A bársonynyakékes hölgy

By Alexandre Dumas

Dumas a keretes történet formáját használja arra, hogy elmesélje ezt a furcsa mesét, mely a jakobinus terror idején játszódik Párizsban, ahová egy fiatal német művész indul tapasztalatszerzésre. Ám a tapasztalatlan, naiv fiatalembert forgószélként kapja fel a világváros forgataga, és ő gyorsan elfeledi szerelmét, esküjét, céljait. A forradalmi lüktetésben beszippantja őt a párizsi Opera, játékbarlangokban veri el pénzét, és szerelmes lesz az Opera ünnepelt táncosába, akit a nagypolitika szele kap fel. Történelmi tabló és izgalmas kalandtörténet a kívülálló kisember szemszögéből Csillay Kálmán fordításában.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jun 19, 2020
• ISBN: 9789635590711

Alexandre Dumas

Alexandre Dumas (1802-1870), one of the most universally read French authors, is best known for his extravagantly adventurous historical novels. As a young man, Dumas emerged as a successful playwright and had considerable involvement in the Parisian theater scene. It was his swashbuckling historical novels that brought worldwide fame to Dumas. Among his most loved works are The Three Musketeers (1844), and The Count of Monte Cristo (1846). He wrote more than 250 books, both Fiction and Non-Fiction, during his lifetime.

Book preview

Alexandre Dumas

A BÁRSONYNYAKÉKES

HÖLGY

fordította:

Csillay Kálmán

BUDAÖRS, 2020

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-559-071-1 EPUB

ISBN 978-963-559-072-8 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2020

a mű eredeti címe:

La Femme au collier de velours

első kiadás: 1850

az elektronikus változat az 1920. évi

magyar kiadás alapján készült

a borító Edgar Degas (1834 – 1917) Két táncos a színpadon

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Az arzenál

1846 december 4-ikén hajónk előző este óta a tuniszi öbölben horgonyzott, és én hajnali négy óra tájban a mély mélabú azzal az érzésével ébredtem föl, amely érzés egész napra könnybe borítja a szemet és ránehezedik a kebelre.

Ezt a kedélyállapotot éjszakai álmom idézte elő.

Leugrottam az ágyról, felöltözködtem, felsiettem a hajóhidra s onnan körültekintettem a tájon. Azt reméltem, hogy az a csodaszép látvány, amely szemeim előtt kibontakozott, eloszlatja tán ezt a borongó mélabút, amely talán ép azért csökönyös oly nagyon, mert semmi oka nincsen.

Egy puskalövésnyire tőlem terül el a móló, amely a Goulette-erődtől az Arzenál-erődig nyúlik, széles utat hagyva szabadon a hajók számára, amelyek az öbölből a tó felé iparkodnak. A tó vize, amely kék volt, mint a róla visszatükröződő ég azúrja, itt-ott szinte háborogni látszott a hattyú-nyáj szárnycsapásaitól, míg a vízmélységet jelző s bizonyos távolságban egymástól a vízből kiemelkedő cölöpökön, mint a síremlékekre faragott madáralakok, egy-egy kormorán gunnyasztott mozdulatlanul, s prédára lesve, súlyos kődarab módjára le-lebukott olykor a vízbe, hogy a másik pillanatban csőrében keresztben fekvő hallal ismét felbukjék a víz színére; lenyelve a prédát, ismét felkúszott a cölöpre és néma mozdulatlanságban leste, amig ismét onnan nemsokára ismét felbukjék. És ugyanekkor, öt percnyi időközönként a levegőt a flamingók egy-egy csapata szelte át, amelyeknek bíborpiros szárnya élesen elütött tollazatuk bágyadt fehér színétől, s amint négyszögletes alakot formáltak, olybá tűntek föl, mintha csupa tökászból álló fogás kártyához hasonlítanának s mind, valamennyien egy irányba repültek.

A szemhatáron látszott Tunisz, azaz: halmaza az ablak és ajtók nélkül való, amfiteátrum-szerűen emelkedő, négyzetalakú, krétafehér házaknak, amelyek körvonalai élesen rajzolódtak az égre. Balfelől, mint lőrésektől szaggatott óriás várfal, emelkedik az ólomhegység, amelynek neve jelzi egyúttal komor külsejét is; lábánál alázkodva lapul meg egy török monostor és a Sidi-Fathallahok falucskája. Jobb felől látható Szent Lajos sírja és a hajdani Karthágó helye, a világtörténelem eseményeinek két legnagyobb emléke. Mögöttünk ringatózott a «Montezuma», a négyszázötven lóerős, pompás gőzfregatt!

Bizonyos, hogy még a legszórakozottabb, a legelfásultabb lélek is üdülést találhatott volna itt! Láttára e kincseknek: az ember elfelejti a múltat, a jelent s a jövendőt! A lelkem azonban visszaszállott a tiz évvel korábbi múltba, amelyet egy álom által lelkemhez rögzített gondolat tartott állandóan fogva. Tekintetem meredten irányult egy pontra, s ez a gyönyörű tájkép apránkint elmosódott szemem előtt. Azon vettem észre magam, hogy semmit sem látok abból, ami körülöttem van. A valóság eltűnt, s a párával telt űrben, mint tündér varázsvesszőjének ütésére, fölmerült egy fehérfalu szalon, amelynek hátterében, a zongora előtt, egy átszellemült, gondolataiban elmerült nőt láttam, amint ujjai hanyagul révedeznek a billentyűkön. Egy múzsa, egy; szent! Legott felismertem ezt a nőt s odasúgtam neki, mintha bizony hallaná:

- Üdvözlöm, bájos Marie, lélekben önnél vagyok!

Azután, meg sem is kisértve, hogy ellenálljak ennek a fehérszárnyú angyalnak, aki visszaidézte ifjúságomat s mint bűbájos látomány, megjelent előttem a serdülő leányka, a fiatal asszony és az anya magasztos alakjában; átengedtem magam a folyam áradatának, amelyet emlékezetnek neveznek s amely fölidézi a múltat, ahelyett, hogy a jövő képével betemetné. Nos, ekkor azután elfogott engem ez az önző, tehát az emberi természetből eredő érzés, amely arra ösztönöz minket, hogy gondolatainkat ne rejtegessük magunkban, hanem kettőzzük meg úgy, hogy másokkal is közöljük és hogy végül egy másik lélekbe is beleöntsük azt az édes avagy keserű érzést, amely a lelkünket eltölti. Tollat ragadtam és ezeket vetettem papírra:

A «Véloce» fedélzetén,

Karthágóval és Tunisszal szemben,

1846. december 4-ikén.

Asszonyom!

Amikor fölbontja ezt a Karthágóból és Tuniszból keltezett levelet, bizonyára azt fogja kérdezni önmagától: vajon kicsoda irhát önnek erről a helyről s talán arra gondol, hogy Regulus vagy IX. Lajos keze írását látja. Sajnos, az, aki ilyen messziről küldi hódolatát a lábai elé, sem hős, sem szent; s hogyha valamely hasonlatosság mégis lehetett volna valaha közte és Hippona érseke közt - kinek sírját három nappal ezelőtt látogattam meg - akkor a hasonlatosság e szentéletű embernek bizonyára csak legelső életéveiben található föl. Igaz ugyan, hogy jómagam is, akárcsak az a szentéletű ember, életemnek ez első esztendeit megválthattam volna későbbi éveimnek árán! De most már késő a bűnbánat, s minden valószínűség szerint halálomig már csak olyan maradok, amilyen vagyok, nem mervén magam után hátrahagyni vallomásaimat, amelyeket el lehet ugyan mondani, de olvasásra nem valók.

Bizonyos, hogy már megnézte e sorok végén a levélíró nevét, nemde, Asszonyom? s most már tudja, hogy kivel van dolga! Elannyira tudja, hogy most már azt kérdi önmagától, hogy egy város sírjául szolgáló tó és egy király síremlékét jelző szegényes emlékmű közt a Három testőr és a Monte Cristo szerzőjének vajon hogyan jutott eszébe, önnek és épen önnek Írni, akit ő Párisban, noha tőszomszédja, egész éven át meg sem látogat.

Mindenek előtt, Asszonyom, Párizs csak Párizs! Azaz: olyan forgatag, amelyben a rohanó élet és a forgó világ zajának közepette az ember mindenről megfeledkezik. Párizsban, lássa Asszonyom, én is igy cselekszem: rohanok és forgok, kivéve természetesen azt az időt, amikor írok. Ekkor azonban máskép van, mert hogyha írok, akkor már nem vagyok öntől oly nagy távolságra, mint ahogy gondolja, mert ön is egyike azoknak a ritka egyéniségeknek, akik számára írok; s amikor befejezek egy olyan fejezetet, amellyel meg vagyok elégedve, vagy egy sikerült könyvet, olyankor ezt szoktam mondani magamban: «Marie Nodier, ez a ritka finom lélek, szintén olvassa majd ezt!» És ilyenkor büszke vagyok, Asszonyom, mert arra gondolok, hogy elolvasván írásomat, egy- egy kis vonalnyival talán megnövekszem az ön emlékezetében.

De hogy visszatérjek a levelemre, bárhogy történt is, de én ez éjjel önről álmodtam, feledve a hullámokat, amelyek azt a hatalmas gőzhajót emelgették, amelyet a kormány bocsájtott rendelkezésemre s amelyen vendégül láttam egyik barátját és az ön egyik bámulóját: Boulanger-t és a fiamat, nem is említve Giraud, Maquet, Chancel és Desbarolles neveit, akik szintén az ön ismerősei közé tartoznak. Bárhogy történt is, mondom, mert amikor elaludtam, senkire sem gondoltam, s álmomban mégis mintha az «Ezeregyéjszaka» országában jártam volna s egy szellem látogatott meg és vezetett be egy álomországba, amelynek ön volt a királynője!

Az a hely pedig, ahová engem az a szellem vezérelt, helyesebben visszavezetett, több volt, mint palota, több volt, mint egy királyság: az arzenálbeli kitűnő, pompás otthon volt, az örömök és a boldogság idejében, amikor szeretett Károlyunk a vendéglátást a maga régi, nyílt modorában, a mi szeretve tisztelt Marienk pedig a modern idők minden kellemével gyakorolta... Oh, Asszonyom, higyje el, hogy amikor ezeket a sorokat Írom, egy nehéz sóhaj tör fel keblemből! Oh, de boldog voltam én abban az időben! Az ön bájos lénye mindenkire sugározta a boldogságot, sőt néha, merem állítani, reám többet árasztott belőle, mint másokra. Ebből is láthatja, hogy önző érzésből közeledek most önhöz, kölcsön veszek az ön imádandó lelki derűjéből, mint ahogy Saadi költő kavicsa kölcsön vette a rózsa illatát.

Emlékszik még. Asszonyom, Paul íjász-jelmezére? Hát Francisque Michel sárga csizmájára? A fiamra, favágó öltözetben? Emlékszik még arra a zugra, ahol a zongora állott, ahol ön a «Lazzara»-t énekelte, ezt a bűbájos melódiát, amelyet ön nekem Ígért, de amelyet - nem szemrehányásként mondom - sohasem adott át nekem... Minthogy már benne vagyok az emlékezte- tésben, hát még tovább megyek! Emlékszik ön Fonteneyre és Alfréd Johannetra, erre a két színtelen alakra, akik a mi kacajaink közepette mindig szomorúak maradtak, mert a korai halál számára kijelölt emberekben mindig él valami balsejtelem. Hát Taylorra emlékszik-e, aki mindig némán és mozdulatlanul ült egy sarokban és szüntelenül arra gondolt, merre kellene utaznia, hogy Franciaországot ismét gazdagíthassa egy spanyol tárgyú festménnyel, egy görög domborművel vagy egy egyiptomi obeliszkkel? Emlékszik Vignyre, aki ekkor már átszellemülésében reménykedve, méltóságán alólinak tartotta, hogy emberek közé keveredjék. Emlékszik-e Lamartinere, aki a kandalló előtt állva, árasztotta szét maga körül szép verseinek harmóniáját? És emlékszik-e Hugó Viktorra, amint nézte és hallgatta őt, ahogy csak Eteokles nézhette és hallgathatta Polyneikest, és csak ha köztünk volt, játszadozott a pártatlanság mosolya ajkai körül, mialatt Hugoné szép hajával babrálva, félig fekvő helyzetben terült el a pamlagon, mintha fáradt volna a dicsőség terhétől, amelyet viselt.

Azután e környezetben az ön szerény, jóságos, szeretetreméltó édesanyja; az ön nénje, a szellemes, a kegyes de Tercyné; Dauzats, a különcködő, nagyzoló, a lobbanékony; Barye, aki a legnagyobb zaj közepette is úgy el tudta szigetelni magát a külvilágtól, mintha a lelke elhagyta volna porhüvelyét és messze kalandoznék, keresve, hol lelhetné meg a világ hét csodájának valamelyikét; Boulanger, aki ma búskomor, de holnap már életvidor, mindig nagy festő, mindig nagy költő és mindig igaz, jó barát, vígságában és szomorúságában egyaránt; végezetül az a kis leányka, aki a költők, festők, zenészek, híres emberek, szellemóriások és tudósok közt forgolódott; az a kis leány, akit a tenyeremre emelve, átnyújtottam önnek, Asszonyom, mint Barre vagy Pradier remekben készült szobrocskáját? Oh, Istenem, Istenem, mi lett mindezekből. Asszonyom?... De az Ur ráfujt a boltozat zárókövére és a pompás épület összeomlott; akik pedig azt valaha benépesítették, szerte széledtek és ma puszta rom van azon a helyen, ahol valaha minden élt, nyiladozott és virágzott.

Fontaney és Alfréd Johannet meghalt, Taylor lemondott az utazásairól, de Vigny nem látható, Lamartine képviselő, Hugó Franciaország peerje, Boulanger, a fiam és én, íme Karthágóban vagyunk, ahonnan e levelet küldöm önnek, Asszonyom, egy nagyot sóhajtva, amiről az imént már megemlékeztem, de amely sóhaj, ellenére annak a szélnek, amely felhőként kapkodja el hajónk kihunyó tüzének füstjét, sohasem éri utói azokat a kedves emlékeket, amelyeket a sötét szárnyú Idő némán, hangtalanul vonszol magával a múlt szürke homályába...

Oh, tavasz, az esztendő ifjúsága! Oh, ifjúság, az élet tavasza!

Nos, ezt a letűnt világot egy éjszaka, egy álom, íme visszavarázsolta tündöklő fényben és tisztán láthatóan, de egyúttal, sajnos, éppoly megfoghatatlanul, mint a félig csukott ablakredőny nyílásán át beszűrődő napsugárban táncoló porszemek!

Most azután, Asszonyom, ugye, hogy nem csodálkozik többé ezen a levélen? A jelen minduntalan felborulna, hogyha nem ellensúlyoznák a remények és az emlékek; szerencsétlenségemre vagy épen szerencsémre, én azok közül való vagyok, akiknél az emlékek vannak túlsúlyban a reménnyel szemben! Most pedig beszéljünk másról! Mert lehet ugyan az ember szomorú, de szomorúságával ne kedvetlenítsen el másokat is! Nos, mit csinál az én kedves Bonifác barátom? Oh, nyolc-tíz nappal ezelőtt egy várost látogattam meg, amely érdemes lett volna, hogy penzumokat írjon róla, hogyha e város nevét megtalálhatta volna annak a gonosz uzsorásnak a könyvében, akit Sallustusnak neveznek. Ez a város pedig Constantine, vagyis a régi Cirta, egy szikla csúcsára épített csoda, és kétségtelenül olyan fantasztikus állatfaj építette, amelynek sasszárnyai és emberi kezei voltak, amilyent csak a két nagy utazó: Hérodotosz és Levaillant láthattak. Szétnéztünk egy kissé Utikában és jobban Bizertában. Ez utóbbi városban Giraud megfestette egy török jegyző arcképét, míg Boulanger egy török papét, akinél lakik. Itt küldöm ezeket a képeket, Asszonyom, hogy hasonlítsa őket össze a párisi jegyzőkkel és papokkal! Kétlem, hogy az összehasonlítás ez utóbbiak javára dőlne el!

Ami pedig engem illet, nos: miközben flamingókra és gólyákra vadásztam, beleestem a vízbe; egyszerű baleset. amely ilyenkor a befagyott Szajnán bizonyára súlyosabb következményekkel járt volna, amely azonban Kátó tavában mindössze azt jelentette, hogy ruhástól megfürödtem, nagy ijedtségére Sándornak, Giraud-nak és a város kormányzójának, akik egy földhányás magaslatáról követték szemmel bárkánkat s akik ezt az elképzelhetetlen eseményt szórakozottságomnak tulajdonították, holott csak az egyensúlyomat vesztettem el. Ép úgy másztam ki a vízből, mint a komoran, éppúgy tűntem el a vízben s ép úgy bukkantam föl ismét, csak épen hogy hal nem volt a csőröm közt, nem úgy, mint nekik... öt perc múlva már rá se gondoltam többé és olyan száraz lettem, mint Valéry, oly melegen simogatott végig a napsugár.

Oh, be szeretnék eljuttatni önhöz, bárhol legyen is, ebből a verőfényből, hacsak azért is, hogy virágba borítsak egy bokor nefelejcset az ön ablakában…

Isten vele, Asszonyom, bocsásson meg nekem ezért a hosszú levélért. Nem vagyok én ilyenhez hozzászokva, s miként a gyermek, aki váltig mentegetődzik, hogy a világot nem ő teremtette, azonképpen én is ígérem, hogy nem teszem többé! Ámde hibás az Ég kapusa is, miért felejtette nyitva azt az elefántcsont-kaput, amelyen át az aranyálmok kisurrannak!

Fogadja, Asszonyom, mély tiszteletem kifejezését.

Alexandre Dumas

Most pedig az a kérdés merült fel: mi adott alkalmat erre a bizalmas levélírásra? Hát csak egyszerűen az, hogy ha el akarom mondani, az olvasónak a bársony nyakékes hölgy történetét, akkor előbb föl kellett tárnom az Arzenál, azaz Charles Nodier lakásának az ajtaját! Most pedig, hogy ezt az ajtót a leánya föltárta s igy bizonyosak lehetünk, hogy szívesen fogadnak bennünket: «Aki szeret, követ!»

Páris szélén, a Céléstins-rakpart folytatásaképpen, a Morland-utcára könyökölve s a folyót uralva, emelkedik egy nagy, komor és szomorú külsejű épület: az Arzenál! Annak a területnek egy részét, amelyen ez a nehézkes épület szétterpeszkedik, a csatornázás előtt Champ-au-Plátre-nak nevezték. Párizs egy napon, amikor háborúra készült, megvásárolta ezt a területet s a tüzérsége számára azon pajtákat építtetett. 1533 táján I. Ferenc azon vette észre magát, hogy nincsenek ágyúi s arra a gondolatra jutott, hogy hát öntetni kellene! Az egyik pajtát tehát kölcsön kérte kedvelt városától azzal az Ígérettel természetesen, hogy legott visszaadja azt, mihelyt az öntéssel elkészültek. Később az alatt az ürügy alatt, hogy a munkát siettetni akarja, még egy második pajtát is kölcsön kért, majd a harmadikat is, természetesen mindig ugyanazon ürügy alatt: végre is, megfelelően annak a közmondásnak, amely szerint aki jól ért valaminek az elrablásához, az jól is tudja azt megőrizni, mind a három pajtát egyszerűen tulajdonának tekintette!

Húsz évvel később tüzet fogott a töméntelen puskapor, amely azokban föl volt halmozva. A robbanás rettenetes volt: Páris megremegett, mint ahogy megremegett Katánia, valahányszor a gigászok megmozdultak. A kövek elrepültek egészen Saint-Marceau külvárosig s a mennydörgésszerű robaj megrázkódtatta Melunt is. A szomszéd házak egy pillanatra meginogtak, mint a részeg ember, majd összeroskadtak. A halakat a váratlan rettenetes rázkódás megölte; a lángvihar által elragadott harminc ember holtteste cafatokban hullott vissza a földre; százötven ember megsebesült. Mi idézte elő ezt a katasztrófát? Ma sem tudják; és épen mert senki sem tudja az okát, a protestánsoknak tulajdonítják!

IX. Károly az összeomlott épületeket még nagyobb területen újraépíttette. IX. Károly nagy építő volt: ő faragtatta ki a Louvre szobrait, ő készíttette el a Fontaine des Innocents-t Jean Goujon által, akit, mint ismeretes, egy eltévedt puskagolyó ölt meg. Bizonyára sok üdvös dolgot befejezett volna még mint nagy művész és nagy költő, hogyha magához nem szólította volna az Ur, akinek némi