moriah áldozati szikláját burkolja be, lángolt a nap tűzvészében. A tér déli végében álló Lánc-mosé ibolyaszínű délutáni árnyékok üvegharangja alatt csillogott. A tiszta levegő hatása olyan volt, mint egy nagyítóé: minden apró részletet meg lehetett különböztetni. A nagy mosé előtt a karcsú oszlopok és csúcsívek megfoghatatlan térszerűséggel szökkentek fel a magasba. A szikla kék és barna színei közül kibontakozott a vakító városfal s zárt keretbe foglalta ezt az arannyal átitatott képet.

Shepston őrnagy rákopogott a sofőrre s megállíttatta a kocsit. Valamennyien némán nézték a glóriájában lobogó Örök Várost. Jebu, Urusalim, Jerusolajim, Cion, - akárhogy is hívták, ez volt a kezdet- és vég nélküli város, régibb a legrégibb emlékezetnél, - város, amely volt, van s mindig születik is, mint az Isten, aki összegyűjtötte népét a Moriah-szikla körül, ahol Ábrahám felkészült hitének súlyos áldozatára. Legrégibb királyukat reánk maradt neve szerint Melchisedeknek hívták, - igazságos király volt s a liturgia máig is úgy őrzi emlékét, mint a Messiás ígéretének első sugarát. Téba és Karnak templomait hatalmas munkával építették fel újból a romok közül. De újjáépíteni csak azt lehet, ami meghalt. Róma és Athén modern városok, közepükben muzeális romokkal. Jeruzsálemnek, a napfényben lobogó magasra épített városnak azonban nem voltak romjai. Nem vedlette le magáról elmúlt korszakait, mint valami kőből való bőrt. Cion leánya mindig újra meg újra fényben állt, újra meg újra parton hevert. Nebukadnezar tűzcsóvái, Titus csákánya, Hadrianus ekéje végigszántott rajta. De igazi léte nem függött tényleges fennmaradásától. Aki ennek a városnak idejét számlálta, egyben az Isten idejét is mérte, - de ez az idő időtlen. Jeruzsálem ókora jelen volt s jelene ókor, annak a tüzes képnek diadalmas összeolvadásában, amely a bámuló angolok fegyelmezett lelkét a csoda leheletével - nem, igazi megrendüléssel töltötte el.

De amikor a kocsi újból megindult, Jeeves tudta, hogy ezen a csütörtökön senki és semmi sem fogja megmenteni a közelgő rohamtól. Ugyanezzel a bizonyossággal tudta, hogy soha még ilyen roham nem fenyegette. Ki tudja, talán nem is tér többé magához az absence-ból. Hát akkor ne térjen! De minden félelme és szégyenkezése ellenére Clayton Jeeves egy kérdés különös érzését cipelte magában s a kérdést magát éppoly kevéssé ismerte, mint a választ, amely utána vágyódott. De ez a görcsös kívánkozás a névtelen megvilágosodás után bátorságot öntött lelkébe a közelgő veszéllyel szemben.

Harmadik fejezet

A TEMPLOMTÉREN

- A jövő héten eltűnök innen, hallja Clayton... Nagyon kedvező megbízást kaptam egy közép-európai útra... És akkor egészen egyedül lesz, és senki sem törődik többé magával... Egyébként ne képzelje, hogy azt képzelem: majd nagyon hiányozni fogok magának... Hogy maga mennyire megnehezíti az ember dolgát... Most igazán rendkívüli emberekkel hoztam össze... Mindenki hiánytalanul bajtársias volt... Maga meg süketnémán, gőgös elutasítással ül közöttük, valami sápadt arcú keresztre feszített szent, élő szobra a türelmetlenségnek és rossz nevelésnek... Higyje el, Clayton, megértem az állapotát... De ilyen módon nem lehet tovább csinálni ezt a dolgot, ez tisztára hóbortosság... Úristen, ha legalább tudnám, hogy igazában mi baja van...

- Semmi bajom sincs - mosolygott Jeeves merev barátságossággal s hosszú léptekkel haladt előre.

A Cion fellegvár mellett betértek az Óváros bazárutcájába, amely komor falak és korhadt gerendák alatt számtalan bukdácsoló lépcsőn vezetett délkelet felé, a templomtér alapfalaihoz. Az utca keskeny erében csodálatos hajlékonysággal szorongott egy kétágú emberfolyó, az egyik le, a másik felfelé hullámzott. Ámbár csakúgy, mint a kelet többi bazárjaiban, itt is kereskedők kínálgatták áruikat a barlangszerű, fekete boltok előtt, rekedt szakácsok nyújtogatták az emberek orra alá az olajtól párolgó nyeles serpenyőket, utcai árusok rohantak szenvedélyes vadsággal, hosszú rudakon himbálva kosaraikat, és szamarakat, kecskéket, juhokat tereltek a sűrű tömegen át, - Jeruzsálem bazárutcájában valahogy mégis megfontolt komolyság és ünnepélyes nyugalom uralkodott. Az emberek magasztos közömbösséggel néztek maguk elé, s ringatózó járásuk ütemét semmiféle kereskedői csábítgatás nem tudta megzavarni. A tömeg egymáshoz préselte Dorothyt és Jeevest.

- Nem éppen megtisztelő számomra, hogy egy szikrányi bizalommal sincs hozzám - mondotta Dorothy.

- Ó, maga olyan nagyon-nagyon jó volt hozzám, - felelte a férfi elfulladva - nem is tudom, hogy köszönjem meg...

Fanyar utóíze volt ezeknek az üres szavaknak, de a mögöttük lappangó hála igazi volt, - a súlyos beteg hálája az enyhítő simogatásért. Jeves most egyszerre úgy érezte, hogy először látja Dorothy szemét. Az asszony levette fejéről a sapkát. Jeeves meghatottan nézte ébenfekete hajában a szürke fürtöt. Ez az asszony minden segítség nélkül verekedte át magát az életen, duzzad az erőtől, okos, bátor és nem kevésbé magános, mint ő maga. Frissen lélegző, erőteljes ember lépked itt mellette. Amikor hozzáért, vékony fulárdselyem ruháján keresztül érezte e baráti test melegét. Átszaladt fején a gondolat: nem ez-e a menekülés? Ha az új indulással kiszakítaná magát a múltból? Ha egy asszonyhoz menekülne? De még mielőtt lényének egész forróságával elkergette volna magától ezt a gondolatot, úgy látszott, hogy a gondolat már át is ugrott Dorothyra, aki mintegy tiltakozva eltávolodott Jeevestől.

- Figyelmeztetem, Clayton, hogy eszem ágában sincs beavatkozni az életébe. Ha rosszul esik, hogy nem eléggé őszinte hozzám, ez csak azért van, mert... mert némiképp becsülöm magát, mint művészt...

Összekuszálódott embercsomó hömpölygött feléjük s megállította őket. A tömeg közepében ott lépdelt az első jelenség ama három közül, amely Jeevesre oly rendkívüli hatással volt a templomtér felé vezető úton. Tekintélyes külsejű férfi volt ez az első jelenség, pompás redővetésű égszínkék burnuszt viselt, s utcagyerkőcök és koldusok uszálya követte. Valamelyik effendi lehetett, valószínűleg az ország nagy földbirtokosai közül való. Jobb kezével selyem esőernyőt szorított a melléhez, baljában egy csomó piaszterdarabot táncoltatott. Olykor-olykor egy vagy több pénzdarabot hajított oda rongyos kíséretének, amely tüstént hajba kapott a zsákmányon. Ő maga azonban egy pillantásra sem méltatta a csőcseléket s redős, kék burnuszában hosszú léptekkel úgy haladt, mintha lábaival a talajt tapogatná. Szakállas, szép úri arca diadalmas derű fényében sugárzott. Dorothy ámulva fordult utána.

- Mint valami legendabeli király... Bölcs Salamon, vagy Harun al Rasid... Ugye?

Jeeves is hosszan nézett az égszínkék király után, mintha jól be akarná vésni emlékezetébe a nagyszerű figura képét. Dorothy hangja egyszerre megint melegebb lett:

- Jól tudom, hogy mi baj van magával, Jeeves... Megint neki kell feküdnie a munkának, ennyi az egész... Az után, ami történt, valami nagyon nagy dolgot fog alkotni...

- Bizony, Dorothy, nemsokára megint rákényszerülök a munkára, azaz valami cikket kell írnom, amit talán a maga baráti segítségével el tudok majd helyezni...

- Minek ez az öngúny... Hiszen nagyon jól tudja, hogy mire gondolok...

- Amire gondol, az mindörökre elmúlt... Leonóra magával vitte. Amit pedig itt hagyott bennem, az… az minden egyéb magyarázatot fölöslegessé tesz…

- Megengedi Clayton, hogy egy kissé tapintatlan legyek?... A szobájában egész halom bibliát, magyarázatot és vallásos művet láttam... Ilyesmit az ember nem azért szerez meg és olvas, mert öröme telik benne... Azt remélem, hogy sikerült végre olyan anyagot találnia, amely mindenképpen megfelel magának... Mert hiszen maga aztán igazán nem tartozik a hétköznap mikroszkopizáló vizsgálói és unalmas lelki életünk kutatói közé...

- Téved! Nem keresek semmiféle anyagot - tiltakozott Jeeves élesen. - Nagyjából tudom, hogy mennyit értem valamikor... Eléggé büszke is vagyok arra, hogy egyetlen dolgomat sem írtam anélkül... anélkül... utálatos kifejezés... nem írtam semmit ihlet nélkül...

Dorothy láthatóan megütközött a szón:

- Az én szakmám az, hogy közlöm, amit látok és hallok... Éppen ezért nem nagyon tudom elképzelni, hogy miféle dolog lehet ez az ihlet...

- Absence és Akásha együtt - préselte ki a torkán eltorzult arccal a férfi.

Most egy alacsony, fészerszerű helyiség előtt álltak, amely - feketén és nyitva - szinte bele volt vájva egy roskadozó házba. A rövidlátó Jeeves a sötétségben először semmit sem látott. Hátul a helyiség mélyén már-már kialvó széntűz parázslóit. Aztán lassanként kivette valami rúddal forgatható malomszerű alkotmány körvonalait, amely az üreg közepében állt. Meztelen testű óriás hajtotta a malmot; karjait