Parasztjaim

By Ferenc Móra

Ebben a poszthumusz kötetben Móra Ferencnek néhány előadását, kisebb rajzát és elbeszélését kapjuk, csupa olyat, amely parasztokról szól. Ezek az írások nem túlságosan mélyek és nem is gazdagok, sok bennük a túlhigított apróság, az ismétlés, a hatásos ötletek újból meg újból való kihasználása. De ezek a darabok is, mint Móra kisebb munkái általában, azzal az egészen egyéni férfi-bájjal ékesek, amely Mórának szinte ellenállhatatlan ereje, attól a méztől édesek, amely csöppentve csurran minden Móra-sorból. Ezzel a mézzel keni az író annak a csészének a peremét is, amelyből a szociális vádak ürmét itatja az olvasóval... Az új kötet egyébként megerősít a Móra tisztes történeti szerepéről formált régi véleményünkben: oly korban, midőn az urbánus, progresszív írásforma hitelét vesztette a tradicionálisat és vidékit favorizáló irodalomban, ez az író a maga tradiciósan magyaros formáiban sok mindent közvetített a nemesebb progresszió mondanivalóiból. Ez egyik titka jobbra-balra egyként érezhető sikerének is - írja a Nyugat recenziója 1935 augusztusi számában a könyvről.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Apr 8, 2020
• ISBN: 9789634748380

Book preview

Móra Ferenc

PARASZTJAIM

BUDAÖRS, 2020

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-838-0 EPUB

ISBN 978-963-474-839-7 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2020

első kiadás: 1935

a borító Hollósy Simon (1810 – 1879) Tengerihántás

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

A MAGYAR PARASZT

I.

A Somogyi-könyvtár ősnyomtatványai közt van egy-két nyalábra való nagy könyv, Hermán Schedelius képes világkrónikája; az első világtörténelem, amit Anton Koberger nyomtatott Norinbergában, abban az évtizedben, amelyben Mátyás király meghalt. Igen szép illusztrációk is vannak benne, egy pár száz fametszetű portré s azok közt mindjárt a könyv elején van egy gomborrú, férfiú, aki egész bizonyosan Noé pátriárka, mert az van aláírva. Igen ám, csakhogy ez a gomborrú férfiú aztán végigvonul az egész köteten, hol mint Hannibál, hol mint Celestin pápa, hol mint Amurates török császár, akár azért, mert Anton Kobergernek nagyon tetszett a gomborrú ember, akár azért, mert kevés volt a kliséje s olyan klisével köszönt, amilyen volt neki. Hát én is ilyenformán vagyok, mint ez a rég megboldogult könyvkiadó. Körülbelül harminc éve garázdálkodom az irodalomban, összeirkáltam egy kazal könyvet, amiknek nagyon különböző címeik vannak, de egy klisé mindnyájában megtalálható: a magyar paraszt. Ezért keveredtem én valahogy paraszt-szakértő hírébe s nyilván ezért tisztelt meg a Cobden Szövetség és a Közgazdasági Egyetem után a szegedi Rotary-Club azzal a megbízással, hogy tartsak előadást a magyar parasztról.

Megvallom, nem minden zavar nélkül kezdem az előadást, először személyi okokból. A Rotary-Club olyan komoly hely, ahol nemcsak a hallgatóság áll okos emberekből - hiszen akik hallgatnak, azok mindig okos emberek, különösen Magyarországon - hanem az előadók is rendesen okos emberek szoktak lenni. Számokkal, statisztikákkal dolgozó szakemberek, mérnökök, jogászok, közgazdászok, szociológusok, akiktől én sokkal többet tanultam, mint amennyit ők tanulhatnak tőlem. Igaz, hogy vidéki múzeumigazgató mindenről jó, mint a szalonnafölső; de hát a szalonnafölsőt azért mégse lehet besorolni a magyar gyógyszerkönyvbe. Van bennem annyi önismeret, hogy én nem vagyok haszonra való okos ember, de szerencsére ezt nem is fogja rám senki. Akik rám bízták ezt a mai feladatot, azok bizonyára tisztában voltak vele, hogy nem vagyok más, csak a magyar irodalom szegedi kubikusa s hiszem, ehhez szabták az igényeiket is. Nem várnak tőlem konkrét javaslatot a parasztkérdés megoldására, ami nálam okosabb embereknek sem sikerült eddig s talán rendszeresen felépített előadást se várnak. Nem kívánnak tőlem többet, minthogy egy kicsit elbeszélgessek a magyar parasztról, tudós allűrök nélkül, nem fölülről nézve a témát, hanem benne állván, mint érdekelt fél, aki parasztnak született s ha sorsa úgy hozta is, hogy most kultúrpalotát igazgat, szívében halálos holtáig megmarad parasztnak.

*

A magyar parasztról csakugyan volna mit beszélni. Attól félek, el is késtünk vele s nem azt beszéljük, amit kellene. A magyar parasztról évszázadokon keresztül csak törvények beszéltek; szigorú, kegyetlen, olykor véres törvények, mint másfelé is Európában a parasztról. Csak 150 évvel ezelőtt vetette fel a kérdést elsőnek Tessedik Sámuel, a szarvasi evangélikus pap, természetesen németül, hogy mi a paraszt Magyarországon és micsoda lehetne? Sajnos, nem felelt neki senki azok közül, akik akkor a kezükben tartották a nemzet sorsát, hiszen a paraszt nem számított bele a nemzetbe, nem volt „tagja a magyar szent Koronának".

A mi életünkben a kilencvenes években merült fel a parasztkérdés, csakhogy ekkor még nem ennek hívták, hanem mezőgazdasági munkáskérdésnek és erre a kérdésre szuronyokkal és golyókkal feleltek, mint ahogy hallgatással Tessedik Sámuelére.

Igazi probléma csak a világháború óta lett a parasztból; azzá tette az őstermelőkonjunktúra, amikor ő volt felül és maradt most, az általános pusztulásban, amikor ő esett alulra s mindnyájunkat magával rántott. A magyar élet legnagyobb problémájának nyugtalanító mélységeit azonban eltakarjuk önámító és felületes politikai és irodalmi frázisokkal. Egyfelől megtesszük a magyar parasztot a teremtés koronájának, akinek nincs párja a világon - ezt leginkább tósztokban és vezércikkekben szoktuk mondani. Másfelől megállapítottuk a magyar parasztról, hogy földéhes, úrgyűlölő, együgyű, ravasz, önző és kultúrára nem nevelhető és ezt sokszor ugyanazok hangoztatják úri négyszemközt, akik a szószékről leborulnak a magyar paraszt nagysága előtt. A parasztból a népszínmű árvalányhajas maszkát, a kabaré és a vicclap figurát csinált, de a komoly irodalom nem akarta befogadni. Mikor én a parasztregényem kéziratát letettem a kiadó elé, a kiadó, az üzletember, aki nem a maga szemével néz, hanem a közönségével, megcsóválta a fejét:

- Kedves igazgató úr, hogy gondolta ezt? Kétkötetes regényt a parasztról!

- A Reymont regénye kétekkora.

- Igen, a lengyel parasztról. Az más kérem. A norvég paraszt, az orosz paraszt, a spanyol paraszt: az igen, az kell a magyar közönségnek. De kit érdekel Magyarországon a magyar paraszt?

Ez a „kit érdekel?" régi veszedelme ennek az országnak, ahol az emberek és társadalmi osztályok egymás felé fordított tüskékkel nézik egymást, mint a vadgesztenyék az ágon. Azzal rontjuk el az életünket, hogy nem ismerjük, mert nem akarjuk egymást ismerni. Bizonyára gazdasági okokból került szembe a polgári társadalom az ipari munkássággal, de ezt az ellentétet az mérgesítette el, hogy a polgári társadalom nem kereste az utat a munkásság leikéhez s gyanúval nézett arra, sőt ki is közösítette magából, aki megpróbálta a hídverést. Félek, hogy eljön az idő és az nagyon rossz idő lesz, amikor a magyar középosztály megint elkésve fog rájönni arra, hogy milyen jóvátehetetlen mulasztást követett el akkor, amikor talán nem is önzésből, csak kényelmességből, vagy közömbösségből meghagyta a magyar parasztot abban a testi-lelki elhagyatottságban, amelyben 150 évvel ezelőtt találta Tessedik Sámuel. Merem állítani, hogy a magyar paraszt ma is olyan felfedezetlen és ismeretlen, mint az ő idejében volt s amilyen felfedezetlen és feldolgozatlan a magyar tudományosságban a magyar paraszt lakóhelye, a magyar alföld. Ha nem így volna, miért kellett volna a szegedi egyetem égisze alatt megalakítani az Alföldkutató Bizottságot, amely ugyan ma, anyagi elhagyatottságában inkább mindennél előbbrevaló gyakorlati célért, a mezőgazdaság emeléséért küzd, de amelynek igazi hivatása az, hogy felderítse az Alföld flóráját, faunáját, őstörténetét, klimatológiáját, nyelvét, folklórját, szociográfiáját, mert mindezt eddig fehér folt képviseli a magyar tudományosság térképén, mint régi Afrika-térképeken az emberevők országát. A magyar tudományosság - s ezt nem szemrehányásul, hanem dicséretül mondom - a múltban tudósokkal tanulmányoztatta a lappok, vogulok, cseremiszek és egyéb haldokló rokonaink életét, de soha senkinek nem jutott eszébe kutató expedíciókat szervezni a domaszéki, kötönyi, kömpöci, horgosi magyarok nyelvének, folklórjánek, mitológiai foszlányainak, sajátos lelkivilágának, különös társadalmi életének tanulmányozására, holott ezek is egy haldokló kultúrához tartoznak már.

Ez az ismeretlen paraszt nagyon sokféle s ez okozza, mint előadónak, tárgyi zavaromat, ez az embarras de richesse, a témám gazdagságának bősége. Pesti paraszt-előadásaim alkalmával sokkal könnyebb helyzetben voltam, mert ott mint „messziről jött ember" beszélhettem. Ebben a társaságban, ahol sok ismerője van a parasztnak, nem kerülhetem meg a kérdés lényegét azzal, hogy anekdotáim apró gyufaszálaival próbáljam megvilágítani azt az őserdőt, amelynek a neve: magyar paraszt.

Pedig nagy kísértésben vagyok, mert ásatásaim közben nemcsak a cirokföldekben alvó kánoktól, hanem napszámosaimtól, a hun utódoktól is sok dolgot tanultam, amelyek közjóra volnának értékesíthetők. Például Domaszéken azt tartják, hogyha az eke által kivetett kőbaltával fejbe ütögeti magát az ember Luca napján, akkor meglátja a föld alatt elrejtett kincseket. Milyen nagyszerű dolog volna, ha ezt a pénzügyminiszter úr tudná, vagy ha a 33-as bizottság tagjai ütögetnék egymás fejét az őskori baltákkal! Vagy például nem kellene-e figyelmeztetni a pesti humoristákat, hogy Gajgonyán mit tartanak rossz bornak? Hiszen Pestről elvégre nem kell ilyen messzire eljönni rossz borért, de a gajgonyai magyarok mégis méltók a figyelemre. Nem a boruk, hanem a humoruk miatt. Gajgonyán ugyanis azt szokták mondani a rossz borra:

- Hallod koma, ha azt beleöntenéd az ökörbe, úgy meghűlne ijedtében a vére, hogy pénteki napon mög lőhetne önni hal helyett!

Igen, reggelig elbeszélhetnék arról, mennyi színt, mennyi metaforát, mennyi hasonlatot tanulhatnának a paraszttól a költők, mennyi józanságot a törvényhozók és mennyi kifejezésteli világosságot a törvényszövegezők! De fegyelmeznem kell magamat és szorosabbra vonni tárgyam körét. Az őserdőt nem mutathatom be töviről-hegyire egy előadás keretében, nézelődéseinkben most csak az őserdő sűrű, apró gyöpére, a kis parasztra szorítkozunk. Arra a kis parasztra, aki a mi vidékünkön „célszörü szögény embörnek nevezi magát s akinek a közmondása: „Varjúnak varjú a fia. Ami annyit jelent, hogy ő megnyugszik Isten rendelésében, neki szegény ember volt az apja, nagyapja, minden ivadéka fölfelé, tehát természetes, hogy az lesz lefelé is. Nézelődésünkből tehát ki van zárva az urakkal egy tálból cseresznyéző gazdag gazda, aki urat akar nevelni a fiúból, tehát középiskolába is beadja, ahol a gyerek megbukik földrajzból. Ugyan még öt másik tárgyból is megbukott, de nem tudni, miért csak a földrajz miatt hördül föl az apa.

- Hát ezt érdemlöttem én! - kiáltja elkeseredetten. - Hogy mögbuktassák a gyerököt még a földrajztanbul is!

- De bátyám, - próbálja csendesíteni az igazgató - köll az a mai világban!

- Micsoda?

- Hogy tudja az ember, hol van az a Róma, meg az a London, meg az a Genf!

- Köll, úgy-é - robbant ki az apai szív keserve. - Hát azt gondolja az úr, csavargót akarok én nevelni a gyerökömből?

Pár esztendővel ezelőtt tanyai vizsgán jártam. Fülledt virágszaga volt az iskolának, mint az úrnapi sátornak, piros és kék pántlika libegett a kislányok hajában, tiszta ing ünneplősködött a fiúkon és Buborék Tallas Andriska nekiszilajodva olvasta a Mátyás királlyá választásáról szóló történetet.

- Ekkor a haza Hunyadi Mátyást választotta királlyá fennkölt leldekeséssel...

- Megállj! - akasztotta meg a tanító úr a háromarasztos hún utódot - nézd meg csak jobban azt a szót.

Andriska szót fogadott és így igazította helyre magát:

- Felkönt lelkedeséssel...

A tanító úr összecsapta a két kezét.

- Jaj, de szégyenlem magam, Andriska! Hát nem tudod te elővenni a szemedet?

Dehogy nem tudta, szegény kis szittya! Úgy elővette két bogárszemét, hogy majd kidülledt, még a nyelvecskéjét is kileffentette nagy igyekezetében s most már csakugyan ráhibázott az igazságra.

- Fölkent leselkedéssel - vágta ki fennkölt lelkesedéssel.

A tanító úr megint össze akarta csapni a két kezét, de attól féltem, hogy az Andriska buksi feje is közéjük kerül, azért megfogtam a karját.

- Hagyja, kedves tanító uram! Nem ez a kis bórembukk a hibás, hanem azzal kellene megetetni valami pedagógiai banketten az olvasókönyvet, aki belevette ezt az olvasmányt. De azt is erre a kosztra fognám, aki a könyvet aprobálta. Hát honnan tudhatná ez a nyolcesztendős pulykapásztor, mi az a fennkölt és micsoda teremtett állat az a lelkesedés? Majd ha követválasztás lesz, kedves tanító úr, akkor igen. Gondolom, olyankor még errefelé is fennkölten lelkesednek a népek.

Most követválasztás van. És én véletlenül megint itt csellengek ős-hámozó szerszámaimmal. Belelátok a kellős közepébe a fenkölt lelkesedésnek. Elmondom, milyen az, hacsak felibül-harmadábul is. A többit lenyeleti velem a keserűség és a szégyen. Ha volna az a külön magyar Isten, akinek nevét annyit veszik szájba hiába mostanában, annak elmondanám négyszemközt és számon kérném tőle, mi végre teremtette ezt a fajt. De az öreg magyar Isten, a Numi Tarom, ott maradt valahol az Urálban. S itt nincs kinek eléje borulni, átölelni a térdét és följajveszékelni hozzá:

- Uram, ne haragudjál mireánk örökké, támassz nekünk megváltót, aki emberivé és élni érdemessé teszi a magyar életet...

*

Nyelvtand-ot is tanulnak azokban a tanyai iskolákban, ennélfogva Hüvelycsik Palkónak azt parancsolja a tanító úr, hogy mondjon egy szép időhatározó mondatot. Hüvelycsik Palkó szemlátomást megrökönyödik, nyári piros alma-képét elönti a verejték, muszáj azt letörölni az inge ujjával.

- Nos? - sürgeti a tanító úr. - Mi lesz azzal az időhatározó mondattal?

Megvan már, mondja is a gyerek:

- Nagyon meleg van.

Csakugyan a tanító úr is izzad, a vizsga-elnök úr is, el kell ismerni, hogy Palkó egészen helyesen meghatározta az időt. De nehéz a tanító urat kielégíteni. Haragosan legyint:

- Szamár vagy, Palkó. No, Egri Verka, mutasd meg, hogy te okosabb embernek adsz kenyeret.

Verka mindkét keze két ujjának a billegésével jelzi, hogy őbelőle kikívánkozik egy szép időhatározó mondat. Mondja is már felugrás közben:

- Nemsokára az összes törököket kiverjük az országból.

Ez már igen. Ez már nemcsak nyelvtand, hanem történelemtand is. Látszik belőle, hogy Verka. nemcsak az időmeghatározóval van barátságban, hanem teljesen tisztában van a magyar haza jelenlegi állapotával is. Legföljebb azt nem tudja, hogy az „összes törökök" sokkal többen vannak, mint ahogy ő gondolja...

*

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyik politikát olyannak tartom, mint a másikat; s ha eltagadnék valamit abból, amiben, nevelkedtem, a sírjából is megátkozna az apám, akinek a koporsójába olyan imádságos könyvet tettünk, amelyikben a gyerekkora óta őrzött Kossuth-bankó is benne volt. De ebbe az előadásba nem akarok belekeverni semmi politikát. Azért hagyok ki belőle minden nevet, még a helyét is, ahol járok. Ez az az Okatootáia, amelyiknek „az egyik szomszédja Kína, másik Ausztrália". Annál is rosszabb: ennek uradalmak a szomszédjai. Holttetem ez a domíniumok közt, harminc kilométerre a vasúttól és ezer kilométerre Európától. A tanyák messze gurultak egymástól, mintha valaki nagyon mérgesen rájuk kiáltott volna s attól szaladtak volna szét. Az emberek, akik a gaztetejű házakban élnek, maguk is mind riadtak egy kicsit. Nem új keletű riadtság ez, hanem örökölt. Itt ezer esztendőn át pattogott a parancs és csattogott a korbács. Magyar úré, kún úré, török úré, német úré. A kuruc csakúgy alágyújtott a kéménybe fölakasztott parasztnak, mint a labanc. Ezt a sok ijedtséget nem lehet egy-két emberöltő alatt kiheverni. Hetedíziglen benne bujkál az unokák vérében, még akkor is, mikor már független polgárok lesznek belőlük.

Mert ezek a mostani emberek már azok, legalább így választásos időben úgy tisztelik őket a pesti urak. Az öregek még az uradalmak béresei, juhászai, csordásai, szántói, kapásai voltak. Kiváltogatván magukat a rabságból, örök tulajdonul hagyták gyerekeikre a feltört legelőt. Ezek már a maguk urai, ki két holdon, ki hármon keresi az adót, de olyan is van, aki negyven holdnak a koldusa. Ilyentől vettem én is a múzeumnak egy faekét. Vehettem volna többet is, de erről se tudom, hogy kerül be a városba. A vasútig való beszekerezés ötannyiba kerül, mint amennyit a technikának fából való vívmányáért fizettem.

Az alku könnyen ment, csak a kifizetés tartott soká. A gazda kért két pengőt, én ajánlottam neki hármat, amire ő kijelentette, hogy isten neki, azt se bánja. Az aprópénzből kifogytam, ötvenest kínáltam neki.

- Nem bírunk itt azzal, uram - csóválta a fejét. - Én még ebben az esztendőben nem láttam ekkora pénzt.

- Hátha fölváltanák valamelyik szomszédban?

- Itt? - húzta félre-a száját, mosolygósra is, harapósra is. - Aratásig az egész határban nem szed össze ennyi pénzt.

Fél nap jártunk a pénzzel tanyáról tanyára. Végre is biciklisembert kellett vele beszalajtani a stációhoz. Mielőtt borítékba tettem volna a bankót, megmutattam rajta a legénynek Rákóczi vezérlő fejedelmünk képét:

- Ki ez, fiam?

- Tudja az Isten - vont vállat. - Alighanem a király, úgy-e bizony?

- Rákóczi Ferenc. Tudja tán, ki volt az?

- Tudja az Isten, - mentegette magát - nem igen vagyok én az ilyesmikkel beismerkedve.

Persze rosszabbul is járhatott volna a felséges fejedelem. Egy öregebb gazdát megkérdeztem, hallotta-e már, hogy ki lesz most a követ?

- Hallotta a ménkű.

- Hát eddig ki volt a maguk követe?

- Tudja a ménkű.

- De csak látta valamikor öt esztendő alatt?

- Látta a ménkű.

*

A dűlőutakon egy-egy akácfán plakátot zörget a szél. Egyéb hirdetőoszlop itt nincsen, mint amit az Isten teremtett, de ez tán alkalmasabb is. Először azért, mert nem kell ráraggatni a plakátot, rá lehet tűzni egy akácfatövisre is, másodszor azért, mert levenni is könnyebb róla. Csak úgy az ülésből, az ostornyéllel.

- Minek bántja azt a papírt, Illés?

- Ráakasztom otthon a cseresznyefára. Jó zörgős papír ez, majd riogati a verebet. Egyéb haszon úgy sincs belőle.

- Erre maguknál nem fizetnek a szavazásért?

- Nem igen. Tegnap ugyan ingyen lehetett volna inni a csárdában, de ebben is huncutság volt.

- Hogy-hogy?

- Úgyhogy az ilyen paletát vasárnapra köllene tenni, nem hétköznapra, mikor rendes embernek nincs ráérő ideje. Ez csak a csárdásnak jó, mert a sok pénzt is zsebre vágja, meg a bora is megmarad. A szegény embert mindebből kisemmizik.

Ezt némi keserűséggel mondja Illés. Nagyon fáj neki, hogy az egy pohár bortól elütik. Arra még nem jött rá, hogy az életből is ilyenkor semmizik ki.

*

A plakátragasztó olykor kortes is. A hóna alatt vannak a plakátok, a belső zsebben az aláírási ív. Amazért húsz fillért kap darabonként, emezért egy pengőt nevenként. Különben csak olyan paraszt, mint a többi, csak egy kicsit neki van hevülve. A leheletén úgy érzem, nem annyira a lelkesedéstől, mint inkább egy kis szíverősítőtől.

- Melyik pártnak az embere maga?

- Én? Izé... hogy is csak... nézze, mán megint elfelejtettem. Merre vagy mán, no, fene beléd! - tapogat a feslett fenekű belsőzsebben.

Előkerül az ív. Lebetűz róla egy nevet.

- De hát milyen párti az az úr?

- Mindegy az, kérem, nagyon fáin ember.

Az egyik napszámosom kiszól a gödörből:

- Tegnapelőtt másik úrra mondta kend, hogy nagyon fáin ember.

- Hát az is az vót - bólogat a kortes. - De az csak nyolcvan fillért reszkérozott egy