Az ébredők

By Pierre Loti

Az önéletrajzi ihletésű regény Isztambulban játszódik, szépséges háremhölgyek, elzárva tartott csodálatos szépségű nők, eunuchok intrikák és csodálatos tájak körében, a Boszporusz varázslatos tájain a XX. század születésének első éveiben. Loti első kézből adja lenyűgöző leírását a kor - számunkra ismeretlen - hölgyeinek életéről, a nők elnyomásáról és elnyomorodásáról, s mindezt egy megható szerelmi történet keretei közé ágyazva. Három fiatal hölgy életébe pillantunk be, akik rácsok és fátylak mögött élik keserves életüket, s ahogy mi nem tudunk a fátylak mögé látni, úgy a kor női és asszonyai számára is lehetetlen volt a kitörés mögülük. Ám a Nyugat értékei és szemlélete már kezdi megrepeszteni az évszázados elzárkózás falait, s ha a fény még nem is, de a remény már átsejlik ezeken a repedéseken.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 13, 2019
• ISBN: 9789634748977

Book preview

Pierre Loti

AZ ÉBREDŐK

fordította

Kőnig György

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-897-7 EPUB

ISBN 978-963-474-898-4 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe

Les Désenchantées

első kiadás: 1906

első magyar kiadás: 1908

A borító Warwick Goble (1862 - 1943) Constantinople

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

LEJLA AZIZÉ AISÉ Hanum,

J… Z… Mehmed bej és Eszma Hanum D… leánya

KEDVES, TISZTELT ÉS NYUGTALANÍTÓ EMLÉKÉNEK,

aki 1297 Rebi-ul-Ahir 16-án született T…-ben (Kis-Ázsiában)

és 1323 Sebál 28-án halt meg S… Z…-ben (Sztambulban)

ELSŐ RÉSZ

I.

André Lhéry, az ismert regényíró, fáradtan bontotta fel postáját egy halvány tavaszi reggelen a biscaya-i öböl partján, hol utolsó szeszélye már az előző tél óta fogva tartotta egy kis házikóban.

«Sok a levél ma reggel - sóhajtott fel - nagyon sok.»

Igaz ugyan, hogy amikor a postás kevesebbet hozott, akkor sem volt megelégedve, mert olyankor meg egészen egyedülállónak képzelte magát az életben. Asszonyi levelek voltak ezek nagyrészt, részben aláírással, részben anélkül, s a kellemes értelmi imádat tömjénjével vették körül az írót. Majdnem valamennyi így kezdődött: «Nagyon csodálkozni fog, uram, megpillantván egy asszonyi írást, melyet nem ismer.» André mosolygott ezen a kezdeten: csodálkozni, ó nem, régen megszűnt ő már csodálkozni! Az új levélíró rendesen azt hitte, hogy nincs más olyan bátor lény ezen a földön, aki ily lépésre rá tudná magát szánni és soha sem mulasztotta volna el megjegyezni: «Az én lelkem kis testvére a magáénak s be tudom bizonyítani, hogy senki sem értette meg Önt annyira, mint én.»

Daczára, hogy az ilyen kijelentés épen nem volt szokatlan előtte, André itt nem mosolygott, sőt meg volt hatva. Különben is, annyi szétszórt s örökké távol maradó lény fölött gyakorolt hatalmának s fejlődésükért való felelősségének tudata gyakran gondolkodóvá tették.

Voltak a levelek körött igen természetesek, igen bizalmasak is, valóságos segélykiáltások, melyeket hozzá, mint egy idősebb testvérhez intéztek, akinek meg kell hallgatnia és meg kell sajnálnia őket! Ezeket félretette, nem úgy, mint a nagyhangúakat és banálisakat, melyeket kosárba dobott; eltette őket azon eltökélt szándékkal, hogy válaszolni fog rajok. De a legtöbb esetben, sajnos, hiányzott az idő s a szegény levelek csak szaporodtak, végül pedig megfulladtak az újabb levelek tömegében s feledés lesz a sorsuk.

A ma reggeli posta hozott egy oly levelet is, melyen török bélyeg volt, s a pecséten tisztán és világosan lehetett olvasni e nevet, mely mindig zavarba ejtette Andrét: Sztambul.

Sztambul! Mily csábító varázs van ez egy szóban!... Mielőtt felbontotta volna e levél borítékát, mely egészen közönyös is lehetett, elmélázott azzal a kifejezhetetlen borzongással, mely mindig meglepte, valahányszor csak néhány napi feledés után Sztambul jutott hirtelen ismét az emlékezetébe. És mint már oly gyakran álmában, egy város határvonalai alakultak ki szemei előtt, melyek látták már az egész világot s megcsodálták e föld végtelen változatosságát: a minaretek és kupolák városa, a fenséges és egyetlen, a menthetetlen hanyatlásában is hasonlíthatatlan, melynek háttérül az ég szolgált a látóhatárt bezáró Márványtenger kék körével.

Tizenöt évvel ezelőtt több ismeretlen levélírója volt a török háremek tétlen szépségei közt; egyesek haragudtak rá, egyesek meg - ha lelkiismereti furdalásokkal is, - de szerették, a miért egy kora fiatalságában írott könyvben elmondta kalandját egyik szerény sorsú nővérükkel; titokban elküldöttek neki néhány rossz franciasággal írott, de gyakran igen kedves és bizalmas levelet. Majd néhány levél váltása után elhallgattak s visszamerültek a feloldhatatlan rejtélybe, megzavarodva annak a megfontolásától, hogy mily szörnyűséget mertek elkövetni, mintha az valami halálos bűn lett volna.

Végre is feltépte a borítékot, mely a szeretett ottan bélyegét hordta - s először is vállát vonta a tartalom látására: ohó! Ez a hölgy bizonyára tréfát akar űzni belőle. Nyelvezete nagyon is modern, franciasága meg nagyon is tiszta és könnyed. Hiába idézi a Koránt, hiába nevezi magát Zahidé Hanumnak, s kéri a választ poste restante, olyan óvatossággal, mint egy lesben álló vörös bőrű, bizonyára nem más, mint egy éppen Konstantinápolyban időző asszony, vagy egy követségi attasé neje, vagy legföljebb egy Párásban nevelkedett levantei nő.

A levél mindez által rendkívül bájos volt, mert André, szinte, akarata ellenére, azonnal válaszölt. Meg kellett mutatnia, hogy ismeri a mohamedán világot, meg kellett írnia, ha udvarias hangon is:

- Ön volna török nő? Nem, annyira nem hagyom becsapni magamat!

Kétségbevonhatatlan volt azonban, a valószínűtlenség ellenére is e levél bájossága... Egészén másnapig, amikor természetesen megszűnt már rágondolni, Andrénak az a bizonytalan érzése volt, hogy valami kezdődik most az életében, valami, a minek folytatása lesz, kedves, veszélyes és szomorú folytatása.

Azután meg olyian volt e levél, mintha Törökország kiáltása lett volna ahhoz a férfihoz, aki egykor annyira szerette, de aki nem tért többé oda vissza. A biscayai öböl e napon, ezen a határozatlan áprilisi napon, még téli világításban, hirtelen tűrhetetlen szomorúságban tűnt fel szemei előtt: ez a halványzöld tenger hullámainak majdnem örökös hömpölygésével, az óriási végtelenségnek ezen tátongó nyílása, mely vonz és nyugtalanít. Mennyivel bájosabb, megnyugtatóbb és altatóbb a Márványtenger, melyet emlékezetében viszontlátott, partjai körül a rejtelmes Iszlámmal! A baszkok országát, melyét gyakran annyira szeretett, nem tartotta már érdemesnek arra, hogy tovább is ott időzzék. Hajdan azt hitte, hogy a régi idők szelleme még él itten a Pireneusok vidékén, a környék ősi falvaiban, - még egészen ablakai alatt is, Fontarabie régi városában, ellenére a buta villák behatolásának, - de ma már ezt a régi baszk szellemet nem találta fel. Ott Sztambulban mennyivel több volt még meg a múltból s a régi emberi álmokból, mennyivel több maradt meg a magas mecsetek árnyékában, a nyomasztó csendességű utcákban, a temetők végtelen országában, ahol ezrivel gyulladnak meg esténként a kis sárga lángú mécsesek a megholtak üdvösségéért. Mily szép az a két part, Európa és Ázsia, mely nézi egymást és mutatja egyik a másiknak a Boszporusz-parti minareteket és palotákat, melyeknek képe folyton változik a- keleti fény játékában! Mily rideg és visszataszító a gascogne-i öböl Kelet e tündér-világa mellett! Hogy is maradhatott itten, a helyett, hogy oda mént volna? Mily következetlenség itt vesztegetni el az élet megszámlált napjait, mikor ott van a kedves varázslatok, szomorú és fenséges kápráztatok országa, melyek az idő rohanását elfelejtetik!...

De itt, e színtelen, a viharoktól és az óceán hullámaitól verdesett öböl partján, nyíltak fel szemei a világ megpillantására, itt született meg öntudata néhány rövid esztendőre, ezért szeretett itten mindent mégis oly kétségbeesetten, s tudta jól, hogy hiányzik neki, ha máshol időzik. Ekkor, egy áprilisi reggelen, újból érezte André azt az orvosolhatatlan kínt, hogy, annyi nép között járt, hogy nomád módra élt az egész földön s szíve itt is, ott is maradni kívánt volna. Minek is kellett, Istenem, hogy két hazája legyen mostan: a saját hazája s az a másik, keleti hazája?

II.

Redőnyökön és muszlin függönyökön átszűrődő áprilisi napfény, ugyanabban az áprilisban, de a rákövetkező héten, alvó fiatal lány szobájában. Reggeli napfény, mely még a függönyön, redőnyön és rácson keresztül is magával hozza azt a hamar elmúló örömöt s a földi újulás azon örökös ámítását, mely a világ teremtése óta, mindig megtéveszti az élő lények egyszerű, avagy bonyolult lelkét, az emberek lelkét, az állatok lelkét s a dalos madarak kis lelkét.

Odakinn hallani lehet a nemrég érkezett fecskék röpködését s egy keleti ritmusra vert dob tompa hangjait. Itt-ott bőgőseket is hallani a levegőben, mintha szörnyű állatoktól erednének: siető hajók hangja, gőzsípok sivítása ez, mely egy nagy, rendkívül mozgalmas kikötő ottlétét mutatja. De a gőzösök kiáltása mintha nagyon messziről és alulról jönne, ami azt a tudatot kelti, hogy az ember nyugalmasabb helyen van, valamelyik tengerparti domb tetején.

Előkelő és fehér a szóba, hová a nap behatol s ahol a fiatal leány alszik, nagyon modern s azzal a hamis naivitással és ál-archaizmussal van bútorozva, mely abban az esztendőben még (az 1901. esztendőben) süllyedésünk egyik utolsó finomsága volt s «art nouveau»-nak neveztetett. Fehérre lakkozott ágyban - melyen vegyesen primitív ügyetlenséggel és japán stílusban valamelyik divatos londoni vagy párisi díszítő által rajzóit mindenféle virágok voltak láthatók - aludt a leány. Szőke haja rendezetlen, arca kicsike, hosszúkás és oly szabályos, hogy az ember viaszból való szobrocskának hihette, volna, nagyon szép, de kissé valószínűtlen orra igen finom s egy picikét hajlott, mint a sólyom csőre, nagy madonna-szemek s igen hosszú, a halánték felé húzódó szemöldök, mint a Fájdalmas Szűzé. Túlságosan sok csipke a paplanon és vánkosokon, túlságosan sok fénylő gyűrű a finom kezecskéken, melyek a szatén-takarón hevernek, túlságosan nagy gazdagság, mondták volna nálunk, ily fiatal gyermeknél, de ezenkívül minden teljesen megfelel körülötte ami legújabb, a fényűzésről alkotott nyugati felfogásunknak... Az ablakokon azonban mégis vasrostély és farácsozat van - úgy odaerősítve, hogy soha ki ne lehessen nyitni, ami ebben az előkelő fényben oly kínos benyomást, szinte börtön hatását kelti.

Ily napsütés és a fecskék ily jókedvű örvendezése mellett bizony soká aludt a leány, azzal a mély álommal, melybe az ember álmatlan éjszakák után szokott elmerülni; szemei körül karikák voltak, mintha sokat sírt volna az előző napon.

A kis fehérre lakkozott íróasztalon egy elfelejtett gyertya égett még teleírt lapok s aranybetűs borítékokba zárt levelek közt. Kotta papiros is volt ott, néhány odavetett hangjeggyel, mintha lázban akarta volna leírni valaki. Egy-két könyv is hevert az asztalon törékeny szászországi apróságok között: Noailles grófnő utolsó kötete Baudelaire és Verlaine költeményei mellett, Kant és Nietzsche filozófiája... Kétségtelen, hogy nincs anya ebben a házban, aki ügyelne az olvasmányokra, nehogy ez ifjú agyat túlterheljék. S itt, ebben a szobában, ahol bármelyik elkényeztetett párizsi nő is jól érezhetőé magát, egészén váratlanul arabs betűs felírást vesz észre az ember a fehér lakk ágy felett, ugyanazon a helyen, ahol nálunk talán még egy feszületet helyeznének el; emír-zöld bársonyra aranyszállal hímzett felírást, Mohamed könyvének egy mondatát a maga kerék, régies és díszes művészettel készült betűivel.

Két szemtelenül az ablak párkányára ereszkedő fecskének még hangosabb éneke hirtelen felnyitja azt a két nagy szemet azon a kicsiny és oly gyermekes vonású arcon, azt a két nagy barnás-zöld szemet, mely kezdetben határozatlanul és tágra nyíltan könyörögni látszott a valósághoz, hogy űzzön el mielőbb valami borzasztó álomképet.

De a valóság, úgy látszik, nagyon is megegyezett a rossz álommal, mert tekintete mindig sötétebb és sötétebb lett, amint visszatért a gondolat s az emlékezés, sőt egészen lehanyatlott, mintegy remény nélkül belenyugodva az elkerülhetetlenbe, a midőn megpillantotta ama tárgyakat, melyek bizonyára meggyőző bizonyítékai voltak valaminek: nyitott szekrénykében ragyogó diadémot, a székre vetve pedig egy fehér selyem menyasszonyi ruhát, véges-végig narancsvirágokkal díszítve a hosszú uszályon.

Hirtelen, kopogtatás nélkül bejön egy fénylő és csalódott szemű sovány nő. Fekete ruha, nagy fekete kalap, mely finom egyszerűséget és szigorúságot mutat, valami kis szokatlansággal egyesítve, majdnem öreg lány és mégsem az még; ki lehet találni, hogy valami igen képzett és szegény, de jó családból való tanítónő.

- Megvan!... Megkaptuk, drága kicsikém! - mondja franciául gyermekes diadalérzettel lobogtatva egy felbontatlan levelet, melyet a «poste restante» hivatalról hozott el.

S a kis fekvő hercegnő ugyanazon a nyelven felelt a legcsekélyebb idegenszerű kiejtés nélkül:

- Igazán?

- Persze, hogy igazán!... Kitől legyen, gyermekem, ha nem ő tőle?... Zahidé Hanum van-e a borítékon vagy, más?... Nos!... Ha másoknak is megadta a címet, akkor másképp áll a dolog...

- Dehogy, hiszen tudja, hogy nem...

- Nos hát akkor...

A leány felegyenesedett, szemei egészen kinyíltak, arca kissé rózsásabb lett, mint a gyermeké, kinek nagy bánata volt, de aki oly rendkívüli játékszert kap a kéziébe, hogy egy percre elfelejt mindent. A játékszer e levél volt; mohon forgatta kezében, de meg is ijedt egyszersmind, mintha már ez is kis bűn; lett volna. S azután ki akarván nyitni a borítékot, hízelgő hangon ezt kérte:

- Jó kisasszony, drága kisasszony, ne haragudjék meg a kérésemért, szeretnék egyedül lenni, amíg elolvasom.

- No már csak furcsább kis teremtés nincsen magánál, kedvesem!... De azután talán csak láthatom? Ennyit legalább megérdemelek én is, azt hiszem?... De hát legyen! Leveszem a kalapomat és a fátyolomat s azután visszajövök…

Csakugyan furcsa kis teremtés volt, de szerfölött félénk is, mert mostan meg már azt hitte, hogy az illem azt parancsolja, hogy felkeljen, felöltözzék, bekösse a haját, mielőtt felbontaná életében az első, férfiútól eredő levelet. Miután tehát felvett hamarosan egy világoskék reggeli ruhát, mely a Rue de la Paix-ből jött egy előkelő üzletből, s szőke fejét egy valamikor Czirkassziában hímzett géz-kendőbe burkolta, remegő kézzel felbontó a borítékot.

A levél igen rövid volt, alig tíz egyszerű sor, - egy váratlan részlettel, mely mosolyra késztette, ellenére annak, hogy nem talált a levélben semmi bizalmas és mély részletet; udvarias és kedves felelet, megköszönje az ő levelének, melyből kitetszett még egy kis unottság is, de egyéb semmi. az aláírás azonban ott volt, tisztán olvashatóan, valóságban: André Lhéry. E név, e kéztől írva, szinte elszédítette a leányt, és éppen úgy, mint André, midőn a sztambuli bélyeget viselő levelet megkapta, úgy érezte, hogy valaminek a kezdete ez. Szintúgy őbenne is valami kellemes és gyászos dolog előérzete támadt ezen, közvetlenül egész életének legfontosabb eseménye előtt való napon érkezett levél olvasása után. Az a férfi, ki oly régóta uralkodott már álmain, aki annyira elérhetetlen távolságban volt tőle, mintha mindegyikük más-más bolygón lakott volna, ezen a reggelen valósággal belépett az életébe ezen néhány sor által, melyet ő írt, mély alatt volt a neve s a melyeket neki írt.

Soha még ennyire fogolynak nem érezte magát, soha még ennyire fel nem lázadt; független szeretett volna lenni, szabadon mozogni, Szabadon járni-kelni az ismeretlen világban... Lépést akart tenni az ablak felé, ahol gyakran könyökölt és nézett kifelé: de nem, itt volt a rács és a vasrostély, mely fellázította. Visszafelé indult a félig nyitott ajtóhoz, ellökvén lábával a menyasszonyi ruhát, mely ott pompázott a drága szőnyegen. Ez az ajtó tiszta fehér márványból való fürdőszobájába vezetett, mely nagyobb volt, mint a lakószoba, szabad, igen tágas, a kert száz éves platánjaira nyíló ablakokkal. Kezében tartva a felbontott levelet, oda támaszkodott az egyik ablakhoz, hogy lássa a szabad eget, a fákat, az első rózsák pompáját, hogy arca egy kis friss levegőt, egy kis napot erezzen... De mily nagy falak vannak a kert körül is! Minek ezek a magas falak, a milyenek csak a börtönök udvara körül szoktak lenni? Helyenként meg is voltak támasztva, oly szörnyű magasak voltak. Magasságuk úgy volt kiszámítva, hogy a legmagasabb közeleső házból se lehessen látni, ki sétál az elzárt kertben...

Szomorú, elzárt volta mellett is szerették ezt a kertet, mert nagyon öreg volt már, köveit moha és zuzmó borította, puszpánggal szegélyezett útjait ellepte a fű, volt benne márványmedencés szökőkút a régi divat Szerint, egy kis kioszk, melyet az idő már teljesen elpusztított, ahol álmodozni lehetett az ágas-bogas, megcsavarodott s madárfészkekben bővelkedő platánok alatt. Mindez megvolt itt ebben a hajdankori kertben s azután oly kedves, visszavágyódással telített lelke volt, melyet talán azok a hazavágyódó fiatal asszonyok oltottak beléje az évek során át, kik itt töltötték¹ kellemes fogságukat.

E reggelen négy vagy öt ember - simaképű négerek - dolgozott itt ingujjban a holnapi nagy, nap előkészületein; egyik sátort állított a fa alatt, egy másik meg gyönyörű lámái szőnyegeket terített szét a földön. Észrevéve a leányt odafönn, kétértelmű szemhunyorgatások után barátságos és tisztelettel teljes jó reggelt kívántak neki, melyet ő vidám mosollyal iparkodott viszonozni, csöppet sem ijedve meg tekintetüktől. - De hirtelen ijedten visszahúzódott, mert egy fiatal szőke bajszú paraszt jött arra virágos kosarakkal s majdnem megpillantotta az arcát...

A levél! Kézé között volt André Lhéry levele, a valósággal tőle eredő levél. E percben ez volt a legfontosabb. Az elmúlt heten elkövette azt a szörnyű meggondolatlanságot, hogy írt neki, feldúlva az esküvőtől való félelemtől, mely holnapra volt kitűzve. Négy oldalnyi ártatlan bizalmasságok, melyek neki óriási dolgoknak tetszettek, végezetül pedig az a kérelem, szinte könyörgés, hogy feleljen azonnal poste restante, álnévre. Félve, hogy habozni találna, ha még egyszer meggondolná a dolgot, félig-meddig a bizonytalanra bízva, mert pontos címét nem tudta, azonnal el is küldte a levelet egykori nevelőnője (Esther Bonneau kisasszony - Bonneau de Saint-Miron, kérem - egyetemi tanárnő) tudtával és közreműködésével, a kitől franciául tanult, s aki mulatság kedvéért tanítása végén elsajátíttatta vele egy kissé, a Gyp regényeiből szedett argót is.

Mégis megérkezett hát rendeltetési helyére a fiatal lány jajkiáltása, sőt a regényíró, ha egy kissé kétkedve és tréfálkozva is, de mégis kedvesen felelt neki; ezt a levelet meg lehetett mutatni a leggúnyosabb barátnőknek is, akik bizonyára még irigykedni is fognak... Akkor, hirtelen azonnal meg akarta mutatni unokanővéreinek (ezeket szinte édes testvéreinek tekintette) kik kijelentették, hogy Lhéry nem fog válaszolni. Egészen közel volt a házuk, ugyanabban a magasban fekvő és magányos városrészben; oda fog tehát menni reggeli ruhájában - mert még az öltözködésre sem akart időt pazarolni, - s hamar a dajkájához szóló gyermek parancsoló lassú hangján kiáltotta: «Dadi!»¹ Majd ismét hangosabban: «Dadi!», megszokván kétségtelenül, hogy szeszélyéhez képest mindjárt megjelenjék, akit hív. Minthogy Dadi nem jött, megérintő ujjával az elektromos csengőt.

Végre megjelent a dadi, még jobban kiríván ebből a szobából, mint a Korán aranybetűvel hímzett verse az ágy fölött: arca egészen fekete volt s a feje ezüsttel áttört fátyolba volt burkolva. A dadi etiópiai rabszolga volt s neve Kondzsa Gül (Rózsabimbó). S a leány egy távoli ázsiai nyelven szólt hozzá, melyen bizonyára csodálkoztak a falak, bútorok és könyvek:

- Kondzsa-Gül, te sohasem vagy itt!

De oly szeretettel s oly szomorú hangon mondta ezt, hogy a szemrehányás sokkal enyhébb¹ volt. A szemrehányás különben igazságtalan is volt, mert Kondzsa-Gül éppen ellenkezőleg mindig ott volt, még kelleténél többet is, mint egy túlságosan hű kutya s a leányt sokkal inkább azon szokás bántotta, mely azt kívánta, hogy ajtaján a lakat sohase legyen zárva, hogy a szolgálók szabadon járhassanak-kelhessenek bármikor, és sohase legyen biztos néhány másod percnyi egyedülléte se. Kondzsa-Gül talán már hússzor is bejött már reggel lábujjhegyen, hogy meglássa, vajon úrnője hitein van-e már? S mennyire szerette volna eloltani a folyton égő gyertyát! De hiszen ez az íróasztalon állott, melyhez nyúlnia sem volt szabad, moly telve látszott előtte veszélyes rejtelmekkel s félt, hogy ha eloltja ezen kis lángot, talán valami varázslatot hiúsít meg...

- Kondzsa-Gül, hamar a csarsafomat!² El kell mennem az unokanővéreimhez.

Kondzsa-Gül beburkoló a leányt a fekete leplekbe. Fekete Volt a szoknya-féle, melyet finom reggeli ruhájára húzott, fekete a hosszú gallér, melyet vállaira és a fejére vetett, mint egy kámzsát, fekete a sűrű fátyol, melyet tűvel ráerősített, s amely egészen állóig ereszkedett, hogy elrejtse az arcát, mintha csak csuklyában lett volna. Mialatt így járt-kelt, hogy beburkolja úrnőjét, ázsiai nyelvén mondogatott mindenfélét, mintegy magában beszélve vagy nótákat dúdolgatva, gyermekes és altató dolgokat, mintha csöppet sem venné komolyan a kis menyasszony szenvedését:

- Szőke és szép a fiatal bej, aki holnap eljön az én jó úrnőmért. Milyen boldogok is leszünk mi abban a szép palotában, a hová el fog vinni mindkettőnket!

- Hallgass, dadi, tízszer is megtiltottam már, hogy erről szóljon nekem valaki.

Egy perccel később:

- Dadi, te itt voltál, te hallottad a hangját, amikor eljött s apámmal beszélgetett. Mondd hát, milyen a bej hangja? Kedves egy kissé?

- Olyan kedves, mint a zongorád hangja, amikor bal kézzel játszol rajta, tudod, s ott jársz a vége felé... Éppen olyan kedves! … Ó, milyen szőke és milyen szép a fiatal bej!

- Annál jobb hát! - szakította félbe a leány franciául, egészen párizsias csúfolódó hangon.

Majd az ázsiai nyelven folytatta:

- Nagyanyám felkelt-e már, nem tudod?

- Nem, azt mondotta, hogy sokáig fog pihenni, hogy szebb legyen holnap.

- Ha tehát felkel, meg kell majd mondani neki, hogy az unokanővéreimnél vagyok. Szólj az őréig Izmaelnek, hogy kísérjen el; őt viszem el és téged.

Ezalatt Bonneau (de Saint-Miron) kisasszonynak odafönn a szobájában, - ez volt régi szobája abban az időben, mikor meg itt lakott s ezt foglalta el most is, hogy a holnapi ünnepségnél jelen legyen, - Bonneau kisasszonynak, mondom, lelkiismereti furdalásai voltak. Nem ő volt az ugyan, aki a fehér lakk íróasztalra Kantot és Nietzschét vagy csak Baudelaire-t is elhozta; tizennyolc hónap óta a fiatal leány, nevelése be volt fejezve s neki el kelleti mennie egy másik pasához¹, hogy annak a leányait tanítsa. Első növendéke csak ezen idő alatt emancipálta magát ennyire olvasmányaiban, mert nem volt senki, aki le kedvtelését ellenőrizte volna. Mégis ő, a nevelőnő érezte magát némiképp felelősnek e fiatal fej szabálytalan fejlődése miatt. És mire vezethet az André Lhéryvel való levelezés is, melyet ő is támogatott? Két olyan lény ugyan, aki sohasem láthatja meg egymást, ez az egy legalább biztos, a szokások s a rácsok ezt kétségtelenné tették... De mégis...

Mikor végre lement, egy kis fekete szellemnek öltözött nőt talált ott, aki sietve, izgatottan az utcára készült.

- Hova megy, kedvesem?

- Unokanővéreimhez, megmutatom nekik ezt.

(Ez, az a levél volt.) Maga is jön, természetesen. Ott fogjuk majd elolvasni együtt. No, lóduljunk!

- Unokanővéreihez? Legyen!... Csak felteszem a kalapomat és a fátyolt.

- A kalapját, no hisz’ azt akkor leshetjük egy óráig!

- Ugyan, kicsikém, ugyan!

- Mit: ugyan?... Miért nem szól előbb, az ördög látott ilyet!... Vigye az ördög a kalapot, a fátyolt, a fiatal bejt, mindent, mindent!

Bonneau kisasszony érezte e peredben, hogy könnyeit nem tudja sokáig visszafojtani, s hogy más tárgyra térjen, összekulcsolta kezét, lehajtó fejét abba a pózba, mely a Színházban a tragikus lelkiismereti furdalás feltüntetésére van lefoglalva:

- És higyje valaki, hogy az ön szerencsétlen nagyanyja ilyen nevelésért fizetett és tartott engem hét éven át!

A kis fekete szellem nevetésre fakadt a fátyla mögött s hamarosan egy csipkét tett a kisasszony hajára s derékon fogva magával vitte:

- Hogy én beburkolózzam, az szükséges, a törvény kívánja... De magának nincs szüksége rá... Hiszen két lépésnyire megyünk csak... S, ebben a városrészben nem látni még egy macskát sem!

Négyesével ugráltak le a lépcsőn. Kondzsa-Gül s az öreg Izmael, az etiópiai eunuch lent várták őket, hogy elkísérjék. - Kondzsa-Gül tetőtől-talpig ezüsttel áttörött selyembe volt burkolva, az eunuch pedig egészen európai felöltőt viselt, melyben fez nélkül, vidéki végrehajtónak lehetett volna nézni.

A súlyos ajtó felnyílott; kinn voltak egy dombon, a tizenegy órai nap fényében, egy temetőkert előtt, melyben ciprusok között kopott aranyozásé sírok voltak láthatók s mely a csekély ereszkedésű lejtőn a hajóktól hemzsegő öbölig húzódott.

Túl a lábuk előtt terjeszkedő tengerszoroson odaát, e kedves