Yves testvérem

By Pierre Loti

Loti remekműveinek sorában kiemelkedő helye van ennek a műnek. Tisztelgés Bretagne és az ott élő emberek előtt, akiknek az élete a tengertől függ. Legyenek bár halászok, vagy haditengerészek, a tenger brutalitása egyként sújtja a férfiakat, és a parton rájuk várakozó asszonyaikat. A XIX. század végén Loti népszerűsége a csúcson állt: Zolával versengve ő kapta meg a Francia Akadémián a halhatatlanok helyét, ám irodalmilag is múlhatatlan érdemeket szerzett: Marcel Proust "Az eltűnt idő nyomában" című művében Loti ezen művéből kölcsönzi narrációs újítását. S manapság Loti hírneve ugyan elhalványult, ám tehetsége nem kopott: az Yves testvérem című művének egyaránt ott a helye a világirodalom legjobb regényeit gyűjtő könyvespolcon és elektronikus memóriakártyán.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Feb 25, 2020
• ISBN: 9789634749349

Book preview

Pierre Loti

YVES TESTVÉREM

fordította

dr. Kelen Ferenc

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-934-9 EPUB

ISBN 978-963-474-935-6 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe:

Mon frère Yves

első kiadás: 1883

az elektronikus változat az 1920. évi

magyar kiadás alapján készült

A borító Virginie Demont-Breton (1859 – 1935)

Femme De Pêcheur Venant De Baigner Ses Enfants

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

1.

Yves öcsém tengerész-könyve csak olyan, mint minden más tengerész-könyv. A borítékja sárga pergamenpapír és mivelhogy sok utat tett meg a tengeren, különböző hajókon, éppenséggel nincs kifogástalan állapotban.

A fedelére nagy betűkkel van írva:

Kermadec 2091. P.

Kermadec a családi neve, 2091. a száma a haditengerészetben, P. pedig Paimpolnak, a sorozó kikötőjének kezdőbetűje. Ha felnyitjuk, első oldalán a következő adatokat találjuk:

Kermadec (Yves-Mária), Yves-Mária és Jeanne Danveoch fia, született 1851 augusztus 28-án Saint-Pol de-Léon-ban (Finistére). Magassága: 180 cm. Haja: gesztenyeszín, szemöldöke: gesztenyeszín, szeme: barna, orra: közép, álla: rendes, homloka: rendes, arca: hosszúkás.

Különös ismertetőjelek: ball mellén horgonytetoválás, jobbkarján pedig egy karperec hallal.

Ezek a tetoválások úgy tíz évvel ezelőtt még divatosak voltak az igazi tengerészeknél. Egy dologtalan barátja műve volt ez a „Flóra" fedélzetén és azóta Yves számára gyötrődés tárgya lett, aki nem egyszer kínozta meg magát abban a reményben, hogy eltüntetheti. Az a gondolat, hogy meg van jegyezve kitörülhetetlenül és hogy mindenkor és mindenütt ráismerhetnek ezekről a kis kék rajzokról, teljességgel tűrhetetlen volt szemében.

Amint a lapokat forgatjuk, néhány nyomtatott levelet találunk, melyen világos és rövid szavakban fel vannak sorolva a matrózok szokásos kihágásai, a megillető büntetésekkel - a könnyebb kihágásoktól, melyekért néhány éjszakai kurtavas jár, a nagy zendülésekig, amelyeknek halál a büntetése.

Sajnos, ezeknek a szabályoknak mindennapos olvasása sohasem hatott a kívánt mértékben a tengerészekre, általában, sem pedig szegény Yves-emre különösen.

Azután néhány kéziratos lap következik, különböző hajók neveivel, kék pecsétek, számok és dátumok. Jóízlésű szállásmesterek csinos aláírásokkal díszítették ezt a részt. Itt vannak feljegyezve az utazásai és nyugtatva a felvett zsoldja.

Az első években havonta tizenöt frankot kapott, ebből tízet anyjának küldött; azok az évek, melyeket mellét kitárva a szeleknek, félig meztelenül fent töltött a hajók magas árbocain, midőn semmivel sem törődve a világon, bolyongott a tenger változó sivatagján. Aztán zavarosabb évek következtek, midőn felébredt benne a szerelem, formát öltött ebben a szűz és műveletlen életben - amely majd brutális részegeskedésben, majd naivul tiszta álmokban nyilvánult meg a szerint, hogy mily helyre sodorta a véletlen szele, hogy mily asszonyok karjai közé vetette a véletlen. A szívnek és az érzékeknek rettentő ébredése, nagy háborgások, majd visszatérés az aszkéta élethez, az úszó klastrom zárkózottságához. Mindez ott rejtőzik a számok, nevek és dátumok között, amelyek év-év után felgyűlnek egy ilyen szegény tengerész-könyvben. A kalandoknak és nyomorúságoknak nagy költeménye pihen ezek között az elsárgult lapok között.

2.

1851 augusztus nyolcadika, úgy látszik, szép nyári nap volt Saint-Pol de-Léonban, Finistére-ben.

Bretagne sápadt napja ünnepélyesen mosolygott erre- a kis újszülöttre, aki később annyira szerette a napot, annyira szerette a Bretagnet.

Yves vastag és teljesen bronzszínű gyerek formájában jött a napvilágra. A körülötte álló jó asszonyok elnevezték Bougel-Du-nak, ami azt jelenti: kis fekete gyerek. Ez a bronzszín különben a Kermadec-családban atyáról fiúra öröklődött, mint akik hosszújáratú hajókon szolgáltak nemzedékek óta, mint tengerészek és így erősen ki voltak téve a tengeri szeleknek.

A szép nyári napok ritkaságszámba mentek Saint-Pol de-Léon ködös tájékán. Bágyadt ragyogás ömlött el mindenek fölött. A középkori régi város mintegy felébredt ködbe kábult álmából és megfiatalodott. A vén gránit sütkérezett a napfényben. A breton tornyok óriása, a Creizker, a kék ég ragyogásában fürdött, finom szürke csipkézetét sárga moha márványozta. Körös-körül a puszta mezőség teleszórva rózsaszín erikával, aranyszín bogánccsal, a virágos rekettye édes illatát lehelve.

A keresztelőnél egy fiatal leány volt a keresztanyja, egy matróz a keresztapja, ott voltak továbbá két kis fiútestvére: Goulven és Gildas, kézkézben két kis húgukkal, a bokrétás Yvonne és Máriával.

Midőn a kíséret belépett a léoni érsekek ősi székesegyházába, az egyházfi a harangkötélbe kapaszkodva éppen el akarta kezdeni az alkalomhoz illő vidám harangjátékot. De a belépő plébános durván rászólt:

- Maradj békén, Beroaél, az Isten szerelmére! Ezek a Kermadecék sohasem fizették meg a stólát és az apja mindenét a csapszékben hagyja. Mi bizony nem harangozunk ennek a népségnek!

Így hát az én Yves öcsém szegényesen lépett be ebbe a földi létbe.

Anyja, Jeanne Danveoch, ágyában rossz előérzettel, nyugtalanul fülelt a harangszóra, amely csak nem akart megszólalni. Hosszan hallgatódzott, de nem hallott semmit. Megértette ezt a nyilvános megszégyenítést és elsírta magát.

Mikor a kíséret szégyenkezve hazatért, szemei könnyben úsztak.

Ez a megszégyenítés egész életén keresztül ránehezedett Yves szívére. Sohasem tudta megbocsátani ezt a rossz fogadtatást, melyben a világba léptekor részesítették, sem pedig anyja keserves könnyeit. A római papsággal szemben meg nem szűnő neheztelést érzett és becsukta szívét Anyaszentegyházunk elől.

3.

Huszonnégy évvel később történt Brestben, egy decemberi éjszakán.

Finom, hideg, átható eső esett szakadatlanul. Végigcsurgott a falakon, feketébbé tette a magas palatetőket, a magas gránitházakat. Szinte kedvét találta benne, hogy paskolja a lármás vasárnapi tömeget, mely átázva és bemocskolva nyüzsgött a szűk, szürke és sötéten szomorú sikátorokban.

Ebben a vasárnapi tömegben vegyest ott voltak részeg, gajdoló matrózok, kardjukkal csörömpölő, támolygó katonák, járókelő parasztok, elkényszeredett arcú, nyomorult nagyvárosi munkások; asszonyok kis gyapjúsállal, hegyes gyolcs- főkötőben, pálinkaszagú, kigyúlt tekintetű és arcú némberek, mocskosán, részeg öreg férfiak és asszonyok, akik elbukdácsoltak, majd felszedték őket és sáros háttal haladtak odébb.

Az eső csak esett, esett, mindent eláztatva, a bretonok ezüstcsatos kalapját, a matrózok fülre húzott sapkáját, a sujtásos csákókat, a fehér bóbitákat és az ernyőket.

A levegő annyira zavaros, bágyadt volt, hogy az ember el sem tudta képzelni, hogy valahol a nap is süthet; minden tájékozódás megszűnt. Mintha vastag, nedves felhők börtönfalai zárnának körül, melyek soha meg nem nyílnak és melyek mögött nincsen ég. Az ember vizet lélegzett be. Még az idő fogalma is elmosódott, az ember nem tudta, hogy ez a sötétség az esőtől van vagy pedig igazi téli éj borult a városra.

A matrózok a vígságnak és fiatalságnak szinte megdöbbentő képét vitték az utcákra, alakjukkal, nótájukkal, kék ruhájukon nagy fehér gallérral és vörös bojtokkal. Ki-bejártak a csapszékekbe, taszigálva a népeket, értelmetlen szókat vetve feléjük, amelyektől hahotába törtek ki. Mások az eresz alá álltak, nézték a boltkirakatokat, ahol nekik való dolgok voltak kitéve: vörös zsebbe valók szép hajók képével, rajtuk a nevük: Bretagne. Győző, Pusztító; szép aranyfelírásos szalagok a sapkájukra; nagyon bonyolult apró zsinegszerkezet, mellyel nagybiztosan be szokták zárni holmi- jókat a hajón vászonzsákjukba; csinosan fonott zsinórzat az árbocőrök részére, melyre nagy késüket akasztották, ezüst sípok a kvártélymestereknek, végül vörös övék, kis fésűk és apró tükrök.

Néha-néha nagy szélrohamok elröpítették a sapkákat és megtántorgatták az ittas járókelőket, mire csak úgy patakokban ömlött az eső és zuhogott, mint a jégverés.

A matrózok tömege mindinkább nőtt. A Siam-utca bejárata felől bandákban özönlöttek elő, a kikötő és az alváros felől törtettek fel a nagy gránitlépcsőzeten és énekelve árasztották el az utcákat.

Akik a kikötő felől jöttek, jobban el voltak ázva az esőtől és a tenger vizétől, mint a többiek. Vitorlás csónakjuk gyorsan röpült a tajtékzó hullámokon át a kikötőbe. Vidáman kapaszkodtak fel a városba vivő lépcsőkön, meg-megrázva magukat, mint a leöntött macskák.

A szél belegabalyodott a hosszú, szürke utcákba és az éjszaka rosszat jósolt.

A kikötőben négy órakor megszólalt egy Dél-Amerikából aznap reggel befutott hajó fedélzetén a kvártély mester éles sípja, hosszan, majd trillázva, ami tengerész-nyelven azt jelentette: „Ladikot szerelni!" Az öröm moraja futott végig a hajón, amelyen a híd alatt a sötétben szorongtak a matrózok. Egy ideig attól tartottak, hogy a viharzó tenger meg nem engedi a kiszállást Brestben és aggódva lesték a döntő sípjelt. Három esztendei utazás után első ízben léphettek ismét hazai földre és a türelmetlenség nagy volt.

A kijelölt matrózok szalmasárga kis viaszosvászon köpenyben beszálltak a ladikba és pontos rendben elfoglalták helyüket az evezőpadon. Újra megszólalt a kvártélymester sípja és szava: „Engedélyesek előre!"

A szél és a tenger egyaránt hatalmasan zúgott. A távol kikötő fehéres ködbe volt burkolva az esőtől.

Az engedélyes matrózok futva bújtak elő az ajtókon és felsorakoztak, amint számukat és nevüket szólították. Arcuk ragyogott az örömtől, hogy viszontláthatják Brestet. Vasárnapi ruhájukat öltötték föl. A szakadó esőben végezték be az öltözködést, egymást illegetve, igazgatva.

Midőn „Kermadec, 218!" hívták, megjelent Yves, egy huszonnégyéves nagy, komoly legény, kin jót mutatott a csíkos zubbony és a széles kék gallér.

Nagy, sovány alakja antik szoborra emlékeztetett, izmos karja, nyaka, válla atlétaszerű, egész megjelenése a nyugodt és kissé fitymáló erő benyomását keltette. Egyszínű napégette arca meghatározhatatlanul breton jellegű volt, az arabok sötét árnyalatával. Beszéde kurta, finistére-i tájszóra valló. Hangja halk, különösen vibráló, mint azok a hatalmas hangú hangszerek, amelyekhez csak gyöngén ér hozzá az ember, nehogy túlságos nagy zajt csapjanak.

Szürkés-vörhenyes szemei kissé közel állottak egymáshoz és mélyen ültek a szemöldök íve alatt, befelé néző, érzéketlen tekintettel. Orra nagyon finom és rendes, alsó ajkát kissé fitymálóan előrebiggyesztette.

Mozdulatlan, márványszerű arca csupán a mosoly ritka pillanataiban élénkült meg, ilyenkor meglátszott, hogy Yves még nagyon fiatal.

Ez a mosoly azoké, akik szenvedtek. Benne a gyermek bájossága, mely beragyogja a kemény vonásokat, mint olykor a tévedt napsugár a breton föld szirtes partjait.

Mikor Yves megjelent, a többi matrózok szíves mosollyal tekintgettek feléje a megbecsülésnek szokatlan árnyalatával.

Ekkor viselte ugyanis először a kvártély- mester vörös zsinórpárját, amellyel csak az imént tüntették ki. Mert a hajón valakit jelent ám a kvártélymester! A szárazföldi hadseregben az első jött-ment hamarosan hozzájut ezekhez a szerény gyapjúzsinórokhoz, de a tengerészeknél csak évek küszködése után. Fiatalemberek erejét és életét jelenti, az árbocok magasságában eltöltött éjt-napot, az árbocőröknek abban a birodalmában, amelyen az égtájak minden szele keresztülsivít.

Az őrmester Yveshez közeledve kezét nyújtja. Azelőtt maga is az árbocőrök kemény munkáját végezte és mint bátor és erős férfi, abban jól kiismerte magát.

- Nos, Kermadec - mondta - ugye megöntözzük a zsinórokat?

- Természetesen igen, őrmester... - válaszolta Yves halkan, megőrizve komoly és nagyon álmodozó kifejezését.

Nem az esővízre gondolt a vén tengeri fóka; mert ami ezt illeti, ez az öntözés bizonyos volt. Nem, tengerésznyelven a zsinórok megöntözése italozást jelent, annak a tiszteletére, hogy először viseli az ember azokat.

Yves gondolatokba mélyedt ennek a szertartásnak a szükségessége fölött, mert főesküt tett le a kezeimbe, hogy ezentúl okosan viseli magát és szerette volna ezt a fogadalmát megtartani.

Végre is megelégelte ezeket a csapszéki jeleneteket, amelyekben része volt a világ minden tájékán. Bármennyire jó matróz is az ember, végül megunja ezeket a gyönyöröket: a lebujokban eltöltött éjszakákat a legféktelenebb és legittasabb pajtások élén, míg reggelre a pocsolyából szedik fel.

Ezek a kínos másnapok valamennyien hasonlítanak egymásra, Yves tudta ezt és nem kért belőle többé.

Ez a decemberi idő nagyon is sötét volt a hazatérés napjának. Hiába a gondtalan fiatalság: ez az idő a visszatérés örömét valami baljóslatú éjszakába burkolta.

Yves szomorú megdöbbenéssel érezte ezt; mert végre is ez az ő Bretagne-ja volt, érezte ezt a levegőben és felismerte, ha másban nem, ebben az álomszerű sötétségben.

A ladik elindult és vitte őket a szárazföld felé. A szél alatt oldalt hajolva nyugat felé haladt. A hullámokon a dob tompa hangját hallatva ugrott át és minden ugráskor a tenger nagy tömegben zúdította rájuk a vizet, mint hogyha dühös kéz ontaná rájuk.

Mint valami vízfelhőben, nagyon gyorsan siklottak tova, miközben nagy sós cseppek korbácsolták arcukat. Fejőket meghajtották ez alatt az özönvíz alatt és egymáshoz tapadtak, mint a birkák, vihar idején.

Nem beszéltek semmit, annyira el voltak mélyedve a gyönyör várásában. Voltak köztük fiatalemberek, akik egy év óta nem tették lábukat szárazföldre. Mindnek a zsebe tömve volt arannyal és rettentő kéjek forrtak a vérükben.

Yves maga is gondolt kissé azokra a nőkre, kik rájuk vártak Brestben és akik között csak-hamar válogathatnak. De mindegy, ő volt az egyetlen szomorú köztük. Soha annyi gondolat meg nem zavarta szegény elhagyatott fejét.

Máskor is elfogta néha a lehangoltság a tengeren, néma éjszakákon. De ilyenkor arany színekben ragyogott előtte a visszatérés képe. Most, hogy itt volt ez a hazatérés, a szíve még jobban összeszorult, mint valaha. Nem értette a dolgot és az együgyűek és a gyermekek módjára átengedte magát a benyomásoknak, a nélkül, hogy azok értelmét kibogozta volna.

Arccal szembe a szélnek, nem törődve a kék gallérjáról csurgó vízzel, egyenesen megállt, fenntartva a tengerészek csoportjától, amely őt szorosan közrefogta.

Brest partjai, melyek az eső fátyolán keresztül határozatlan körvonalakban rajzolódtak, emlékezetébe idézték hajósinas éveit, melyeket ezen a ködös parton töltött, bánkódva anyja után…

Kegyetlen egy múlt volt és most először az életében gondolt a jövőre.

Az anyja! … Bizony igaz, két éve már, hogy nem írt neki! De a matrózok így szokták ezt, pedig nagyon szeretik az anyjukat! Ez a szokás. Az ember évekre eltűnik, aztán egy boldog napon előzetes értesítés nélkül visszatér a falujába altiszti zsinórzattal karján, sok fáradsággal szerzett pénzzel örömet és jólétet varázsolva a szegény elhagyatott otthonba. Szakadatlan jégeső csapdosta a tovasikló ladikot, amely a szél fütyülése és a víz roppant zúgása közt ugrált a szürke hullámokon.

Yves sok mindenre gondolt és tekintete a semmibe meredt. Anyja képe egyszerre határtalan szelídségében jelent meg előtte. Úgy érezte, hogy egészen közel van hozzá, a breton föld egy kis falujában, ugyanabba a téli félhomályba burkolva. Még két-három nap és mekkora örömmel fogja őt meglepni és megölelni.

A háborgó tenger, gyors iramodásuk és a szélvész: változó gondolatait összefüggéstelenné tette. Nyugtalanságot érzett, hogy ily szomorú napon kell viszontlátni a szülőföldjét. Utazásaiban megszokta a meleget és a tropikus táj átlátszó kékségét, itt pedig mintha valami baljóslatú éj szemfödőt borított volna a világra.

Aztán elmondta magában, hogy többé nem fog inni, nem mint hogyha ez valami rossz volna, különben is a breton tengerészeknek ez már szokása. De először megfogadta nekem, azután pedig huszonnégy éves nagy legény létére sok minden gyönyörűségbe belekóstolt és az ember úgy érzi, hogy itt az ideje, hogy egy kissé megokosodjék.

Elgondolta, milyen megdöbbenéssel fogadják majd a hajón a többiek, különösen jó pajtása, Barrada, midőn holnap reggel meglátják, amint egyenes testtartással tér