Egy világjáró emlékeiből

By Georg Wegener

Georg Wegener világ körüli utazásainak legérdekesebb élményeit gyűjtötte ebbe a kötetbe. Ázsiából, Észak-Amerikából és a Csendes-óceáni szigetvilágból származnak ezek a történetek egy olyan korból, amikor a turistát megbámulták, és az utazó érintetlen tájakkal és még élő népszokásokkal ismerkedhetett. Bepillantunk a Grand Canyonba, a pueblo indiánokhoz, a Bombay-i párszik bizarr temetési szertartásába, a Ceylon-szigeti Adam's Peakre, amit messze földön Buddha lába nyomának tartanak. Megtudjuk, hogy a bangkoki hercegek "kiselejtező elégetése" 10-12 évente bekövetkező ritka népünnepély, melyre az elhalt királyi sarjakat úgy tartósítják, hogy máglyára vetésükig higanyt fecskendeznek a halottak ereibe...

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jul 18, 2019
• ISBN: 9789634745839

Book preview

Georg Wegener

EGY VILÁGJÁRÓ EMLÉKEIBŐL

fordította

Halász Gyula

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-583-9 EPUB

ISBN 978-963-474-584-6 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe:

Erinnerungen eines Weltreisenden

első kiadás: 1923

első magyar kiadás: 1931

a borító párszi Tower of Silence-ről 1881-ben készült

kromolitográfia részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

ÓCEÁNIA

A Csendes-óceánon

Csodálatos és mélységesen megragadó a hajóút San Franciscóból Apiába, a leghatalmasabb világtengeren keresztül, amelynek mérhetetlen síkjához képest az Atlanti-óceán szinte beltengernek tetszik.

Amikor Amerika partja, a Golden Gate (Aranykapu), elmosódik szemünk elől, ég és tenger egybeölelkezik és mi ennek a bezáruló végtelen körnek a kellős közepében lebegünk napokon és éjszakákon át: úgy érezzük, kiszakadtunk az emberi élet közösségéből. A Sandwich-szigeteken kívül semmiféle föld nem szakítja meg a szemhatárt Szamoáig. Hajóval sem találkozunk - hiszen oly kevés hajó szántja ezt a végtelen vizet. Mélységes, tökéletes magány vesz körül - magány, amely annál rejtelmesebben hat reánk a napok múlásával, mert csupa ragyogó fényből és színpompából szövődik.

A Csöndes-óceán a Térítők között, és abban az évszakban, amikor mi hajózunk rajta - májusban - a Térítőktől északra is, megérdemli a nevét. Simán, mint valami fényes fémtükör terül el a tenger mozdulatlan síkja körülöttünk. Ha megborzong is, csak enyhe fodrokat gyöngyöz a beláthatatlan víztömeg, hogy annál csodásabb és kápráztatóbb színremegésben tükrözze az éter sugarait s a kergetőző felhők árny- és fényjátékát.

Mintha folyékony gyémántot öntöttek volna a tenger síkjára, csillognak és tündökölnek az apró villódzó fénycsóvák miriádjai. Mikor azután elérjük a meg nem szűnő élénk passzátszelek birodalmát, fehéren fénylő habtarajok lepik el a tengert és a fehér fénycsíkok között igéző kékség ragyog - mélységes, mámorító kékség, amelyet semmiféle festőnek el nem hinne a képzelet. Van valami boldogságos, isteni érzés benne, amikor ebben a tobzódó verőfényben és kápráztató kékségben tovasiklunk. A lélek mélységes mélyéig megmámorosodik tőle, mint valami pompás boritaltól - a magunk mögött hagyott élet gondjai és küzdelmei mintha lesüllyedtek volna a láthatár fénylő pereme alá; a jövő vágyai és tervei ködfátyolként libegnek a messzeségben és többé nem fájnak, nem érintenek - mélyet lélegzünk a gyógyító tiszta levegőből és élvezzük a lét gyönyörűségét.

Óraszám követi tekintetünk a hajónkat kísérő nagy tengeri madarak játékát. Furcsa sötét sarlószárnyú madarak. Soha nem láttam hasonlókat más tengereken. Megfoghatatlanul csodás a röptük. Lankadatlanul, szinte szárnyukat sem lendítve keringenek s hol előttünk, hol mellettünk, hol mögöttünk bukkannak föl, kényük-kedvükre, olyan könnyűséggel, mintha csak helyben állanánk. A hullámok tarajával emelkednek és süllyednek s olyan alacsonyan szállnak el felettünk, hogy szinte súrolják a vizet, majd meg mozdulatlan árnyként lebegnek az égen fejünk fölött. így követnek fáradhatatlanul napokon át.

Lassan-lassan megfogynak, elmaradoznak mégis, végül egészen eltűnnek; tökéletes magányban suhan tovább a hajó.

Megbűvöl az élet álomszerűsége. Naphosszat fekvőszékeinkben szendergünk. Az emberek szinte félálomban foglalatoskodnak apró-cseprő tennivalóikkal; mázolják a mellvédeket, kést köszörülnek, rakosgatják a kötélcsomókat. Az őrtiszt némán jár föl-alá a parancsnoki hídon. Egyetlen hangos szó nem csendül fel a fedélzeten - a mindent megülő nagy-nagy csend mintha ráparancsolna az emberekre, hogy maguk is csak suttogva beszéljenek.

És az éjszakák, a varázslatos éjszakák! A nappali világosság rövid alkonyat után kihuny - kimondhatatlan fenségben gyullad ki a csillagos ég fejünk fölött. Az égboltozatot olyan sűrűn hintik be a csillagok, - a tiszta légben a nálunk láthatóknál jóval kisebb rangú csillagok is tisztán tündökölnek - hogy ebben a zsúfoltságban bajos fölismerni a nálunk megszokott csillagképeket. De egy csillag valamennyi többit messze túlragyogó fényben tündököl ki a csillagok tengeréből: a Venus. Nem tudom, a forróövi éjszaka tisztasága vagy ennek a bolygónak véletlen földközelsége-e az oka, de még soha nem láttam ilyen kápráztató fényű csillagot. Átvilágol a felhők fátyolán és világos fényben ragyog a látóhatár fölött, tükröződése finom fénynyalábot vet a tengerre, csillogása szinte a Holddal vetekedik.

A fénynyaláb mindkét oldalán titokzatosan meg-megvillanó sötét bársonylepelként terül szét a tenger lábaink alatt. Mily gyönyörű is ott állani a langyos éjszakában és elnézni óraszámra, hogyan szántja a hajó karcsú éle enyhén foszforeszkáló fénnyel a komor víztömeget és hogyan túrja kétfelé szakadatlanul. És mily gyönyörűség csöndben hátradűlni a hajószéken és gondolatainkba merülve elnézegetni, hogyan dülöngenek erre-arra a csillagok fénylő pontjai az ide-oda imbolygó kötélzet sötét vonalai között.

Más tengereken is átéltem már ilyen éjszakákat, de azok mégis mások voltak valahogy. Ez a tenger nemcsak a leghatalmasabb, - a legidegenebb, legtávolesőbb is a mi kultúránktól. Régi ismerős mondák nem szövődnek hozzája, hogy költői varázsuk ott lebegjen vizei fölött - Szindbád-mesék, Odüsszeiák, tengeri szörny és Malström-regék nem elevenednek meg képzeletünkben. Régi történelmi emlékek nem fűződnek ehhez a végtelen színtérhez, föníciai hajóhadak, Viking-hajók, a spanyol armada nem szántották. Egyedül a nagy fölfedezők és kutatók a Magalháesek és Cookok világjáró útjai, képviselik az európai hőstörténetet a Csendes-óceánon. Az Atlanti-óceánt át- meg átszeli a rendszeres hajójáratok sűrű hálózata, a fél földgömböt beborító óriási vízterület messze partjait alig néhány hajóvonal fűzi egybe. A természet idegenszerű nagysága fenségesebb erővel markolja meg itten szívünket, szinte rejtelmes ünnepélyességgel…

A véletlen úgy akarja, hogy az Egyenlítőt éppen a 166,5 fok nyugati hosszúságon lépjük át, tehát pontosan a Berlinnel szemben, a földgömb túlsó oldalán végigfutó délkörön. Kevéssel múlt dél, a Nap csaknem függőlegesen ontja ránk sugarait - otthon éjfél van ebben az órában. Itt mérhetetlen magány köröskörül, Berlinben a Friedrichstrassén a megszokott nyugtalan pezsgő világvárosi élet hullámzik! Mily nehéz ezt elképzelni.

Átszeljük az északkeleti passzátszelek birodalmát; változó könnyed szelek játszadoznak hajónkkal a szélcsend övében. Majd teljes szélcsend terül rá a tengerre. A légkör nyirkos és nyomasztó. Sűrű gomolyfelhők gyülekeznek és terjeszkednek az égboltozaton. Olykor-olykor egy-egy rövid heves zápor föloldja egy időre a viharos feszültséget. Utána ragyogó szivárvány íve szökken a tenger fölé, amely csaknem mozdulatlanul, simán terül el, mint óriási, tükröző forró izzó acéllap. Mily diadala az embernek, hogy a gőz erejével játszva átszeli a szélcsöndnek ezt a zónáját s hogy benne, minden nyomasztó forrósága mellett még gyönyörűségét leli! Mily félelmetes volt valamikor ez a renyhe mozdulatlan légtenger a légáramlatok szövevényében járatlan hajósra; ha vitorlásával belekeveredett, ernyedt vitorlákkal szárnyaszegetten vesztegelt egyhelyben heteken, hónapokon át a tüzes napsugarak rettentő kohójában - a hőségben megromlott az élelem, megposhadt az ivóvíz s a skorbut és a semmittevés sorra tizedelte a szerencsétlen hajósokat!

Újabb két napi út után a tikkadt egyenlítői forróságban déltájban egyszer csak mintha megemelkednék kissé a sima tenger hajónk alatt; délkelet felől széles hátú víztaraj közeledik - a déli passzátszél-zóna hullámjárásának első hirdetője. Mindenki föllélegzik. Hat órakor, a vacsora idején, ugyanabból az irányból érezhető szellő suhint végig a hajó fojtó forróságú helyiségein - úgy élvezzük, mint valami hűvös üdítő fürdőt. Egy órával később a délkeleti passzátszél teljes nagyszerűségében kifejlődik.

Holnap még, még egy verőfényes, boldog nap, fogunk ringatózni a csodálatos kékségű, könnyű ezüstös fodrokkal telehintett tengeren - a rákövetkező nap hajnalán megérkezünk Szamoába!

Talofá Szamoa!

A pirkadat első derengő fénye világol be kabinom ablakán, amikor hirtelen fölébredek. A hajócsavarok egy hét óta meg nem szűnő búgását és a hajó orrával szántott tenger vizének szüntelen sistergését néma csönd váltja föl. Megáll a hajó.

Fölsietek a fedélzetre. Csaknem éjszakai homály honol a tengeren. A szokásos őrszemen kívül csak egy ember van ébren közelemben. A hajnali hűvösségben köpönyegébe burkolózó alak a korlátnak támaszkodva kémleli a távolt. Ráismerek. Bella B., a fiatal félvér szamoai lány - angol apa, szamoai anya gyermeke.

San Franciscóból jön s Apiába igyekszik, szülőföldjére. Feltűnő szépsége, karcsú, mégis buja termete, nemes vonású arca, barna bőre, római császárnékra emlékeztető idegenszerű büszke metszésű ajka megerősíti azt a meglepő jelenséget, hogy a fajkeveredésből sokszor rendkívüli szépségek sarjadnak. Jól tud angolul. Az egy hetes közös tengeri utat, Honoluluból, fölhasználtam, hogy rendszeres órákat vegyek tőle a szamoai nyelvből - már amennyire lomha, szeszélyes kényelemszeretete ezt lehetővé tette.

Lépteim hallatára megfordul és a tengerre mutatva így szól:

- Taeleele! (A hazám!)

- Na ou fíafía. Talofá Szamóa! (Nagyon örvendek. Légy üdvöz Szamoa) - válaszolom.

- Faafetái teleláva (nagyon köszönöm) - felelte mosolyogva.

A nyílt tengeren állapodunk meg néhány tengeri mérföldnyire Upolu-sziget északi partjától. Upolu nem a legnagyobb, de legfontosabb szigete az együttesen Szamoának nevezett szigetcsoportnak. A többi szigetekből csak a szomszédos Szávái (Sawaii) kékes árnyú bizonytalan körvonala dereng a messze láthatáron.

Apiából még semmit sem látunk.

Az Alameda, a Union Steamship Company pompás gőzöse, ismét megmozdul; lassan, mint valami színházi díszlet, siklik tova előttünk a gyönyörű partvidék, míg csak elénk nem gördül Apia félkörös öble.

Négy nagy hajó ring az öböl hánykolódó vizén; egy sötét amerikai hadihajó, az Abaranda, amely Tutuila szigetéről jött át, hogy magával vigye a velünk érkezett postát, egy kisebb dán hajó, a Fanő, és két vakító fehér német cirkáló: a Cormoran és a Seeadler. Ezek három napja futottak be a Karolinákról.

A korallzátonyok nyílásán nyugodt időben is sok óvatosságot kíván a behajózás; most kétszeres figyelemmel kormányozzák be hajónkat az öbölbe. A horgony lánca megcsikordul, még messze a parttól. Nagyobb kikötő-híd nincsen Apiában. Csónakok bonyolítják le a forgalmat.

A San Franciscóból havonkint egyszer befutó postahajó érkezése (Berlinből 27 nap alatt ér ide a posta Amerikán át), az itt élő európaiak életének egyik főeseménye. Apia bennszülötteinek is izgalmas napja az ilyen.

A kikötés feltűnő nyugodtan megy végbe. Katonás