A szürke lovas

By Theodor Storm

Megkapó melegség, szeretet és tiszta jólelkűség árad Theodor Storm műveiből. Az olvasó érzi, hogy aki hozzá szól, tisztalelkű, kitűnő ember. És csakhamar mást is érez: azt, hogy egy nagy művész fogja kézen szeretettel, s elvezeti őt a maga világába. Egyszerre csak megnépesedik körülötte a szoba: Ott látja az Északi-tenger partján lakó, küszködő, törekvő, iparkodó népet, megismeri őket apróra, s a nagy emberábrázoló munkáival kezében, ott jár messze idegenben. Egyszerű, látszatra teljesen igénytelen történeteket mond el ez a nagy német író. De valahogyan művészetével észrevétlenül fel tudja emelni a történetet is, meg a hőseit is egy olyan magaslatra, hogy súlyt és értéket kapnak, mert a történetből is, hőseiből is szimbólumok lesznek, melyek megdöbbentően sokat tárnak a figyelmes olvasó elé. Ilyen A szürke lovas megkapó története is, mely a magáért és népéért küzdő nagyszabású férfi vértanúságát állítja elénk lenyűgöző művészettel. Összegző, összefoglaló és egy egész nagy életművet megkoronázó mű, a világirodalom jelentős alkotása. A mű magyar nyelven A viharlovas címen is ismert.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: May 22, 2019
• ISBN: 9789634746379

Book preview

Theodor Storm

A SZÜRKE LOVAS

fordította:

ismeretlen

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-637-9 EPUB

ISBN 978-963-474-638-6 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe:

Der Schimmelreiter

Első kiadás: 1888

első magyar kiadás: 1926

a borító kínai tuskép

részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

1.

Amit közölni szándékozom, az tudtomra jutott jóval egy félszázaddal ezelőtt Feddersen szenátor felesége házában, aki dédnagyanyám volt, s akinek karosszéke mellett ülve elmerültem egy kék födélbe kötött folyóirat füzetének olvasásába; már nem tudok rá visszaemlékezni, vajon a „Leipziger vagy a „Pappes Hamburger Lesefrüchte füzete volt-e. Még ma is érzem mintegy borzongással, amint a nyolcvan esztendőn túl levő öregasszony gyöngéd keze elvétve dédelgetőn simított végig dédunokája haján. Az asszony maga és az az idő már régen letűnt: hasztalan kutattam azóta e lapok után, és ezért még kevésbé tudok akár helytállani a tények igazságáért, akár, ha netalán valaki vitatná őket, nem bizonyíthatom: csak azt mondhatom Őszintén, hogy azon idő nem keltette bennem őket újra életre, nem vesztettem el őket soha emlékezetemből.

2.

Századunk harmadik évtizedében történt, egy októberi délután - így kezdte az akkori elbeszélő, - hogy ugyancsak rosszidőben egy északi fríz töltésen nyargaltam. Balkéz felől már több mint egy óra hosszat a kopár, már minden állattól elhagyott lápföld, jobb kéz felől pedig, még pedig a legkényelmetlenebb közelségben, az Északi óceán sekély tengere. Innen a töltésről az embernek el kellett volna ugyan látnia halligokra¹ és szigetekre: de én nem láttam mást, mint a sárgás-szürke hullámokat, melyek szakadatlanul, mintegy dühödt ordítással csapkodtak fel a töltésre és néha végigfröccsentettek szennyes habbal engem s a lovat; mögötte sivár alkonyat, mely nem hagyta megkülönböztetni az eget a földtől. Mert még a félholdat is, mely most az ég tetején állott, majd mindig bevonta kóbor felhők sötétje. Jéghideg volt: meggémberedett kezeim alig bírta a kantárt tartani s nem vettem zokon, hogy a varjak és sirályok, egyre károgva és gágogva, hagyták magukat a vihartól befelé hajtani a szárazföldre. Leszállt már az éj alkonya s alig-alig láttam már a lovam patáit: emberfiával nem találkoztam, nem hallottam mást, mint a madarak sikongását, amikor engem vagy hű kancámat majdnem súroltak hosszú szárnyaikkal, és a szél és víz tombolását. Nem tagadom, elvétve biztos kvártélyban óhajtottam már látni magamat.

Harmadnapja tartott már a nehéz idő s én már túlontúl le hagytam magamat fogni egy különösen kedves rokonom majorján, mely az északibb vidékén állt. Ma azonban nem lehetett tovább vesztegelnem, dolgom volt a városban, mely most is még pár órányira délre feküdt előttem, és hasztalan igyekezett rávenni a rokon és kedves felesége, a maga termelt „perinett és „Grand Richard almák ellenére, miket meg kellett volna még kóstolnom, délután mégis útra keltem. „No megállj, míg leérsz á tengerig, - kiáltotta még utánam háza kapujából: „visszafordulsz megint: szobád készen vár!

És valóban, egy pillanatra, amikor egy fekete felhőréteg koromsötétté tette körülöttem a levegőt, egyúttal a bömbölő szelek engem kancástól igyekeztek lesodorni a töltésről, végigcikázott fejemben: Ne légy bolond! fordulj vissza, ülj barátaiddal a meleg fészekben. - De akkor eszembe jutott, hogy az út visszafelé bizonyára még hosszabb, mint a hátralevő darab utazásom céljáig; és így tovább ügettem, s fülemre húztam köpenyem gallérját.

De most a töltésen közeledett felém valami: nem hallottam semmit; de egyre világosabban, amint a félhold lebocsátotta gyér fényét, egy sötét alakot véltem fölismerni, és csakhamar, amint közelebb jött, láttam, hogy lovon ül, magas lábú szikár fehér lovon; sötét köpeny lebegett válla körül és tovasuhanásakor égő szempár nézett reám egy halovány arcból.

- Ki volt ez? Mit akart? És most ötlött fel nékem, hogy nem hallottam lódobogást, sem a ló lihegését: holott ló és lovas elvágtatott szorosan mellettem.

Ezen elgondolkodva nyargaltam tovább, de nem értem rá soká gondolkodni, mert máris hátulról újra elsuhant mellettem; úgy rémlett, mintha súrolt volna a repülő köpeny, és a jelenség, úgymint első Ízben, nesztelenül iramlott el mellettem. Azután messze és egyre messzebb láttam; majd meg mintha árnyékát a töltés belső részén láttam volna lesuhanni.

Kissé tétován nyargaltam nyomában. Amikor elértem arra a helyre, szorosan a töltés alján, a tengertől gáttal elterített földdarabon, villanni láttam egy nagy mélyedésben a vizet, aminő mélyedést viharhullámok tépnek a partban, melyek legtöbb esetben így is maradnak, mint kicsiny, de mély tavak.

A védőgát ellenére a víz feltűnően mozgott; a lovas nem kavarhatta fel; már nem is láttam őt. De láttam mást, amit most örömmel köszöntöttem; előttem az állóvíz tükréről felém ragyogott szétszórt fénypontok tömege; mintha azokból az elnyúlt fríz-házakból jönnének, melyek egyenként többé-kevésbé magas sánc-emelkedéseken álltad; szorosan előttem azonban a belső gát fele magasságában ugyanilyenfajta nagy ház állott: a déli részen a kaputól jobbra valamennyi ablakot kivilágítva láttam; mögötte embereket vettem észre, s úgy rémlett, hogy a vihar ellenére hallom őket. Lovam már maga tért le az útra a töltés mentén, mely elvezet engem a ház kapujáig. Jól láttam, hogy vendégfogadó; mert az ablakok előtt megpillantottam az úgynevezett „rick"-eket, két állványfára szerelt gerendákat nagy vasgyűrűkkel, barom és ló odakötéséhez, ha velük itt megállnak.

Odakötöttem lovamat az egyik gyűrűhöz és rábíztam a szolgára, ki a folyosóra belépésemkor elém jött.

- Gyülekezés van itt? - kérdeztem őt, mert most a szobaajtaja mögül világosan hatolt felém emberi hangok és pohárcsengések lármája.

- Afféle, - felelte a legény. - Itt a gáttiszt, meg a meghatalmazottak és még egyéb érdekeltek! Mivelhogy magasan áll a víz!

Amikor beléptem, körülbelül egy tucat férfit láttam egy asztal körül ülni, mely közel állt az ablakokhoz; puncsos bólé állt rajta s egy különösen derék férfi, mintha ő vitte volna itt az uralmat.

Köszöntem és kértem, hadd ülhessek hozzájuk, amit megengedtek szívesen.

- Őrségen vannak itt! - mondottam, ama férfihoz fordulva, - gonosz az idő odakünn; bajban a gátak!

- Bizony, - felelte: - de mi itt a keleti részen úgy véljük, hogy már túl vagyunk a veszélyen; csak túl a másik oldalon nincsen még biztonság; odaát a gátak jórészt még a régi mintára épültek; a mi főgátunkat még a múlt században építették át. Átjárt minket künn a hideg az imént és önnel is így lehetett, - tette hozzá; - de még néhány órát kell itten kitartanunk; megbízható embereink vannak künn, kik hozzák nékünk a jelentést.

Még mielőtt rendelhettem volna a kocsmárosnál, már elém toltak egy gőzölgő poharat.

Megtudtam csakhamar, hogy nyájas szomszédom a gáttiszt; beszédbe eredtünk s én hozzákezdtem, hogy elmondjam néki különös találkozásomat a gáton. Figyelmes lett és egyszerre csak észrevettem, hogy körülöttünk elült minden beszéd.

- A szürke lovas! - kiáltott fel a társaságból az egyik s az ijedség egy mozdulata ment végig a többieken.

A gáttiszt felállt.

- Nem kell megijednetek, - szólt az asztal fölött; - ez nem csupán nekünk szól; 17-ben azoknak odaát is jeladás volt; legyenek elkészülve mindenre!

Rajtam utólag majdnem borzongás futott végig

- Bocsánat! - szóltam, - de mi van azzal a szürke lovassal?

Arrább a kályha mögött, kissé görnyedtem szikár kis ember ült kopott fekete rövid kabátban; egyik válla mintha kissé ferdén nőtt volna. Egyetlen szóval sem vett részt a többiek beszélgetésében, de gyér ősz haja ellenére még mindig sötét szempillákkal beszegett szeme világosan mutatta, hogy nem alvásért ül itt.

E felé nyújtotta ki a kezét a gáttiszti

- Iskolamesterünk, - mondotta emelt hangon, - közülünk a legjobban fogja ezt önnek elmondani; de persze csak a maga módja szerint és nem olyan helyesen, ahogyan ezt megtenné otthon nálam vén gazdasszonyom Antje Vollmers.

- Tréfál, gáttiszti - szólalt meg a kályha mögül az iskolamester kissé beteges hangja, - hogy mellém akarja állítani buta sárkányát!

- Igaz, iskolamesteri - felelte a másik, - de sárkányoknál az effajta történetek a legjobban vannak éltévé.

- Persze!- mondta a kicsiny úr; - ebben nem vagyunk egészen egy véleményen, - és fölényes mosoly suhant végig finom arcán.

- Láthatja, - suttogta fülembe a gáttiszt; - még kissé gőgös; fiatal korában egyszer teológiát tanult és csak egy elhibázott mátkaság híján ragadt itt szülőföldjén, mint iskolamester.

Ezalatt ez előkerült a kályhazugból s mellém ült a hosszú asztalhoz.

- Mondja el, mondja, iskolamester, - szólt a társaság néhány fiatalabbja.

- Hát igen, - szólt az öreg hozzám fordulva, - megteszem szívesen; de sok ebben a babona, és művészet ezt enélkül elmondani

- Arra kérném, hogy ezt ne hagyja ki, - feleltem. - Bízza csak rám, majd én magam fogom elválasztani a pelyvát a búzaszemtől.

Az öreg rám nézett megértő mosollyal.

- Nos tehát! - mondotta, - A múlt század közepén, vagyis inkább, hogy meghatározzuk pontosabban, előtte is, meg utána is, volt itt egy gáttiszt, aki a gátak és töltések dolgáról többet tudott, mint amennyit paraszt és majoros különben érteni szokott; de azért mégsem volt ez elegendő, mert amit erről tanult szakemberek leírtak, abból ugyan keveset olvasott. Tudását, ha mindjárt gyermekkorától fogva is, csak önmaga eszelte ki. Hallott már bizonyára, uram, arról, hogy a frízek jó számolók, és valószínűen hallotta már emlegetni a mi Hans Mommsenünket Fahretostról, aki paraszt volt és mégis tudott iránytűt, tengeri órát, teleszkópiumot és orgonát készíteni. Nos hát, ilyenfajta ember volt a későbbi gáttiszt apja; persze csupán kicsinyben. Volt egy sáv földje, melyen repcét és babot termelt, tehene legelt, elvétve ősszel és tavasszal vidéki vásárra is ment, és télen, amikor az északnyugati szél jött kívülről és rázta az ablaktábláit, a szobájában ült. És ezt is, azt is csinált. A fia majdnem mindig ott ült mellette és az olvasó-könyve vagy biblia fölött elnézett s az apját figyelte, amint ez méricskélt és számítgatott, s kezét beleásta szőke hajába. És egy este megkérdezte az öreget, hogy