Leonardo Da Vinci II. kötet

By Dimitrij Szergejevics Mereskovszkij

  Úgy vélhetnénk, regényes életrajzot írni – különösen festőről – hálás feladat. Merezskovszkij viszont abból a feltevésből indul ki, hogy Leonardo da Vinciről többé-kevésbé valamennyi olvasónak vannak bizonyos előzetes ismeretei, ezért nem a klassz

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633749784

Book preview

DMITRIJ SZERGEJEVICS MERESKOVSZKIJ

LEONARDO DA VINCI

II. kötet

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-978-4

Összkiadás 978-963-329-861-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

TIZEDIK KÖNYV

CSENDES HULLÁMOK

I.

A Rocchetta északkeleti tornyán egy súlyosan megvasalt kis ajtócska nagy, boltozatos helyiségbe vezetett, hol a falak mellett jó néhány tölgyfa láda állott. Ez volt Moro herceg kincstára. Az ajtón Leonardo egy befejezetlen festménye Mercurius istent ábrázolta, mint valami félelmetes angyalt. Ezernégyszázkilencvenkilenc szeptember elsejének éjszakáján Ambrogio da Ferrari udvari kincstárnok és Borgonzio Botto, a hercegi jövedelmek kezelője, néhány ember segítségével kihordták a pincéből a pénzeket, gyöngyöket s egyéb drágaságokat, melyeket úgy szedtek föl lapátszámra, mint a gabonát, bőrzsákokba rakták és lepecsételték őket, szolgák kicipelték a zsákokat a kertbe. és öszvérekre rakták. Kétszáznegyven zsák már tele lett, harminc öszvért már megterheltek, de a csonkig égett gyertyák fénye még mindig halomszámra heverő aranyakra esett.

Moro a kincstár bejárata mellett ült egy számadáskönyvekkel telehányt íróasztal előtt, és ügyet sem vetve embereinek munkájára, gondolattalanul belebámult a gyertya fényébe.

Mióta hírét vette, hogy fővezére, signor Galeazzo Sanseverino megszökött és a franciák Milánóhoz közelednek, azóta szörnyű dermedtségbe merült.

Mikor minden drágaságot kihordták a boltozat alól, a kincstárnok megkérdezte, magával akarja-e vinni az arany és ezüst edényneműeket is, vagy itthagyja. Moro csak ránézett, összeráncolta a homlokát, mintha minden erejét össze kellene szednie, hogy megértse, mit mondanak neki; de rögtön újra elfordult, kezével egyet legyintett, és mozdulatlan tekintetét újra a gyertya lángjára szegezte. Mikor pedig messer Ambrogio megismételte a kérdést, a herceg már meg se hallotta. A kincstári főtisztviselők kimentek, hisz feleletre úgyis hiába várnak. Moro egyedül maradt.

Az öreg cameriere, Mariolo Pusterlo, jelentette, hogy az új várnagy, Bernardino da Corte megérkezett. Moro végigsimította arcát, felkelt, és megszólalt:

– Igen, igen, hogyne, vezesd csak be!

Örök gyanakvással nézett az előkelő családok sarjadékaira, és ezért legjobban szerette a semmiből teremteni elő főembereit, s az elsőket utolsóknak, az utolsókat elsőknek megtenni. Legfőbb tisztviselői között akadt, aki kályhafűtő, kertész, szakács, öszvérhajcsár ivadéka volt. Bernardino, kinek apja előbb udvari lakáj, majd konyhai számtartó volt, fiatal korában még maga is viselte a lakájruhát. Moro a legmagasabb állami méltóságokra emelte, és most, mikor rábízta a milánói vár védelmét, mely hatalmának Lombardiában utolsó oszlopa volt, legnagyobb bizalmával tüntette ki.

A herceg kegyesen fogadta az új várnagyot, leültette, kiterítette előtte a vár terveit, és elkezdte magyarázni, miféle jelekkel érintkezik a várőrség a város lakosaival. Haladéktalanul gyors segítséget nappal görbe kertészkéssel kér, éjjel három égő fáklyával a vár főtornyán; a katonaság felváltását egy fehér lepedő jelzi, mely a Bona di Savoja tornyon lóg; elfogyott a puskapor: egy szék függ kötélen a lőrésből; nincs bor: női ruha, nincs kenyér: fekete nadrág – orvos jöjjön: jele agyag éjjeliedény.

Moro maga állapította meg ezeket a jeleket, és most szinte naiv lélekkel vigasztalódott velük, mintha bennük volna a szabadulás minden reménye.

– Ne felejtsd el, Bernardino – fejezte be –, mindenről gondoskodtam, bőven van mindened: pénz, puskapor, élelmiszerkészlet, fegyverek; háromezer zsoldos előre megkapta a pénzét; olyan vár van a kezedben, amely három álló esztendeig is győzné az ostromot; de én csak három hónapot kérek, és ha akkor nem szabadítalak fel – tégy, amit tudsz. Most már megmondtam mindent. Isten veled! Az Úristen oltalmazzon meg, fiam!

És búcsúzásul megölelte.

Mikor a várnagy elment, Moro megparancsolta apródjának, vesse meg az ágyat, imádkozott, lefeküdt, de nem tudott elaludni. Újra meggyújtotta a gyertyát, útitáskájából kivett egy csomó írást, és előkereste belőle Bellincioni vetélytársának, bizonyos Antonio Camelli da Pistojának a költeményét, aki elárulta jótevőjét, a herceget, és a franciákhoz szökött. A költemény tárgya Moro háborúja volt Franciaországgal: a szárnyas kígyó, Sforza viaskodása képében a régi gall kakassal.

Elnézem a kakas és kígyó harcát;

Egymásba gomolyodva küzdenek.

A kakas már kivágta a sárkány fél szemét,

A kígyó már szabadulni szeretne, de nem tud.

A kakas karmaival lefogja a kígyó száját,

Mely fájdalmában kínosan vonaglik,

Kiadja páráját, győz a gall kakas.

S ki nemrég még gőgösen felfuvalkodott,

Most megvetik nemcsak az emberek,

Hanem az állatok, a dögön élő holló is.

Mindig gyáva volt, csak viszályainkban

Látszott bátornak a gyáva szíve.

Ó, Moro, nyomorúságba dönt az Úr,

Mert ellenséget híttál hazádba,

Rokonodtól raboltad hatalmadat

S bajodnak nincs más írja, csak a halál

S ha nem felejtetted még el boldogságodat,

Most megtudod te is, Lodovico,

Mekkora azok szenvedése, kik

Elmondhatják: Boldogok valánk!

E megbántáson bánatos, de egyszersmind szinte kéjes érzés fogta el Moro szívét. Eszébe jutott ugyanennek az Antonio Camelli da Pistojának nemrégen írott, szolgai himnusza:

Aki meglátja Moro dicsőségét; kővé válik

A szent döbbenettől, mintha a Meduzát látná.

Háborúnak, békének ura!

Egyik lábad az égen veted meg,

Másikat a földön.

Ha csak egyetlen ujjadat felemeled,

Összeomlik az egész világ,

Isten után a te kezedben van

A Mindenség kormánya, Fortuna szekere.

Elmúlt már az éjfél is. A csonkig égett gyertya kialvóban pislogott, mikor a herceg még egyre le s föl járt a sötét kincstártoronyban. Szenvedései, a sors igazságtalansága, az emberek hálátlansága forgott egyre az eszében.

– Mit vétettem nekik? Miért gyűlölnek? Azt mondják rám: gonosztevő, gyilkos! De akkor Romulus, testvérének gyilkosa, meg Caesar, Nagy Sándor, az ókor minden hőse is csak gyilkos gonosztevő. Új aranykort akartam támasztani rájuk, milyent nem láttak a népek Augustus, Traianus és Antonius kora óta. Már nem sok híja volt – és a hatalmam alatt egyesült Itáliában újra kivirított volna Apollón babérfája, Pallasz Athéné olajága, leszállt volna az örök béke korszaka, az isteni múzsák országa. Én voltam az első fejedelem, aki nem véres harcokban kerestem a nagyságot, hanem a béke aranykorának gyümölcseiben – a felvilágosodásban. Bramante, Pacioli, Caradosso, Leonardo és annyi más! A legtávolabbi korszakokban is együtt zeng nevük a Sforza névvel, mikor már rég elnémult a fegyverek hívságos dörgése. S mit nem tettem volna én még? Új Periklész mily magasságokra emeltem volna még fel az én új Athénemet, ha rám nem esne az északi barbároknak vad serege! De hát miért, Uram Isten? Miért?

Mellére horgasztva fejét, ismételte a költő sorait:

Most megtudod te is, Lodovico,

Mekkora azok szenvedése, kik

Elmondhatják: Boldogok valánk!

A gyertya lángja még egyet lobbant, megvilágította a boltíveket, Mercuriust a kincstár ajtaján, és kialudt. A herceg összerázkódott, a leégett gyertya kialvása rossz jel volt. A sötétben vaktában tapogatózva ment ágyához, hogy fel ne ébressze Ricciardettót, levetkőzött, lefeküdt, és most csakúgy egyszerre elaludt.

Azt álmodta, hogy madonna Beatrice előtt térdel, aki neszét vette, hogy urának szerelmi viszonya van Lucreziával, és most veszekedik vele, és arcul is ütötte. Fájt neki, de nem esett rosszul; örült, hogy madonna Beatrice újra él és jó egészségben van. Alázatosan ütésre tartotta az arcát, és elkapta gömbölyű kis kezecskéit, hogy összevissza csókolhassa, és sírt, a szeretet és részvét könnyeit hullatta. De egyszerre csak nem Beatrice állt előtte, hanem Mercurius, ugyanaz, melyet Leonardo félelmetes angyalnak festett a vasajtóra. Az isten megragadta őt a hajánál fogva, és rákiáltott: Balgatag, ostoba ember! Miben reménykedel? Azt hiszed, furfangjaid megsegítenek, megmentenek Isten büntetése elől, te gyilkos?

Mikor felébredt, a reggel világossága piroslott az ablakokon. Lovagok, főtisztviselők, harcosok, német zsoldosok, körülbelül háromezer lovas várta a herceget, akit Németországba kellett elkísérniük; ott vártak rá a park főútján és az északi országúton, indulóban az Alpesek felé.

Moro lóra ült, és ellovagolt a delle Grazie kolostorba, hogy még egy utolsó imádságot elmondjon felesége sírja felett.

A nap első sugaraira a szomorú menet útnak indult.

II.

Minthogy az őszi rossz idők tönkretették az utakat, az utazás két hétnél is tovább elhúzódott.

Szeptember 18-án késő este, az egyik utolsó hágónál a herceg betegen, fáradtan elhatározta, hogy az éjszakát egy barlangban tölti, hova pásztorok szoktak meghúzódni. Nem lett volna nehéz nyugodtabb, kényelmesebb menedéket is találni, de ő szántszándékkal ezt a vad helyet választotta ki találkozóhelyül Miksa császár hozzá küldött követével.

Az égő farakások megvilágították a barlang tetejéről lelógó sztalaktitokat. A tábori konyhán fácánok sültek nyárson vacsorára. A herceg bőr tábori széken ült, beburkolózva, lábain egy-egy meleg vízzel tele palack. Madonna Lucrezia, mint mindig, csendes, derült, most mellette háziasszonykodik, és szájvizet készített fogfájás ellen; a hercegnek fájtak a fogai, és Lucrezia maga állított össze egy szájvizet, bor, bors, szegfűszeg és egyéb erős fűszerek keverékéből.

– Így vagyunk bizony, messer Odoardo – szólt a herceg a császár követének, és titkos elégültséggel kéjelgett tulajdon nyomorúságának nagyságában –, megmondhatja a felséges úrnak, hol és hogyan találkozott Lombardia törvényes urával.

Most is olyan hirtelen támadt beszélőkedvében volt, amilyen mostanság sűrűn meglepte a hosszú hallgatás, tespedtség után.

– A rókáknak barlangjuk vagyon, a madaraknak pedig fészkük, és nekem nincs, hová lehajtsam fejemet.

– Corio – fordult az udvari történetíróhoz –, majd ha a krónikádat írod, emlékezz meg erről az éjjeli szállásról, ebben a pásztorbarlangban, mely Aeneas útitársától, a trójai Anglustól leszármazó nagy Sforzák sarjadékának utolsó menedéke volt.

– Signor, az ön balsorsa egy új Tacitus tollára méltó! – jegyezte meg Odoardo.

Lucrezia odaadta a hercegnek az öblögetővizet. A herceg rápillantott, nagy gyönyörűséggel. Lucrezia halvány volt, de a tűz pirosló fényében kissé megszínesedett; fekete haja simára le volt fésülve a fülére; homloka közepén, egy vékony zsinóron gyémánt ragyogott. Anyáskodó, gyöngéd mosollyal, figyelmes, komoly gyermek módjára, ártatlan szemekkel nézett a hercegre.

– Ó, édesem! Csakhogy van, aki el nem árul, meg nem csal – gondolta a herceg, majd kiöblögetve a száját, megszólalt:

– Corio, írd meg: nagy szenvedések tüzében ismerszik meg az igazi barátság, mint az arany is.

A törpe udvari bolond, Janacchi, a herceghez lépett:

– Komám, komám! – mondta a herceg lábai elé ülve, és barátságosan megveregette ura térdeit. – Mit vágsz olyan savanyú képeket, mint akinek az orra vére eleredt? Hagyd el, a kiskésit, hagyd el! Minden bajra van orvosság, a halálon kívül. Azután meg azt szokták mondani: Inkább vagyok eleven szamár, mint döglött oroszlán. – Nyereg! – rikkantotta el magát egyszerre, és a földön heverő lószerszámokra mutatott: – Komám, te, nézd csak, szamárnak való nyereg!

– Minek örülsz annyira? – kérdezte a herceg.

– Régi mese ez, Moro. Nem ártana neked se, ha eszedbe juttatják. Elmondjam, akarod?

– Mondd el!

A törpe felugrott, hogy minden csörgője megpendült, s egyet suhintott pálcájával, melynek végén száraz borsóval megtöltött kis hólyag lógott.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Alfonz nápolyi király udvarában egy festő, Giotto. Egyszer a fejedelem megparancsolja neki, fesse meg a kastély falára az ő királyságát. Giotto lefestett egy szamarat, hátán egy nyereg a fejedelmi címerrel, aranykoronával, királyi pálcával, és egyre szagolgatja a lábai előtt heverő másik, új nyerget, de azon is ugyanez a címer van. – Hát ez mit jelent? – kérdezi Alfonz. – Ez a te néped, felséges uram – felelte a művész –, amely, nincs olyan istenáldott nap, hogy más királyt ne kívánna. – Ennyi az én egész mesém, komám. – Ha százszor bolond vagyok is, de igaz a szavam: a francia nyereg, amelyet most a milánóiak összevissza szagolgatnak, hamarosan feltöri majd a hátukat… Hagyd, hadd gyönyörködje ki magát az a kis csacsi, és azután majd kisül, hogy a régi új, az új meg régi.

– Stulti aliquando sapientes. A bolondok is okosak néha – mondta a herceg szomorú mosollyal. – Corio, írd fel…

De most nem adatott meg neki kimondani az emlékezetre méltó bölcs mondást; a barlang bejárata előtt lovak szuszogása, patkók dobogása, elfojtott hangok hallatszottak. A cameriere, Mariolo Pusterlo, rémült arccal rohant be, és valamit a főtitkár, Bartolomeo Calco fülébe súgott.

– Mi történt? – kérdezte Moro.

Mindenki hallgatott.

– Fenség… – szólt a titkár, s hangja reszketett; de nem tudta tovább mondani, és elfordult.

– Signore – kezdte Luigi Marliani, Moróhoz lépve – az Úristen oltalmazza fenségedet! Legyen elkészülve mindenre: rossz hírek…

– Beszéljetek, beszéljetek! – kiáltotta el magát Moro, és hirtelen elsápadt.

A barlang bejáratánál katonák és udvari urak között egy embert pillantott meg, összevissza sárosodott, magas szárú csizmában. Mindnyájan félrehúzódtak, egyetlen szó nélkül. A herceg eltaszította magától messer Luigit, a követhez rohant, kitépte kezéből a levelet, felszakította, átfutotta, azután egy nagyot kiáltott, és elvágódott hanyatt. Pusterlo és Marliani csak üggyel-bajjal tudták esésében elkapni és feltartani.

Borgonzio Botto jelentette Morónak, hogy szeptember tizenhatodikán, Szent Szatír napján, az áruló Bernardino da Corte átadta a várat a francia király fővezérének, Gian-Jacopo Trivulziónak.

A herceg szeretett el-elájulni, és értette is a módját. Néha diplomáciai furfangból élt ezzel az eszközzel. De ez az ájulás most nem komédia volt.

Sok időbe telt, míg eszméletre térítették. Végre kinyitotta a szemét, felsóhajtott, fölemelkedett, áhítatosan keresztet vetett, és így szólt:

– Júdás óta mind e mai napig nagyobb áruló még nem volt a föld hátán, mint Bernardino da Corte.

Ezenkívül egy árva szó nem sok, annyit se mondott többet egész este.

Néhány nap múlva Innsbruckban, ahol Miksa császár kegyesen fogadta a herceget, Moro a császári palota egyik szobájában le s föl sétálva, késő éji órán két megbízólevelet mondott tollba főtitkárának, Bartolomeo Calcónak, két követe számára, akiket titokban Konstantinápolyba küldött a török szultánhoz. Messer Bartolomeo írta.

Az öreg titkár arcán a figyelmen kívül semmi egyéb nem mutatkozott. Tolla hallhatóan futott végig a papíron, alig késett meg a herceg gyorsan pergő szavai mögött.

– Továbbra is szilárdan és rendületlenül kitartván Felséged iránt barátságos indulatainkban és szándékainkban, különösen most, mikor az ozmán birodalom urának nagylelkű segedelmétől reméljük, hogy országunkat visszaszerezhetjük, elhatároztuk, hogy három különböző úton egyszerre három követet küldünk el, hogy legalább egy teljesíthesse megbízásunkat.

Ezután a herceg a pápára, VI. Sándorra panaszkodott:

– A pápa, aki természete szerint ravasz és gonosz indulatú…

A titkár hideg tolla elakadt. Összehúzta a szemöldökét, összeráncolta a homlokát, és abban a hiszemben, hogy rosszul értette a szót, kérdezte:

– A pápa?

– No igen. Írd csak szaporán.

A titkár most még mélyebben a papír fölé görnyedt, és a toll újra sercegett.

– A pápa, aki amint Felséged nagyon jól tudja, természete szerint ravasz és gonosz indulatú, háborúra ingerelte a francia királyt Lombardia ellen.

Ekkor megrajzolta a francia győzelmeket.

– E hírek hallatára félelem fogott el bennünket, és legjobbnak láttuk, ha Miksa császárhoz menekülünk, és ott várjuk be Felséged segítségét. Mindenki elárult, elámított bennünket, de legrútabbul Bernardino…

Megremegett a hangja erre a névre.

– Bernardino da Corte – ez a keblünkön melengetett kígyó, ez a kegyelmünkkel, bőséges adományainkkal elhalmozott rabszolga, aki eladott bennünket, mint Júdás… Különben várj, ne írd a Júdást – szakította félbe a tollbamondást, mikor eszébe jutott, hogy hitetlen töröknek ír.

Lefestve a maga nyomorúságát, kérte a szultánt, támadja meg Velencét, szárazon és vízen, s biztosra ígérte az ozmán császárság ősi ellenségének, San Marco köztársaságának vereségét, megsemmisülését.

– Kijelentjük Felségednek – fejezte be a levelet –, hogy ebben a háborúban, mint minden egyéb vállalkozásban is, mindenünk Felséged rendelkezésére áll, hívebb és erősebb szövetségest pedig egész Európában is bajosan talál.

Az asztalhoz lépett, mintha valamit még hozzá akart volna tenni a levélhez, de azután kezével egyet legyintett, és székbe ereszkedett.

Bartolomeo teleszórta az utolsó, még meg nem száradt oldalt porzóval. Majd hirtelen felemelte szemeit, és urára nézett: a herceg, kezeibe temetve arcát, sírt. Háta, válla, vastag, kettős tokája, kékes, borotvált arca, simára fésült, nagy haja – a zazzera –, mindene tehetetlenül remegett a zokogástól.

– Miért? De miért? Uram Istenem, hol a te igazságod?

A titkár felé fordította összeráncolt arcát, amely e pillanatban olyan volt, mint egy síró öregasszony képe, és halkan suttogta:

– Bartolomeo, tebenned bízom; hát mondd, igaz lelkedre, helyesen cselekszem, vagy sem?

– A török követségre gondol, fenséges uram?

Moro rábólintott. Az öreg politikus elgondolkozva felhúzta szemöldökét, előrecsücsörítette ajkait, és összeráncolta a homlokát.

– Egyrészről magától értetődik, hogy farkasok közt együtt kell üvölteni a farkasokkal, másrészről azonban… alázattal felvetem fenségednek a kérdést: hátha várnánk?

– A világ minden kincséért se! – kiáltott fel Moro. – Vártam már eleget! Megmutatom nekik, hogy a milánói herceget nem lehet úgy eldobni, mint egy kiütött parasztot a sakktábláról, mert amikor az igaz embert úgy megbántják, mint ahogy engemet, ki meri megítélni, ha segítségért nemcsak a török szultánhoz, hanem akár magához az ördöghöz is folyamodik?

– De fenséges uram, nem kell-e attól tartani – szólt hajladozva a titkár –, hogy ha a török Európára ront, annak váratlan következményei is lehetnek… teszem a keresztény egyházra is?

– Ó, Bartolomeo, hát gondolhatsz olyat, hogy én ezt nem láttam előre? Inkább ezer halált kiállok, mint hogy bajt szerezzek az anyaszentegyháznak. Attól Isten ments!

– Te még nem ismered minden tervemet – tette azután hozzá előbbi ravasz, ragadozó mosolyával. – Várj csak, olyan levest főzök nekik, ellenségeimre olyan hálót vetek ki, hogy sose látják meg többet az Isten napját! Egyet mondok neked: a török szultán csak eszköz a kezeim között. Eljön majd az idő, és megsemmisítem őt, kiirtom Mohamed istentelen szektáját, megszabadítom a Szent Sírt a hitetlenek igája alól!

Bartolomeo nem felelt, csak szomorúan lesütötte a szemeit.

– Baj, baj – gondolta magában –, nagy baj. Agyrémeket hajszol. Micsoda politika volna ez?

A herceg égő hittel reménykedve a török szultán segítségében, ez éjjel sokáig imádkozott kedves Madonna-képe előtt, amelyen Leonardo da Vinci a herceg gyönyörű kedvesének, Bergamini Cecilia grófnénak a képében ábrázolta Isten anyját.

III.

Tíz nappal a milánói vár átadása előtt Trivulzio tábornagy a nép lelkes örömujjongása és harangok zúgása közben bevonult Milánóba, mint meghódított városba.

A király bevonulását október hatodikára tűzték ki. A polgárok ünnepi fogadásra készültek.

Az ünnepélyes bevonulásra a kereskedőcéh sindacói kikérték a székesegyházi kincstárból azt a két angyalt, amelyek ötven évvel ezelőtt az ambrosianus köztársaság idején a szabadság géniuszait jelképezték. Csakhogy a régi rugók, melyek mozgásba hozták az aranyozott szárnyakat, megereszkedtek. Átadták tehát az angyalokat a volt hercegi mechanikusnak, Leonardo da Vincinek, javítsa ki őket.

Leonardo ekkortájt egy új repülőgép megszerkesztésével foglalkozott. Egyszer kora reggel, még sötétben ült rajzai és matematikai számításai előtt. A szárnyak nádszálakból összerótt, könnyű váza szinte pókháló finomságú selyemmel volt bevonva; az egész nem denevérre emlékeztet, mint az előző gép, hanem óriási fecskére. Az egyik szárny már készen volt, és a vékony, hegyes, csodálatosan szép vonalú alkotás a padlótól a mennyezetig nyúlt, lenn pedig, az új alkotmány árnyékában Astro szorgoskodott és javítgatta a milánói régi köztársaság két faangyalának törött rugóit.

Most Leonardo arra határozta el magát, hogy a lehető legszorosabban követi a madarak teste alkotását, amelyen maga a természet megadja az embernek a repülőgép mintáját. Még mindig remélte, hogy a mechanika törvényei alapján sikerül megfejteni a repülés titkát. Nyilvánvaló volt, hogy mindent tud, amit tudnia lehetséges volt, de azért tudta, érezte, hogy a repülésnek valami olyan titka lehet, amelyet a mechanika semmiféle törvénye meg nem old. Mint az eddigi kísérletek idején, most is elérkezett ahhoz, ami leválasztja a természet alkotását az emberi kezek művétől, az élő szervezetet a holt géptől, és úgy rémlett neki, lehetetlenre tör.

– No, hála Istennek, csakhogy vége! – kiáltotta Astro, felhúzva a rugókat.

Az angyalok meglebegtették súlyos szárnyaikat. A szobában szárnyak suhogása hallatszott, és az óriási fecske vékony, könnyű szárnya meglibbent, mintha eleven volna. A kovács kimondhatatlan gyöngédséggel nézett a mesterre.

– Mennyi drága időm elveszett haszontalanul erre a semmiségre! – dörmögte a kovács, és az angyalokra mutatott. – De most már legyen meg az akarata, mester; addig ki nem húzom innen a lábam, míg a szárnyakat be nem fejezem. Kérem, adja ide a farkak tervrajzát.

– Nincs készen, Astro. Várj egy kicsit, azon még gondolkozni kell.

– Hogyan, messere? Harmadnapja megígérte…

– Nem tehetek róla, barátom. Tudod te is, a mi madarunknak a farka a kormánya. Ha a legkisebb hiba esik benne, oda az egész.

– Jó, jó. Ezt a mesternek kell legjobban tudni. Én várok, de addig a másik szárnyat…

– Astro – szólt a mester –, talán várnál avval is. Attól tartok, azon is kerül még, amit meg kell változtatni…

A kovács nem felelt. Óvatosan felemelte a nádvázat, melyen marhainakból font háló volt kifeszítve, és jobbról-balról megnézegette. Azután Leonardo felé fordult, és tompa, reszkető hangon mondta:

– Mester, ó, mester, ne haragudjon rám, de ha evvel a sok számolgatással oda jut, hogy ezen a gépen se lehet repülni… hát azért én mégis repülök, mechanika ide, mechanika oda, én mégis repülök… Nem tudok tovább tűrni, várni, nincs már erőm! Mert tudom, hogy ha most se…

Nem fejezte be, csak elfordult. Leonardo figyelmesen ránézett nagycsontú, konok, sötét arcára, melyről csak egyetlen, eszeveszett, mindenek fölött uralkodó, makacs gondolat tekintett vissza rá.

– Messere – szólt Astro –, mondja ki inkább kereken: repülünk, vagy nem repülünk?

Szavaiban annyi szorongás és annyi reménység volt, hogy Leonardót nem vitte rá a lélek megmondani az igazat.

– Természetes – felelte, de nem nézett föl reá –, hogy addig semmit sem lehet tudni, míg a kísérleteket el nem végeztük, de azt hiszem, Astro, repülünk…

– Ennyi elég, elég! – hadonászott lelkesedve Astro a kezeivel. – Egyebet nem is akarok hallani! Ha a mester mondja, akkor repülünk is!

Szerette volna visszatartani magát, de nem boldogult és a végén boldog, gyermeki kacagásra fakadt.

– Mi lelt? – álmélkodott Leonardo.

– Bocsásson meg, messere. Egyre csak lábatlankodom. De csak most ez egyszer még, utoljára… többet nem… Hiszi-e, hogy ha most eszembe jutnak a milánóiak meg a franciák, Moro herceg, a király, hát nevetek is rajtuk, sajnálom is őket: szegények küszködnek, tülekednek, és Uram Isten, még a tetejébe azt hiszik, holmi nagy dolgokat művelnek, pedig csak csúszó-mászó férgek, szárnyatlan férgek. Egyiküknek sincs még csak sejtelme se róla, milyen csuda van készülőben. Képzelje csak el, mester, mekkora szemeket fognak ezek mereszteni, hogy leesik az álluk, ha meglátják majd ezeket a szárnyas embereket, amint repülnek a levegőben! Mert hát ezek már nem faangyalok, melyek a csőcselék mulatságára szárnyaikat lengetik. Látják majd, és nem hisznek! Istenek, gondolják. Vagyis hát engem bajosan néznek majd istennek, inkább talán csak ördögnek, hanem a mester igazán olyan lesz ezekkel a szárnyakkal, mint az isten. Vagy azt mondják talán rá: Antikrisztus. És halálra rémülnek, térdre esnek, és imádják. A mester meg azt teheti velük, amit akar. Azt hiszem, akkor nem lesz többet háború, se törvény, se úr, se szolga… minden megváltozik, minden olyan új lesz, olyan más, hogy most még gondolni sem merünk olyat. És egyesülnek minden népek, és szárnyaikon lebegve, mint az angyalok kara, úgy éneklik majd az egyetlen hozsannát… ó, messere Leonardo! Uram, Istenem! De igaz lesz?

Úgy beszélt, mint aki lázas álomban van.

– Szegény ember – gondolta Leonardo. – Mekkora hite van! A végén még eszét veszti. De mitévő legyek vele? Hogy mondjam meg neki az igazat?

E pillanatban a ház külső ajtaján hangos kopogtatás zördült meg, utána hangok, lépések zaja, végre ugyanilyen kopogtatás a mester zárt ajtaján is.

– Kit fúj ide már megint a szél? Nem vinné el őket az ördög? – dörmögte haragosan a kovács. – Ki az? Nem lehet a mesterrel beszélni. Elutazott.

– Én vagyok, Astro! Én, Luca Pacioli. Az Isten szerelmére, nyisson gyorsan ajtót!

A kovács ajtót nyitott, és bebocsátotta a barátot.

– Mi baj, fra Luca? – kérdezte a művész, mikor meglátta Pacioli rémült ábrázatát.

– Nekem semmi, messer Leonardo, ha ugyan mégis, nekem is van, de erre ráérünk most… Ó, messer Leonardo!… Az ön Kolosszusa… a gascogne-i íjászok… most jövök a várból, a tulajdon szememmel láttam… a franciák elpusztítják a mester lovát!… Siessünk, siessünk, minél előbb.

– Miért? – felelt nyugodtan Leonardo, de arca kissé elhalványodott. – Mit tehetünk?

– Hogy mit? Az Isten szerelmére! Ne üljön itt összetett kezekkel, míg legnagyobb alkotása semmivé válik. Tudok egy hátsó ajtócskát de la Trémoulle úrhoz. De mozogni kell…

– Mindegy, úgyse boldogulunk – szólt a mester.

– De igenis boldogulunk! Toronyiránt, kerteken, sövényeken, tüskön-bokron keresztül odarohanunk. Csak igyekezzünk.

A barát magával ragadta Leonardót, aki csakugyan elindult, és szinte futva siettek a várba.

Útközben fra Luca elbeszélte a maga baját is: az éjjel landsknechtek kifosztották San Simpliciano kanonok pincéjét, ahol Pacioli élt; holtrészegre itták magukat, garázdálkodni kezdtek, és az egyik cellában geometriai testek kristálymintáira akadtak; a fekete mágia ördögi találmányainak nézték őket, és ízről-porrá törték valamennyit.

– De mit vétettek nekik az én ártatlan testeim? Mit vétettek? Mit vétettek? – jajveszékelt Pacioli.

Mikor a vár főterére értek, a déli főkapunál, a Battiponte felvonóhídon a Torre del Filarete torony mellett egy fényesen öltözött fiatal francia gavallért láttak meg, akit egész kíséret vett körül.

– Maître Gilles! – kiáltotta el magát fra Luca, és megmagyarázta Leonardónak, hogy ez a maître Gilles madarász, aki énekre, beszédre és egyéb ravasz tudományokra tanítja a legkeresztényibb fejedelem, a francia király csízeit, szarkáit, papagájait és rigóit… aki egyáltalán nem megvetendő személyiség az udvarban. Olyan hírek jártak, hogy Franciaországban nemcsak a szarkák táncolnak úgy, ahogy maître Gilles fújja. Pacioli már régóta készülődött hozzá, hogy műveit, az Isteni Arányosságot és az Aritmetika kis tükrét díszes kötésben felajánlja neki.

– Kérem, kérem, fra Luca, énmiattam ne zavartassa magát – mondta Leonardo. – Menjen csak maître Gilles-hez. Majd megteszem én magam is, amit kell.

– Nem, majd csak azután megyek hozzá – felelt erre Pacioli zavartan. – Vagy tudja mit? Egy pillanat alatt maître Gilles-hez repülök, csak megkérdem, hová megy… és rögtön visszajövök. Addig menjen egyenesen de la Trémouille-hoz…

Azzal a szeles barát felkapta barna csuháját, szaporán elkopogott meztelen lábaira kötött faszandáljaiban, és lóhalálában nyargalt a királyi madarász után.

Leonardo pedig a Battiponte felvonóhídon át belépett a Mars-mezőre, a vár belső udvarára.

IV.

Ködös reggel volt. A farakások fogytig égve, már kialvóban voltak. A tér és a környező épületek egyetlen óriási kaszárnyává, istállóvá és kocsmává vedlettek át: minden talpalatnyi helyet elleptek az ágyúk, ágyúgolyók, tábori felszerelések, zsák zabok, szalmacsomók, trágyarakások. A markotányosbódék, tábori konyhák, üres és teli hordók körül, melyeket felfordítva, megtettek játékasztalnak, zűrzavaros lárma, röhögés, káromkodás, különféle nyelveken folyó veszekedés, szitkozódás, részeg nóták zaja hallik. Egyszer-másszor hirtelen csend támad, mikor magasabb rangú tisztek haladtak el mellettük; pergett a dob, harsogtak a rajnai és sváb landsknechtek réztrombitái, és belezúgtak bús pásztornótáikkal az alpesi kürtök, melyeket az Uri és Unterwalden szabad kantonokból szedett zsoldosok fújtak.

A tér közepére furakodva, a művész látta, hogy a Kolosszus még majdnem teljesen érintetlen.

A nagyherceg, Lombardia meghódítója, Francesco Attendolo Sforza, római császárhoz hasonló, kopasz fejével, arcán oroszlánhoz méltó bátorsággal, rókaravaszsággal, most is ott ült még lován, mely magasra felágaskodott, legázolva patáival egy elesett harcost.

Sváb puskások, graubündeni lövészek, picardiai parittyások, gascogne-i íjászok nyüzsögtek a szobor körül, és kiáltoztak torkuk szakadtából; alig értették egymás beszédét, és kezükkel, lábukkal igyekeztek segíteni magukon, és ilyenformán Leonardo is megértette, hogy két íjász, egy francia meg egy német versengéséről van szó. Egymás után kell lőniük, ötven lépés távolságról, de előbb kiisznak négy korsó erős sört. A célpont: az anyajegy a Kolosszus arcán.

Kimérték a távolságot, és sorsot vetettek, ki lő először. A markotányosné csordultig megtöltötte a korsókat. A német felhajtotta a kitöltött négy korsó sört, egyiket a másik után, még csak lélegzetet se vett hozzá, kiállt, célzott, lőtt, és nem talált. A nyíl meghorzsolta a szobor arcát, leütötte a bal füle sarkát, de az anyajegyet nem érte.

A francia is vállához emelte az íjat, mikor a tömegben hirtelen nagy fészkelődés támadt. A katonák szétváltak, és utat engedtek néhány fényes öltözetű heroldnak, akik egy lovagot kísértek. Elhaladt mellettük, ügyet se vetett az íjászok mulatságára.

– Ki ez? – kérdezte Leonardo a mellette álló parittyástól.

– Sire de la Trémouille.

– Még nem késő! – gondolta a művész. – Utána kell iramodni, és megkérni…

De csak állt, meg se moccant, tehetetlenül ahhoz is, hogy egy lépést megtegyen; oly legyőzhetetlen dermedtség, akaratának oly bénultsága lepte meg, hogy ha tulajdon életének a megmentéséről lett volna szó, akkor se tudta volna még az ujját se megmozdítani. Szorongás, szégyen, utálat fogta el csak a puszta gondolatra is, hogy lakájok, lovászok seregén kellene keresztülfurakodnia, és utánafutni a hatalmas úrnak, mint Luca Pacioli tette.

A gascogne-i lőtt. A nyíl süvített, és belefúródott az anyajegybe.

– Bigorre! Bigorre! Montjoie Saint-Denis! – sikoltoztak a katonák, barettjeiket lengetve – Franciaország győzött.

Az íjászok körülvették a Kolosszust, és versenyt lőttek tovább.

Leonardo menni akart, de mintha földre szegezték volna, mintha valami ostoba, szörnyű álmot látna, tehetetlenül nézte, mint omlik össze élete tizenhat legerősebb évének alkotása… talán a szobrászat legnagyobb alkotása Praxitelész és Pheidiasz kora óta.

A golyók, nyilak, parittyakövek zápora alatt az agyag finom homokká, ormótlan rögökké zúzódott szét, szerteporzott a levegőbe, csak a váza maradt meg, mint egy vasszerkezet csontjai.

A nap kibújt a felhők mögül. Derülten elomló fényében a Kolosszus romja csak még siralmasabb látvány volt: a hős fejetlen törzse lábatlan lován, a törmelékké zúzódott királyi pálca épen maradt kezében és a talapzaton alul a felírás: Ecce Deus! Siralmas látvány!

Ekkor haladt át a téren a francia király fővezére, az öreg Gian-Jacopo Trivulzio. Mikor a Kolosszust megpillantotta, értetlenül megállott, azután a napfény elől eltakarva kezeivel a szemét, még egyszer ránézett, azután kíséretéhez fordult, és megkérdezte:

– Mi ez?

– Monsigneur – szólalt meg mély hódolattal az egyik tiszt – Cockburn kapitány önhatalmúlag megengedte…

– A Sforza-szobor – kiáltotta az öreg marsall –, Leonardo da Vinci alkotása… gascogne-i íjászok céltáblája!…

Odament a katonák közé, akik annyira belefeledkeztek a nyilazásba, hogy se nem láttak, se nem hallottak; galléron ragadott egy picardiai parittyást, lecsapta a földre, és dühös kifakadásokban tört ki.

Az öreg marsall arca kipirult, nyakán kidagadtak az erek.

– Monsigneur! – dadogta a katona térdre esve, és minden porcikája reszketett. – Monsigneur, nem tudtuk… Cockburn kapitány…

– Megálljatok, kutyák! – kiáltott Trivulzio… – majd adok én nektek Cockburn kapitányt… A lábaitoknál fogva akasztatlak fel benneteket mind egy lábig!

Kirántotta a kardját, nagyot suhintott vele, és le is csapott volna, ha Leonardo bal kézzel el nem kapja a karját, kissé a csukló fölött, olyan erővel, hogy a rézpáncél összelapult a keze alatt.

A marsall hasztalan igyekezett kiszabadítani kezét, és bámulattal pillantott Leonardóra.

– Ki vagy? – kérdezte.

– Leonardo da Vinci – felelte ez nyugodtan.

– Hogy merted!… – kezdte már az öreg, magából kikelve, de mikor szeme találkozott a művész derült tekintetével, elhallgatott.

– Hát… Leonardo vagy – szólt végre, az arcába nézve. – Ereszd el a kezem, ereszd el. A páncélom behorpadt. Ekkora erő! No hát vakmerő ember vagy!…

– Monsignore, kérem, ne haragudjék, bocsásson meg nekik!… – kérte a mester mély tisztelettel.

A marsall még figyelmesebben nézett az arcába, elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.

– Csudálatos egy ember! Tönkretették legjobb művedet… és még te könyörögsz érettük?!

– Monsignore, mi haszna lenne akár rám, akár művemre, ha sorra felakasztatná is őket? Nem tudják, mit cselekszenek.

Az öreg eltűnődött. Arca egyszerre csak hirtelen felderült: apró, okos szemeiben jóindulat villant fel.

– Messer Leonardo, idehallgass; egy dolog nem fér a fejembe. Hogy tudtál itt állni, és csak nézted, mit művelnek? Miért nem adtál róla hírt, miért nem panaszkodtál, akár nálam, akár de la Trémouille-nál? De igazság! Hiszen most ment el erre!

Leonardo lesütötte a szemét, és akadozott, pirult, mintha bűnös volna.

– Nem tudtam… De la Trémouille-t nem ismerem, még látásból sem…

– Kár – fejezte be az öreg, s a romokra nézett. – Legkülönb száz emberem is odaadtam volna ezért a szobrodért!…

A művész hazafelé fordult, és mikor átment a hídon, Bramante fényes loggiái alatt, hol Moro és Leonardo utolsó találkozása lefolyt, látta, hogy mulatnak a francia apródok, lovászok, hogy lődöznek a hattyúkra, a milánói herceg kedves madaraira. A vad kedvű legények nyíllal célozgattak rájuk. A magas falakkal elgátolt szűk mederben riadtan úszkáltak összevissza a hattyúk. A fehér tollak, pihék között véres testek libegtek a fekete vízen. Egyik hattyú épp most kapott sebet, átható, fájdalmas búgással nyújtogatta hosszú nyakát, még csapkodott bágyadó szárnyaival, mintha el akarna repülni a halál elől.

Leonardo elfordult, és gyorsabban sietett tovább. Úgy érezte, ehhez a hattyúhoz hasonlatos ő is.

V.

Vasárnap, október hatodikán XII. Lajos francia király a Porta Ticinesen át bevonult Milánóba. Kíséretében volt Cesare Borgia is, Valentino herceg, a pápa fia. A bevonulás ideje alatt a székesegyház előtti tértől kezdve be a várig a milánói köztársaság angyalai buzgón lengették szárnyaikat.

Attól a naptól fogva, hogy a Kolosszust szétlőtték, Leonardo nem nyúlt többé a repülőgéphez. Astro egyedül fejezte be a munkát. A művészt nem vitte rá a lélek, hogy megmondja: nem jók ezek a szárnyak sem. Látni való volt, hogy a kovács kerülte a mestert, nem beszélt a kilátásban levő repülésről, csak loppal vetett rá egy-egy pillantást, és szeme, melyben esztelen, bús tűz égett, néma szemrehányással tekintett rá.

Egy reggel, október huszadikán, Pacioli azzal a hírrel futott Leonardóhoz, hogy a