Barbara

By Franz Werfel

Bár a regény címe Barbara, mégsem Barbaráról szól a regény, hanem a Barbara dada által nevelt Ferdinandról, aki katonacsaládba született, és özvegy ezredes apja mellett Barbara neveli. A regény a fiatal Ferdinandról szól, aki apja akaratának megfelelően lesz katonatiszt, és darálja be az I. Világháború összes borzalma. A regény négy "élettöredékbe" foglalt része egy-egy rövidebb-hosszabb epizódját meséli el Ferdinand életének, s ezen keresztül az I. Világháború korának és benne Közép-Európa történelmének legmélyebb bugyraiba. A mű hatalmas tabló az emberről, a háború borzalmairól, a kisemberről, akit a politika játékszerként dobál, sorsokról, egy letűnő kor embereiről, az emelkedő kommunista eszméről és első próbálkozásáról a hatalomba kapaszkodásról az 1920-as években. A regényt keretbe foglaló történet egy hajó fedélzetén kezdődik, s ugyanott végződik. De micsoda változás van e két út és a fedélzeten álldogáló Ferdinand lelke közt. Werfel nagyregénye üszkös történelmi tabló az 1900-1920 közötti Európáról, arról, hogy az emberi lélek milyen mélyre képes ereszkedni...

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Feb 8, 2018
• ISBN: 9789634740971

Book preview

Franz Werfel

BARBARA

fordította

Braun Soma

BUDAÖRS, 2017

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-097-1 EPUB

ISBN 978-963-474-098-8 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2017

a mű eredeti címe: Barbara oder die Frömmigkeit

első kiadás: 1929

első magyar kiadás: 1933

a borító Egon Schiele (1890 - 1918) Wally Neuzil portréja

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Első élettöredék

Első fejezet

Honnan? Hová?

Amikor a Matapan fokot, a Peloponnészosz déli csúcsát elérik, minden hajó, még olyan magasztalt luxusgőzös is, mint az »Assuan« kissé inogni kezd. Az útnak ez a része többnyire késő estére esik és az utasok jó időben abban az élvezetben részesülnek, hogy az alig észrevehető himbálódzás még mélyebb álomba ringatja őket.

Ma azonban egy meglehetősen hangos társaság, inkább kiállta ezt a kis kényelmetlenséget, semhogy ebben az órában, szokása ellenére lefeküdjön. Az éj szakának e rajongói nagyobb részt egy tekintélyes filmszínészcsoport és művészi és üzleti kísérete Afrikába utaznak, hogy ott eredeti környezetben oldjanak meg egy sok millióba kerülő feladatot. Kezdve a díván az epizódszerepeket játszóig, mind tengert járt ember akiket érdekes foglalkozásuk ide-oda hajtott már néhányszor a világrészek között. A társaság öntudatos lármájába burkolva a bárban és az odanyíló szalonban ül. A hajózenekar szaxofonjai repedeznek, a dob dübörög. Néhányan táncolnak. Fogadásokat kötnek, hogy meddig bírják az ingadozó hajón. A párok hasztalanul küszködnek egy ideig, aztán elvesztik lábuk alól a padlót. Mivel most úgy látszik, kellemetlenné kezd válni a dolog, újra fogadnak, hogy ugyan kit kényszerit majd a sors elhagyni a társaságot. De mindenki állhatatosan ott marad. Csak éppen hevesebb lesz valamivel a vidámság.

Ekkor felemelkedik helyéről Ferdinánd R. doktor, aki barátságosan csendben üldögélt a dicsekvő társaságban és figyelmesen hallgatta hányaveti történeteiket. Mosolyogva köszön és eltávozik. A hajóorvos a személyzethez tartozik. Mint hivatásost gyanú nem ér heti. Megelégelte és pihenőre tér. Úgy látszik senki sem vesz tudomást eltűnéséről. Ferdinand R. doktor azok közül való, akiknek meg van az erénye, hogy nem vonják magukra a figyelmet. Az utazás kezdetétől fogva mindnyájan egyetértenek abban, hogy nagyon helyes ember. A hölgyek hozzáteszik még, hogy azon kívül nagyon szép is.

És valóban az is. Kék tengerész egyenruhájában mutatós. Keskeny csípői, járása, mely sohasem hanyag, vagy öntudatlan, udvariasan figyelmes arca, mind arra vall, hogy Ferdinand R. sokkal gyakrabban hordott uniformist, mint polgári ruhát életében. Mint hajóorvos és helyes ember hosszúra nyúlt estéken át kitart a felfuvalkodottak asztalánál és nem fukarkodik csodáló mosolyával az utasok jegyzékének kiválóságaival szemben. Néha a táncban is részt vesz. És bár nem ügyetlen táncos, mégis úgy látszik, hogy nem annyira élvezetet talál benne, mint inkább kötelességből teszi. A kapitány ugyanis szereti, ha tisztjei a maguk részéről lehetőleg lendítenek a társas életen a hajón. De mégis olyan ember, mint Sonin jól megérzi, hogy Ferdinand R. egész mivolta leküzdhetetlen ellentétben áll a közönséges akaraterő és a nyers érvényesülés korával és társadalmával. Ez a még fiatalos arc, melyen semmi különös, semmi szellemi hangsúlyozottság nincs, mely nem hivalkodik sem magas homlokkal, sem teleszívódott tekintettel, ez az arc az idegenség nyugodt fényét tükrözi vissza és a mai korban legritkább tulajdonságot sejteti: az alázatosságot. Tíz napja már, hogy Sonin egyre élénkebben érdeklődik ezen ember iránt. Az ötvenéves Sonin alaptalanul író hírében áll, aminek a filmtársaság vezérkarában betöltött szabad állása az oka. Jobb lenne jó megfigyelőnek nevezni, mely szónak azonban éppen úgy, mint az »érdeklődni«nek ebben az esetben túlságosan fagyos jelentése van. Nem hűvös érdeklődés, hanem sajátos részvét ösztönzi, hogy meglesse és kikémlelje a hajóorvost. A következő csekélység kötötte le először figyelmét: Megfigyelhette Ferdinand R.-et, amint teljesen mozdulatlanul állt az első osztályú hajószobák folyosóján és anélkül, hogy Sonin köszönését észrevette volna elmerült tekintettel mereven egy pontra bámult. Ez a bámulás, ez az eszelős önmagából kifeledkezés adott neki arra a gyanúra alkalmat, hogy mint az érdekfeszítő regények szakkifejezése mondja, az orvos lelke valami »titkot« rejteget.

Amikor Ferdinánd R. doktor észrevétlenül otthagyta a bárban a társaságot, melynek izgalmát fokozta a hajó szelíden fenséges ingása és a sztár mindig ingerült önérzete, hasonló gyanú az, amely nyugtalanítja Sonint és arra készteti, hogy néhány pillanat múlva kövesse a hajóorvost. Nem törődik a gúnykacajjal, amely felharsan utána. Legbelsőbb meggyőződése, hogy a fiatal embert valami nehéz sorscsapás érte. Talán pár órával előbb, amikor Brindisiben behozták a postát, kapott gondteljes levelet, talán a hajó szikratávírásza vett néhány pillanattal azelőtt kábelsürgönyt valami halálhírrel és a pincér titokban a kezébe adta. Ezzel a sejtelemmel, mely szinte már bizonyosság Sonin elhagyja a bárt. Nem érezte szükségét egy finoman érző ember, akit szerencsétlenség ért, hogy beszéljen egy hasonló gondolkozásúval, aki a luxus és sikerhiénák egy hangú tálkájából közeledik hozzá? Soninnak fájdalmas kívánsága van, hogy bensőségesen beszélgessen most ezzel az idegen, finom emberrel, hogy felajánlja barátságát és valami vigaszos örömet szerezzen neki.

A hajóorvosnak már jókora előnye volt. Nincs a kabinjában, mert a kulcs az ajtón lóg. Sonin megbotlik egy magas lépcsőben a sétafedélzeten. R. doktor itt sem látható.

Közben megnyugodott egy kissé a hajó járása. Tiszta éjszaka von boltozatot az árbocok fölé. A hold északi sarlója már a kelet magasra emelkedett csészéjévé változott. Hosszú keresés után Sonin meglátja, hogy az orvos a hajó elülsőrészén áll, egész elől, szinte az orrában, ahol a fehér, erős falak tetszetős hajlással metszik egymást. Az orr pompás tajtékot verő formájáig az elülső fedélzet a legrútabb része a gőzösnek, mert összevissza hordók és ládák hevernek rajta, padlózatát szenny és olajtócsák éktelenítik és mindenféle kötelek kígyóznak.

Sonin oda akar lépni emberéhez. De visszatartja a félénkség, amely megejt bennünket, ha benső megnyilvánulások tanúi leszünk. Megáll egy horgonycsiga mögött és úgy figyel. Igaz, hogy nincs sok figyelnivalója. A hajóorvos nyugodtan áll a korlát fölé hajolva és kinéz a tengerre. Azután fölegyenesedik és mereven ebben az állásban marad, mialatt a szél hátrafelé lebegteti bő egyenruhaköpenyét. Csak egyszer lép ki nyugalmából, amikor kinyújtja jobbját. Ez a mozdulata szinte ünnepélyesnek látszik. Sonin látja, hogy R. doktor valami fehéret tart a kezében, hogy mit, azt nem tudja felismerni. A kinyújtott kéz azonban hirtelen megrázza ezt a fehér valamit, kis idő múlva beleejti a tengerbe és egyre kitárt ujjai még sokáig ott lebegnek a láthatatlan ár fölött.

Sokért nem adta volna a megfigyelő, ha tudja, mit áldozott fel ez a kéz itt a tengernek.

Második fejezet.

A belső élet

Titok? Nem, Ferdinand nem rejteget ilyet, vagy legalább is semmi érdekfeszítő vagy különösebb titkot. Nagyon igaz ugyan, hogy nemcsak Sonin, hanem többi kollegája, sőt kétszer a kapitány is megfigyelte, amikor teljes magáról elfeledkezettségben, anélkül, hogy a hívó szót meghallotta volna, egy pontra bámult. Egyik-másik akkor azon véleményének adott kifejezést, hogy a doktornak nincs egész rendben a feje. Ez a nézet azonban hamarosan eloszlott, mert Ferdinandot a leg jobb akarattal se lehet álmodozónak nevezni. Szolgálatát pontosan ellátja. Nem szórakozott, nem ideges, van benne valami egyenletes pontosság, amely bizalmat ébreszt. Előzékeny és segítségre kész, amellyel folyton szimpátiát szerez, mely azonban ritkán lépi át azt a pontot, amit csendes és tartózkodó modora megszab. Sonin kivételével azonban, senki se töri fejét a hajóorvoson vagy sejt valami titkot mögötte.

Ha már most nagyon akarjuk, Ferdinandnak tényleg van titka és pedig nagyon ritka és hatalmas emlékező ereje. Nagyon kevés ember van, akiben hasonló terjedelmes és színekben pompázó képkincs él, amely a legkorábbi gyermekkorig ér. Úgy látszik, hogy az el felejtés és beolvasztás lelki tevékenysége jelentősen meg csökkent ebben a természetben. Amikor a többi embernél a múlt tompán elveszett kísérete fölött a pillanat éles melódiája lebeg, Ferdinandnál bámulatos, alig elviselhető egyidejűség uralkodik. Úgy van, mintha leg nagyobbrészt hiányozna belőle a sötétség életeleme, ama bősége a mindennapi halálnak, amelyre életünkben nem kevesebb szükségünk van, mint a víz és szénhidrát adagunkra. Ez természetesen nem állandó álla pót. Ferdinandnak erősebb vagy gyöngébb emlékező rohamai vannak és ilyenkor történik meg vele, hogy mozdulatlanul állva marad, mereven bámul valahova és nem hallja, amikor nevén szólítják. Mint az odaadó nézőt a színpadi esemény, úgy ejti meg őt a holt képek és alakok drámája, melyek benne, akaratától függetlenül, feltámadnak. Említésre méltó, hogy mind ezek a feltűnő képek és alakok ama élettartalomhoz tartoznak, melyet harmincadik éve előtt összegyűjtött. Aki a hajóorvost ilyen rohamaiban megpillantja, attól nem lehet rossznéven venni, hogy nem utasítja el magától a könnyű kételyt Ferdinand épelméjűségében.

Talán minden benső, minden visszaemlékező élet betegség. Nem lehet a száguldó pillanatnak az az értelme, hogy valóságát meg nem ízlelve merev pupillával bámulunk a semmibe magunk elé.

Megyünk az uccán: férfiak, nők, villamosok, kocsik, üzletek, jelenetek, zászlók, hangok! De vannak olyan emberek is, akik semmit sem vesznek észre, a kibogozhatatlan sokaság szenvedélyes csomójából, amelybe belebonyolultak. Nemcsak vakok a világosságban, ha nem fölösleges módon magukban viszik a maguk uccáit, maguk férfijait, nőit, villamosait, kocsijait, üzleteit, jeleneteit és hangjait. Mi célja van a belső képek és arcok ezen ellenpontozásának, mely semmi újat nem hoz és a percek friss menetét csak megzavarja? Ha e mozaikból művészet keletkezik akkor jó! Ferdinand azonban minden inkább, mint művész. Csak sokkal jobban visszaemlékezik, mint a többi ember tényekre, egészen távoli gyakran kicsinyes, többnyire nem fontos tényekre, melyek számára hirtelen a mesterségesen megvilágított élet rikító színeit veszik fel. Talán, amint mondják az emlékezőtehetségnek, az élet helyreállításnak ez a különös élessége betegség! Talán csak fokozott fajtája az egocentrikus hajlandóságnak. Akárhogy is, a hajóorvos kényelmes tengerészélete a tenger egyformasága és a hajón lévő élvező emberiség elősegíti.

A legtöbb ember emlékezőtehetsége, alig terjed öt éves koráig. Úgy látszik, mintha a halálos álom, amely megelőzi születésünket, csak nehezen és vonakodva akarna levonódni az ébredők szemhéjairól. Reggelünk álmáról tudunk legkevesebbet, noha fel kellene tételezni, hogy éppen a fény, a forma, a szín, a világ első behatolása oly hatalmasan megrázták lelkünket, hogy minden későbbi inkább eltompul és feledésre méltó.

Ferdinand most valóban olyan képeket hord magában, melyek még legkorábbi életéből erednek. És ezeket a képeket, csodálatos szelíd érzések kísérik, hasonlóan ama túlvilág életmaradványaihoz, melyeken még angyali szférák harmata csillámlik.

Például egész világosan érzi, amint jól beágyazva fekszik egy fehér gyermekkocsiban és sétálni viszik, egy nyilvános kert főútján. Sajátos, nagyon boldogító helyzet ez, a világgal egyetértő nyugalom, mely soha nem ismétlődik meg többé eljövendő életében, mert sem mi tagja nem lázad fel a kellemes bénultság ellen, mely egész testét akaratlan édességgel eltölti. Ugyanilyen kevéssé tesz a növény becsvágyó erőfeszítést, hogy gyökerétől elszakadjon. Csendes lebegés a kocsi mozgása és az arc mozdulatlan az ég felé fordulva ma rád. Ez az ég azonban türelmetlen száguldó felhő csapat, zajló folyó, melyet a fasor ingadozó platánfáinak csúcsai, mint valami bozótos part úgy foglalnak magukba. Néha eltűnik az ég, mert Barbara nagy arca előtűnik és Ferdinand fölé hajol. És nemcsak Barbara arca, de a finom meggyfaszag is, amely koponyájából kiárad, közeledik hozzá. Barbara blúzának gallérját nagy sötét csat zárja össze, melynek közepén parányi elefántcsontmetszet fénylik. A kis Ferdinánd szeretne oda kapni...

Vagy a papa - a 73 sz. csász. és kir. gyalogezred ezredese és parancsnoka - felviszi őt a laktanya lépcsőin. Ez a lebegő mozgás, melynek átadja magát, ez se fog újra megtörténni. Széles, alacsony lépcsők azok, melyeken a papa lassan és vidáman felhalad; a kaszárnya szép palota volt valamikor. Az ablaknyílások a méternyi vastag falakon lőrésekhez hasonlítanak. A nap fekete kereszteket vet a falra. Fáradhatatlan dobogás és csoszogás uralkodik a folyósokon és a lépcsőkön. Katonák bádogcsészékkel kezükben sietnek fel és le. Mihelyt azonban a papát és őt megpillantják, valami rémület fogja élőkét, lapos képekké merednek és szinte áfáihoz tapadnak. Ferdinand remekül érzi magát a karokban, melyek oly kedvesen viszik és mint valami királyfit az alacsony emberiség fölé emelik, Amikor Barbara kezét fogva belép a kaszárnyába a papáért, a katonák tiszteletteljes, vágyódó félelmet ébresztenek benne. Most azonban büszkén elfordul tőlük. Tekintete a papa kék zubbonyán nyugszik, csodálkozva nézi végig a fényes gombokat, elmerül az egyenruha gallérjában, amelynek széles, szépen hímzett arany paroliján jobbra és balra három, három ezüstcsillag pompázik. Az egyik csillagon kibomlott egy selyemfonál és lecsüng. (Amíg Ferdinand élni fog, addig lecsüng majd ez a selyemfonál is). A fonál mint valami kaján rendetlenség úgy zavarja Ferdinándot, de nem meri kinyújtani a kezét. A papa arca és álla kíméletlenül borotvált. Barnásveresen fénylik, kicserezve a széltől és esőtől, lovaglástól és a bátorságától ittas tisztességtől. A puha bajusz dúsan borítja felső ajkát. Orra Ferdinand felől nézve nagy és hajlott, mint valami hegyi táj tele szakadékokkal gödrökkel egyenetlenségekkel. Szemöldökei is két dús bajusz homloka alatt, melyet azonban csak ritkán lehet látni, mert többnyire eltakarja a fekete sapka fényes ellenzője. Ha azonban leveszi a sapkát, akkor széles piros forradást hagy hátra a homlokán.

A papa szemeivel már bajosabb a dolog. Akármilyen kicsi is Ferdinand, kerüli hogy e szemekbe nézzen, mert fáj neki. Igazi lövészszemek, magasabbra veszik a célt, elkerülhetetlen élességgel néznek anélkül, hogy odanéznének, de azután puha szeretetreméltó gúnyban oldják fel pillantásukat. Ferdinand nem csalódik. Ez volt a papa arca, melyről sajnos nincsen más képe, mint az az eltörölhetetlen fénykép, amelyet agyában hord. Gyakran elgondolkozik azon, miért halt meg a papa annyira «kép nélkül» és hogy még csoportfelvételt se hagyott hátra neki, amilyent tisztjei társaságában bizonyára több alkalommal készíttettek róla. Helyes mérlegelések után azonban a fiú ezt a képnélküliséget rendkívül jellemzőnek találja az ezredes jellemére.

Harmadik fejezet.

Az ezredes

Ferdinandnak számos emléke van apjáról. Az ezredes arra gondolt, hogy jó katonát csinál belőle. Hússá, vérré váljon benne a katonaélet. így már a négyöt éves gyereket magával vitte, amikor szemlét tartott a laktanya és az ezred fölött. Ilyenkor először a legénységi szobákat nézték meg. A papa minden egyes dolgot megmutatott és megmagyarázott Ferdinandnak. Az ágyakat, vaslábú kereteket, melyeken sárga szalmazsák nyugodott. A fejnél ott feküdt a kemény párna, a takaró és a szürke lepedők szigorúan össze voltak hajtva és hajszálpontosan ki egyenlítve. Az ágy fölött deszkák voltak a falba beeresztve, melyeken feszesen álltak a katonák holmijai: evőcsésze, komiszkenyér, csákó, borjú és a második pár bakancs. Minden ágy előtt ott állt a hozzátartozó katona, mint valami húr, pattanásig feszülten. A papa nem szerette a bejelentett szemléket. Hirtelen és váratlanul lépett be a legénységi szobákba. Ferdinandnak meggyőződése ma, hogy az ezredes nem átlagos tiszt volt. Erre vall már az a nem szokásos tény is, hogy néha kézen vezetett egy kisgyereket, amikor áthaladt a kaszárnya helyiségein. A katonák nyilván azért feszítették meg mint valami húrt a testüket, hogy meg nyerjék tetszését és bizonyítsák milyen szívesen szolgálnak vezetése alatt. Még azok is, akik elkövettek valamit, vagy rossz katonák voltak, összeszedték magukat. A legénységgel soha nem beszélt hangosan és gorombán az ezredes. Megkérdezte az embereket, meg vannak-e elégedve az étellel, lassan odament egyiktől a másikhoz, valamennyit alaposan szemügyre vette, kérdezősködött életkörülményeikről és polgári foglalkozásukról és azután egyesekkel, akik megtetszettek neki, barátságosan, szigorú távolságot tartva, társalogni kezdett. Kiabálni csak egyetlen egyszer hallotta Ferdinand apját. Ez azonban a helyőrségtől távol egy kis vidéki szálloda szobájában történt.

Amikor az ezredes belépett valamelyik legénységi terembe, mindig ugyanaz történt. Néhány percig egye dűl maradt a legénységgel - bizonyos ügyesség kel lett e rajtaütéshez - és rögtön megkérdezte, hogy van-e ott valakinek panasza. Az ezredesnek ez a kérdése jó szívéből eredt ugyan, de ellenkezett az előírással, amely minden panaszt a szolgálati út rögös mezsgyéjére utasít. Alig derült ki azonban, hogy senkinek sincs bá torsága panaszt emelni, amikor kinyílt az ajtó és az odatartozó szolgálatvezető őrmester ijedtségtől kipirult arccal berohant. Később azután zavart jelentéssel azon tisztek is beállítottak, akik alá a megszemlélt csapatrész tartozott.

Valamennyi legénységi szobának egyforma penészes szaga volt, ha mindjárt egész nap valamennyi ab lak nyitva is állott. Benne volt ebben a szagban a komiszkenyér meleg erjedő illata, a kincstári dohány könnyfacsaró páca, a cipőkenőcs, a kenőolaj, a majd nem teljesen elhasznált levegő, melyet semmi szellőztetés nem tud újra pótolni a nehéz férfiálom után, mely ködfoszlányokhoz hasonlóan áthúzódik a szobán és a kis petróleumlámpák kormos bűze.

Voltak azonban helyiségek a kaszárnyában, melyek jobban tetszettek Ferdinandnak, mint ezek a termek. Kellemes élet volt a századkonyhákban. Óriási kondérok álltak a tűzhelyeken, melyekben gőzölt a leves marhahússal. A szakács nagy kétágú villával kihorgászta a roppant húsdarabot a kondérból, hogy megmutassa az ezredparancsnoknak. A hús rendkívül étvágygerjesztőnek látszott, feketésbarnán gőzölgő levescsöppek csurogtak le róla fűszeres illatot árasztva. A fegyverműhelyben egy őrvezető szétbontotta egy Mannlicher fegyver závárzatát. Csodálatos látvány, amikor a tüzet szóró fegyver belső részei felbomlottak, finoman nikkelezett csavarokra, szögekre, rugókra! Amikor az egészet ismét összeállították, Ferdinand megfoghatta a fegyvert és kezébe tarthatta. Aggodalmas tiszteletteljes fogás sál nyúlt hozzá és letette a lába mellé, amint a katonáktól látta. A fegyvercső szinte a hajáig ért. Nehéz és kemény volt a fegyver és amellett karcsú és szorosan összerakott fából és fémből, megbízható és tele vészé delemmel, tele kitöréssel terhes hallgatással, erős barát, mint az ezredes. Ferdinand különösen büszkének és elégedettnek érezte magát, ha a papa nevelési okokból kezébe adta a fegyvert.

De az istállókban tett látogatás se volt megvetésre méltó. A jól kitakarított, mindig friss szalmával ellátott boxokban ott álltak a tisztek lovai. Kétségtelenül gőgös viselkedést tanúsítottak, amikor figyelemre se méltatták a látogatókat. Hanyagon dobogtak néha hátsó patájukkal a szalmán. A farkuk többnyire előkelőén nyírott volt, a bőrük fényesre kefélt. Mohóság nélkül hajtották álmodozó fejüket a jászlakba, hogy egy kis szénát torkoskodjanak. Az öt éves Ferdinandot meg tanították, hogy egy paripához mindig csak oldalról szabad közeledni. Azután arra is megtanították, hogy egy tiszti ló napi adagja ennyi és ennyi font zabból és szénából áll.

Egész másfélék voltak azonban a fogatok lovai. Kevésbé gondozott boxokban álltak, sokkal szemrehányóbban dobogtak és kapálództak úgy hogy a szalma alól néha a fekete föld is előtűnt. Patáik szélesek, lábszáruk vaskos volt és soha nem kötözték úgy be, mint nemesebb testvéreiknél. Hosszú farkukat mindig csóválták és egyáltalában nem tartották fölöslegesnek a legyeket elhárítani. Kiadósán tudomást vettek a látogatókról, amikor nehéz fejüket lassan odafordították és halálosan komoly pillantásokkal mérték végig a jövevényeket. A kis Ferdinándot nyugtalanították a hatalmas állatok pillantásai. Amikor sokkal később, már mint ifjú, először látta a növekvő félhomályban az Alpokat, anélkül, hogy tudta volna miért, az előfogatok nagy lovaira kellett gondolnia, amikor lassan felé fordították fejüket, hogy megnézzék.

Ferdinand azonban leginkább a «Kedves»től, a pónitól volt elragadtatva. Ha a papának különös jó kedve volt, akkor az istállós tizedes kihozhatta a szer számkamrából a kis nyerget és fölnyergelték a Kedvest. Két gyalogos fogta jobbról és balról és a gyerek többször körülügette az udvart. A Kedves na gyón csodálkozott az ilyen rendkívüli utakon, mert élethivatása különben azon kötelességben merült ki, hogy húzza a talyigán a nagy dobot, amely az ezred zenekar pompás ütemben rezgő osztagát bezárja.

E laktanya látogatások természetesen nem voltak mindennaposak, hanem különös ünnepek, melyekkel a papa, fiát megajándékozta.

Ferdinand azonban otthonával sem volt elégedet len. A szolgálati lakás hét szép helyiségből állott, melyek közül az úri szobát és a konyhát szerette legjobban. Az úriszobában függtek a papa vadászdiadalainak jelei, a zsákmányolás keltét jelző táblácskákkal alattuk. A gyerek nagyon korán megtanult különbséget tenni az agancsok közt. Legtöbbre azonban az óriási kőszáli sast becsülte, amely az egyik könyvszekrény fölött terjesztette ki árny átvető szárnyát. Elérhetetlenül magasan trónolt e rablómadár mozdulatlan misztériuma és jégárt sejtő tisztelettel töltötte el a lelket. Egyik első költemény, melyet Ferdinand megtanult, hazafias dal volt és a következő szavakkal kezdődött:

„Magasan a kőszálról,

Hol csak a sas tanyáz…

Ez a sas - csak ez az egy volt, mert a dal egyes számban nevezte, magasra irányította varázslatos röptét, hogy azután mindörökre a papa úriszobájában fészkeljen. Ferdinand nem kételkedett, hogy ez így van és egész rendjén valónak találta. E szoba bútorai közül maga előtt látja a hajóorvos a kártyaalakokkal szépen befestett játékasztalt és egy kelet-ázsiai lakkdobozt, melyen két porcelán kínai fejével és kezeivel bólintott. A nyelvüket is ki tudták ölteni, parányi, merev kis valamit, amely mint minden kis utánzása a valóságnak, szinte érzéki örömet okozott a gyermeknek. A legfontosabb, mondhatnók legmegszenteltebb tárgy azonban a törpezongora volt ebben a szobában, mely mellett minden alkonyaikor ott ült a papa, hogy hangjegyeket törjön kerékbe.

Az ezredes szánalmas zongorajátékos volt. Ezért kétszeresen megható volt, hogy minden délután feltett valamilyen hangjegyfüzetet és lelkes odaadással és katonás alapossággal dadogni kezdte azt, amit nem tudott jobban kifejezni. Ferdinand azonban himbálózott a hintaszékben. Nem volt szebb, mint hallgatni e félénk, tanácstalan hangokat! Nincs édesebb, mint élvezni a látványt, odaadó gyöngeség állapotában az erőst!

Ez volt az úriszoba.

A konyhában azonban Barbara uralkodott és Vojta szolgált. Vojtából, a tisztiszolgából a mama egyre urasági inast próbált faragni. Annyira sikerült neki, hogy a tisztiszolga megszokta, hogy otthon ne a császár kabátját, hanem kék-fehér csikós kabátot, sőt ünnepélyes alkalmakkor fémgombos frakkot viseljen. Ez természetesen hamis feltüntetése volt a tényeknek, mert természete szerint Vojta megmaradt javíthatatlan pipakupaknak, amint az Érchegységtől délfelé a Cattaroi öbölig a tisztiszolgákat nevezik. És minden tekintetben összekötő tag maradt a házi és a katonai dolgok közt. Mint legnagyobb kincsét egy gyöngyház berakású harmonikát őrzött, melyet fehérneműbe csórna magolva tartott. De hiába volt ez a drága kísérőszerszáma, dalait többnyire szabadon énekelte és ezek olyan beláthatatlanul számosak voltak, hogy nem lehet el hárítani a gyanút, hogy sok esetben Vojta maga költötte énekeit. Emellett szól az a körülmény is, hogy énekei szeszélyes tartalmát kizárólag fájdalmas dallamokba burkolta. A legszomorúbb mollhangon panaszkodott a melódia, amikor ezt énekelte:

„Pucoló rongy,

Pipafödél,

Megesz egy nap három kenyért."

Ilyen badarságot még a nyugodt Barbara is kegyesen megmosolygott.

A papa körüli képek szövedéke aranyosan ragyogó színekkel egy középpont felé sugárzik. Ennek a hajó orvos egyik legkorábbi emlékének kellett lennie, mert azon fényérzés kíséri, amely földöntúli lebegésben re meg. Ferdinand, a mama és Karolin néni között, rugós bérkocsin, izgatott, zászlókkal borított utcákon át kocsizik. Az út az Invalidenplatzra vezet, ahol a nagy katonai ünnepségek lezajlanak. A gyermek nem tudja, mi történik. De napok óta lázas izgalom uralkodik otthon és most beláthatatlan embersor veszi körül hetyke fölvonulásukat. Ekkor sejti a gyermek, hogy valami nagy, lelkesítő dolog történik, mintha a lobogó zászlók tömegében az ég összekeveredne a földdel. Az Invalidenplatzon lombokkal díszített tribünök emelkednek. Ferdinandot kiveszik a kocsiból. Most a két nő között egy páholy korlátján ül és maga előtt látja a szürkészöld óriási mezőt. Egész távol a zászlóaljak mozdulatlan falai állnak. Ágyúlövések kalapálnak a szívén. Ekkor azonban, még sokkal ijesztőbben, mint az ágyúlövések, egy magányos kürt rémkiáltása hasit bele a kínos várakozásba: a disz jel. Most egy csoport lovas nyomul elő egy kissé a mezőn és nyomban kővé mered. Valamennyi zöld tollbokrétát visel. Néhány ló hosszal a csoport előtt azonban fényes lovasával egy szürke áll szoborként. Ki ez? Főherceg, maga a császár, Isten követe? De akárki is, e jelenség előtt min den földinek el kell olvadnia. Karolin néni rövid kiáltást hallat és a mama sir. Megrendítően dübörög a zene és a díszmenet elkezdődik. A lovasság csörömpölő villámai fájnak és túlságosan vakítanak. Ferdinand behunyja szemét és várja a papát. Egyedül tűnik fel barna lován az ezredes. Csak a kürtös és a törzsőrmester követik. Az ezred kifejlődött sorai messze hátul maradnak. Papa arany csákója felvillan. És most lassan leereszti karját a szürkén ülő égi jelenség előtt. Hősies szépségű és méltóságú üdvözlés ez. A végtelen téren úgy látszik mintha egyedül volna az ezredes a felséges lovassal.

Az istenek találkozása, akik közül a papa az egyik, megborzongatja a gyereket...

Negyedik fejezet.

Kép és megsértése

A mamáról van egy fényképe Ferdinand R.-nek, de csak a múlt év óta. Sajátságos dolog! Egy napon utazási szolgálata elvégzése után a Lloyd irodában, Alexandriában ajánlott, agyonbélyegzett levelet talált, mely Ferdinandot már a fél világon át kereste. Mielőtt a levélhez mellékelt képet megnézte, elolvasta az Írást, mely nemcsak tört németséggel, hanem különös helyes írással is készült:

Buenos Aires, 1927. 2. 17.

Nagyon tisztelt Doktor Úr!

Boldogult nagybátyám uram, az itteni földbirtokos és volt osztrák-magyar százados Veselovich Bogdán elhalálozása után utolsó kívánságának teljesítésében bátorkodom csatoltan elküldeni a mellékelt fényképet. A kép Nagyságod boldogult édesanyja, aki 1898ban itt halt meg élete virágjában. Nagybátyám mindig híven megőrizte a képet és emlékét. Végső akaratát ezennel teljesítve elnézését kérem a helytelen fogalmazásért.

Mély tisztelettel:

Veselovich Milán, mérnök.

Ezt a levelet Nagyságod szülővárosa rendőrkapitányságának küldöm.

Ferdinand csak szállodai szobájában merült el a kép szemlélésében. Juan Herero műtermében, Buenos Airesben készült és akkori szokás szerint fényes papírra másolták. A felvétel hátterében, díszletszerű táj vetett árnyat, amely Nápolyra emlékeztetett. A mama teste a kilencvenes évek báli ruhájába volt beszorítva, amely mélyen kivágva, a vállakat merev ujjfélékkel koszorúzta. Darázsderék, hosszú fehér glaszékesztyűk, nehéz karperecek, legyező aranyzsinóron, szintén ehhez a korhoz tartoztak. Milyen furcsa, hogy a huszonnégy éves szépasszony vonásai is valójában öregnek tűntek. A képen megörökített arc az évekkel nagyon sajátságos öregségi változáson ment át. Csak a buggyos karú és magasan felbodorított haj disz letűnt divata idézte elő ezt a hatást? Van egy titokzatos törvény, amely szerint az elhaló élet képeinek sem szabad a kortól égé szén érintetleneknek maradni és a maguk módján részt kell venniük a pusztulásban, amely eléri a személyt, akit ábrázolnak? Mit tudunk mi egyáltalán a kép és az élet kapcsolatáról? A képek is lények. A fényképező lencse végtelen vékony bőrt húz le az emberről, vagy jelenségről és ez fejlődik ki azután képpé. Szemünk lencséje sem cselekszik másként, az emlékképek, melyeket bensőnkben előhívunk, nem üres »képzetek«, hanem ki fürkészhetetlenül finom testiségek telve saját élettel. Eme ismeretlen viszony mély gondolati megsejtésével Ferdinánd azon elhatározásra jutott, hogy csak korlátozott mértékben ismeri el anyját az előtte fekvő fényképen. Az a kép, amelyet magában hordott a ma máról, megbízhatóbb és helyesebb volt. Ha elgondolkozott rajta, persze kevésbé nevezhette képnek, mint inkább érzéki megjelenítésnek. A mama úgy jelent meg neki gondolatában, mint ahogy az emberek megjelennek a vaknak; mint hang, mint illat, mint mozgás. Egészen ellentétben a papával és Barbarával, akik teljes optikai valóságok voltak, úgy látszott, mintha a mama gyermeke előtt a bizonytalanságba akarna visszahúzódni. Még a kép sem nézett a szemébe és elfátyolozta ma gát. Elszenvedett sértés következménye volt a halottnak ez a cselekvési módja? Az ötéves Ferdinand szülei civódásában apja mellett foglalt állást, ami nemcsak az ezredes csodált személyisége miatt volt így, hanem Barbara hatására is. Nagyobb ellentétet, mint a mama és Barbara bajos is elgondolni. A mama egyáltalában nem volt vallásos. Nem sokat törődött Istennel, ha nem is vonta ki magát e tekintetben a reprezentálás alól. Szerette az életet, az embereket, magát és mindenek előtt a társaságot. Vendégeket várva átmenni a szélesre ki tárt, kivilágított szobák során, virágokat osztani szét a vázákban, térítőkét lesimítani, utoljára még mindent megfelelő világításba helyezni - ezek voltak az örömei. Ilyen estéken Vojtának urasági inasruhát kellett magára ölteni és Barbara is kényszerült előkelő komornát játszani és fehér fodrot dugni a hajába. Izgalom uralkodott a házban és nyilvánvaló volt, hogy Ferdinánd bosszúságára senki sem foglalkozhatott vele. A megmaradt nyalánkságokon kívül az nyújtott némi vigaszt, hogy nemcsak ő, hanem a papa is szenvedő részese volt az ilyen ünnepélyeknek. Megakadályozták abban, hogy kinyissa a zongorát, nehogy a bekeretezett képek és dísztárgyak rendetlenül álljanak ezen a bú tordarabon.

Ferdinand szobája szülei hálószobája mellett volt. Reggel, ilyen társas összejövetelek után hallhatta, hogy a papa óvatosan, szelíden panaszkodott. A mama azonban úgy látszott, hogy a legcsekélyebb szemrehányásra mindjárt megharagszik. Az életöröm világából való, arisztokrata körökből, minden rokona olyan ember, aki keresi a szépet. A papa azonban reménytelenül »kincstári« és aminek nem kevésbé elvetendő valaminek kellett lennie, a csász. és kir. töprengő«. Ferdinand, aki nem tudta megérteni a szavakat, csak a hangzásukat, gondolkozás nélkül apjának adott igazat. A ma ma erősködő hangjában volt valami, amit elitéit. Amikor ez a hang egyszer szemére vetette a férjnek, hogy ötven évével nem értheti meg egy húszéves nő világnézetét, akkor a papa változtathatatlanul magas koránnak ez a megállapítása mély szorongással töltötte el a gyermeket.

A kapitánnyal, Bogdan bácsival is sajátos viszonyban volt Ferdinand. El kellett ismernie magában, hogy a dragonyos szebb egyenruhát viselt, mint az apja. Különösen amikor teljes díszben, sisakosán, széles pallossal jelent meg, nem lehetett elvetni ezt a megismerést. Bármilyen kedvesen viselkedett Bogdán bácsi a gyermekkel szemben, bármilyen bőkezűen és gyengéden meg is ajándékozta, Ferdinand nem bocsátotta meg neki a fényesebb egyenruhát. Az egyenruha miatt volt rá féltékeny a papa érdekében.

Két körülmény táplálta ezt a féltékenységet. Az első, homályos, abban a bosszankodásban rejlett, melyet Ferdinánd érzett, amikor a mama szokatlan órában elküldte Barbarával bevásárolni. E kevéssé kívánt ki menőket Bogdán bácsinak köszönhette, mert mindig olyankor kaptak ilyen megbízásokat, amikor a kapitány látogatóban volt a mamánál. A másik körülmény a lovakkal volt kapcsolatos. Bogdan bácsi egyszer engedélyt kapott a papától, hogy megmutathassa a gyereknek százada istállóit. Ferdinandnak vérzett a szíve. Valóban a lovaknak ezt a pompás palotáját, ezeket a nemes, ficánkoló paripákat nem lehetett a gyalogos kaszárnya lovaival összehasonlítani. Azért vitte csak magával a Bogdan bácsi, hogy lebecsülje apját és azt, ami hozzátartozott?

Amikor ismét hazatértek, a következő beszélgetésre került a sor a kapitány, mama és Ferdinand közt.

- No, bubi, - a mama a hintaszékben himbálózott, - ugye nagyszerűek ezek a dragonyosok?

Bogdán igyekezett közvetíteni:

- Ne túlozzon kérem, kedves Olga! A fegyverek királynője mindig a gyalogság marad. Ez dönt majd az elkövetkező komoly esetben.

Mama sokáig nézett a kapitányra, mialatt abban hagyta a hintázást:

- Ez az egész modern hadügy, amelyről folyton tudományos oktatást kapok, idegessé tesz... Magukat szeretem! Maguk a lovagság utolsó maradványai. Egész jól el tudnám páncélban képzelni magát, Bogdan... fehér ménen...

Mértéktelen, szinte gúnyos kacajban tört ki. Ferdinánd azonban, aki egész gondolkozóképességét összeszedte, hogy hatásosan leküzdje a papa ellenségeit, dacosan elébük állt és kijelentette:

- A dragonyosoknak mégis csak karabélyuk van...

Egyszer, amikor úgy látszott, hogy a mama hiába várja a kapitányt, olyan jelenet történt, amely Ferdinándot rosszkedvűvé tette. Késő téli délután volt és már alkonyodott. Vojta parancsot kapott az ezredes tői, hogy jelentkezzen a laktanyában. Így azután a gyermek egyedül ült Barbarával a konyhában. Ekkor a mama, aki nyugtalanul járkált a szobákban, belökte az ajtót és meghagyta Barbarának, hogy hozzon neki idegcsillapító orvosságot a patikából. Ferdinánd is kifutott a folyosóra kabátocskájáért. Hiszen magától értetődő volt, hogy Barbara magával viszi, amikor elmegy. A mama maga is mindig elküldte vele. Most azonban ingerült hangon kérdezte:

- Mit akarsz bubi, a kabátoddal?

Ferdinand húzódozott. Barbara már a lakás ajtajában állt. A mamának azonban hirtelen haragossá vált a hangja:

- Mi jut eszedbe? Itt maradsz!

Ferdinánd nem tudta megérteni ezt a határozatot és a szigorú hangot, amelyen kiadták. Fájó érzés fogta el, egyedül elengedni Barbarát, mintha így elrabolhatták volna tőle. Sietős mozdulatokkal igyekezett kis kabátjába belebújni. E dacos erőlködése alatt zsémbelő panaszos hangon ismételgette:

- A Babival akarok menni... a Babival... Anyja erős rántással kiragadta tőle a ruhadarabot. Türelmet lenül rákiáltott a dadára: - Ugyan, menjen már! - Az ajtó becsapódott. A kétségbeesett gyerek sírva, sikítva anyjának feszült. Az nézte egy ideig, azután haragos kézzel fölkapta fiát és becipelte a bömbölőt az úriszobába. Ez az erőszakos tett azonban a végletekig fokozta Ferdinand haragját és fájdalmát. Nem tudott magához térni fölháborodásából. Teljes erejéből gyűlölködve bőgött. A sírás mindent elhomályosított előtte, a mamát is. Végre, amikor egy kissé megnyugodott, megint látta anyját, aki nagy szemmel nézte. Most a papa zongoraszékén ült.

- Hát egy cseppet sem szeretsz már, bubi?

A mama kérdése gyengeségét árult el. Egyáltalában nem puhította meg Ferdinandot. Ellenkezőleg. Haragosan dobbantott:

- A Babival akarok menni!

Mama nem vette le róla tekintetét.

- Hát jobb szereted a Babit, mint engem?

- A Babival akarok...

Most azonban dühös könnyekkel telt meg a ma# ma szeme:

- A konyhába való vagy! Ti itt mindnyájan a konyhába valók vagytok. Neki ajándékozlak...

Ötödik fejezet.

A tűz felszítója

Barbara! Utolsó, legtávolabbi kép az élet kapujában. Tél, reggeli szürkület. Tompa ködfény csapódik az ablaknak. Ferdinand fölébred hálós ágyában, mely magasnak és áthatolhatatlannak tűnik előtte, mint valami reménytelen börtön. Fázik, mert lecsúszott a takarója. De még túl kicsi, hogy segítsen magán. Kényelmetlenségtől gyötörten pislog a szobába, amely kopáran, roppant nagyságban elnyúlik, beláthatatlan tájék, irgalmatlan. Az ablakok felől, a sarkokból és tárgyakból valami veszedelmes, ellenséges dolog tör rá, alaktalan lény, mely reszkető füstből, esendő fényből felhőződik össze és lassú köröket von az ágy körül. Ferdinand elhatározza magát, hogy sírni kezd, mint ahogy mindig így tesz, ha bántja valami. De bár kis tagjai összezsugorodtak a fájdalmas hidegtől, nem tud. Mennyire szeretné most megtölteni testét azzal a pompás sivalkodással, mely a bőrét haja gyökeréig bátor melegséggel átizzítja. Hasztalan vágyakozás! Ferdinand először szenvedi el a megbénított élet és az ezt néző szellem állapotát. Hirtelen egyszerre meglát egy emberkét a szoba homályában - nemcsak emberke, de mi másnak nevezzük? Ez az idegenszerű téli reggeli lény, mely még egy gyermek előtt sem látszik nagynak, nyilván szeretne előrenyomulni hozzá. Szerencsére azonban akadályok fekszenek útjában, először is a szék, melyről lelógnak a harisnyák. Ferdinand mereven fekszik. De a teljesen kész lélek, mely ott szunnyad minden gyermekben, tudja, hogy ez a reggeli emberke, ez az istentiltotta valami, súlyos szemrehányás rosszalkodások ért (például nem evésért), amiket egyszer elkövetett. A törpe, összezsugorodott vád határozatlan bűnért, kínosan igyekszik hozzájutni. A téli gőz egyre sűrűbb lesz a végtelen szobában, rágja és kaparja a torkot, lélegzetfojtogató betegség. Ferdinand azonban még köhögni sem tud. Hol a papa és mama, hegy megmentsék? Oly messze, ó, olyan elérhetetlenül távol vannak, nem gondolnak gyerekükre.

Ekkor kinyílik az ajtó és belép Barbara. Rögtön észreveszi Ferdinand szorongatottságát, felhúzza nyakáig a takarót, mélyen lehajol arcához és megtörli homlokát. Azután odamegy a kályhához, letérdel, zörög az ősz szegyűrt papírral, elrendezi az aprófát és gyufát gyújt. Lassan fellobban a tűz, megrázkódik és rágni kezdi táplálékát. Az asszony lassú ütemben nagyobb hasábokat és azután széndarabokat rak a kályhára. A lángok jómódjuk teljes tudatában mérséklik mohóságukat. De ezzel egy időben, mint minden élő, képeket vetnek maguk körül. Lángképek játszanak a falon és barátságosan téli táncot járnak a szekrény fényezett felületén. Már rég eltűnt a köd és az emberke. Barbara azonban, a tűz szítója és őre, felemelkedik. Megóvta Ferdinand életét, hideget, betegséget és halált eltávolított tőle, meghozta a napot. Most kimegy, hogy elkészítse a gyerek reggelijét. Ferdinand sejti ezt és a megmentett ember jóleső biztonságérzésével átengedi magát az álomnak.

Mielőtt azonban Barbara bejött, hogy az élet tüzét felébressze, e szárazra fagyott téli reggel is már hat órakor ott volt a közeli templomban az első misén. A miséző pap nagyon elcsodálkozott volna, ha nem látja arcát a kevés ájtatoskodó között. Bigott, szenteskedő, templomos nő volt? Nagyon igazságtalanok lennének vele szemben, ha annak neveznők. Barbara templomba járt, mert kora ifjúságától megszokta. Amint vannak városiak, akik szükségét érzik, hogy naponta sétáljanak egy negyedórát egyik park fái alatt, úgy látogatta Barbara a templomot, mint egy szent távoli tájat és üdítő helyet, mely a hétköznapi élet közepette fék szik. Azonban nem ez volt a lényeges hitében amely eltöltötte és amiről mit sem tudott. A hajóorvos a következő formulát találta erre: Barbara lelke olyan sejtelem nélkül nyugodott a vallásban, mint ahogy az erdő állata, a levegő madara, sejtelem nélkül él elemében. Amint ezek a lények embernek érthetetlenül közel vannak a természethez, úgy volt Barbara közel Istenhez. E közelség azonban nem mutatkozott semmi szentes viselkedésben, jámbor fohászokban és imákban, vagy szenvedélyes templomozásban, hanem mély, egyenletes csöndes nyugalomban, amely életállapota volt Barbarának, Boldog biztonságérzetből eredt ez, melyből viszont Barbara munkakedve, ragaszkodása és szeretete származott.

Ennek a nyugalomnak fénye legkorábbi gyermekségében átcsapott Ferdinandra, ő is megtanulta megérezni Istent, mielőtt hinni, gondolkozni és kételkedni tudott volna. És Isten nem volt más, mint végtelen biztonságérzés. Isten az álom volt, amelybe elmerülünk, a melegágy, melyben semmi gonosz hatalom nem tehet kárt bennünk, még a téli emberke, a betegségtörpe sem, amely a behatoló ködből felénk lopakodik, Isten a hűséges tűz volt mindenütt és Barbara hatalmában állott meggyújtani ezt a tüzet.

Amikor a dada az ezredes szolgálatába lépett, éppen elválasztották a gyereket. Barbara már túl volt, akkor a negyvenötödik évén. Sajátságos módon Ferdinand emlékezetében nem a későbbi öregasszony képe rögződött meg, hanem az ötvenéves asszonyé. Középnagyságú, egyenes alak többnyire fekete ruhában! Sötétszürke, vékony haj, közepén elválasztva! Szemek, melyekből nagyon ritkán beszélt kedvetlenség és soha ha rag és tagadás, szemek, melyek folytonosan vonzalom mozdulatlan lángjával voltak tele. Ez a vonzalom, ez az állandóság, ez a megvilágosodottság, mi mást jelentettek volna, mint arcot a kegyelem állapotában? Volt Barbarának néhány szegényes, ormótlan szere, melyeket szívesen viselt. Köztük Ferdinandnak egy fekete melltű tetszett legjobban, melynek közepe elefántcsontból kimetszve parányi passziójelenetet ábrázolt. A zavarosan mozgalmas kis kép szemlélése, melynek jelentését nem értette, egyike volt Ferdinand legkedvesebb szórakozásának. És azután a nemes meggyfa gyenge illata. Amikor a hajóorvos aludni akart gyakran elvonult előtte halvány megsejtése ennek az illatnak.

Barbara Csehország déli részében született, kis paraszttanyáról származott és már tizenöt éves korában bejött a városba. Miután három helyen szolgált - mint cseléd, férjhez ment egy jól megtermett emberhez - képe mindig ott függött a kamrájában, - aki csakhamar első szolga lett egy földbirtokos udvartartásában. Néhány év múlva, mialatt férje mellett Barbara is szolgált néhány kastélyban, az uraság szép bizalmi állásba helyezte a házaspárt, amikor megbízta őket egy nagy területen fekvő vadászlak felügyeletével. Mialatt a nagy uraknál szolgáló személyzetet többnyire eltölti a lakájok gőgje, Barbara és férje mentesek maradtak ettől a bűntől és csak a csendes tevékenység és az előkelő fel nem tűnés melyet a világ kiváltságosai megkívánnak, vált hússá és vérré bennük. A természetes alázatot Barbarában semmi kitüntetés, a kegyeltség, semmi bizonyítéka nem tudta megtörni. Amikor férje meghalt, elhagyta a fejedelmi állást és visszatért a városba, hogy megint közönséges szolgáló legyen.

Az ezredesnének dadára volt szüksége. A közvetítő iroda előszobájában mindjárt bizalmat érzett Barbara iránt. Mivel törzstiszti fizetésből nem telik elegendő személyzetre, a mama figyelmeztette a dadát, hogy a konyhai munkát is el kell látnia. Barbara beleegyezett.

Egész történetének ez az eleje, amennyire Ferdinand tudta.

Hatodik fejezet.

Augusztus tizennyolcadika

Ferdinand születésnapja augusztus tizennyolcadikára esik. Minden osztrák nemzedéknek, 1848-tól a nagy összeomlásig, jól ismert dátum, nagy ünnep volt ez, mert az öreg császár születésnapját jelentette, aki a legendás korból megingatlanul benyúlt a jelenkorba. Ennek a napnak különös, örvendetes illata volt. Mindenfelé ünnepet ültek, istentiszteleteket tartottak, diadalkapukat emeltek, virág- és konfetticsatákat vívtak, kivilágítást rendeztek, tűzijátékot égettek. A gyerek pompás születésnapot keresett ki magának és az általános ünneplést a maga ünnepe egy részének érezte.

Egyszersmind azonban az egyes csapatrészek és nemek augusztus havában vonultak a gyakorlótáborba, ahol először hadtestenként harcszerű kivonulások és gyakorlatok voltak, hogy később, nagyobb egységek összevonása után a jelentőségteljes őszi hadgyakorlatokig emelkedjenek. Mármost azon a napon, amikor Ferdinand öt éves lett, apja ezrede az ország egyik, gyógyforrásairól ismert vidékén volt. Az úgynevezett had test gyakorlatok következtek, két hadosztály, amely a főváros hadtestét alkotta, feltételezett harcban állt egy mással és hadjáratot miméit. Az ezredesnek ebben a háborúban hadvezéri szerepe jutott. A két dandár egyikét vezényelte, melyek azt a hadsereget alkották, amit a minden katona sipkáján lévő fehér szalag különböztetett meg a másiktól. Papa és dandártörzse egy nagyon elnyúlt mezővárosban szállásolták be magukat. Ugyan azon helységben volt azonban a hadgyakorlatot vezető hadtestparancsnok törzse is. Röthel báró táborszernagy kedves, mosolygó lilás arcú, öregúr volt, akit inkább életkedve és az élvezetekben való szakértelme tett nevessé, mint kiváló stratégiai képessége. Nagyon tarka törzs volt vele, amely minden komoly tisztet; mint amilyen az ezredes is volt, helytelenítő csodálkozásra késztetett. Természetesen nem hiányoztak a szükséges tisztek, de mi keresni valója volt a lovaglóruhás és kürtőkalapos dámák (még oly szép) gyűjteményének a harctéren? A dolgok állása szerint a tábornok talán nem tudta elutasítani néhány különcködő grófnő kívánságát, akik közelről akartak átélni egy hadgyakorlatot; hogy azonban Magda von Seilern operett csillag is ott feszített a hadvezér törzsében és hogy Siegfried Löwe komikus a fényes úri társaságot minden este borsos zsargonviccekkel mulattatta - az enyhén szólva nem odaillő volt. A meglett korú komoly urak fejüket csóválták. A háborús veszedelemre gondoltak, melyet az újságok félévenként falra festettek. A Balkán, írták »puskaporos hordó«, melynek csak egy szikra kell és az óorosz medve« mohón sandít Konstantinápolyra. A birodalom két felének parlamentjei nem szavaztak meg katonai hiteleket és a magasabb vezetés, amint ez a példa is mutatta, felette gondatlan volt... A fiatal urak ellenben és a tartalékos tisztek el voltak ragadtatva hogy a sáros-göröngyös országutakon hébe-hóba egy elegáns női fátyollal találkozhattak.

A beavatottak természetesnek tartották, hogy az életvidám hadtesttörzs szórakozásai főintézőjének, udvarnagyának és szertartásmesterének senki mást nem választottak ki mint Bogdan bácsit. A »víg Veselovich« már a helyőrségben a táborszernagy kimondott kedvencének számított. Nem csoda tehát hogy a hadgyakorlat idejére rábízták a törzssegédtiszti állást. Igazságtalanság lenne állítani, hogy az ezredesnek ezekben a napokban több baja és dolga volt, mint a kapitánynak. A papa feladata nehéz de férfiasán mesterkéletlen volt, míg Bogdan bácsi többnyire azt sem tudta, hol áll a feje, olyan diplomatikusan bonyolult és szövevényes volt a tevékenység amelyet ki kellett fejtenie. A mama teljesen tisztában volt azzal, hogy Bogdan és nem az ezredes töltött be nehezebb, noha tetszetősebb tisztet. Mama Ferdinanddal és Barbarával egy kis fürdőhelyen nyaralt, mely kocsin alig egy órányira feküdt attól a mezővárostól, ahol a törzsszállások voltak. Alig múlt el nap, hogy ezt a kis kocsiutat meg ne tette volna. Némelykor, ha éppen gyakorlata volt, nem is látta férjét. A tábornok és környezete azonban örömmel fogadták és hódoltak szépségének.

Augusztus tizennyolcadika természetesen ünnep és pihenőnap volt. A napiparancsban részletes programot olvastak fel a csapatoknak: reggel templomba vonulás, nagymise, a hadosztály lelkész prédikációja, azután az ezredparancsnok urak ünnepi beszéde a csapatok szállásán. Délben: jobb élelem kettős adagokkal az altiszteknek, legénységnek és lovaknak. Étlap: lencseleves kolbásszal, sertéssült káposztával és gombóccal, azután szilváskalács. Utána szabad kimenő este tizenegy óráig. Délután négy órától a 73 sz. ezred zenekarának tér zenéje. A műsor számai: először: Indulók, másodszor: Ausztriai falusi fecskék, keringő J. Strausstól. Harmadszor: Nyitány a »Tolvaj szarka« operából G. Rossinitól. Negyedszer: Fantázia »Az eladott menyasszony« operából F. Smetanától. ötödször: A tartalékos álma, nagy katonai zenei életkép. Hatodszor: Himnusz. A sötétség beálltakor: Nagyszabású tűzijáték. Bemutatja, a 8. sz. törzstüzér ezred 1. ütegének legénységei. És esti hangverseny szabad műsorral. Ilyenek voltak az ünnepségek, melyekben a legénységet és a helység lakóit részesítették;

A tiszt urak ünnepi szükségleteiről nem kisebb szeretettel gondoskodtak. Minden egyes tiszti étkező ünnepi lakomát rendezett, a nagy törzs azonban bankettet, melynek menüje legalább nyolc fogásból állott. Már a harmadik fogáshoz gondoskodtak nemes márkájú pezsgőről;

E bankett miatti civódás volt az első felhő, amelynek el kellett homályosítania a szerencsétlen napot. Az ezredest és a mamát természetesen meghívták erre. Mivel a papa a hadgyakorlat alatt brigadéros szerepét játszotta, formailag nem tartozott ahhoz az ezredhez, melynek ő volt a parancsnoka. Nem kellett tehát, hogy ezen a napon ezredének tiszti étkezőjében elnököljön. A mama legnagyobb bosszúságára azonban kimentette magát a táborszernagynál és a meghívás el nem fogadását azzal indokolta, hogy a császár születésnapja alkalmából nem akar hűtlen lenni közelebbi bajtársaihoz. Ferdinand lelkendezett örömében, mert a papa megígérte neki, hogy részt vehet az ezred tisztjeinek ünnepi lakomáján. A mama azonban sírt, tombolt, idegrohamokat kapott, azzal fenyegetőzött, hogy hazautazik, azután megint mást gondolt és megesküdött, hogy ha kell a papa nélkül is megjelenik a tábornoki banketten. Két teljes óráig tartott, amíg az ezredes nyomós érvek legtürelmesebb kimerítésével rá tudta venni feleségét, hogy álljon el e botrányos szándékától, melynek megvalósítása, mint férjet lehetetlenné tette volna.

A megkötött béke azonban csak egészen felszínes volt. A mama megjelent ugyan az ezredbeli bajtársak étkezésén, de sokáig váratott magára. Az ezredesnek, aki Ferdinanddal már félórája ült tétlenül a tisztek között ez nagyon kínos volt. Ez az ünnepi lakoma fér fias, katonai ügyet jelentett és az ezredes ilyen alkalom mai és ebben a társaságban oda nem illőnek tartotta egy nő jelenlétét. Most azonban maga a főparancsnok volt ilyen újításokért felelős, mert asztalánál nem is egy, hanem hét hölgy ült. Mit tehetett volna? Ünnep!

Olga eljött a táborba. Az ezredes nem engedhette el egyedül a kegyelmes úr bankettjére, de az asztal végére se ültethette. Milyen kínos dolog, hogy nem érkezik meg pontosan...

Ekkor megjelent a mama megközelíthetetlen fölényesség fátylába burkolózva. Az asztalnál az alezredes és a legidősebb őrnagy között ült és bámulatos teljesítményt végzett azzal, hogy a lakoma alatt jóformán egy szót se szólt. Szomszédjai egyre nagyobb zavarba jöttek, a hirtelenhangú őrnagy egyszerre sötétpiros lett és mereven elfordult. A papa igyekezett kezdetben meg menteni a helyzetet és megeresztett néhány sánta tréfát. Kötelességszerűen éppen, hogy nevettek rajtuk. Ekkor elkomolyodott és nem nézett fel többé tányérjáról. A kínos helyzetet még csak növelte, hogy az ezredes ellen tétben az érvényes szokással, elfeledkezett, vagy mellőzte, hogy éljent kiáltson a császárra. Az urak suttogtak egymással és gondolkoztak, hogy közölj éke gyöngéden a főnökkel ezt a mulasztást. Lederer doktor, az ezredorvos, azonban, akinek súlyos szava volt lelki dolgokban, fáradt, beszédes kézmozdulatot tett: Minek?

A zavart hallgatás úgy elterült, mint a kiöntött víz az abroszon. Még a különben oly vidám »alsóház«, amint az asztal végén ülőket régi időktől fogva nevezték, sem mert hangosan beszélni. A gyerek jól megérezte szülei viszályát és e viszály elviselhetetlen hatását. De úgy tett, mintha semmiről sem tudna és azzal leplezte zavarát, hogy folyton előszedte születésnapi ajándékait és megmutogatta szomszédjainak. Az ajándék egy levonós képekkel díszített könyv, kőépítőszekrény és jókora, pontosan a valóság után készült lovas dragonyos voltak. Hogy ez az ajándék Bogdan bácsitól származott, azt meg se kell említeni. A tisztiszolgák még nem szolgálták fel a feketekávét, amikor a mama hirtelen felemelkedett. Szinte egyidejűleg az ezredes is felpattant. Egy pillanatra behunyta a szemét és fogait mutatta. Azután azonban széles mosolyt erőltetett magára, és különösen erős hangon kiáltotta: - Egészségükre uraim! - Ily módon sikerült felesége hallatlan botlását, aki nem háziasszony volt itt, kiegyenlíteni. Kimentette magát egy időre a gyülekezetből és követte az előtérbe a mamát, aki a termet minden tekintet nélkül az udvariasságra, elhagyta.

A tiszti étkező a mezőváros nagy iskolájában volt elhelyezve. Ferdinand, ki szüleivel együtt ment, a folyom són különböző madár és rovarfélék képeit látta. A papa ismét visszanyerte nyugalmát. Csak keze, amelyben a cigarettát tartotta, reszketett egy kissé. Ez a kéz azonban szinte mindig reszketett a cigarettával. Nagyon közönyös hangon kérdezte: - Mi a terved délutánra?

A mama egy vádlott dacos és megválogatott szavaival válaszolt: - Igaz ugyan, hogy semmiféle számadásra nem érzem kötelezve magam, de azért kérlek... megbeszéltem egy kirándulást Kleebühlre. Ezt különben te is tudod. Négy órakor megyünk...

- Kik azok a megyünk?

- Ez a kérdés is fölösleges, mert magad is válaszolhatsz rá: - A kegyelmes úr, a hölgyek és más...

- Jobb szeretném, ha a délutáni órákat együtt tölthetnénk.

A mama észrevette a visszavonulást ezekben a szavakban. Azért még szemrehányóbb hangba kezdett:

- Kedves barátom a viselkedésed nem olyan, hogy nekem kedvem lenne ilyen idillre.

Az ezredes bizonytalan szünetet tartott. Mint min den becsületes embert őt is könnyen ki lehetett hozni egyensúlyából, ha bűntudatához nyúltak. Hangja most nyugalom után vágyakozott: - És mikor szándékozol visszatérni?

A mama kifejezésre juttatta, hogy elhatározásában senkinek se szabad valami váratlant találni: - Itt maradok ma este.

A papa nyomban visszanyerte közönyös hidegségét:

- Szóval még egy megbeszélt valami?

- Úgy van, de csak en petit comité a Schlick grófnők és néhányan a törzstől...

- En petit comité? Nagyon szép.

- Elég kellemetlen, hogy te nem jelensz meg velem együtt. De hát te magad zárod ki magad. Mindig a régi mese. Fejbe vered azokat akik jót akarnak neked. Ilyen módon soha nem lesz félig-meddig megfelelő társaságunk.

Az ezredes szemhunyorítás nélkül végighallgatta ezt az ismert nótát mielőtt válaszolt volna: - Az urakkal szemben nekem más fogalmam van kötelességeimről. Holnapra döntő gyakorlatot tűztek ki.

A mama arckifejezésével jelezte, hogy nincs szán dekában semmivel se megakadályozni e döntő gyakorlatot. Az ezredes viszont úgy látszott beleegyezik a petit comitéba. Az idősebb tisztek gondolkozó kurta módján kérdezte: - És hol fogod eltölteni az éjszakát?

A mama kihívó lelki nyugalommal kijelentette: - Veselovich a gyereknek, Barbarának és nekem két szó bát foglaltatott le a szállodában. Állítólag nem is olyan lehetetlen ez az úgynevezett szálloda.

A mama feltevése nem volt helytelen. Mivel e helység közelében néhány gyár és nagy urasági birtokok feküdtek, meglepően tágas vendégfogadója volt. Ebbe a szállodába helyezkedett el a hadtest törzs legnagyobb része is, mialatt a papának és irodájának egy nagyobb parasztházzal kellett megelégednie.

A tiszti étkezőből most zsíros, előzékeny vihogás hallatszott ki, amely rendesen olyan kétértelműségnek Volt a következménye melyet egy »magasabb rangú« leereszkedő közönségesen elmondani méltóztatott. Az ezredes zavartan pillantott az ajtóra, azután alaptalan mosollyal fordult a feleségéhez, mintha udvariasan, súlyos fejfájást leplezne: - Azt hiszem most már mindent megbeszéltünk és búcsúzhatunk.

A mama most kissé megszeppenve kérdezte:

- Látni foglak holnap?

Az ezredes olyan arcot vágott, mint aki nehezen gondolkozik valamin:

- Holnap? Hogyan? Nem, nem hiszem.

Ferdinand, aki szülei beszélgetését túlságosan hosszúnak tartotta, a lépcsőn ült és térdén tartotta dragonyosát. Valami azonban arra késztette most, hogy feláll jón és pontosan megkeresse a közepet anya és apa között. Határozatlanul és figyelmeztetően nézett mind kettőjükre. A mama várt még egy ideig, azután lágyabban és nyugtalanabbul szólt mint különben: - Talán mégis csak lesz holnap alkalom, hogy láthassalak... A gyakorlat igazán nem tart el éjszakáig...

A papa ügy látszott nem hallja ezt a bűntudatos előzékenységet.

Másfelé gondolva állt ott mialatt újabb vihogás hangzott ki az étteremből. A mama ekkor csípősen mondta: - Jöjj, bubi!

Ferdinand engedelmesen lépett egyet. Az ezredes azonban különösen lihegve felkiáltott és egy szökéssel a gyermeknél termett. Magához rántotta és dühösen megszorította kezeit. A mama határozatlanul állt a lépcső legfelső fokánál. Ferdinand akinek apja átfogó szorítása heves fájdalmat okozott, vitézül uralkodott magán és egy hangot sem szólt.

Hetedik fejezet.

A férfi gyásza

Délután sétálni ment az ezredes fiával a szántó földeken. A késői augusztus mély szélcsendje ült a széles síkságon. Már régen betakarították a termést. Még csak néhány földön állt a szalmabábok rajvonala, és kedvelt célt nyújtott a háborút gyakorló gyalogságnak. Nagyon meleg volt. A földből ízes jó illat áradt mint valami kész ételből a tűzhelyen. A papa lassan haladt. A gyermek, aki ebben az időben többnyire fáradt volt, nehéz érzékkel szívta magába a nap ezerszeres képeit: rákot, búzavirágot, útszéli szentképeket, madarak menyegzőit, lombok mozgását, vizes árkokat... Az ezredes séta közben kihúzott néhány kalászt a kévékből és szétdörzsölte szakértő tenyerében. Figyelmessé tette Ferdinandot különböző gabonafélékre: - Mi ez? Zab! És ez itt? Rozs! Ez meg itt árpa!

Mennyire idetartozott papa ezekhez a földekhez! Igaz ugyan, hogy egészen »alulról» jött. Apja nagy nehezen kis intézőségig vitte. Földesúri szokásnak megfelelően az intéző fiából tisztet csináltak. Ősei azonban az idők kezdetétől fogva bizonyára mint jobbágyok tartózkodtak az országban. Talán mély emlékezés ez időkre volt az oka, amiért az ezredes, aki a nap tiszteletére díszkabátot és csákót viselt, lépteit a szegényes kunyhó felé irányította, ahol cserkésző útján egy elhagyott házaspárt fedezett fel. Mama a legerősebben helytelenítette férje ilyen különcségeit.

Az írók a nemek harcának szokták feltüntetni a házasságot. Nem osztályharc-e sokkal gyakrabban? A mama családja a hivatalnoki nemességhez tartozott. E