Az érettségi találkozó

By Franz Werfel

Az ügyésszé lett hajdani diák huszonöt esztendős érettségi találkozója napján összeakad volt osztálytársával, akit, úgy érzi, ő taszított arra az útra, amely a bűnhöz vezetett. Detektívregényszerűen izgalmas pszichológiai regény. (moly.hu)

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Aug 11, 2017
• ISBN: 9789633989906

Book preview

Franz Werfel

AZ ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓ

fordította

Dormándi László

GYULA, 2017

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-398-990-6 EPUB

ISBN 978-963-398-991-3 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2017

a mű eredeti címe: Die Abituriententag.

Die Geschichte einer Jugendschuld

első kiadás: 1928

a borító Wally Neuzil (1894 - 1917) Arnold Schőnberg

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

1. fejezet

Ernst Sebastian, a kerületi törvényszék vizsgálóbírája elnyomta a még csak félig elszívott szivart. Hivatalos ténykedése közben nem dohányzott. És most még hátra van egy kihallgatás. Miután pedig az óramutató már a hatos számjegy felé haladt és a nap sugarai egyre rézsútosabban bombázták a vádlott-széket, amely mint valami megtört ember roskadozott az íróasztal előtt, Sebastian gyorsan akart végezni.

Ezenfelül megígérte Burdának, Johann Burda gimnáziumi tanárnak, hogy a ma esti bankettre okvetlenül elmegy. Valósággal megható volt, hogy ez a Burda milyen hévvel fáradozott ennek a teljességgel fölösleges és céltalan ünnepségnek a nyélbeütésén. Szentimentális ember, aki szinte észrevétlenül cserélte fel az iskolapadot a katedrával... ez volt a jámbor nézésű Burda professzor. Levelének stílusa, amelyben felkérte hajdani osztálytársait, hogy: „a Nikolaus gimnázium 1902-es évfolyamának huszonöt éves jubileumi ünnepségét jelenlétével okvetlenül megtisztelni szíveskedjék", egyáltalán nem volt cicerói tömörségűnek nevezhető.

Sebastian abban a szilárd elhatározásban, hogy az ünnepségre nem megy el, előbb nem is válaszolt a levélre. De Burda személyesen felkereste és gyermekes hévvel kérte az igenlő választ. Ennek a sürgető kérésnek a visszautasítása udvariatlanság lett volna. De ezenkívül Sebastiant anélkül, hogy önmagának is számot adott volna róla, valami megfoghatatlan kíváncsiság is befolyásolta.

Az igazságügyi tanácsos szótárában nagy szerepet játszott az ,,átmenet" szó. Az álomból az ébrenlétbe, a hivatalból a magánéletbe, a szabadságból a mindennapi szürkeségbe való átmenet sok időt igényelt és mindenféle körülményes nehézséggel volt kapcsolatos. Ma is rá kell szánnia legalább két órát az átmenet hosszadalmas műveletére. Minden társas összejövetel első pillanatai, üdvözlés, kézcsók, könnyed társalgás, tettetett fesztelenség, még a megszokott környezetben is kényelmetlen dolog és teljes figyelmet kíván. Mennyivel több önfegyelemre van szükség egy ilyen viszontlátásnál, ahol egy csomó megöregedett s egymást minden ok nélkül tegező ember találkozik.

Sebastian türelmetlenül csengetett és elrendelte a gyanúsított elővezetését. Közben átlapozta az iratokat;

„Feichtinger Klementina uccai lányon elkövetett gyilkosság?" Az ügy meglehetősen homályos. De ennek a homályosságnak talán csak az az oka, hogy nem ismeri eléggé az esetet. Maga sem tudta már hogy külső körülmény, vagy pedig valami belső ellenállás volt-e az, ami tegnap az akták tanulmányozásától visszatartotta.

Szerencsére ez a mai csak az első kihallgatás. A gyanúsított most kerül elébe legelőször.

Sebastian modern gondolkodású jogász volt. Bár azt állította, hogy a vádlott és a bíró között fennálló hadiállapotot a világ semmiféle hatalma sem tudja megszüntetni, de miután a hadviselő felek egyike, a bíró, túlságosan nagy fölényben van a másik felett, az emberi érzés azt kívánja, hogy a hátrányosabb helyzetben levőnek néhány pont előnyt adjon a mérkőzésben. Sőt néhány kollégája rosszallásával szemben egyenesen arra az állításra ragadtatta magát, hogy nem csak az igazságosság, hanem főképpen az igazság felderítésének érdekében is, egyenesen elengedhetetlen, hogy a bíró csapatainak egy részét az ellenséges tábor erősítésére küldje. A vizsgálat szokásos apró eszközeit, keresztkérdéseket, rajtaütéseket, ravasz szócsavarásokat, ellentmondásra csábító csapdákat szívből megvetette, lenézte őket, mint a hajdani kínzóeszközök modern formában fennmaradt csökevényeit.

Ernst Sebastian szilárd elveket vallott, amelyeket szaklapokban már több ízben kifejtett.

Ilyen volt például mindjárt az első kihallgatás kérdése. Felfogása szerint ennek egy fesztelen beszélgetés formájában kell lezajlania. Bíró és vádlott legyenek bizalommal egymáshoz, csak akkor lehet kilátás további eredményes munkára. Ez a bizalom pedig csak akkor jöhet létre, ha a bíró teljes őszinteséggel elismeri és átérzi a még el nem ítélt vádlott emberi egyenrangúságát. Egy teljesen emberi együttlét szándékának kell fennállnia mindkét fél, hangsúlyozottan mindkét fél részéről, hogy a törvény őrzőjének és a törvény ellen vétkezőnek találkozásából kikristályosodhassék a tiszta igazság.

Sebastian valóságos szenvedéllyel ragaszkodott foglalkozásához, a vizsgálóbíró kellőleg nem méltányolt mesterségéhez. Számtalan ízben előléphetett volna már magasabb állásba. Negyven- három éves volt, igazságügyi tanácsos, az udvari tanácsosi címe is esedékes volt már és mindezek dacára ezidáig sikeresen elhárította az előléptetési ajánlatokat. A vizsgálóbírói állás fiatalabbnak volt szánva. Bírói körökben az a vélemény alakult ki, hogy ezen a helyen minden félig- meddig értelmes rendőrtiszt megállná a helyét. Sebastian más véleményen volt. Néhány hónappal ezelőtt maga az igazságügyminiszter hívatta, hogy személyesen próbálja rábírni álláspontja megváltoztatására. Hiába! Suttogták, hogy Sebastian szerénysége tulajdonképpen a legnagyobb fokú gőg. Apja, a monarchia fennállásának idején mint a Legfelsőbb Törvényszék elnöke, az állam legmagasabb bírói székében ült. A fia okos ember és a legjobb társaságban, Ausztria számos kastélyában szívesen látott vendég. És ezzel úgy látszik megelégszik.

A vizsgálóbíró az ajtó felé pillantott és felemelkedett székéről. Elveihez tartozott, hogy az elővezetett gyanúsítottat állva várja, mintha vendéget fogadna.

Az ajtón belépő vizsgálati fogoly Sebastiánnál legalább tíz esztendővel idősebb ember benyomását tette. Az ajtó mellett állva maradt, meg- roskadt térdekkel, lehorgadt fejjel. A bíró már ismerte ezt a mozdulatot és rögtön levonta a következtetést: ez az ember először került ilyen helyzetbe.

Sebastian várt, míg a fogházőr eltűnt, azután tiszta hangon, amelynek érces csengése határozottságot és jóságot volt hívatva kifejezni, a belépőhöz fordult:

- Tehát Adler úrhoz van szerencsém? Jó napot kívánok!

Nyújtotta a kezét. A lehorgasztott fejű ember nem vette észre ezt a mozdulatot. Sebastian azonban nem húzta vissza a kezét, hanem... mintha semmi más célja nem lett volna ezzel a túlzott gesztussal. . . íróasztalának peremére ejtette. Fátyolosán és könnyedén beszélt:

- Lépjen közelebb Adler úr! Az én nevem doktor Sebastian!

A gyanúsított nem mozdult.

A bíró folytatta gyorsan és halkan:

- Mi ma csak azért találkozunk kedves Adler úr, hogy egy kicsit összeismerkedjünk. Ne féljen kérem! Látja beszélgetésünknél nincsenek tanuk jelen. Nincs itt a jegyzőkönyvvezetőm se, a hivatalos óráknak régen vége. Nyugodtan beszélhet. A törvényszék előtt csak azért a vallomásért felelős, amely jegyzőkönyvbe vétetett és ön által láttamoztatott. Úgy hiszem ön tévesen ítéli meg az én szerepemet, a vizsgálóbíró szerepét. Én nem vagyok ellenség. Az én feladatom a tényállás felderítése és nem az ítélet. Ellensége csak attól a pillanattól fogva lehetnék, amikor meggyőződnék az ön ellen felmerült bizonyítékok döntő súlyáról. Erről azonban egyáltalán nem vagyok meggyőződve, Adler úr! Kérem, értse meg jól, amit mondok, nekem nem érdekem, hogy ön ellen erőszakosan vádat konstruáljak. Más az én helyemben most talán ön elé tárná, hogy a törvény enyhítő körülménynek számítja a töredelmes vallomást. Én lemondok erről a fegyverről. Higyje el kérem, hogy én önben nem a gyanúsítottat látom, hanem az embert, aki így vagy amúgy szorult helyzetbe került. Tehát bátorság Adler úr! Foglaljon helyet!

Adler a székhez sompolygott és leült. Ami a vizsgálóbírónak legelőször szemébe ötlött, az ember kopasz feje búbja volt, teli daganattal, kopott foltokkal, mint valami elhasznált edény. A kopaszságot piszkos-szürke, meglehetősen hosszú fürtökből álló hajkoszorú vette körül. Ugyanilyenszínű körszakáll övezte a vádlott arcát. A hatalmásán előredomborodó homlok szinte boltozatosán borult a különleges csiszolású szemüveg fölé, amely mögött hiányos pillájú, gyulladt héjjú szemek pislogtak. Az ember sem kicsi, sem nagy nem volt, ruhája sem jó, sem rossz.

Sebastian doktor bírói tapasztalatainak bőséges arcraktárába nyúlt, hogy ezt az embert elhelyezze. - Talán éjjeli szerkesztő! - gondolta. Azután az iratokból előkereste Adler adatait. Szavainak orrhangú csengése és igyekezete, amellyel tréfás színezetet akart adni beszédének, nem tudták teljesen elleplezni a helyzet kényelmetlen feszélyezettségét.

- Ezeken a kis formalitásokon túl kell tennie magát, Adler úr!

És felolvasta:

- Franz Josef Adler. Született 1884-ben, április 17-én, Gablonzban, Csehországban.

Lassan visszatette a lapot.

- Ön mindössze negyvenhárom éves? De hiszen ez...

A mondat végét elnyelte, mert nem akarta megbántani a vádlottat.

Magában pedig ezt gondolta: - Pontosan annyi idős, mint én! - Ujjaival végigfésülte dús haját és megsimította sima, fiatalos arcát. Azután félretette az iratokat és folytatta a kérdezést:

- Volna olyan szíves Adler úr néhány szóval vázolni iskolai képzettségét?

Á gyanúsított furcsa beszédmodora meglepte. Szaggatottan beszélt, szinte kilökte magából a szavakat és ugyanakkor mintegy elharapta a végüket. A sziszegő hangok elnyomták a többit és valami különös méltóságot adtak beszédmódjának, amihez hozzájárultak még rebbenő, rövidlátó, apró meghajlásai is, amelyekkel mondatait befejezte. Arcán kétségbeesett udvariasság ült, gyakran elpirult, minden ok nélkül. Még a szemöldöke alatt is piros lett a bőre és domború homlokán hatalmas, élesen körülhatárolt foltok ütköztek ki. Ezek ötlöttek legelőször Sebastian szemébe, mielőtt még jobban belemélyedt volna az előtte ülő arcának a tanulmányozásába. Úgy érezte, hogy ez az arc, minden kétségbeesett udvariassága és méltósága ellenére valami utánozhatatlan módon vigyorog, mintha valami cimborájára kacsintana, akit éppen olyan nevetségesnek talál, mint saját magát.

Adler elmondta:

- Gimnáziumba jártam. Sajnos félbe kellett szakítanom tanulmányaimat. Később pótoltam egyet-mást, néhány félév filozófiát hallgattam a berlini egyetemen. Történelmi szakos is voltam. A doktori diplomát azonban nem szereztem meg.

Rebbenő meghajlás.

Sebastian kellő tiszteletet mutatott:

- Ez a képzettsége sok hasznára lesz, Adler úr! Most pedig kérem mondjon valamit a foglalkozásáról. Miből él ön?

Adler mélységes komolysággal lökte ki a választ:

- Rejtvényekből!

Sebastian egyideig figyelemmel hallgatta, míg ez a furcsa válasz végképpen elcsendült. Csak azután mondta csodálkozva:

- Rejtvényekből? Hogy értsem ezt?

Adler lassan kifordította kabátja hajtókáját és megmutatta a beletűzött jelvényt. Kék alapon nagy arany kérdőjel.

- A rejtvényfejtők klubjának a titkára vagyok.

Ez a válasz mintha megbántotta volna a bírót. Valami rosszindulatú hidegség volt a hangjában:

- Fölöttébb titokzatos! De én a foglalkozására vagyok kíváncsi.

- Igenis igazságügyi tanácsos úr. Én szállítom a rejtvényeket a lapok számára.

Sebastian doktor ceruzát vett a kezébe és firkálni kezdett egy előtte fekvő itatósdarabon.

- Tehát rejtvényeket? Keresztrejtvényt, betűrejtvényt, lóugrásos rejtvényt, tréfás fejtörőket prózában és versben. Nagyon helyes! Értem! De mondja csak Adler úr, meg tud élni ezekből a rejtvényekből?

Adler előzékenyen sziszegett:

- Bizonyos körülmények között igen, tanácsos úr. Nagyon szerényen élek. Ezenkívül sakk- feladványokat is csinálok.

Sebastián sokáig és érdeklődve szemlélte az itatóspapírra rajzolt szeszélyes alakzatokat. Most hozzákezdett, hogy kibővítse és feldíszítse őket. Fel sem pillantva folytatta:

- Feleljen kérem erre a kérdésemre, ön ugyebár meglehetősen sűrűn fordult meg az ilyen uccai lányoknál?

Adler vállat vont és kézmozdulata ezt látszott kifejezni: - Nézzen rám! Mi mást tehetnék?

A bíró szívélyes mosollyal jelezte, hogy mindent megért és mindent megbocsájt.

- Nyugodtan megmondhatja az igazat Adler úr! Férfiak vagyunk, egymás között. A magam részéről semmi szégyellnivalót nem látok ebben a dologban. Ezen mindenkinek túl kell esnie. Az egyik ember megnősül, a másik nők után szaladgál, az egyik érzéki, a másik hidegvérű, az egyik bátor, a másik félénk. Kérem beszéljen egészen nyíltan.

A vádlottnak nehezebben esett a vallomás, mint a bírónak a kérdezés. De kis idő múltán ki mondta:

- Hát igen. Néhanapján eljártam az ilyen uccai lányokhoz.

- Inkább az uccán ismerkedett, vagy bizonyos nyilvános házakat látogatott?

- Hol így, hol úgy, tanácsos úr!

Sebastian azon gondolkodott, hogy mit akart tulajdonképpen ezzel az utolsó kérdéssel. Csakúgy kicsúszott a száján. Szükségesnek látta, hogy még egyszer mentegetődzék kíváncsisága miatt. Ennek sajnos így kell lenni.

- És hogy állunk a hűséggel, Adler úr? Hosszabb ideig járt egy és ugyanahhoz a lányhoz, vagy mindig máshoz?

Adler, aki csapdát szimatolt a kérdésben, kitérő választ adott.

Sebastian még mindig nem pillantott fel. Ez is elveihez tartozott, az első, fesztelen kihallgatás alkalmával nem szerette pillantásaival zavarni az ellenfelet, főképpen akkor nem, mikor a beszélgetés az eset fontos pontjait érintette.

- Azt azonban bevallja, Adler úr, hogy régóta ismerte ezt a Feichtinger nevű lányt?

Adler egy pillanatig sem habozott a válasszal:

- Mindössze háromszor találkoztam vele. Kétszer az ő lakásán.

És lemondó kézmozdulattal tette hozzá:

- Sajnos!

Sebastian még mindig firkált.

- Bocsássa meg a kérdést, Adler úr, nem is tartozik teljesen az ügyhöz. De egy kicsit mégis. Sohasem volt önnek asszonybarátnője, szeretője, úgy értem, valami jobb, magasabb osztályból való nője?

Adler hallgatott.

Sebastian már át akart siklani a kérdés felett, amikor válasz jött:

- Nem,