Savonarola

By Piero Misciattelli

„Michele Savonarola a fiát, nyilván nagy pártfogója emlékére, kitől oly sok anyagi és minden másfajta jóban részesült, Niccol?nak nevezte el. Kistehetségű férfi volt, és hamarosan eltékozolta atyja tudással és fáradsággal szerzett örökségét. A mantua

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633760185

Book preview

PIERO MISCIATTELLI

SAVONAROLA

Fordította

HUSZTINÉ RÉVHEGYI RÓZSA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-018-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I. FEJEZET

Ezernégyszázötvenben Borso d’Este, III. Niccolò marchesének és egy sienai hölgynek, Stella dei Tolomeinek fia lett Ferrara fejedelme. Vidám természetű, éles eszű, igazi nagyúr volt, rajongott a vadászatokért, lovagi tornákért, ünnepségekért; nagyszerű mecénása volt a tudósoknak, költőknek és művészeknek.

Pompás városi palotájában és fényes villáiban a keleti uralkodók fényűzésével lakott, gyönggyel és drágakövekkel kivarrt selyem- és brokátruhákat hordott; sokáig élt, pogány boldogságban, a gondolatnak, művészetnek és szokásoknak kifinomult előkelőségében.

Az olasz államok pusztító egyenetlenkedései idején mindig távol tudta magát a viszályoktól tartani, s mint a békétlenkedők bírája, ugyancsak kihasználta a bölcs fegyveres semlegesség előnyeit. Ez tette lehetővé, hogy alattvalói jólétben élvezzék a béke gyümölcseit, ő pedig nagy kincseket gyűjtsön, s így gazdagságából bőségesen költhessen csodálatos műalkotásokra és epikureista kedvteléseire.

Borso a közügyeknek igen jó vezetője volt. Az adóterheket egyenletesen osztotta el, s éppen ezért igazságos ember hírében állott. A kiegyensúlyozottságnak és gyakorlati érzéknek sajátosan olasz adottságai keltek benne életre. Ezekhez járult nagyúri gőgje, amellyel a vetélkedő fejedelmi családok közül kiemelkedni vágyott.

Hogy családjának tekintélyét növelje, III. Frigyes császárral ducává, herceggé neveztette ki magát.

A ferraraiak 1471. május 27-én bekövetkezett halálakor, noha hősi erényeivel igazán nem tűnt ki, mégis azt mondták, hogy isten halt meg benne. Persze a humanista udvaroncok, kik így istenítették, ugyancsak távol állottak a harcias római szellemtől.

Az bizonyos, hogy Lionello, Borso és I. Ercole uralkodásának idején az Este-k székvárosa, hol később Boiardo és Ariosto költeményei hangzottak el, hol Tasso szerelmében kesergett, a bőség és dicsőség korszakát ismerte meg.

Ferrarát tekinthetjük Európa első modern városának. Előbb építettek itt, mint bárhol másutt, széles és rendezett utakat, jól megszervezték a központi kormányzatot, s az ipart nagyszerűen fellendítették.

Itália minden részéből, különösen Firenzéből gazdag száműzöttek jöttek ide, s itt élvezték az élet kényelmét s a fényűző és vendégszerető udvar pompáját. A XV. század közepén itt voltak a legvirágzóbbak a céhek és kézműves szervezetek. A kőművesek céhéből oly kiváló építőmesterek kerültek ki, mint Rigone, a két Brasavola és Pietro Benvenuti.

A kolostorok csendjében kiváló miniátorok oly nagyszerű könyvek oldalait ékesítették, mint amilyen

Borso híres bibliája. Franciaországból és Flandriából elsőrangú gobelinkészítők és hímzők, Lombardiából órások és ékszerészek jöttek ide, itt voltak a legjártasabb vésnökök, éremverők, műasztalosok, bőrmetszők, aranyozok, fegyvergyártók műhelyei s mindezek a kor híres festőivel és szobrászaival egyetemben a nemesség és szépség fényét árasztották szét az Este-k hercegségében.

A város falain belül harmonikus paloták emelkedtek. Borso a város építészeti megújhodásának rendkívüli lendületet adott. Saját gyönyörűségére szépítette a Benvegnante, Ostellato, Bellombra, Schifanoia villákat, a pompás Belriguardot és Belfiorét pedig fiatal kegyenceinek adományozta.

Alighogy Ferrara uralkodójává lett, elrendelte, hogy a székesegyház tornyának 1412-ben félbeszakított munkálatait újra kezdjék el.

Bőkezűségének kiváló emléke a hatalmas Certosa-kolostor, melyet dús jövedelmekkel ajándékozott meg s 1461-ben a grenoble-i szerzeteseknek engedett át.

Még Borso trónra lépése előtt három nagytehetségű festő tűnt fel az este-i udvarban: Roggero van der Weiden, Pier della Francesca és a fiatal Andrea Mantegna. Úgy látszik, hogy a herceg rendelte meg Mantegnánál mindjárt uralkodásának legelső idejében udvari kápolnája számára azt a „Betlehemi istálló"-képet, amelyet Andrea primitív képei közt szoktak emlegetni.

Körülbelül velük egyidőben dolgozott Ferrarában a festők közül Galasso, Bono és Cosme Tura, aki Borso kedvence lett. Ennek a nagyszerű művésznek pályafutása az udvarnál meglehetősen alacsony feladatokkal kezdődött. Alig múlt el húszéves, mikor a herceg számára egy paliót, brokátselyem terítőt kellett festenie, hogy azzal jutalmazzák meg a győztest a versenyen, melyet Ferrarában Szent Györgynek, az Este-k védőszentjének ünnepén évente meg szoktak tartani. Az ő feladata volt az illatos süteményes dobozoknak díszítése, amelyeket a herceg szerelmeseinek szokott ajándékozni. Ő díszítette arannyal és ezüsttel a lószerszámokat s a lovagok köpenyét a híres tornára, amelyre Sigismondo Malatesta Riminiből, s Astorre Manfredi Faenzából is eljöttek.

Cosme Tura az udvarnál lakott és a nagyszerű Borso „alkalmazottai" között szerepelt. A lángészre jellemző ingatagsággal szétforgácsolta magát, hogy ura minden művészi ábrándját kielégíthesse. Gobelin-mintákat rajzolt, festményekkel díszítette a herceg dolgozószobáját Belfiore kastélyában. Mindezek ma már elpusztultak, de valószínűleg belőlük maradt meg a Primavera gyönyörű allegorikus alakja, a londoni National Galeryben.

Borso szerette és támogatta a fiatal Cosmét. Ajánlotta barátainak is. Mindenfelől özönlött feléje a képrendelés. Della Mirandola urai Borso tanácsára őt hívták meg, hogy megfesse híres könyvtáruk díszítésére azokat a képeket, amelyek még a fiatal Picóra is mosolyogtak.

Tura néhány követőjének és Francesco del Cossa festőnek freskóin, a Schifanoia szalonjában jól láthatjuk, milyen dicsőség és fény övezte a hercegnek az udvarban és a nép között lezajló életét.

A nagy festői alkotás a terem falait tizenkét mezőre osztja. Mindegyik az év egy-egy hónapjának felel meg. Az egészet finom pogány képek, bájos bölcseleti és asztrológiai allegóriák teszik derűssé, s velük összhangban, Borso életét ábrázoló jelenetek díszítik.

A színeknek és formáknak ebből a herceg tetszését szolgáló himnuszából az érzékek sajátos édes megbabonázottsága s a humanista szellem finom szemlélődése árad felénk.

A márciust ábrázoló képen látjuk Cossa alkotását: Minerva diadalmenetét. Az istennő karddal kezében, pajzzsal lábainál, egyszarvúaktól vont kocsin halad két csoport között: az egyik hímző-, varró-, szövőleányokból áll, a másik a ferrarai egyetem humanistáiból, tanáraiból és növendékeiből.

A jelenet alatt húzódó részen Giustizia fóruma előtt, családja tagjaitól övezve áll Borso, jóságosan meghallgatva néhány szegény kérését. Kevéssel odébb a herceg alakja ismét megjelenik, amint fehér lovon ülve előzékeny lovagjai és sólymot és héját tartó solymárai közepette vadászatra indul. A vidám menet a márciusi mezőn át vonul, hol néhány paraszt éppen a szőlőt metszi.

Április-képén Francesco della Cossa Vénusz diadalát ábrázolja. Az istennőt fehér hattyúktól vont kocsiján látjuk, s lábainál lovagi öltözetben egy vitéz térdepel. Az egész természet virul a langyos szellőben. Emberek és állatok szabadon hódolnak a szerelemnek. A szín hátterében jobbra, egy kis dombon, mint lírai vízió, a három Grácia mezítelen csoportja tűnik fel. Alul, buja lányok és legények, kezükben hangszerekkel, vidáman beszélgetnek, csókolódznak, ölelkeznek. Ugyanilyen boccacciói ízű jelenetek játszódnak le a kocsitól balra eső csoportban, egy sűrű birsalma erdőcske mellett. A freskó alsó részén Borso nevet udvari bolondjának egyik tréfáján, s pénzt ad neki. Az összes jelenlévők mulatnak a herceg és a bolond sikamlós tréfáin. Fenn, a Via Sabbioni mentén, a paloták feldíszített loggiáiról és erkélyeiről a Szent György-ünnepi versenyfutást nézi a közönség. Férfiak, nők, gyermekek szinte rohannak, hogy jobban lássák a látványosságot.

Ezek a képek száműztek minden szomorúságot, s szinte árasztják magukból a ferrarai reneszánsz vidám, szabad életét.

Vajon ki emlékezett itt már Bernardino da Siena prédikációira, arra az időre, mikor még az egész lakosság özönlött, hogy meghallgassa a híres szónokot? Az erkölcsök régi szigora feledésbe merült, a keresztény erények kialudtak. A tömeg éppúgy dőzsölt lenn az utcán, mint Borso fenn, fényűző palotáiban.

A herceget mindenki tisztelte, de ő nem törődve a vallás parancsaival, udvaroncainak tarka társaságában élt: komoly humanisták, udvari költők, nagyhírű művészek, szép, vidám hetérák, fiatal piperkőcök, zenészek és énekesek, ingyenélők, fegyveresek és udvari bolondok között.

Ha valaki uralkodásának első évtizedében belépett volna a híres Borso udvarába, talán feltűnt volna neki a kíséret tagjai között egy gondolatokba mélyedt, idősebb férfiú nemes alakja, akit valamennyien tiszteltek: a herceg orvosa volt, a híres padovai tudós, Michele Savonarola, Fra Girolamo nagyapja.

III. Niccolò marchese, a kiváló szellemek nagy barátja és támogatója hívta őt Ferrarába magához, s fia, Borso is igen megbecsülte, egészen 1462-ben bekövetkezett haláláig.

Michele Savonarola a fiát, nyilván nagy pártfogója emlékére, kitől oly sok anyagi és minden másfajta jóban részesült, Niccolònak nevezte el. Kistehetségű férfi volt, és hamarosan eltékozolta atyja tudással és fáradsággal szerzett örökségét. A mantuai híres Bonaccorsi család leányát, Elenát vette feleségül, kiről Fra’ Benedetto, Savonarola egyik barátja és tanítványa, mint magasztos érzelemvilágú s erős-jellemű asszonyról ír.

Ebből a házasságból született 1452. szeptember 21-én Girolamo, mint hét gyermek közül a harmadik. Október 4-én, Szent Ferenc napján keresztelték meg, a Santa Maria del Vaio-templomban. Keresztvízre Francesco di Ribanore, a herceg udvari tanácsosa tartotta és tőle a Girolamo, Maria, Francesco, Matteo neveket kapta.

Mialatt atyja Borso udvarában töltötte napjainak legnagyobb részét, a fiúcska anyja szigorú és szerető felügyelete alatt növekedett, nagyapja kedvence lett, ki máris arról ábrándozott, hátha sikerül őt is az orvosi tudományra nevelni, mely neki annyi örömet szerzett. Girolamo mindig megőrizte anyja iránti gyöngéd érzését, s az évek multával, anyja erényeire hálásan visszaemlékezve, ez az érzés csak megerősödött benne. Bizonyára tőle örökölte lelke legjobb tulajdonságait, jelleme egyenességet: nagyapjától pedig azokat a tulajdonságait, melyek mindjárt tanulmányai kezdetén megnyilvánultak benne, szellemének tudományos hajlandóságát, ítéletének függetlenségét s a kutatás szeretetét. Jól jegyzi meg egyik életrajzírója és bizalmas barátja, Burlamacchi, hogy „véleményeiben nem alkalmazkodott az általános ítélethez és tetszéshez, hanem nyílt szemmel kereste az igazságot és észszerűséget; ha olyan szerzőre akadt, aki nem elégítette őt ki, nem foglalkozott vele és nyíltan megmondta tanítójának, hogy nem nyerte meg tetszését".

Nyelvtani és latin tanulmányaiban rohamosan haladt előre. Majd a szabad művészetek tanulmányozásába fogott, s még a rajzolást is gyakorolta. Az éles elméjű és élénk képzelőerejű ifjú ezekben is rövid idő alatt felülmúlta valamennyi kortársát. Éjjel-nappal buzgalommal, kitartóan tanult. Szívében elrejtve, titokzatos láng égett.

Burlamacchi beszéli, hogy „már mint egész kis gyermek örült, ha egyedül maradt, s ilyenkor kis imazsámolyokat s más vallásos dolgokat készítgetett". A magánynak, a csendnek és az elmélkedésnek ez az ösztönszerű és korai megnyilatkozása ifjúkorában még erősebbé vált, s mindjobban elhatalmasodott benne az undorodás a világias emberektől, kik Borso vidám Ferrarájában könnyelmű fényűzésben, ünnepségekben tobzódtak s különféle erkölcstelenségek zavaros árjától elragadva, a keresztény életmódról megfeledkeztek.

Sétái közben az ifjú Savonarola gyakran elmélkedett azoknak ostobaságáról – s ezek voltak többségben –, akik mindenre inkább ügyeltek, mint a célnak követésére, amelyre Isten teremtette őket.

1460-ban Girolamo részt vehetett a nagyszerű ünnepségeken, amelyeket Borso II. Pius tiszteletére rendezett. Látta a pompás gályát, amelyen a herceg elindult, hogy a Pón találkozzék a pápával, s mély benyomást tehetett lelkére a megérkezés látványa, mikor a Szentatya a folyó partján fehér ruhás, kezükben virágfüzéreket tartó gyermekek lelkesedése közepette kiszállt, feltűntek az összes pogány istenek szobrai, hogy őt mintegy szentségtörően diadalmas körükbe fogadják

Krisztus helytartója előtt hódoltak s örvendeztek az Olympos urai

A fiatal Savonarola mindinkább elvonult a világtól, s életmódjában min d szigorúbb lett.

Nem követte atyja szokásait és példáját. Csak egyetlenegyszer lépett be a herceg palotájába, többet be sem tette oda lábát. Ellenben egész lelkével a Biblia olvasásának, Arisztotelész és Szent Tamás filozófiája tanulmányozásának szentelte magát. Rövid szüneteiben, melyeket komoly tanulmányai, böjtjei, elmélkedései közben engedélyezett magának, néha bánatos melódiákat pengetett lantján, máskor meg versek rögtönzésével szórakozott. Költeményeiből már ekkor izgatottan tört elő belső forrongása. Ebből az időből kevés verse maradt ugyan ránk, mert majdnem mindent megsemmisített. De „A világ romlásáról" szóló, húszéves korában, 1472-ben írt költeményéből bizonyságot kapunk az érzelmekről, amelyek lelkét eltöltötték.

Arról panaszkodik, hogy egyedül érzi magát Istenbe vetett hitével ebben a világban, amely annyira megtagadja a hitet, hogy az benne is megdermedne, ha a végtelen Gondviselésbe vetett bizalom elhagyná őt.

Ebben a fiatalkori költeményében már felcsillannak a lelkét később betöltő apokaliptikus sugarak, feltűnik a szatirikus, felháborodott szemrehányás Borso erkölcstelen udvaroncaival szemben.

Nézd a rút bordélyost, az örömfiút,

a bíborruhás gaz komédiást:

a balga nép vakon rohan utána.

Míg az emberek csaló kereskedelemmel s uzsorával gazdagodnak, a ferrarai ifjú költeményeiben mintha újra felcsendülne Szent Bernát intő szavainak visszhangja:

Annak, áll a világ, aki fosztogat,

s aki mások vérét szívja,

aki özvegyeknek, pólyásoknak,

szegényeknek megrontója.

Harácsolj csak erőszakkal,

Káromold az Istent s eget,

tedd tönkre felebarátodat:

hőse leszel a világnak,

mely telve van gonoszsággal

s minden gazságnak mestere.

Nem ámítja és kápráztatja el ezt a különös ifjút az este-i udvar pompája, a művészet csodálatos ragyogása, a reneszánsz tündöklése. Ő igazi, középkori jellemű férfiú. Undorítja ennyi erkölcstelenség, és a torkát fojtogatja a gyalázatos érzékiség. De hogyan szálljon szembe a bűn özönével, mely mindenkit meghódított s magával ragadott? Egyedül áll: az emberek elmennek mellette; egyesek sajnálják, mert olyan komor, mások nevetnek rajta. Sokan fennhéjázónak tartják. Ő minden csüggedést mélyen szívébe zár, de ez a titkos ellenségeskedés kínozza és emészti. Szeretne messzire elmenekülni, de nem tudja, hová.

Kétségbeesetten óhajtja Krisztus győzelmét és uralmát a földön. De még nem látja az utat, amely a csatamezőre fogja vezetni, hogy harcoljon a nagy győzelemért.

A vallásos hivatás még nem érett meg Savonarola lelkében.

II. FEJEZET

Ha Fra’ Bartolomeo della Porta híres képét nézzük, és néhány régebbi és modern történetírónak hiszünk, akkor Savonarolát sötétbőrű, vérmes, epés temperamentumú, fekete szemöldökű, villogó szemű embernek kell képzelnünk.

Burlamacchi azonban egész másképp jellemzi s írja le őt: „Termete közepes magasságúnak, inkább kicsinynek, mint nagynak számított, de egyenes és arányos volt. Fehér bőre némileg vörösbe hajlott, magas, domború homloka redős és feltűnően ráncos volt, ragyogó szeme abban az égszínkékben játszott, amelyet a filozófusok tengerszínűnek szoktak nevezni, s vöröses, hosszú pillák vették körül. Orra kissé hajlott s nagy volt, ami arcának kedvességet kölcsönzött. Inkább telt, mint sovány arca, vastag alsó ajka arckifejezését kellemessé tette, koponyája keskeny, de domború, teste minden tagja arányos és jó formájú, minden gesztusa és mozdulata szelíd és bájjal teli volt. Csontos kezeit kevés hús borította, s ha fény elé tartotta őket, szinte áttetszőknek látszottak. Ujjai hosszúak, egyenesek voltak s a körmöknél hegyesek. Járása egyenes, komoly, határozott, erélyes és heves volt, de bizonyos szerény finomság jellemezte. Minden mozdulata és cselekedete kimért és kecses volt.

Bár ez a kép általában igaznak tűnik fel, meg kell talán jegyeznünk, hogy ez nyilván a fiatal Savonarola megjelenését és szokásait ábrázolja. Élete utolsó idejében, noha elég fiatal korban, körülbelül negyvenhat éves korában halt meg, a kemény harcoknak s az elszenvedett súlyos szenvedéseknek külsőleg is át kellett őt alakítaniuk. Vonásai arca beesésével megkeményedtek, s a sápadtság legyőzte rajta az ifjúság rózsás színét. Kezei, melyek mindig oly átszellemültek voltak, még átlátszóbbakká váltak, bájjal teli tekintetébe valami izgatott szomorúság vegyült. Szemeinek kék ragyogása elhomályosult, mint a vihartól felkavart tengervíz, kimért és kecses mozdulatainak finomságába a természetének hevességéből származó hirtelen ellentétek mellé az elkeseredett próféta, a mérhetetlen gyűlöletre lázító férfiú fanyar ingerlékenysége vegyült s később uralkodóvá vált.

Mindenesetre csalódnánk, ha Savonarolát, mint egyes történészek megrajzolták, s egyes művészek ábrázolták, barátságtalan barátnak, elvonult moralistának képzelnénk el. Ezek a dominikánusban csak a büntetések félelmetes hirdetőjét látták, ki a szószékről a század s a római udvar bűnei ellen mennydörgött, mások a hiúság, a „vanità" hírhedt máglyájára gondolva, a művészet és kultúra esküdt ellenségének mondták, de elfelejtették kiemelni azokat a kedves vonásokat, melyek alázatos és sóvárgó lelke mélyén rejtőztek.

Savonarola