Örök útitársaink

By Mereskovszkij

A könyv a legvonzóbb és legtanulságosabb olvasmányok egyike. Igazi olvasmány, amely nemcsak tudásunkat gyarapítja, hanem gondolatokat is ébreszt, rákényszerít bennünket, hogy rég elhalványodott képzeteket fölújítsunk, abbahagyott eszmesorokat folytassunk, tulajdon ítéletünket nagy korokról és nagy egyénekről összevessük az író eredeti, néha különös, meglepő, bizarr ítéleteivel - írja bevezetőjében Mereskovszkij tizenkét esszéjéről Sebestyén Károly. A 12 név: Marcus Aurelius, ifj. Plinius, Cervantes, Montaigne, Goethe, Byron, Flaubert, Turgenyev, Dosztojevszkij, Goncsarov, Pustkin, és egy átfogó fejezet az Akropolisz nagyjairól. Mereskovszkij választásai önkényesek, ahogy véleménye is szubjektív. Mégis, ezen erősen szubjektív látásmód hatalmas szeretettel, tárgyi tudással vezet be ezen szellemóriások világába. S nemcsak szerzői, de Mereskovszkij műve is örök.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jun 19, 2020
• ISBN: 9789635590537

Book preview

Dmitrij Szergejevics Merezskovszkij

ÖRÖK ÚTITÁRSAINK

fordította:

Sebestyén Károlyné

BUDAÖRS, 2020

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-559-053-7 EPUB

ISBN 978-963-559-054-4 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2020

első kiadás: 1897

az elektronikus változat az 1921. évi

magyar kiadás alapján készült

a borító Maurice Denis (1870 – 1943) Orfeusz és Euridiké

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

BEVEZETÉS

Merezskovszkij Szergejevics Dmitrij gyönyörű történeti regényt írt Leonardo da Vinciről. És ezzel a művével hidat vert két világ közt. Mert a mai Oroszország és a cinquecento Olaszországa igazán két világ, nem különböző, hanem ellentétes, a kettő, egymás mellett a legnagyobbszerű igazolása annak, milyen óriási kilengésre képes az emberi szellem, erkölcs, alkotóképesség ingája. A jeles orosz ma, ötvenöt esztendős korában, tetején áll virágzásának. És most hozzáférhetővé lett számunkra egy új műve, amely sokkal érdekesebb a Leonardo-regénynél, mert feltünteti hajlamainak, ismereteinek, érdeklődésének egész sokoldalúságát, viszonyát az antik világhoz, a középkor nagyjaihoz, a világirodalom kimagasló alakjaihoz és - ami ma ránk nézve mindennél fontosabb - tulajdon nagy nemzetének karakteréhez és első képviselőihöz. Új művének »Örök útitársaink« a címe és tizenkét essay a foglalatja. A könyv a legvonzóbb és legtanulságosabb olvasmányok egyike. Igazi olvasmány, amely nemcsak tudásunkat gyarapítja, hanem gondolatokat is ébreszt, rákényszerít bennünket, hogy rég elhalványodott képzeteket fölújítsunk, abbahagyott eszmesorokat folytassunk, tulajdon ítéletünket nagy korokról és nagy egyénekről összevessük az író eredeti, néha különös, meglepő, bizarr ítéleteivel.

A tájak, amelyeken a szerzőt elkísérik „útitársai, változnak. Az utazó mindig ugyanaz. Akár az athéni Akropoliszról tekint alá a szomorú jelenbe akár Marcus Aurelius, a bölcselkedő császár tárja föl előtte vergődő embervoltát, akár Goethe fenségének, akár Dosztojevszkij önkínzásának hatása alatt áll: nála minden látomásból, minden arcból ugyanaz a szem sugárzik elő, ugyanaz a komolyan mosolygó tekintet villan felénk. Mert bár teljesen beleéli és dolgozza magát hősei gondolatvilágába: erős és eredeti egyéniségéről nem tud, nem is akar lemondani. Mik a főbb vonásai ennek az egyéniségnek? Hadüzenet az egyoldalú racionalizmus ellen, a természet és a természetesség őszinte és mély szeretete, igaz vallásosság, amelytől egyképp távol áll a dogma merevsége és a más hiten levők iránti türelmetlenség, ragaszkodás a nyugati kultúra javaihoz, de egyúttal ragaszkodás a szerencsétlen, sötétségben sínylődő, öntudatlanul is világosságra szomjas orosz néphez. Byron azt mondja: Our right of thought, our last and only place of refuge, a gondolkodás joga végső és egyetlen menedékünk. »Nem, teszi hozzá Merezskovszkij, nem az egyetlen menedékünk, mert az akarás és érzés, az élet és cselekvés joga sokkal biztosabb menedék. Az akarat és az érzés éppoly szabad, mint az értelem. Az értelem összekapcsolása az akarattal és az érzéssel sokkal nagyobb hatalmat ád, mint az értelem maga.

Míg Merezskovszkij letűnt korok halhatatlanjai között időzik, addig csak itt-ott csillan föl a maga fénye, mintegy a sorok közt, óvatosán és szerényen. De mikor a tulajdon véreiről beszél, mikor otthon van, akkor tartózkodás nélkül kitör belőle az elfojtott keserűség, az aggodalom, politikai meggyőződésének kíméletlen heve. Tolsztoj visszatérése az egyszerű néphez, reménye, hogy Oroszországot a paraszti együgyűséggel lehet megváltani, a nihilizmusnak egy formája. Dosztojevszkijnek az »istentelen, rothadt Nyugat iránt való gőgös megvetésében, az orosz népnek, mint az isteneszme egyetlen hordozójának hangsúlyozásában egy még gonoszabb, bár rejtett nihilizmus rejlik, amely már szemünk előtt a zoológikus hazafiasságban és a szlavofilség mai epigonjainak igazán istentelen és rothadt nacionalizmusában nyilatkozik. Ezek az emberek igazán Krisztus helyett az Antikrisztust prédikálják. »Gyümölcséről ismerjétek meg. Gyümölcsük mindamaz emberi borzalom és gaztett, miket ma nálunk Krisztus nevében követnek el. Merezskovszkij mélységesen szégyenli a szlavofilek gyalázatosságait, az orosz ortodoxiát, autokráciát és nacionalizmust, amely hazáját elrekesztette a Nyugat elől. De kárhoztatja a forradalmat is, amely tagadja a nép vallásos kultúráját, élő történetét, élő húsát és mindent le akar rombolni, hogy mindent teljesen újra építsen. Ideálja Turgenyev, aki »vallásos alázattal hajtotta meg fejét az európai kultúra szentélye előtti. De még ő sem tudta világosan, mi köti össze Oroszországot Európával. »Az összekötő princípium a két kultúra közös alapja, Kelet és Nyugat egyetlen napja, a világi Krisztus, az emberi húsnak, az európai kultúrának névtelen, ismeretlen vőlegénye: mivelhogy nélküle az egész kultúra nem élő hús, hanem élő múmia, dög.

De Merezskovszkij megtalálja az orosz nép tragédiájának legrejtettebb titkát is, talán annak az álomszerű jelenségnek magyarázatát is, amely szemünk, előtt folyik le bár, mégis oly hihetetlennek tetszik a fenyegető szorongattatás nehéz hónapjai után. Előttünk vonaglik kínos tusában az oroszok sok milliós nemzete. Ereje megtört, szelleme elhomályosult, erkölcse semmivé lett. S míg mi merő technikai okokban, vagy a szövetségesek támadó erejében, ágyúi felsőbbségében keressük az okot, odaáll a kadáver elé egy igazi orosz, aki ismeri nálunk ezerszer alaposabban e test organizmusát és jósló lélekkel megjövendöli a bukást olyankor, amikor még sejtelme sem lehetett az elkövetkezendő háborúról:

»Mikor Faust halhatatlan részét magukkal ragadják az angyalok, ezt éneklik: Aki törekszik s fáradozik, azt megválthatjuk. E sorokban van Goethe szerint Faust megmeneküléséhez a kulcs. Talán egész Nyugat-Európáéhoz, amely mindig törekszik és fáradozik. De mi fog megváltani minket, akik nem törekszünk és nem fáradunk? A tunyaságunk, a tétlenségünk, a közömbösségünk? Ne áltassuk magunkat: Lusták és dologkerülők nem jutnak a mennyek országúba. A dologkerülő mind istentelen, akármennyit is beszél Istenről.«

Ez az igazság mint mennydörgő szózat fölrázhatná letargiájából a mai Oroszországot is, amelyet a bolsevizmus mérge kábított el.

*

Az athéni Akropolisz csodái újjászülték az orosz amatőrt, aki porosán, unottan, rosszakarattal, az úttól fáradtan jutott föl az oromra. Egyszerre úgy érezte odafenn, hogy elszabadult a jelentől, levetette testi mivoltát és mindenestül átlépett nem a múltba, nem a húsz évszázaddal ezelőtti időkbe, hanem az igazságba, a természetbe (vagy talán inkább a természetességbe), - a halhatatlanságba. Gustave Le Bon azt mondja tömegpszichológiai kézikönyvében, hogy az Akropolisz Parthenonával, Propylaeumaival együtt unalmas romhalmaz. Csak azért vonzza az utazók ezreit, mért presztízse van. Merezskovszkij azt mondja: »Mikor a kapu bezárult mögöttem, úgy éreztem magamat, mintha egész múltam, az egész emberiség múltja, a nyugtalanság és gyász teljes húsz századja a szent ösvény mögött maradt volna s nem zavarhatnák az itt uralkodó összhangot és örök nyugalmat. Végre megértem egy oly pillanatot, amely értéket adott egész életemnek... Megállt az idő. Ez a pillanat örök volt.«

A hellén nagyság mindnyájunk tudatában úgy él, mint lenge, mozgékony vízió, amelynek nincs kézzel fogható teste. Hol a homéroszi eposzok fenséges, összefüggő álmaiból ragyog felénk, hol egy-egy szophoklészi ige nyugodt, önmagában egyensúlyozott bölcsességéből, hol Szókratésznek a Symposion tükörképében látható alakjából, hol a parosi márványból, amely a legszebb szépségnek, az emberi testnek ábrázolására szolgált legméltóbb anyagul. És ahányan vagyunk, a hellén szellembe elmerülök, annyifélét gondolunk és érzünk ez árnyékvilág vízióinak láttára. Merezskovszkij arra gondol, mily közel áll a görög művészet a természethez. Milyen kevés közbeeső fok választja el a görög művészi alkotást a természet szabad és modell nélküli alkotásától. Az északi építészetben az ember eltávolodik a természettől, nem bízik benne, elrejtőzik előle a gótikus dóm titokzatos homályába, csak tarka üveglapokon bocsátja be a napvilágot, szentjeinek megkínzott arca előtt félhomályos lámpát, mécset gyújt és az élet szavát az orgona és a vezeklő ének hangjával, a Dies irae borzalmas igéivel kiáltja túl.

Az Akropolisz ormán állván, mindnyájunkat elfog a honvágy, az édesen kínzó nosztalgia valamilyen messzeség után. A mi írónk a természetbe, a természetes életbe vágyódik vissza. De legyünk nyugodtak. Nem Rousseau módjára. Ő a természetes élet egyszerűségébe is okvetlenül magával vinné a hellén, a renaissance művészetet, az antik és modern írók könyvtárát, a kifinomult ízlés minden követelését, »örökös útitársait«. És hiába vágyódik vissza az ősi hellénkorba, mikor nem voltak nagyvárosok, technika, fényűzés: maga is megriadna, ha egy játékos isten szeszélye meghallgatná fohászkodását és Antisztenész vagy a Sinopei Diogenész életére kényszerítené. Hogy elvágyódik onnan, ahol él, azt nagyon megértjük. A retournons jeligéje is mint állandó refrén tér vissza a gondolkodás történetében. De az idő rohanó kerekét megállítani nem lehet. És a folyóvizek nem térnek meg soha forrásaikhoz.

*

Marcus Aureliushoz, a haldokló Róma filozófus császárjához Renan klasszikus könyvén (Marc Aurele et la fin du monde antique) keresztül jutott el a szerző. Renan hódolattal hajol meg az egyet-len uralkodó előtt, aki fölvitte a trónusra bölcseleti elveit, maga mellé ültette őket és gyakorlati részt juttatott nekik az uralkodásból. »Úgy gyászoljuk Marcus Aureliust, mintha tegnap halt volna meg. Vele a filozófia uralkodott. 0 általa a világot egy pillanatra korának legjobb és legnagyobb fia kormányozta. Mindenesetre fontos, hogy ez a kísérlet egyszer megtörtént. Hogy meg fog-e valaha ismétlődni? Vájjon a modern filozófia is úgy uralomra fog jutni, mint az antik? Vajon megtalálja Marcus Aureliusát, körülvéve egy Frontótól és Junius Rusticus-tól? Vájjon az embereken való uralom megint egyszer a legbölcsebbek kezébe fog jutni? De különben nem egészen mindegy? Az ilyen uralom egy napnál nem tarthatna tovább és nyomában kétségtelenül megint az őrültek uralma következnék. A modern filozófia, amely hozzászokott, hogy az emberi illúziók örökös változását mosolyogva szemlélje, nagyon is jól ismeri a tömeg múló szeszélyeinek törvényeit.«

E nemes veretű szavak, e finom melankóliájú gondolatok vezették Merezskovszkijt a forráshoz, magához Marcus Aureliushoz. És az éppen az essayista főérdeme, hogy szinte nyíltan föltárja eszméi, érdeklődései eredetét s ezzel hasonló érdeklődésre, elmélyedésre, sőt tanulmányra buzdítja olvasóit. Macaulay, aki ebben a genre-ban a legnagyobb, végtelenül sokat köszönhetett annak, hogy az Edinburgh Rewiev részére kritikákat írt.

Ranke nélkül a pápaság történetébe, Dávid és Camot Barére-kiadása nélkül a francia forradalom szellemébe, Middleton nélkül Milton műveibe soha nem mélyedt volna el annyira, ahogy e művek ösztönzésére a legkülönbözőbb korok és népek szellemében elmerült. A Historical and Critical Essais minden darabja ily módon támadt, Merezskovszkij tizenkét essay-je közül a Marcus Aureliusról szóló szintén ilyen sugallatból fakadt. És ez nem von le semmit érdeméből. Sőt bízvást állíthatjuk, hogy plasztikus jellemzés, mélység és a hős ábrázolásának teljessége szempontjából ez a könyv legbecsesebb darabja.

Marcus Aurelius a stoikusok tanítványa volt. Ama bölcseké, akik már a régi Hellaszban hirdették az erény egyedül üdvözítő voltát, akik az adiaphora (közömbös, tehát értéktelen) jelzőjével bélyegezték meg mindazt, ami nem erény. Nekik hírnév, vagyon, szépség, egészség, szabadság mind adiaphoron. A sztoa tanítása újra éledt a római császárság korában, mint a sophistáké és cinikusoké. És Marcus Aureliusszal fölemelkedett a trónusra. A jó császárok közt a legjobb volt ó, a Platón ideális köztársaságának uralkodója. Környezete filozófusokból, miniszterei régi tanítóiból telnek ki. A császár dísszel és állami méltóságokkal ruházta fel őket, megszaporítja az athéni egyetem katedráit, úgy érintkezik a hivatásos és hivatott filozófusokkal, mint magához hasonlókkal.

Mi lehet az életcélja egy nagy bölcselőnek, aki a római császár korlátlan hatalmával van felruházva? Ha valaki, ő bizonyára joggal tűzheti ki programjául az egyetemes emberi nem boldogulását. A sors kegyetlen iróniája, hogy ebből a fenséges eszméből semmit sem válthatott valóra. Éppen az ó uralkodása volt kiszemelve arra, hogy tanújává legyen a népvándorlásnak, amely majdan megváltoztatja a világ képét, elsöpri a régi kultúrát, uralomra emeli a barbárságot, hogy aztán hosszú évszázak munkája nagy kínlódással és csak félig- meddig szerezze vissza azt, ami a szörnyű áradatban elpusztult.

A barbár germánok és szlávok haddal fenyegették Itáliát és Marcus Aureliust, aki, mint igazi filozófus gyűlölte és megvetette a háborút, kénytelen lett maga is háborút viselni. És élete nagy részét Magyarország nagy alföldjén és Carnuntumban (Petronell és Deutsch-Altenburg), a Duna felsőpannóniai szakaszában töltötte el. Pythagoras és Platón, a sztoikus Zénón és Chrysippos, mindenekfelett pedig Epiktétosz volt ábrándos lelkének társasága. És a quadok és markomannok rabló csordáinak leigázása lett uralkodói feladata. Egész nappalát szeretett Rómájától, szeretett filozófusaitól távol, zord és kietlen földön, szívétől idegen fegyverekben kellett töltenie. De éjszakára megtértek hozzá kedveltjei. Olvasott vagy írta a Τά είς έαυτόν tizenkét könyvét, a legérdekesebb, legizgalmasabb, legszomorúbb naplót, amelyben valaha fejedelmi lélek megnyilatkozott.

És mikor rálehelt a korai öregség, mint az agg Faustra a szemvilágot ölő szürke Gond, akkor még súlyosabb, még fájdalmasabb csalódás érte. Mert hogy a barbárok megzavarták elmélkedő gondjaiban, azt természetesnek érezte. De hogy ellene támadt tulajdon népe, amelyet szeretett volna megboldogítani, híve, Avidius Cassius, akiben jobban megbízott, mint a nagy Caesar valaha Caius Cassiusban, az egész konzervatív római társaság, amely unta a piszkos, nagyszájú, tolakodó cinikusok prédikációit és velük azonosította az egész filozófiát, a császárét is: ezt halálos tőrdöfésül fogadta. Cassiust, a lázadót, megölték katonái, mielőtt Marcus Aurelius büntető keze lesújtotta volna. De a seb a császár szívében nem gyógyult meg többé soha.

A boldogtalan ember a császári trónuson egyedül élt, elhagyottan, feleségétől, Faustinától, meg nem értve és félreértve, talán megcsalva. És esztendőkön keresztül egy gondolattal foglalkozott: a halállal. Kiábrándulva minden nemes eszméje reális értékéből, meggyötörve, testben megtörve várta a véget. De nem hitt már a halál megváltó erejében sem. Körülötte napról-napra fenyegetőbben ütötték fel hydra fejüket a bukás jósjelei. A császár sejtette, hogy nemcsak az ő ideje telt le, hanem Rómáé is. És ez a sejtelem annál inkább kínozta, mert nem látta, mi következik, mi pótolhatja az omladékba dőlt régi hit helyét. A filozófia? Annak már látta meddő erőtlenségét. A kereszténység? Azt félelmetes, rothasztó babonának, a keleti miszticizmus egyik veszedelmes fajának tartotta és ő, a szelíd, az irgalmas, a megbocsátva mosolygó, kegyetlenül és véresen üldözte.

A Duna partján érte utói a halál, hosszú és kimondhatatlan szenvedés után, 180-ban Kr. u. És a bölcset az uralomban felváltotta a bolond, az aszkétát a kicsapongó, a filozófust a gladiátor, az apát a fiú, Marcus Aureliust - Commodus.

Merezskovszkij könyve egész sereg új olvasót fog toborzani Marcus Aurelius vallomásai és naplójegyzetei részére. És méltán. E felséges elmének fenséges gondolatai voltak. Ha akadna drámaíró, akiben a költő alkotó és alakító erejével egy Madách, Byron vagy Ibsen (Császár és Galilaeus) filozófiai mélysége egyesül, hatalmas tragédiát írhatna Epiktétosz e nagy tanítványáról. Aki megölte önmagában az akaratot, hogy megteremtse lelkének nyugalmát. és megint felzaklatta lelke nyugalmát, mert mégis szerette az embereket. És a szeretet az örök izgalom, aggódás, nyugtalanság.

*

Az ifjabb Plinius, akinek szerzőnk meleg és színes sorokat áldoz, engem mindig a British Museum egyik legkevésbé látogatott és legkedvesebb fülkéjére emlékeztet. Római konyha a Kr. e. második században, teljesen berendezve. Csak a tisztes matróna hiányzik belőle, hogy nekilásson a sütésnek-főzésnek. Mi, akiket klasszikus íróink az örökös harcizajhoz szoktattak, nem igen gondolunk arra, hogy mialatt Scipio befejezte a harmadik pún háborút, mialatt Hispániát leigázták, Cornelius és Caius Gracchus nagy társadalmi reformjaikat vérükkel pecsételték, Sulla naggyá lett és Marius elindult a nagyság útjára: mind e dicsők és nagyok, politikusok és hadvezérek ettek is, ittak is, és pedig eléggé bőségesen, azonkívül társaságba jártak, vidám és trágár adomákon mulattak, nőkkel szeretkeztek, néhanap betegen ágyba feküdtek, szóval: a mi életünket is élték. Az ifjabb Plinius bája abban van, hogy az életnek erre a polgári, köznapi Vonatkozásaira terjeszti ki figyelmét. Van érzéke viharos korának nagy eseményei és kiváló eseményei iránt is, nem konyhaíró, nem szakácskönyvszerző. De nem halad el közömbösen az emberi mellett, mint a romantikus Livius, a pózokban gyönyörködő, szónoki Sallustius, a nehéz járású Tacitus.

A Krisztus utáni első századra a történelmi könyvekből táplálkozó köztudat szerint Tiberius, Caligula, Claudius, Nero, Domitianus őrült és becstelen cárizmusa ütötte rá a pecsétet. »Csaknem úgy látszik, mintha ez a világ teljesen elmerült volna, ha a keresztény renaissance még jó idején közbe nem jő. De vájjon ez a képzet megfelel a valóságnak? Hátha a kereszténység csak megnyilvánulása volt annak, a mi a pogány világ sötét' méhében már rég készülőben volt? Talán nem Domitianus és Caracalla, hanem Plinius és Tacitus az igazi megtestesítői a Caesarok ama Rómájának, a rettenetes városnak, amelyet az Apokalipszis írója oly undorral nevez Magna Meretrixnek, a nagy kéjhölgynek.«

Plinius szép és boldog életet élt oly korban, amelynek napjait ádáz és sötét hatalmak megrontották. Nem kerülte, de nem is kereste a fényt és haladást a közpályán. Szerette nyári lakának hűvös kényelmét, kora csillogó, kissé üres poétáit, szerette a nálánál sokkal nagyobb Tacitust, akihez gyönyörű és örökké olvasásra méltó leveleket irt. Ezek között van tudósítása a Vezúv ama kitöréséről, amely eltemette Herculanumot és Pompejit és megölte nagybátyját, az idősebb Pliniust, a híres természettudóst. Nem volt nagyszabású ember. Még erkölcsi elveiben sem volt következetes. Ő, a mindent megértő és mindent megbocsátó kegyes lélek irgalmatlanul üldözte a keresztényeket, mert bennük egy visszás és túlzott babona veszedelmes képviselőit látta. Egy haldokló, vagy inkább halálra ítélt kultúra tükröződik írásaiban is, egyéniségében is. Ha nekem az élet útjára válogatott kísérőkről kellene gondoskodnom, az ifjabb Pliniust nem vinném magammal.

A költői képzelet megteremtett néhány alakot, amelyek élőbbek az élőknél. Mert épp oly húsból és vérből valók, épp oly ismert minden mozdulatuk, épp oly eleven minden arcrándulásuk, épp oly egyéni, összetett, ellentétes vonásokból épült a jellemük, mint az enyém vagy a tiéd, mint bármely jó barátomé, testvéremé, ismerősömé. És ezenfelül ezek a képzelet-alkotta alakok még halhatatlanok is. Ilyen Prometheus, Don Juan, Faust, Hamlet, Don Quixote de la Mancha. Ezek az igazi örökös útitársak.

Cervantes a legnagyobb realista mindazok közül, akik valaha embert formáltak. Ő fölfedezte, hogy az emberi élet nem tragédia, amely öt egymásra következő és egymásból fejlődő tragikus momentum summája, hanem szürke és köznapi események összege, amelynek tételei között csak itt-ott szerepel egy-egy nagyobb, jelentősebb, kirívóbb szám. A drámai művészetben csak Shakespeare ilyen realista. Akinek Hamletje a legrettentóbb izgalom pillanataiban azt kérdi, hány óra, panaszkodik a hideg miatt és hosszú szónoklatot mond a dán nép falánkságáról. Kinek Learje az ebédet sürgeti, és szicíliai fejedelme a kis gyereke piszkos orrát megtörli.

A spanyol regényíró pátosz nélkül, hangsúly nélkül beszéli el nemes és elmés hőse életének legfontosabb mozzanatait és gyengéd szeretettel időzik a vaskos fegyverhordó hiányos ruházatának minden rongyánál. Halhatatlan eszméje, amely talán nem is élt tudatosan és kristályos tisztasággal benne, szintén önként világosodik meg regénye folyamán: a lovag boldogtalanságának, furcsa kalandjainak, félszeg helyzeteinek, tragikus komikumának az a forrása, hogy nem a valóság, hanem a képzelet, a könyvek, a regények világában él. Cervantes nem arra tanít bennünket, hogy óvakodjunk a könyvektől, csak arra, hogy ne veszítsük el lábunk alól a valóság talaját. A regényt magát sem tette gúny és nevetség tárgyává, ahogy azok ismétlik gépiesen, akik az ó regényét sohasem olvasták. Csak attól akarta megóvni olvasóit, hogy a regény fantasztikus alakjait élő lényeknek, leleményét megtörtént valóságnak fogadják el. Különben úgy járnak, mint Don Quixote, aki galliai Amadis lovagi és hősi tetteit vak utánzással ostoba paródiává süllyesztette. És megrontotta önmagában is azt, ami jó volt benne, és kárára lett mindenkinek, akit meg akart segíteni és elindult, hogy lézengő ritterként megvédje a gyengéket és elnyomottakat, és megtért haza anélkül, hogy egy igazán jó cselekedetet végre bírt volna hajtani. És megtért haza meghalni, anélkül, hogy tudatára ébredt volna egész élete, minden fáradalma és kalandja meddőségének.

Merezskovszkij finom érzékkel találja meg Don Quixote-nak és minden Don Quixote-oknak az eredendő hibáját: »Minden idők és minden népek Don Quixote-jai a naiv pásztoréletbe menekülnek, az egyszerű emberekhez, a kezdetleges természetbe a gyűlölt kultúrából, amelyben minden kudarcuk főokát látják. Nem értik meg alapvető tévedésüket. Nem lehet azt állítani, hogy az emberiség híjával van a szeretetnek, önzetlenségnek és hitnek. Mindig akad elegendő Don Quixote. Ezek hisznek és szeretnek, feláldozzák magukat és az engedelmes Sancho Pansákat is magukkal ragadják. A jövő azonban nem a Don Quixote-oké, hanem az igazi hősöké, akik az érzést az értelemmel, a hitet a tudással és a szeretetet erejük nyugodt mérlegelésével tudják egyesíteni. Eleddig emezek sokat tudtak és keveset szerettek, amazok sokat szerettek és keveset tudtak; de csak az tehet szépet és nagyot az emberiségért, aki sokat fog tudni és sokat fog szeretni.

*

Don Quixote tipikus képviselője a középkor vak hitének, dogmatizmusának, a betűhöz ragaszkodó skolasztikus korlátoltságának. Az a veszte, hogy ideáljait az élet követeléseivel, olvasmányait a valósággal nem tudja összeegyeztetni. Fegyverhordozója, Sancho Pansa, egyúttal tökéletes ellentéte is, tanúságául annak, hogy a költő mily bámulatos elmeéllel tudta meglátni az emberi fölfogásnak és világnézetnek két pólusát. Az úr és a paraszt, az idealista és a reálista, a túlművelt és a tudatlan így egymás mellett fényesen kiegészítik egymást, az egyik mélységet és reliefet ad a másik jellemző vonalainak és ketten együttvéve hallatlanul komikusak. Don Quixote kóbor lovaggá lesz, hogy a maga hite szerint megjavítsa a világot. És Sancho Panza melléje szegődik, mert szereti a lustálkodást, a cigányéletet, a napról-napra változó tájakat és embereket, a kocsmázást. Don Quixote mintegy összenőtt Rosinantejával, a soványságában is rátarti gebével, amely nyögve hordja ura nehéz fegyverzetét. Sancho gyermeki vagy apai hűséggel ragaszkodik szamarához, és mikor egy kínos kaland után újra rátalál, úgy beszél vele, mint egy beteg gyermekkel szokás: »Hogy folyt a sorod, drágám, édes, édes szürkém, kenyeres pajtásom?« És megcsókolgatta és simogatta. A szamár csöndben állt, tűrte a csókot, a gyengédség kitöréseit, de nem felelt egy szót sem…

Sancho, a jókedvű, mindig-ehetnék-paraszt, aki tud gyáva lenni, ha így kívánja az okosság, de tud hősiesen verekedni is, ha fölgerjed nemes haragja, Sancho Panza éppoly fontos szereplője ennek a páratlan regénynek, mint maga a főhős. De nálánál sokkal szeretetreméltóbb, kedvesebb, hoznánk közelebb álló. Ő is filozófus, mint a gazdája, de az ó filozófiáját nem korlátozza a középkori eszmék világának sorompója. Az ó egyszerű, talpraesett, őszinte filozófiája ismeretes volt már Démokritosz és Szókratész, Antiszthenész és a sinopei Diogenész korában. Az Úristen gondoskodik az ég madarairól és eltartja őket... És ha el kell mennünk ebből a világból és a föld alá bújnunk, akkor a fejedelem sem jár szélesebb úton, mint a napszámos. A pápa testének sem kell több láb föld, mint a sekrestyésének. Mert ha oda lekerülünk, akkor mind meggörbedünk és lefekszünk vagy meggörbesztenek és lefektetnek, anélkül, hogy sokat kérdeznének, akkor aztán jó’ccakát.

Az a megkapó és az talán legfőbb varázsa is ennek a csodálatos regénynek, hogy ez a két ellentétes lélek hogyan ragaszkodik egymáshoz. Sancho Panza kineveti és bolondnak tartja a gazdáját, de megválni nem tud tőle és őszinte könnyekkel, fojtó zokogástól kínozva áll Don Quixote halálos ágyánál. A lovag pedig lenézi társát, paraszti eredeténél fogva nem is tartja magával egyfajta embernek, de azért keresi benne mindazokat a tulajdonságokat, amelyek a saját leikéből hiányzanak; sőt meghatottsága egy pillanatában kész volna Sanchót lovaggá ütni, ha ez maga nem tiltakoznék a nem neki való tisztesség ellen.

Érdekes és kedves pár ez. Kalandjaik alkalmasak arra, hogy megkacagtassák az olvasót. Egész életük, párhuzamosan futó és végül egybeszakadó pályájuk azonban mély elgondolkodásra sarkal bennünket. A konok idealista és a röghöz tapadt realista így egymás mellett az egyetemes emberiség sorsát, törekvéseit, föllengő reményeit, gyötrő kétségeit, tragikomikus kudarcait képviseli. A nagy áradatból felötlőn, szembántón emelkedik ki a sovány lovag és a kövér paraszt. De az ár folyik tovább és elnyeli mind a kettőt. A következő fordulónál megint fölbukkannak elváltozott alakban, más néven. De ha az egyik jő, valamely titokzatos varázs misztikus erejénél fogva mindig fölidézi a másikat is. Mert Don Quixote és Sancho Panza elválaszthatatlan, örökös útitársak...

*

Montaigne, a tanítók tanítója, Shakespeare megihletője, a termékeny és termékenyítő szellem, géniuszának bizonyos oldalát tekintve egészen negatív. Mint szabad, független, semmi céhbe nem tartozó nagy úr lenézi a filozófiát, kételkedik a tudományos megismerés lehetőségében és értékében. »Az önhittség természetes és öröklött betegségünk. Az ember a legnyomorúságosabb, leggyarlóbb teremtés s egyúttal a leggőgösebb.« A megismerés lehetetlen azért, mert az embert saját gyarlósága korlátozza, mert gondolkozásunk indulatainknak rabja, a kutatás a kutató hangulatától függ. »Oly bizonytalan és ingatag lábon állok, a lábam oly könnyen meginog vagy kibicsaklik, a mód, ahogy a dolgokat szemlélem, oly bizonytalan, hogy reggel éhgyomorra más embernek érzem magamat, mint délután, ha megebédeltem. Ha a tulajdon egészségem és egy derűs nap mosolyog rám, egészen derék ember vagyok, ha a tyúkszem kínoz, zsémbes, összeférhetetlen és kellemetlen vagyok!« Nemcsak fizikai, hanem erkölcsi tényezőkis befolyásolják ítéletünket, önzés, érdek, szeretet, gyűlölet.

Arra az egyszerű és alapvető kérdésre, mi a jó (summum bonum), a filozófusoktól százféle különböző, sőt homlokegyenest ellenkező felelet érkezett. »Nihil tani absurde dici potest, quod non dicatur ab aliquo philosophorum«, nincs az a képtelenség, amit valamely filozófus a magáénak ne vallott volna. Az abszurdumoknak tehát a jövőben sem kell félniük, hogy gazdátlanul maradnak. Mindig fog akadni célbeli filozófus, aki beleilleszti őket rendszerébe.

De Montaigne szkepszise nem gyilkos méreg. Nem öli meg sem vallásos hitét, sem monarchikus hűségét. A nagy forradalmak erjesztő anyaga, a kétkedés, dolgozik benne. De úgy látszik, mintha ez a szkepszis csak művészi játék volna, amelynek a környező élet realitásaihoz nincs semmi köze. Ő csak azt látja, hogy a folyton változó, hullámzó jelenségvilágban nincs állandóság, és az emberi agyvelő elgyötri magát, hogy szavakkal fixálja a fogalmakat, de a szótól nem jut el a fogalomig és a fogalomtól a tárgyig. »Több könyvet írtak könyvekről, mint bármi más tárgyról. Egyebet sem teszünk, mint megjegyzéseket egymásról. Minden nyüzsög a kommentároktól. Eredeti szerzőkben van a hiány. Korunk legelőkelőbb és leghíresebb tudománya abban áll, hogy megértjük a tudományt!«

Elméletben Montaigne látja azt is, hogy a király és a koldus között nincs lényeges különbség. »A gond és a félelem torkon ragadja a királyt hadseregének közepette is. A gondok nem futnak meg sem a fegyverek zörejétől, sem a pompától. A láz, a fejfájás, a köszvény jobban megkíméli őt, mint minket? Ha az öregség rászáll a vállára, vájjon testőrsége lelőheti onnan? Ha a halálfélelem szorongatja, segíthetnek rajta a szolgálattévő kamarásai? Ha féltékenység vagy irigység kínozza, megnyugtatják udvaroncainak sima szavai? Arannyal és gyönggyel ékes mennyezete ágyának nem képes lecsillapítani a hasrágását!«

És elméletben, megint csak elméletben, Montaigne radikalizmusa annyira megy, hogy tagadja a törvények és az állami rend észszerűségét is. A törvényeket nem igazságos voltuk, hanem presztízsük védi. Ez tekintélyük misztikus oka. Akárhányszor tökfejből pattantak ki; vagy olyanoktól, akik gyűlölvén az egyenlőséget, nem ismerik a méltányosságot sem. De mindig olyanoktól, akik hiú és megbízhatatlan emberek. Alig van valami, ami olyan kezdetleges és súlyosan hibás, mint a törvények a legtöbb esetben.

»Nem szörnyűség látni, hogy egy nép kénytelen olyan törvényekhez igazodni, amelyeket meg sem ért? Hogy minden házi dolgában, házasságkötésben, végrendelkezésben, adás-vételben, oly szabályokhoz van kötve, amelyeket nem is tudhat, mert nem is az ó anyanyelvén írták őket.

Nagy pompával és szertartással összehívják az államtanácsot, hogy vitasson meg valamely életbevágó kérdést. Az ország legokosabb emberei ülnek össze, törik a fejüket, vitatkoznak, belehevülnek és az ügyben egy szép kis asszonyka dönt. És határozatai egész népekre nehezednek.

Végül egészen halk, finom árnyalata a szkepszisnek bevonja Montaigne-nek egyébként hű katolicizmusát is. Annyira hozzászokott az anyagi, erkölcsi, szellemi függetlenséghez, hogy nem hallgathatja el oly gondolatait sem, amelyek a keresztény dogmákkal néha nyílt ellentétben vannak. De tévedés volna Montaigne-ben akár közjogi forradalmárt, akár merész hitújítót keresni. A francia grandseigneur távol áll mind a kettőtől és nagyon is szereti önmagát, a kényelmét, a nyugalmát ahhoz, hogy ilyen kockázatos vállalatokba fogjon.

A gyakorlati érvényesüléshez különben is hiányzik gyakorlati érzéke. Fogalma sincs a legegyszerűbb világi dolgokról. Nem tudja a búzát megkülönböztetni a rozstól. Nem tudja, mi az ára a mindennapi használatra szánt cikkeknek. (Horatius egy kedves szatírájában elbeszéli, hogyan járt ki a piacra, hogyan tudakozódik a főzelék és a liszt árfolyama iránt.) Montaigne lenézi a pénzt, de gyűlöli a szegénységet. Örül az őt környező kényelemnek és luxusnak, a jó ételnek és italnak, a gondos és avatott kiszolgálásnak, az üdítő álomnak. Úgy él, mint a nemes attikai, szemlélődésben és - dologtalanul, sétál, beszélget meghittjeivel, olvas. Igazi nagyúri dilettáns, akit csak lángelméje emel föl a hozzá hasonlók renyhe és értéktelen sokadalmából. És igazi nagyúr abban is, hogy ragaszkodik a meglévő állapotokhoz, melyekben oly nagyon jól érzi magát és irtózik minden erőszakos újítástól. Mert ezek úgysem vezetnek semmi jóra. Végtelenül türelmes, ami halhatatlan érdem épen az ó korában, a vallási villongások, inkvizíciók, üldözések korában. És türelmes azért, mert szereti függetlenségét s nem elegyedik a pártok, a felekezetek szörnyű harcaiba; mert szkeptikus lévén, a maga hitét nem tartja egyedül üdvözítőnek, a másét nem föltétlenül kárhozatosnak. »Nagyon is sokra becsüljük sejtéseinket, ha érettük egy embert élve megsütünk. A makacsság és nyakas következetesség a butaságnak határozó jelei. Van-e még olyan magabízó, elhatározott, semerre sem tekintő, a maga szemlélődéseibe elmélyedt, olyan komoly és ünnepies lény, mint a szamár?«

Tudja, hogy a butaság rossz tulajdonság. De a butaság iránt való indulatos türelmetlenséget semmivel sem tartja jobbnak. Kerüli a tömegek lármáját, a céltalan sietséget, a dicsőségre, élvezetre való örökös vadászást. Nem hirdeti alacsony önzéssel: bene qui latuit, bene vixit, hogy az élt jól, aki jól elrejtőzött. A magányban könnyen válhatunk előítéleteink és szenvedélyeink rabjaivá. De viszont az élet forgatagában elveszítjük egyéniségünket. A bölcs középút fog itt is a viszonylag legnagyobb boldogsághoz vezérelni. És mindenek- fölött a jó kedv, a derültség, a léleknek önmagában nyugvó egyensúlya. Ez a derültség kihívó hadüzenet a középkor zordonsága, aszkézise, a világról való lemondása ellen. Montaigne az új kor kapujában áll és mosolyogva mutatja az utat a renaissance felé. Az élet arra való, hogy élvezzük. Epikurosz tanítása az igazi filozófia: az élvezetet élvezni kell. És meg kell törni az emberi élet legnagyobb, leggyűlöltebb ellenségét, a haláltól való félelmet. Azt akarja, hogy élete virágjában, munkássága delén