Bernadette

By Franz Werfel

A gondviselés Lourdes-ba vezetett, amelynek csodáiról eddig csak egészen felületes tudomásom volt. Több hétig ebben a pyreneusi városkában rejtőzködtünk. Félelmetes idők voltak. De számomra egyúttal életem jelentős szakasza, mert akkor ismertem meg a kis Bernadette Soubirous csodálatos történetét és a lourdes-i gyógyulások csodálatos tényeit. Egy napon nagy szorongattatásomban fogadalmat tettem. Ha a gondviselés kivezet engem ebből a kétségbeesett helyzetből és megengedi, hogy elérjem Amerika menedéket nyújtó partjait, akkor - így fogadtam - minden más munkám előtt Bernadette történetét fogom elmondani, amennyire tőlem telik. Ez a könyv a fogadalom teljesítése. Egy epikus ének korunkban csak regény formájában írható meg. Bernadette története regény, de nem a képzelet szüleménye. A gyanakvó olvasó a könyvben bemutatott események alapján még több joggal teszi fel a kérdést, amely minden történeti eposz olvastára felötlik benne: mi igaz mindebből? Mi a szerző kitalálása? Itt a válaszom: mindezek a meggondolkoztató események, amelyekről a könyv szól, valóban megtörténtek. Miután kezdetük is csupán nyolcvan évre nyúlik vissza, a történet fényénél játszanak, és igazságuk barátok, ellenségek és tárgyilagos megfigyelők tanúbizonyságai alapján méretett meg. Elbeszélésem semmit sem változtat ezen az igazságon. (Franz Werfel)

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Apr 6, 2018
• ISBN: 9789634742852

Book preview

Franz Werfel

BERNADETTE

fordította:

Wiesner Juliska

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-285-2 EPUB

ISBN 978-963-474-286-9 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

a mű eredeti címe:

Das Lied von Bernadette

első kiadás: 1941

első magyar kiadás: 1948

a borító Francisco Oller (1833 - 1917) Lourdes-i Miasszonyunk

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Személyes előszó

1940 júniusának utolsó napjaiban, Franciaország összeomlása után, amikor menekülnünk kellett az ország déli részén fekvő lakóhelyünkről, kerültünk Lourdes-ba. Feleségemmel együtt azt reméltük, hogy még idejében Portugáliába tudunk átszökni a spanyol határon keresztül. Miután azonban az összes konzulok egyöntetűen megtagadták a szükséges vízumokat, nem maradt más megoldás a számunkra, minthogy ezen az éjszakán nagy nehézségek közepette Franciaország belsejébe meneküljünk, mivel Hendaye határvárost már megszállták a német csapatok. A Pyreneusok départementjei a káosz a zűrzavar fantasztikus táborává alakultak át. Ennek a különös népvándorlásnak milliónyi tömege tévelygett az országutakon és elárasztotta a városokat és a falvakat: franciák, belgák, hollandusok, csehek, lengyelek, osztrákok, emigráns németek és közöttük a megvert hadseregek katonái. Alig csillapíthattuk az éhségünket. Hajlékra azonban már gondolni sem lehetett. Aki egy széket meghódított, hogy azon töltse az éjszakát, általános irigység tárgya volt. Végtelen sorokban álltak a menekülők háztartási eszközökkel, matracokkal, ágyakkal tornyosán megrakott autói, mert az üzemanyag teljesen kifogyott. Pauban hallottuk egy ottani honos családtól, hogy Lourdes az egyetlen hely, ahol az, akinek kedvez a szerencse, még szállást találhat. Mivel a híres város csak harminc kilométernyire volt innen, azt tanácsolták nekünk, hogy próbáljunk kopogtatni kapuin. Megfogadtuk ezt a tanácsot és végre szálláshoz jutottunk.

Így vezetett a gondviselés Lourdes-ba, amelynek csodáiról eddig csak egészen felületes tudomásom volt. Több hétig ebben a pyreneusi városkában rejtőzködtünk. Félelmetes idők voltak. De számomra egyúttal életem jelentős szakasza, mert akkor ismertem meg a kis Bernadette Soubirous csodálatos történetét és a lourdes-i gyógyulások csodálatos tényeit. Egy napon nagy szorongattatásomban fogadalmat tettem. Ha a gondviselés kivezet engem ebből a kétségbeesett helyzetből és megengedi, hogy elérjem Amerika menedéket nyújtó partjait, akkor - így fogadtam - minden más munkám előtt Bernadette történetét fogom elmondani, amennyire tőlem telik.

Ez a könyv a fogadalom teljesítése. Egy epikus ének korunkban csak regény formájában írható meg. Bernadette története regény, de nem a képzelet szüleménye. A gyanakvó olvasó a könyvben bemutatott események alapján még több joggal teszi fel a kérdést, amely minden történeti eposz olvastára felötlik benne: mi igaz mindebből? Mi a szerző kitalálása? Itt a válaszom: mindezek a meggondolkoztató események, amelyekről a könyv szól, valóban megtörténtek. Miután kezdetük is csupán nyolcvan évre nyúlik vissza, a történet fényénél játszanak, és igazságuk barátok, ellenségek és tárgyilagos megfigyelők tanúbizonyságai alapján méretett meg. Elbeszélésem semmit sem változtat ezen az igazságon.

Csak ott éltem a költői szabadság jogával, ahol a műalkotás bizonyos időrendi összevonást követelt, és ahol az volt a feladat, hogy az anyagból kicsiholjam az élet szikráit.

Meg merészeltem írni Bernadette történetét, jóllehet nem vagyok katolikus, hanem zsidó. Ehhez a vállalkozáshoz egy sokkal régibb és sokkal öntudatlanabb fogadalomból merítettem bátorságot. Még azokban a napokban, amikor első verseimet írtam, fogadalmat tettem, hogy tollammal mindenkor és mindenütt az isteni titkot és az emberi szentséget fogom dicsőíteni, - nem hederítve a korra, amely gúnyosan, gyűlölködve és közömbösen fordul el életünknek ezektől a végső értékeitől.

Los Angeles, 1941 májusában.

Franz Werfel

ELSŐ KÖNYV

1958. FEBRUÁR 11 ESEMÉNYEI...

Első fejezet

A CACHOTBAN

Francois Soubirous felkel a sötétben. Pontosan hat óra van. Már régóta elkótyavetyélte ezüstóráját, okos sógornőjének, Bernarde Casterotnak a nászajándékát. A városi zálogház nyugtája erről is meg sok más egyébről is már a múlt ősszel lejárt. Soubirous mégis tudja, hogy pontosan hat óra van, bár a Szent Péter plébániatemplom harangjai még nem kondultak meg reggeli misére. Szegény emberek érzik az időt. Óramutató és harangzúgás nélkül is tudják, mikor ütött az órájuk. Szegény emberek örökké félnek, hogy elkésnek.

Tapogatózva nyúl facipője után, de a kezében tartja, nehogy zajt üssön. Mezítláb áll a jéghideg kőpadlón és figyeli alvó családjának sokütemű lélegzetvételét. Szíve összeszorul ettől a különös muzsikától. Hat hónap óta laknak itt. Ő meg a felesége, Louise még megtartották jó nászágyukat, a reményteli kezdet zálogát. De a két kamaszlány, Bernadette és Marie nagyon kemény fekhelyen osztozik. És a két legfiatalabbnak, Jean Marie-nak és Justinnek az anyjuk csak szalmazsákra ágyazhat, amelyet napközben bevetnek.

Francois Soubirous még mindig nem mozdul a helyéről. Egy pillantást vet a nyitott tűzhely felé. Tulajdonképpen nem is igazi tűzhely. André Sajou, a kőfaragó, ennek a pompás lakásnak a tulajdonosa rögtönözte csak bérlőinek pár darab téglából. A hamu alatt még néhány friss ág izzik és pattog. Sokkal nedvesebbek, semhogy egykönnyen eléghettek volna. Néha halvány izzás dereng fel belőlük. A férfiban nincsen annyi-erő, hogy felélessze a maradék tüzet. Az ablak felé fordítja tekintetét. Mögötte már lassan szürkülni kezd az éjszaka. Mélységes elégedetlenségét haragos keserűség váltja fel. Káromkodás tolakszik az ajkára. Soubirous különös ember. A nyomorúságos szo-bánál is jobban ingerli ez a két vasrácsos ablak, egyik nagyobb, másik kisebb, ez a két aljasul kacsintó szem, amely a Cachot szűk, háromszögletű udvarára néz ki. Itt bűzlik az egész környék szemetje. Végre is, nem csavargó ő, nem rongyszedő, hanem szabad molnár, akinek jogai vannak, valóságos malomtulajdonos volt és végeredményben semmivel sem kevesebb, mint Monsieur de Lafite, akinek az a nagy fűrészmalma van.

Hát bizony akárki is megnézhette a Boly-malmot Chateau Fort alatt, messze környéken sem akadt párja. És az Escobé- malom sem volt éppen rossz Arcizac-les-Angles-ban. Az ócska Bandeau-malommal már nem parádézhatott, az igaz, de azért az is csak malom volt. Hát tehet ő, a derék Soubirous molnármester arról, hogy a kerekeket hajtó Lapaca-patak már évek óta kiszáradt, hogy a gabonaárak emelkednek, a munkanélküliség növekszik? Ennek a jó Isten az oka, meg a császár, meg a prefektus, meg Isten tudja, még ki mindenki, de nem a derék Francois Soubirous, habár egyszer-másszor szívesen iszik egy pohárkával és a kocsmában örömest megkeveri a kártyákat. De akár tehet róla Soubirous, akár nem, annyi bizonyos, hogy most itt laknak valamennyien a Cachot-ban. És a Cachot a Rue des Petites Fossées-ban nem is lakóház, hanem az egykori városi börtön. A falak izzadnak a nedvességtől. A hasadékokban kiüt a penész. Minden, ami fából van, megvetemedik. A kenyér egykettőre megpenészedik. Nyáron megsülnek benne, télen megfagynak. Ezért rendelte el néhány évvel ezelőtt Monsieur Lacadé, Lourdes polgármestere, hogy nyissák meg a Cachot-t és a csavargókat és gonosztevőket, a Cachot-ban uralkodó egészségügyi állapotokra való tekintettel, ezentúl a Baous-Tores kapuhoz tartozó épületben helyezzék el. De a Soubirous-családnak megfelelnek ezek az egészségügyi állapotok. Meg is látszik, gondolja az egykori molnár, Bernadette már megint fél éjszaka zihált és lihegett. Mire idáig jut gondolatban, már szörnyen sajnálja magát és szilárdan elhatározza, hogy visszamászik az ágyba és tovább alszik. De már nem kerülhet sor erre a gyáva fegyverletételre, mert időközben Soubirousné is felkelt. Még csak harmincöt-harminchat éves, de ötvennek látszik. Azonnal a tűzhelyhez lép, feléleszti a tüzet a hamu alól, füstölgő szalmát, forgácsot és néhány száraz ágat vet rá, majd a frissen fellobbanó lángok fölé végre odaakasztja a vörösréz vizes bográcsot. Soubirous nagyszerűen és komoran nézi feleségének szótlan tevékenységét. Ő sem szól egy szót sem. Újra kezdődik egy nap, minden terhével és csalódásával. Egy nap, hasonló a tegnapihoz és a holnapihoz. Most megszólalnak a plébániatemplom mélyen kongó harangjai. Nem lehet megszökni az új nap elől.

Francois Soubirous csak egy vágyat érez: szeretne egy pohárka jó, égető pálinkát leönteni üres gyomrába. De a felesége zár alatt tartja a jóféle fűszeres pálinkát. Nem tudja elszánni magát, hogy kimondja szenvedélyes vágyódását, mert már nem egyszer összekaptak a pálinka miatt. Egy darabig még habozik, azután belelép a fapapucsába:

- Most megyek, Louise - dörmögi fojtottan.

- Van valami komoly reményed, Francois? - kérdi az asszony.

- Többfélét is ajánlottak - jegyzi meg homályosan a férfi. - Nap-nap után ugyanez a beszélgetés zajlik le közöttük. Soubirous méltósága nem engedi, hogy bevallja feleségének az egész, nyomorúságos igazságot. Az asszony reménykedve távolodik el a tűzhelytől:

- Talán Lafite-nál? A fűrészmalomban?

- Ó, Lafite! - gúnyolódik a férfi. - Ugyan ki gondol Lafite-re? De beszélek Maisongrosse-szal és Cazenave-val, a postamesterrel, hiszen tudod...

- Maisongrosse, Cazenave... Az asszony csalódottan ismétli a neveket és tovább dolgozik. Fejére húzza a baszk sapkáját. Mozdulatai lassúak és bizonytalanok. Egyszerre megfordul:

- Gondoltam valamit, Francois. Ki kellene adnunk a házból Bernadette-et - suttogja.

- Hogy-hogy kiadni a házból?

Soubirous ebben a pillanatban húzta el az ajtón a súlyos reteszt. Hamisítatlan börtönajtó. Valahányszor kinyitja, eszébe jut életének legkeservesebb időszaka, az a négy hét a múlt esztendőben, amelyet ártatlanul vizsgálati fogságban kellett eltöltenie. Keze lehanyatlik. Hallja felesége suttogását:

Arra gondoltam, hogy Bernarde nénjéhez mehetne. Vagy még inkább falura, Bartés-be. Lagués-ék bizonyosan megint befogadnák. És ott legalább jó levegő van, kecsketejet ihat és mézet adnak neki a búzakenyérre. Bernadette olyan szívesen van falun, és az a kis munka nem árthat meg neki...

Francois Soubirous ismét érzi, hogy elönti a keserűség. Belátja, hogy Louise-nak igaza van, mégis lázadozik, haragszik. Szereti a nagy szavakat, széles mozdulatokat. Valószínű, hogy a Soubirous-k egy ága Spanyolországból származik.

- Tehát csakugyan koldus vagyok - lihegi fogát csikorgatva. - A gyermekeim éhen halnak. Idegen emberekhez kell...

- Legyen eszed, Francois - szakítja félbe az asszony, mert nagyon is hangosan beszél. Nézi az urát, amint ott áll lehajtott fejjel, nagy méltósággal, és mégis hiányzik belőle az igazi akarat. Kiveszi az üveget a szekrényből és betölt neki egy pohárkával.

- Nem rossz ötlet - jegyzi meg a férfi ostobán és egy kortyantásra lehajtja a tüzes pálinkát. Lelke egy második pohárka után áhítozik. De uralkodik magán és megindul. Az ágyban, ahol a két kislány alszik, Bernadette, az idősebbik ébren fekszik és néz, néz nyitott, csendes, sötét szemével.

Második fejezet

A HÍRHEDT MASSABIELLE

A Rue des Petites Fossées egyike a lourdes-i vársziklát körülvevő keskeny utcáknak. Meredeken vezet felfelé, mielőtt a városi főtérbe, a Place Marcadal-ba torkollik. Már kivilágosodott. De azért még csak néhány lépésnyire látni. Az ég mélyen lecsüng a föld felé. Ez az esőből és nagy hópihékből szőtt függöny belecsap Soubirous arcába. A világ üres és néma. Csak fenn, a várban, és a Nemours-kaszárnyában szakítják félbe a dragonyos század trombitásai elszórt jelzéseikkel a sivár csendet. Bár idelenn, a Gave völgyében, a hó már nem marad meg, mégis a fagyos hideg szinte lökésszerűen fúródik bele csontjaiba. A Pireneusok lehelete leskelődik a felhők mögött. A szorosan egymás mellett meghúzódó kristálycsúcsok éles hideg üzenetet küldenek a Pic du Miditől kezdve egészen a félelmes, démoni Vignemal-ig, Franciaország és Spanyolország határán.

Soubirous keze vörös és merev, borotválatlan arca nedves, szeme ég. És mégis hosszú ideig habozva áll Maisongrosse sütödéje előtt. Tudja, úgyis hiábavaló. A múlt esztendei farsang óta Maisongrosse néha kihordóként alkalmazza. Farsangkor a céhek és egyesületek nagy mulatságokat rendeznek. Ott van például a szabónők és varrónők Szent Lucia tiszteletére rendezett bálja. A bált a postakocsi állomás fogadójában rendezik és Maisongrosse szállítja oda a süteményt, kenyértől kezdve a legfinomabb krémes tortáig és fánkig. Ez alkalommal Soubirous tekintélyes összeget, száz sout keresett, ezenfelül még a gyerekeinek is hazavihetett egy papírzacskót tele mindenféle nyalánksággal.

Végül mégis csak összeszedi a bátorságát. Belép a boltba. Meleg kenyerek anyai illata lengi körül, szinte megszédíti. Csaknem sírós hangulat fogja el. A kövér pékmester ott áll a helyiség közepén, fehér kötényt kötött nagy hasa köré és nagyban parancsolgat két segédjének, akik verejtékben fürödve húzzák ki a kemencéből a friss cipókkal borított fekete bádoglapokat.

- Nem lehetnék ma segítségére valamiben, Monsieur Maisongrosse? - kérdi könnyedén Soubirous. Közben keze belenyúl egyik nyitott zsákba és kéjesen pergeti a búzalisztet tapasztalt molnárujjai között. De a kövér pékmester egy pillantásra sem méltatja. Hangja golyvásan cseng:

- Milyen napunk is van ma, öregem? - dörmögi.

- Csütörtök, parancsolatjára, farsang csütörtök.

- És hány napunk van még hátra hamvazószerdáig? - kérdezősködik Maisongrosse, mint egy ravasz iskolamester.

- Hat nap még, Monsieur - felel habozva a molnár.

- Tessék! - diadalmaskodik a kövér pék, mintha fogadást nyert volna meg. - Hat nap még és akkor vége ennek a tetves farsangnak. És a céhek már úgysem nálam rendelnek, hanem Rouy-nál. Vége a régi jó időknek. A cukrászdába mennek inkább, nem a pékmesterhez. És ha már farsangkor is ilyen rossz az üzlet, gondolhatja még, milyen lesz böjtidőben. Még ma kidobom ezt az egyik mihasznát...

Francois Soubirous gondolkozik, vájjon ne kérjen-e a pékmestertől legalább egy kenyeret. Sokáig forgatja nyelvén a szót, de nincsen bátorsága kimondani. Még a kolduláshoz sem értek, villan meg a fejében. Mint valami elégedetlen vevő, kissé megbillenti süvegét és elhagyja az üzletet.

Hogy a postához érjen, keresztül kell vágnia a téren. Cazenave saját személyében ott áll a nagy udvaron, fogatai és kocsija között. Még most is korán kelő, ezt megszokta még Pauban, ahol szekerészőrmester volt. Rég elmúltak már azok az idők. Annakidején a kövér polgárkirály uralkodott. Cazenave szívesen látja, ha utólagosan előléptetik és tiszt úrnak szólítják. A nap minden szakában fényesre kefélt magas szárú csizmát és kis lovaglóostort visel, amellyel ugyancsak verdesi a csizmaszárat. Lilásra színeződött arcán ott pompázik a császár csavar alakúan kipödrött bajusza, nagy gonddal feketére festve. Ez azt jelenti, hogy Cazenave meggyőződéses bonapartista. Ez a szó meggyőződése szerint hitvallás, amelyben minduntalan ezek a szavak: La France, Gloire és Progrés következnek egymásután. Amióta vasútvonalat építettek Toulouse-ból kiindulva Tarbes-on és Paun keresztül Biarritzig - a császár és különösen Eugénia császárné gyakran tartózkodnak ott - a lourdes-i postamester üzletei fényesebben mennek, mint valaha. Minden fürdővendég vagy kéjutazó, aki a pireneusi fürdők felé igyekszik, kénytelen megállni Cazenave-nál. Cazenave az ura mindenféle alkalmatosságnak, az olcsóknak éppen úgy, mint a drágáknak, kényelmeseknek és kényelmetleneknek, amelyeken az üdülésre szorulók Argéles-be, Cauterets-be, Gavarnie-ba és Luchonban utazhatnak. Most természetesen messze van még a szezonkezdet. Hogyan, miféle csábító eszközzel lehetne a fürdőidényt meghosszabbítani és az idegenforgalmat emelni - ez az állandó megbeszélés tárgya Cazenave és Lourdes becsvágyó polgármestere, Monsieur Adolphe Lacadé között. Soubirous fiatalkorában tizennégy napig szolgált a katonaságnál, tovább nem tartották ott. De azért amennyire csak tudja, igyekszik katonásan kihúzni magát és odalép Cazenave elé.

- Jó reggelt, postamester úr! Nem volna valami kis munkája a részemre?

Cazenave felfújja az ábrázatát, majd rosszallóan fújja ki a levegőt.

- Ó, te vagy az már megint, Soubirous? Hát már soha nem szeded rendbe magad, sapristi? Hiába, mindenkinek dolgozni kell. Semmit sem kapunk ajándékba...

- Haragszik rám a jó Isten, Monsieur. Évek óta nincs szerencsém...

- Hát az bizony meglehet, hogy a szerencse Istentől jön. De a szerencsétlenségünknek mi magunk vagyunk az okozói, barátom...

A lovaglóostor helyeslőén suhint erre a bölcs mondásra. Soubirous lehajtja a fejét:

- A gyermekeim egészen biztosan nem tehetnek a szerencsétlenségükről.

A postamester valami parancsot kiált oda Doutreloux-nak, a lovásznak. Soubirous még egyszer kihúzza magát:

- Talán mégis csak akadna valami... mon capitaine…

Cazenave mindjárt több jóindulattal nézi:

- Mindig örömest segítek egy régi katonának... De ma igazán nincsen semmi...

Tisztán látszik, hogy elnehezedik a molnár teste. Lassan megfordul, indulni készül Cazenave most visszahívja:

- Megállj csak, barátom! Most jut az eszembe, mégis csak kereshetnél húsz soust. Hát, az már igaz, hogy nem valami tiszta munka. A kórházban a főnöknő kívánja, hogy elvigyenek onnan mindenféle piszkot és elégessék a városon kívül. Kötszer, tépés az operációktól, ragályos betegek fehérneműje és más hasonlók. Fogd be ezt a kis barna lovat a szekér elé, ha akarod... Szóval mondom, húsz sou.

- Nem lehetne harminc, mon capitaine?

Cazenave erre már nem is válaszol.

Soubirous úgy tesz, amint parancsolták. Befogja a barna, kiaszott gebét, a postaállomás legrosszabb lovát a kis szekér elé. Nagyokat zökkenve közelednek a kórházhoz, a Szent Gildarde-ról elnevezett neversi irgalmas nővérek zárdájához. Ezek a nővérek tanítanak is Lourdes-ban, az iskolában. A kórház kapusa már kikészítette a három ládát, teli szennyel és piszokkal: Nem nehezek, de szörnyűséges bűz árad belőlük, a testnek minden nyomorúságától. A két férfi felrakja a ládákat a szekérre.

- Vigyázz magadra, Soubirous - figyelmezteti a kapus.

- Ezekben a ládákban ott bujkál a ragály ördöge. Jó messze vidd ki, egészen Massabielle-ig, ott égesd el és a hamuját szórd bele a Gave-ba.

A szemerkélő eső elállt. A kocsi nagyokat zökken a rossz kövezeten. A nervesi irgalmas nővérek kórháza a város északi bejáratánál épült, ott ahol a paui és tarbes-i út keresztezi egymást. Soubirousnak ugyancsak fékeznie kell szekerét lefelé menet a meredek Rue Basse-on, hogy a nyugati kapun, a Baous-on hagyhassa el Lourdes-ot. Amikor aztán keresztülzötyög a régi római hídon, a Pont Vieux-n, végre kissé meglazul megdermedt keze. Hagyja, hogy a kis barna ló közönyösen kedve szerint poroszkáljon a folyó mentén vezető szekér- útón. Ezen a helyen a Gave éles kanyarodót vesz. Ezerféle hangon zúg, tiltakozik, csobog az ősi hegyi folyó vize, mintha ez a csaknem derékszögű kanyarodás túlerőltetné és felbosszantaná. Hatalmas gránittömbök állnak mindenhol útjába a haragos víznek. Soubirous ügyet sem vet a Gave hangjaira. A postamester nem mondott nemet, biztosan megadja a harminc sout. Veszek négy kenyeret, az nyolc sou, de nem Maisongrosse-nál, becsületemre nem Maisongrosse-nál. Hozzá fél font juhsajt, az tápláló, a kenyérrel együtt tizennégy sou. Hozzá két liter bor, huszonnégy sou. És még néhány kockacukor, hogy a gyerekeknek legyen valami édes és erősítő a borában... Ugyan mit, legokosabb, ha az egész harminc sout egyszerűen odaadom Louise-nak. Majd ő beosztja. Akkor legalább nem kell elszámolnom. Magamnak nem tartok belőle egy fillért sem. Ezt szentül megfogadom...

De hasztalanul gondol a reménybeli harminc soura - erre a váratlan égi ajándékra -, Soubirous szíve egyre jobban fáj, egyre jobban elnehezedik. Úgy érzi az éhségét, mint valami rosszullétet. Nyomorúságos terhének visszataszító bűze egészen az émelygésig fokozza ezt az érzést. A szekér tovább nyikorog Monsieur Lafite, Lourdes mesebelien gazdag emberének birtoka mellett, aki akár csak Soubirous, egyszerű molnárként kezdte, mielőtt a megbűvölt szerencse szédítő magasságába emelte. A kiterjedt birtok az úgynevezett Calet-szigeten fekszik, amelyet a Gave íve és a Savy-patak vékony erecskéje zár közre. A patak néhány lépéssel a massabielle-i sziklán túl ömlik bele a folyóba. A birtok részei a soktornyos, sokerkélyes IV. Henrik stílusában épült udvarház, a park, nagykiterjedésű földek és az impozáns fűrészmalom. Lourdes-ban a fűrészmalmot mély áhítattal „gyár"-nak nevezik. Maga az épület terjedelmes és pompásan megépített, gát gyűjti össze a keskeny malompatak vizét bámulatos teljesítményekre. Ezenfelül még egy kis ócska malom épült a patak partján - Soubirous most már tisztán láthatja a bakról. Ennek a malomnak a gazdái Antoine Nicolau meg az édesanyja. Százszor jobban irigyli ezt a Nicolaut, mint Monsieur Lafite-et a kastélyával, gyárával és hintóival együtt. Az, ami felmérhetetlenül nagy, nem ébreszt irigységet. De Nicolauhoz hozzámérheti magát. Mivel rosszabb ő Nicolaunál? Sőt, alighanem különb nála. Annyi bizonyos, hogy idősebb és tapasztaltabb. Az ég érthetetlen akarata úgy intézte, hogy az ügyesebbek jobb módba kerülnek, az élhetetlenebbek meg nézhetik a Savy-malom kapujában, hogyan esnek és emelkednek a malomkerék lapátjai. Ostorával rácsap a gebe csontos farára, annyira, hogy felágaskodik és most már gyorsabb ügetésben közeledik céljához. Az út belevész a rozsdás fűbe. Monsieur Lafite szép ezüstnyárfái mögötte messze maradnak. A Chalet-sziget errefelé sivár, kietlen. Csak vad puszpáng és néhány mogyoróbokor nőtt itt. A két sorban húzódó égerfasor, amelyek a Gave bal partját és a Savy-patak bal partját szegélyezik, a távolban egymás felé hajlik.

A két vízfolyástól balra emelkedik a Montagne des Espéluges sziklás magaslata. Jelentéktelen alacsony domb ez a „Barlangos-hegy". Ha előkelőbben óhajtanok kifejezni magunkat, úgy is mondhatnánk, hogy a Grották Hegye. Ugyanis sziklái közé a természet néhány kisebb barlangot hasított. Most éppen a legnagyobbik tárul Soubirous szeme elé: a Massabielle sziklabarlang. Talán húsz lépés széles, tizenkét lépés mély üreg a sziklafalban. Félig-meddig kemencéhez hasonló. Nem valami szemet gyönyörködtető látvány, amint kopáran, nedvesen tátong, telihányva a Gave hordalékával. Mert ha csak kicsit is a megszokott szintje fölé emelkedik a víz, máris elönti a barlangot. A kövek között néhány páfrány és lapu nő. A barlang félmagasságában egyetlen sovány tövises bokor kapaszkodik a sziklafalba. Ennek a vadrózsabokornak az indája öleli át az ovális vagy csúcsíves kivágást, amely keskeny ajtóként nyílik a barlang egyik oldalkamrájába. A szemlélő szinte azt hihetné, hogy ezt az ajtót vagy gótikus ablakot valamikor régen, a történelemelőtti időkben ügyetlen emberkéz véste a sziklába. Lourdes és a szomszédos Batsuguére-völgyi falvak paraszti lakosai nem nagyon kedvelik a Massabielle barlangot. A vénasszonyok hátborzongató kísértethistóriákról tudnak, amelyek valaha ebben a barlangban játszódtak le. Ha halászok, pásztorok, vagy a közeli kis Saillet-erdőcskében rőzsét gyűjtő asszonyok a vihar elől menekülve Massabielle-ben keresnek menedéket, rendszerint keresztet vetnek magukra.

Francois Soubirous nem vénasszony, hanem az élet viharaiban megpróbált, megedződött férfi, aki nem egykönnyen ijed meg kísértethistóriáktól. Megállította szekerét a Gave és a Savy-patak között elterülő földnyelvben. Leszáll a bakról és gondolkozik, hol és hogyan hajthatja végre legkönnyebben feladatát. Talán jó volna, ha szekerével keresztülgázolna a sekély patakon és a barlangban égetné el a kórházi szennyet, ott hamarabb tüzet fogna, mint a szabad levegőn. Soubirous habozik. Könnyen lehet, hogy a patak medrében heverő hegyes kavicsok megártanának az ócska korhadt kocsinak.

Francois nem a gyors elhatározások embere. Fülét vakarja. Egyszerre felfigyel a hideg levegőbe. Tompa röfögés hallatszik. Ez Leyrisse, a disznópásztor. Szaladva közeledik a parthoz, míg fekete disznai ott fetrengenek a Massabielle és a községi erdőcske között elterülő mocsárban. Leyrisse is Istentől üldözött szerencsétlen flótás. Soubirous ugyancsak megveti. Mert Leyrisse először is hülye, másodszor is farkastorka van és ezért beszéd helyett valósággal ugat, harmadszor pedig az egész környék disznait őrzi, már pedig Soubirous, a tanult molnár ezt körülbelül a világ legutolsó foglalkozásának tartja. Leyrisse kis, tagbaszakadt kamasz, puffadt nyaka fölött nagy feje vörös. Alakját tetőtől-talpig állati bőrök borítják. Leginkább szorosan körülkötözött csomaghoz hasonlít. (Clarens iskolaigazgató szerint ilyen lehetett valamikor a pireneusi ősember, mint Leyrisse.) Izgatott jeleket ad Soubirous-nak. A disznópásztor mindig izgatott, mint mindazok az együgyűek, akik beszédzavaruk miatt csak nagy nehezen tudják kifejezni magukat. A molnár odainti magához. Leyrisse nagy léptekkel gázol át a patakon, mintha egy cseppnyi víz sem volna benne. Gubancos bundájú kutyája hasonlóképpen izgatottan követi.

- Hé, Leyrisse! - kiált feléje Soubirous. - Segítenél?

Leyrisse jóindulatú lény és legnagyobb becsvágya, hogy amikor és ahol csak lehet, bebizonyíthassa használhatóságát és ügyességét. Erős karjával kiemeli a ládákat a kocsiból és ahogy Soubirous utasítja, odaviszi a földnyelv legvégéhez. Ott tartalmukat kiborítja a földre. Bűzös piramis emelkedik véres vattából, gennyes kötszerekből, piszkos vászonrongyokból. A legtisztább munkához szokott molnár megundorodik és pipára gyújt, hogy jobb szagot érezzen az orrában. Úgy rémlik, mintha a szeméthalomban kimondhatatlan holmikat ismerne fel, például levágott emberi ujjat. Sietve vet oda Leyrisse-nek egy csomag kénes gyújtót, hogy meggyújtsa a szeméthalmot. Ijesztően lehűlt a levegő. Szélcsend uralkodik. Egykettőre belekapnak a lángok a könnyen égő hulladékba és máris vidáman ég a tűz. A pásztor és kutyája örvendeznek, körültáncolják a különös áldozati tüzet. Az Ég kegyesen fogadja, mert füstje gyertya egyenesen száll a magasba.

Soubirous leül egy kőre, hallgat, maga elé néz, kis idő múlva a derék disznópásztor is odatelepszik melléje. Fekete kenyeret meg egy darab szalonnát szed elő tarisznyájából. Két egyforma adagot szel le mind a kettőből. Buzgó szíveskedéssel kínálja oda Soubirousnak a részét. A molnár szinte gyötrő éhséggel nyúl az ízes étel után. Hiszen ma még nem is evett. De gyorsan erőt vesz magán és lassan, tűnődve rágja az ételt, amint az egy tiszteletreméltó malomtulajdonoshoz illik, aki olyan elérhetetlen magasságban áll disznópásztorok és a falu bolondjai fölött. Szeme mereven nézi a tüzet, nézi, amint a lángok villámgyorsan falják fel az odavetett prédát és suttogva mondja:

- Ha egy lapátom volna...

Alig, hogy a szolgálatkész Leyrisse a lapát szót meghallja, felugrik, újra keresztülszalad a patakon, mintha egy csepp víz sem volna medrében és két ásót hoz elő a barlangból. Alighanem a munkások hagyhatták ott, akik falat húznak a Gave gyakori áradásai ellen. Időközben a tűz már hamuvá égette a testi gyötrelmek szörnyű, visszataszító maradványait. A két férfinak nem sok fáradságába kerül, hogy a kis hamudombot és ami megszenesedett maradvány még ottmaradt, belelapátolja a Gave-ba. A haragvó hullámok ezt az ajándékot is elragadják hátukon az Adour folyóig és rajta keresztül az óceánig.

Messze még tizenegy óra, amikor Francois Soubirous, ezúttal már nem üres gyomorral és reményét vesztett lélekkel, ismét ott áll Cazenave előtt.

- Teljesítettem a parancsot, mon capitaine!

Hosszas tárgyalás és többszöri, egyre katonásabban és feszesebben elismételt mon capitaine után végül is huszonöt sout szorongat a markában. A Rue des Petites Fossées sarkán Soubirous még mindig hajlandó arra, hogy az egész összeget átadja Louise-nak. De már Babou apó kocsmája előtt elfogja a kísértés és a mai délelőtt fáradalmai után gyenge és erőtlen az ellenállása. Húsz sou, szép kerek ezüstpénz, volt a kitűzött díja fáradságának. Az öt nagy rézpénz csak ráadás. Hová van az írva, hogy a jó családapa, aki olyan keservesen megdolgozott övéiért a téli hidegben, mint kevesen, ne fordíthatná magára ezt a nyomorúságos öt sout, ezt a nyavalyás koldusbért. Babou apó csak két sout kér saját égetésű, jó fűszeres pálinkájáért. Soubirous szerint, igazán megéri ezt a pénzt. De nem marad tovább Babou apónál, mint okvetlenül szükséges, hogy éppen csak egyetlen pohárka pálinkát leöblítsen a torkán.

A Cachot-ban kellemes illat csapja meg az orrát. Hála a jó Istennek, ma nem milloc fő ebédre, nem kukoricapép! Hagymalevest főz az asszony. Hiába, ezeket az asszonyokat nem lehet leteríteni. Mindig előteremtenek valamit. Ki tudja, talán az olvasó segít nekik, amelyet örökké ott hordanak a kötényzsebükben. Soubirous előbb egy ideig egykedvűen elbabrál a szobában, mielőtt átadná feleségének az ezüstpénzt, olyan természetes mozdulattal, mintha csak szerény előleg volna a holnapra esedékes Louis d'orra.

- Ügyes ember vagy, Francois - mondja az asszony, nem minden elismerő részvét nélkül, és maga a molnár is szilárdan hiszi, hogy ma egészen derekasan megállta helyét az életben. Azután a felesége egy tányér hagymalevest tesz elébe az asztalra. Tűnődő szigorúsággal kanalazza. Az asszony nézi és felsóhajt.

- Hol vannak a gyerekek? - kérdi a férfi, alighogy befejezte az ebédjét.

- A kislányok nemsokára megjönnek az iskolából. Justin és Jean Marie odalenn játszanak...

- Nem kellene a kicsiknek örökké odakinn ténferegni az utcán - jegyzi meg az egykori molnár. Osztályöntudata nem helyeselheti ezt a lealacsonyodást. De mert Louise nem elegyedik vitába erről a becsületükbe vágó kérdésről, Soubirous feláll, nagyot ásít, nyög, kihúzza magát.

- Ugyancsak átfáztam odakinn. Legokosabb; ha lefekszem. Igazán megérdemeltem...

Az asszony visszahajtja az ágyon a takarót. A férfi kilép fapapucsából, leveti magát az ágyra és egészen a füléig húzza a paplant. Ha még olyan koldusszegény is az ember, még olyan igazságtalanul is bánik vele a sorsa, néha mégis olyan csodálatosan jólesik az élet, különösén a rendben teljesített kötelesség után. Soubirous gyomra tele van, testének melege egyre jobban átfűti az ágyat és kimondhatatlanul elégedett önmagával. Ez a jó érzés egy-kettőre álomba ringatja.

Harmadik fejezet

BERNADETTE SEMMIT SEM TUD

A SZENTHÁROMSÁGRÓL

Marie Thérese Vauzous nővér ott ül a katedraasztal mögött. Egyébként neversi apáca, de ideküldték a rendházból lourdesi kórházukba és a hozzátartozó leányiskolába. Marie Thérese nővér még fiatal és szépnek volt mondható; ha szája nem annyira keskeny és világoskék szeme nem olyan beesett. Finoman formált arcának sápadtsága betegesen sárgásnak látszik a hófehér fejkötő alatt Hosszú ujjú, keskeny keze előkelő származásra vall. De ha valaki figyelmesen, közelebbről megnézi, láthatja, hogy ez a nemesen megformált kéz vörös és felpattogzott. Ami a szigorúság és önsanyargatás könyörtelen jeléit illeti, Vauzous nővér kétségtelenül középkori szemre emlékeztet. A lourdes-i hitoktató, a derék Pontian abbé, finom gúnyolódással azt szokta mondani róla: a jó Marie Thérese nővér nem annyira menyasszonya, mint amazonja Krisztusnak. - Meglehetősen jól ismeri a nővért tanítónői minőségében, miután kisegítőül osztották be mellé a lányok vallásoktatásában. (Lelkipásztori kötelességei gyakran elvezetik Pomain káplánt a kerület falvaiba és vásáraira, úgyhogy nem egyszer napokig távol marad Lourdes-tól. Ilyenkor Isten utazó ügynökének nevezi magát. Fölöttese Peyramale plébános, megveti az ilyen tréfás ötleteket.) Marie Thérese Vauzous Pomian abbé vezetésével a tavaszra kitűzött első áldozásra készíti elő tanítványait.

Kislány áll a tanítónő előtt. Korához képest kicsi. Kerek arca feltűnően gyerekes, de vézna kis teste mégis a felvidéki fajta korai érettségét árulja el. Paraszti ruhát visel. A lábán facipő. De valamennyi gyermek, sőt felnőtt is itt facipőt visel, kivéve azt a néhányat, akik az úgynevezett jobb körökből származnak. A kislány barna szeme nyugodtan néz szembe az apácával. Tekintete szabad, elkalandozó, majdnem közönyös. Valami van ebben a tekintetben, ami nyugtalanítja Marie Thérése nővért.

- Hát igazán semmit sem tudsz mondani nekünk a Szent- háromságról gyermekem?

A kislány még mindig nem fordítja el tekintetét tanítónőjéről és elfogulatlanul, csengő hangon válaszol:

- Nem, tisztelendő nővér, semmit sem...

- Nem is hallottál róla soha?

A kislány jó ideig gondolkozik, mire válaszol:

- Hát az bizony meglehet, hogy már hallottam róla...

Az apáca becsukja a könyvét. Igazi szenvedés tükröződik vonásain.

- Most már igazán nem tudom, gyermekem, vajon vakmerőnek tartsalak-e vagy közönyösnek, vagy csak ostobának...

A kislány le sem süti a szemét, úgy válaszol, mintha semmi köze sem volna ahhoz, amit mond:

- Buta vagyok, tisztelendő nővér... Bartrés-ben is mondták, hogy nincs fejem a tanuláshoz.

- Tehát alapos volt a félelmem - sóhajt az apáca. - Te szemtelen vagy, Bernadette Soubirous...

Marie Thérése nővér fel-alá járkál a padok között. Jól tudja, milyen kötelezettségei vannak neki, mint az Egyház szolgálójának és leküzdi heves haragját. Közben a nagy osztályban nyolcvan-kilencven kislány nyugtalanul fészkelődik a padok között és lopva fecsegnek.

- Csend! - parancsolja a tanítónő. - Miféle népség közé kerültem? Pogányok vagytok, rosszabbak és tudatlanabbak a pogányoknál.

Egyik kislány jelentkezik. Nagyon hadonászik a kezével:

- Nem vagy te is Soubirous? - kérdi az apáca. Csak néhány hete vette át az osztályt, és még nem tudja biztosan, melyik névhez melyik arc tartozik.

- Igenis, kedves nővér. Én Marie Soubirous vagyok... Csak azt akartam mondani, hogy Bernadette, a testvérem mindig beteg...

- Tulajdonképpen senki sem kérdezett, Marie Soubirous - feddi a tanítónő. Bizonyos mértékig lázadásnak érzi ezt a testvéri pártfogást. Keresztényi szelídséggel nem lehet rendben tartani kilencven kis proletárlányt. Marie Thérése nővér nagyon is ért hozzá, hogyan szerezzen tekintélyt magának.

- A nővéred beteg? - kérdi. - Mi baja van?

- Atmának hívják ezt a betegséget, vagy ilyenformán...

- Bizonyosan asztmára gondolsz?

- Igenis, kedves nővér, asztma! A Dozous doktor úr mondta. Gyakran nem kap levegőt és akkor…

Marie drasztikusan eljátssza az asztmarohamot, a kínzó levegőhiányt. Az osztálynak tetszik ez a mulatság. Az apáca egy kézmozdulattal elhallgattatja a túlzott vihogást.

- Az asztma senkit sem akadályoz meg a tanulásban és vallásosságban.

Marie Thérése nővér összeráncolja a homlokát és elnéz az osztály feje fölött.

- Tudna valamelyiktek válaszolni kérdésemre?

Az első padban felugrik egy kislány. Fekete fürtös haja van, kapzsi pillantású szeme és ugyancsak felvágták a nyelvét.

- Nos halljuk, Jeanne Abadie! - bólint az apáca. Ezt a nevet mondja ki leggyakrabban. Jeanne Abadie máris kiteregeti bölcsességét:

A Szentháromság, hát ez nem más, mint egyszerűen maga az Úristen... Az apáca fáradt arca mosolyra húzódik:

t Ami azt illeti, nem olyan egyszerű, kedvesem... De neked legalább valami halvány sejtelmed van az igazságról...

Ebben a pillanatban feláll az egész osztály. Pomian abbé lép az osztályba, neki tisztelegnek. A fiatal pap, Peyramale plébános három káplánjának egyike, dicsőséget hoz a Pomian névre. Arca kemény és piros, mint az alma. Szeme tréfásan mosolyog.

- Egy kis törvénykezés, kedves nővér? - kérdi, megpillantva a kis bűnöst. Bernadette még mindig ott áll a padsorok előtt.

- Sajnos, panaszom van Bernadette Soubirous-ra, abbé úr - mondja az apáca. - Nemcsak hogy nagyon tudatlan, hanem még szemtelen válaszokat is ad.

Bernadette olyan mozdulatot tesz fejével, mintha valamit helyre akarna igazítani. Pomian abbé erősen szőrös keze a világosság felé fordítja arcát:

- Hány éves vagy, Bernadette?

- Tizennégy múltam - felel a kislány csengő hangon.

- A legidősebb az osztályban és a legéretlenebb - suttogja Marie Thérése nővér a káplánnak. De az abbé ügyet sem vet rá, ismét Bernadette-hez fordul:

- Meg tudnád mondani nekem, kislányom, melyik napon és milyen évben születtél?

- Igenis, hogyne tudnám, tisztelendő úr! 1844. január hetedikén születtem.

- Nos látod, Bernadette! Nemi is vagy olyan ostoba és egészen értelmesen felelsz! Talán azt is meg tudod mondani, melyik nyolcadra esik a születésnapod, vagy hogy jobban megértsél, milyen ünnepet ülünk a te születésed napja előtt? Emlékszel? Hiszen nem olyan régen volt...

Bernadette az abbéra is szilárdság és közöny keverékével néz, amellyel az imént annyira magára haragította Marie Thérése nővért.

- Nem, erre. már nem emlékszem - feleli, de nem süti le a szemét.

- Nem baj - mosolyog Pomian. - Akkor majd megmondom neked és a többieknek. Január hatodikán ünnepeljük Vízkereszt ünnepét. Ezen a napon vitték el a szent keleti három-királyok ajándékait a gyermek Jézusnak, a betlehemi jászokhoz. Aranyat és bíbort és tömjént. Láttad a jászolt a templomban, Bernadette, a Háromkirályok képén?

Bernadette Soubirous felélénkül. Könnyű pirosság futja el arcát.

- Igen, láttam a jászolt! - kiáltja elragadtatva. - És azt a sok szép uraságot! Olyanok mind, mintha igaziak volnának. Láttam a szent családot és az ökröt és a szamarat és a Három-királyokat, a fejükön koronával és a kezükben aranypálcával, igen, igen, mindet láttam...

A kislány szeme is aranyszínű fénytől sugárzik. A kép ébresztette ezt fel az emlékezetében.

- Így hát legalább a szent Háromkirályokról tudunk valamit... Jól jegyezd ezt meg magadnak, Bernadette és Szedd össze magad, hiszen már nagy lány vagy...

Pomian abbé ravaszul kacsint a tanítónőre, hiszen egy kis oktatásban részesítette a helyes pedagógiáról. Azután az egész osztályhoz fordul:

- Január hetedike fontos ünnepnap Franciaországnak. Ezen a napon született valaki, aki a legnagyobb szégyenből mentette meg hazánkat. Ez pontosan 446 évvel ezelőtt történt. Gondolkozzatok csak, gyerekek^ mielőtt felelnétek!

Valahol bekiált egy éles, diadalmaskodó hang:

- Napóleon Bonaparte császár.

Marie Thérése Vauzous nővér alsó testéhez szorítja kezét, mintha hirtelen görcsök fogták volna el. Néhány kislány azt hiszi, itt a legjobb alkalom arra, hogy kedvükre vihoghassanak, mint a vadak. De az abbé megőrzi derűs komolyságát:

- Nem, kedves gyermekeim, Napóleon Bonaparte csak sokkal később született...

Odalép a táblához és nagy, iskolás betűkkel - hiszen a kislányok jórésze még alig jutott túl az írás és olvasás rejtelmein - felírja:

- Jeanne d'Arc, az orleánsi Szűz, született Domrémyben, 1412. január 7-én.

Míg a kislányok kórusa tompa összevisszaságban betűzi a felírást, megszólal az iskolacsengő. Tizenegy óra van. Bernadette Soubirous még mindig ott álla padok előtt, az üres térségben, ahová a felelőknek kell kiállni; Marie Thérése Vauzous nővér felegyenesedik. Büszke arca nagyon szenvedőnek látszik a tompa februári fényben:

- Miattad nem jutottunk ma tovább a katekizmusban, kedves gyermekem - mondja nagyon halkan, úgyhogy csak Bernadette hallhatja. - Gondold meg alaposan, megérsz-e nekünk ekkora mulasztást...

Negyedik fejezet

CAFÉ PROGRÉS

A Marcadale-téren játszódik le legfőképpen Lourdes nyilvános élete. Itt van a két nagy vendéglő között a Café Français helyisége, nem messze a postakocsi megállótól. Ez a legfontosabb találkozópont, ahol a nagyvilág behatol a pireneusi városka kis világába. A kávéház-tulajdonos, Monsieur Duran, a múlt évben költséget nem kímélve újra rendezte be az egész helyiséget. Piros plüss, márványasztalok, tükrök, hatalmas párkányzattal koronázott római őrtoronyhoz hasonlatos cserépkályha. Hála ennek a kályhaóriásnak, a Café Français Lourdes legjobban fűtött helyisége. De Monsieur Duran nemcsak a melegről gondoskodik, hanem világosságról is. Újfajta lámpákat szereltetett fel. A mennyezetről lelógó, középen felfüggesztett vízszintes rudak két végére erősített zöldernyős, egyenletes fényű petróleumlámpák elözönlik barátságos, fehéres fényükkel a márványasztalokat, Monsieur Duran szilárd meggyőződéssel hiszi, hogy az újításokért lelkesedő, minden újdonság után vakon futó Párisban is csak nagyon kevés helyiségben akadhat ilyen kitűnő világítás. Duran, földijeivel ellentétben, nem különösebben takarékos ember. Még napközben is égeti lámpásait, ha szükségesnek találja, mint például ma is, minthogy a borongó téli sötétség sehogy sem akar eloszlani.

De még tovább megy nagylelkűségében. Nem éri be a lámpák fényével. A tudás világosságát is akarja terjeszteni. Erre a célra a fogason, szépen keretbe foglalva, a nagyalakú párisi újságok egész gyűjteménye függ. A Café Français tulajdonosa nem sajnálja a költséget. Itt van Le Siécle, L'Ere Impériale, LeJournal des Débats, La Revue des Deux Mondes, La Petite République. Igen, a Petite République is, ez a császár- és kormányellenes, legnagyobb mértékben forradalmi szellemű lap. Mindenki tudja, hogy maga Louis Blanc, ez a szocialista sátán áll a lap háta mögött. Fölösleges külön megemlíteni, hogy az újságok között helyet kap Le Lavedan, Lourdes hetilapja is. A szerkesztőség mindkét félre nézve kedvező megállapodást kötött Monsieur Durannal, ennélfogva minden csütörtökön a frissen megjelent Lavedan négy példánya várja a vendégeket a márványasztalokon. Tekintettel a vendéglős buzgó igyekezetére, amellyel vendégeinek szellemi táplálékáról gondoskodik, könnyen érthető, hogy Duran nagyratörő Café Français-jét egyesek Café Progrés-nek keresztelték el.

Kétszer napjában özönli el a kávéházat a sok vendég. Délelőtt tizenegykor, az apéritif idején és délután négy óra tájban, amikor a tartományi törvényszék irodáit bezárják. Ennek a magas hatóságnak a hivatalnokai leghűségesebb törzsvendégei a kávéháznak. Az állam furcsa és kifürkészhetetlen elveket követ hivatalainak elhelyezésében. A département prefektúrája Tarbes-ban székel. Ennélfogva az alprefektúra székhelyének a département második legjelentősebb városában, Lourdes-ban kellene lennie. De nem, ezt a magas hatóságot a parányi Argelés-ben helyezték el, ahol a csendőrség főparancsnokságával együtt meglehetősen elvágták a közigazgatás vérkeringésétől. Ennek a száműzetésnek oka kideríthetetlen. Lourdes joggal neheztel emiatt. Ennélfogva Lourdes-ot meg kell engesztelni valamivel. Tehát a legfelsőbb tartományi törvényszék székhelyévé teszik, amelynek jog szerint Tarbes-ban volna a helye. És ennek köszönheti Monsieur Durand, hogy vendégei közé sorolhat egy valóságos tartományi bírósági elnököt, több bírót, Dutour császári államügyészt, egész sereg hivatalnokot, ügyvédet és törvényszéki írnokot.

Ebben az órában még egyik sem jelent meg a nevezetes urak közül. A kerek sarokasztalnál magánosán üldögél Monsieur Hyacinthe Lafite. Monsieur Lafite nem Monsieur Lafite személyesen, hanem csak a gazdag embernek egy földi javakban szegény unokaöccse. Toronyszobát rendeztek be részére a kastélyban, ahol bármikor megszállhat. A Lafite-család gyakran tesz utazásokat, a kastély üresen áll. Annál többet veszi hasznát ennek a menedéknek az utóbbi időkben Monsieur Hyacinthe. Lourdes valóságos klinika az ő üres zsebének. Vigye el az ördög Párizst, ha egyszer nem tudja megkülönböztetni a valódit a hamistól. Ki tud ma megélni Párizsban? Újságírók, utcalányok és kerítők.

Hyacinthe de Lafite-on az első pillantásra meglátszik, hogy nem mindennapi ember. Mintha apáinkat akarná utánozni. Dús redőkben átkötött plasztron-nyakkendője például Alfred de Musset-t idézi. A szögletes homlokból hátrasimított haj Victor Hugóra emlékeztet. Bár messze jár még negyvenedik élet évétől, haját már át- meg átszőtték a szürke szálak. Valamikor szinte barátai közé számíthatta Victor Hugót, azaz a szellemóriás hosszú évekkel ezelőtt odáig ereszkedett le, hogy nyájas, megjegyzést tett Lafite-ra. Akkoriban részt vett a Comédie Française Hernani-csatájában. A kiválasztottak közé tartozott, akik vörös mellényt viseltek. Egyébként a régóta száműzetésben élő Victor Hugón kívül ismeri még az öreg Lamartine-t és a fiatal Théophile Gautier-t és még másokat is és többé tudni sem akar erről az egész elbizakodott társaságról. Lourdes alighanem éppen megfelelő hely arra, hogy a kissé durva természet keblére menekülhessen és mit sem törődve a párizsi- szalonok és kávéházak sértő bírálataival, hosszúlélegzetű műve megírásának adózzon. Hyacinthe de Lafite vakmerő tervet forgat a fejében. Elhatározta, hogy a romantikus iskolát - úgy érzi, ő maga is ehhez tartozik - kibékíti a klasszicizmussal. Szigorú formába öntött határtalan képzelőerő, ez az ő jelszava. Tragédián dolgozik, a címe: Tarbes megalapítása. Anyagát barátjának, Clarens iskolaigazgatónak köszönheti. Clarens a mondák buzgó kutatója és a Lavedan-ban a „Loredan régiségek" című rovatot szerkeszti. Nevezett mű hősnője Tarbis etiópiai királynő, aki lángoló szerelemre lobban egy bibliai hős iránt. De szerelmének tárgya visszautasítja és ezért messze nyugatra, a Pireneusok hegyei kőié menekül, hogy elfeledje bánatát. Itt megszabadul végre Kelet komor istenségeitől és megismeri nyugat derűs istenségeit, akik elűzik szívéből a szenvedést. Ezeknek az isteneknek papnőjeként építi fel Tarbes-ot.

Nem rossz anyag, akárki beláthatja és teli jelképes célzásokkal. A költő tiszta alexandrinusokban írja művét, ami máris vakmerő hadüzenet Victor Hugó shakespeareizmusa ellen. Ezenfelül Racine követőjeként elhatározta, hogy kitart a hely és idő egysége mellett is. Sajnálatos csak az, hogy több mint két esztendeje tartó munka után sincsen még túl a negyvenedik alexandrinus-páron. Viszont a mai Lavedan közli cikkét, amelyben az irodalmi stílus alapelveit fekteti le. A szerkesztőség sokáig húzódozott a cikk leközlésétől, mert mint találóan mondták: - Nem való ez a mi analfabétáinknak.

A Lavedan most Lafite előtt fekszik az asztalon. Ma reggel pontos időben jelent meg, habár ez meglehetősen ritka jelenség. Ez a haladószellemű hetilap többnyire csak két-három nappal a kitűzött idő után hagyja el a nyomdát. Ezért szokta mondogatni Pomain abbé:

- Különös haladás, amely mindig elkésetten érkezik.

Victor Hugo ismerőse és ellenfele ég a vágytól, hogy cikkét mielőbb olvassák. Különösen súlyt vetne arra, hogy Clarens, a nyelvész és humanista, mielőbb belemélyedjen tanulmányozásába. Három olyan mondat van benne Racine-ról, hogy szinte összefut tőle a nyál az ember szájában. De Clarens, aki az imént bukkant fel, annyira belemerült saját rögeszméjébe, hogy a legcsekélyebb figyelmet sem szenteli az új Lavedannak, sem Lafite-nak, az írónak. Ez a tragédiája a magas irodalmiságra törekvő szellemeknek. A tudós tányérnagyságú csiszolt felületű követ cipel magával, óvatosan bontogatja ki egy kendőből. Önzőén az író szeme elé tolja és ráerőszakolja nagyítóját:

Nézze csak, kedves barátom, miféle felfedezést tettem! Találja ki, hol? Nem, hiszen úgysem találná ki soha. A barlanghegyen, az egyik grottában, a hordalék között hevert ez a kő. Valósággal rám kiáltott, hogy felhívja a figyelmem. Nézze meg jól! A nagyítóval! Ugye, felismeri Lourdes városának címerét? Stílusában jelentősen különbözik mai alakjától. Tűzbe merném érte tenni a kezem, hogy a tizenhatodik század elejéről származik. A vár tornyai felett ott lebeg a sas, csőrében a hallal. De a tornyok - ellentétben mai címerükkel - a legtisztább mór építészeti stílust tükrözik. Mirambelle - azt hiszem, fölösleges is magát oktatnom, kedves barátom, - a mi városunk középkorineve. Miriam-Bell. Miriam Mária nevének mór alakja. A pisztráng a sas csőrében nem más, mint Ichthys, Krisztus jele, amelyet ledob Máriának az újonnan elfoglalt várára. Itt is, mint mindenhol az országban, a Mária-eszmét látja...

Lafite puszta ellentmondási ösztönből, félbeszakítja, mert bosszankodik:

- Egyáltalán nem osztom a nézetét, kedves barátom. Meggyőződésem szerint ezek az állatszimbólumok a Krisztus előtti időre vezethetők vissza.

- De azt csak nem tagadhatja, kedves barátom - veti ellen az öreg Clarens -, hogy még a Gave is belefoglalja nevébe az Avet?

Azonban a költő ezt is kereken tagadja. Mint minden hozzá hasonló egyéniség, magával ragadja a rögtönzés szelleme, annyira, hogy őt magát is meglepi, csakhogy mielőbb célhoz érjen, az egyetlenhez, amely igazán foglalkoztatja:

- Mint nyelvész, bizonyára jobban tudja nálam, kedves barátom, hogy a „gamma betű egyes nyelvekben „iotá-vá alakul. Miért ne nevezhették volna el a Gave-t a bibliai Jahveról, akit az én Tarbis királynőm hozott az országba, miután olyan szerencsétlen tapasztalatokat gyűjtött a héberekkel? Ha elolvasná a művemet, vagy legalább mai cikkemet...

Nem folytathatja tovább. Félbe kell szakítani a finom és magasröptű beszélgetést. Az óra tizenegyet üt. Az apéritif órája elérkezett. Egymásután jelennek meg valamennyien, akik Lourdes intelligenciájához, notabilitásaihoz