A fáklya kilobbant: Világverő Mátyás király 3.

By Jankovich Ferenc

A fáklya – aminek fényénél a gyors és harmonikus fejlődés útjára lépett a XV. század Magyarországa – Mátyás halálával kilobbant. Fekete füstje mögött egy vulkáni világ – a megzabolázott főurak – roppant ereje feszült. Ezeknek az elszabaduló történelmi erőknek kegyetlen tobzódását látjuk megelevenedni Jankovich Ferenc regényében. A trónkövetelők harca, az apja nyomába lépő, de fiatal és tapasztalatlan Corvin János bukása, a kiskirályok nekivadulása, végül a tehetségtelen, gyenge akaratú Ulászló megkoronázása, a boldogtalan Beátrix elüldözése, a központi hatalom szétzüllése a tragikus bukásra ítélt parasztháborúhoz, végül pedig Mohácshoz és a középkori magyar állam megszűnéséhez vezetett. A világverő, A budai napkirály a történelemformáló Hunyadi Mátyás életútját rajzolta meg. Jankovich Ferenc trilógiája zárókötetében – A fáklya kilobbant – is mindvégig, még a kisebb epizódokban is alárendeli fantáziáját a történelmi hitelességnek. Mégis könyvében regényesen-színesen elevenedik meg a kor a mai olvasó előtt.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633744703

Book preview

JANKOVICH FERENC

VILÁGVERŐ MÁTYÁS KIRÁLY

A FÁKLYA KILOBBANT

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó 1969

Korrektor: Pálinkás Krisztina

978-963-374-470-3

Borító: Rimanóczy Andrea

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Jankovich Ferenc jogutódja

Mátyás király halálával romba dőlt mindaz, amit a nagy uralkodó messze századokra előrenéző lelkiismeret munkájával épített. Sajnos, keveset élt Mátyás: akkor halt el, mikor jóformán le sem tehette jól talpköveit a jövőnek – így sok minden abbamaradt, és ami legfájóbb az egészben: nagyrészt az is kárba veszett, amit megalkotott – veszendőbe ment mindaz, amiről már sokat szóltunk, de eleget nem.

„Meghalt Mátyás király, oda az igazság – ma is legszebb dicsérete a ritka fejedelemnek. „Mátyás dicséretét és viselt dolgait paraszt a kocsmában, katona a táborban, lantos a vendégségekben énekli: utcák, faluk, városok zengnek azoktól – írja egy akkori, csak kevéssel későbbeni krónikás, mutatva azt, mint tudták még a XVI. században is becsülni Mátyást, ki alatt az ország valaha legfényesebb napokat látott: pedig akkor már vérbe fulladt a paraszt igazságkövetelése, bekövetkezett a mohácsi vész tragédiája, négy darabra mállott az ország – s a vége az egésznek a benső egység megrendülése volt, a Habsburg-remények hirtelen, de nem váratlan felcsillanása, majd az a négyszáz esztendős szakadék, mely Mátyás birodalmát és népeit csaknem a teljes pusztulásba taszította.

A fáklya kilobbant, de elhaló fényében még felvillan előttünk utoljára: hogy indult meg ez a romlás…

Hogy egy nemzetben a nagyok is hibázhatnak, soha nem tetszett ki világosabban, mint Mátyás halála után, a királyválasztásban. Még csak akkor kezdődött el a népszenvedés, a cifra lakodalom, mikor hajba kaptak egymással a koronakérők. „Éltében az egész ország reá kiált vala Mátyás királyra, hogy igen kevély, nagyravágyó, hirtelen haragú és felette igen telhetetlen ember volna: megnyúzná és megenné az országot a sok vámokkal és a nagy adórovásokkal, mert négyszer is rója vala minden esztendőben az országot. Mihelyt meghala, legottan minden ember dicsérni kezdé őtet, mert mindjárt meg kezde bomlani a békesség az országban. Legott megelevenülének a törökök is, és az ország egyik nyavalyából a másikba esik. Akkor kezdé csak minden ember megismerni, micsoda jeles fejedelem volt Mátyás király. Akkor kezdték csak mondogatni: bárcsak élne Mátyás király, szedné bár minden esztendőben hétszer is az adót!"

Mennyi vesződés volt a magyar koronáért Mátyás eltemetése után, és mint lett dolga Corvin Jánosnak, akit a királynak fölesküdt „királykák utóbb már nem akartak trónra juttatni, mert „nem igaz házasságból született vala: annak története ott kezdődik, hogy „némely főurak, regulusok, királykák (értsd itt az oligarchiát) erőszakosan és kevélyen maguknak tulajdonítják vala a fő hatalmat. Ilyen volt mindjárt Báthori István, az „isten vitéze erdélyi vajda, „az, ki zordonul és mogorvául mondogatá: majd ő végbe viszi, hogy olyan választassék Mátyás után királynak, kit üstökénél fogva kezében tarthasson". Kevély eszű, de különben nyílt és bátor szellemű és sokszor találó ítéletű ember; mellesleg, a sok szójártatás mögött, saját maga szeretett volna király lenni – és dicséretére légyen mondva, nem ütött és üttetett pártot maga mellett. Nagy vitéz létére, ennél sokkal szégyenlősebb és szemérmesebb ember volt, semhogy elő mert volna hozakodni hasonlóval. Várta, hogy talán majd előhozza más. Arra pedig elvárhatott Báthori István a magához hasonló, többi öntelt közt, kikben mindegyaránt dolgozott a nagyravágyás és az irigység.

Corvin János atyja temetése után visszatért Fehérvárról Budára. Mikor leszállt a lóról, s belépett a királyi palotába, fülében újra visszahallotta mostohaanyja intő szavát, mielőtt a temetésre, Fehérvár felé elbocsátotta őt: „Legyen isten hozzád, fiam, míg a gyászos úton távol leszel tőlem. Nyugodjál meg velem együtt a gondviselés akaratában, és higgyél nekem, mint szerető anyádnak… Amiképpen atyád föld színén levő teteme előtt megfogadtam volt, hogy te leszel király, én meg maradok nyugalomban özvegy királyné asszony, abban is legyünk, míg viszont nem látjuk egymást. Célunk egy legyen a jövőben is: hogy a magyar királyság szép híre, neve, dicsősége atyáddal oda ne veszne…"

Tehetne-e ennél szebb hitvallást a gyászt viselő királyné?

Érkezése után legelsőbben is fölkereste őt. Úgy vette észre, többé nem fog csalódni mostohaanyjában. Beátrix asszony fátyolos, rezgő hangja, szenvedéstől gyötrött, sápadt arca és földig úszó gyászruhája újból megerősítették a hiszékeny lelkű Corvin Jánost, hogy mostohája a csapás hatása alatt végleg megváltozott vele szemben, s elhatározásuk, mit atyja emlékére fogadtak, rendületlen maradt.

– Jere, mondd el nékem, mint történt a gyászszertartás Székesfehérváron – biztatta őt nyájas szóval, maga mellé ültetve a fáradt ifjút, s fél karral a válltól fogva átölelve őt, s időnkint gyengéden megsimogatva az út szelétől összekócolt haját. Elejétől végig a legapróbb részletekig elmeséltette magának az egész temetést, s legfőbb bánata volt, mely önmagának tett szemrehányások közepette a hallottak során vissza-visszatért: mennyire fájlalja, és mint nyomja lelkiismeretét, hogy nem lehetett ott vele együtt, a hatalmas székesegyházban, ahol őt egykor Mátyás mellett királynővé koronázták, mert az átkozott gyengesége megakadályozta, hogy a végtisztességen részt vehessen. – Talán sokan meg is botránkoztak miatta, hogy nem voltam jelen…

– Nem, nem… Senki nem.

– Tudom, hogy ott lett volna a helyem temelletted, hogy együtt öntsük könnyeinket jóságos atyád, az én szerelmetes férjemuram koporsójára, mielőtt elnyelte a székesfehérvári nagy katedrális csúnya, fekete szájú sírboltja: s lekerült a régi nagy magyar fejedelmek közé… Ugye, sírtál akkor? Mondd, mit éreztél, mikor alábocsátották atyádat, s eltűnt a sírontúli mélybe szemed elől?

Az ifjú összerándult a kérdésre, és könnyeivel küszködött.

– Atyámat veszítettem el… Örökre!

– Engem pótolhatatlanabb veszteség ért, mint tégedet – törülgette szemét és szipogó orrát a fél kezével föllebbentett fátyol alatt. – Elvesztettem életem minden reményét… Nem foghatom meg kezét, mint eddig szoktam, semmit sem kérhetek már tőle többé, semmit senkitől a világon: csak tőled… Egy vigasztalásom, hogy te itt maradtál velem. Hogy te a fia vagy. Azt kívánom, hogy légy te boldog, ha már én boldogtalan lettem az életben. Ami küzdelmes sors számomra még hátra, az mind csak azért, hogy szeretném boldoggá tenni árván maradt életedet. Elhatároztam, hogy egész rokonságomat megmozgatom Itália földjén, hogy sürgessék és elősegítsék rég húzódó házasságodat a milánói herceg lányával. Ami kincsem maradt, azért maradt, hogy egyengessem vele utadat a trón felé: ahol csak kell, mindenütt, a legnyomósabb szavú urak körül.

– Köszönöm jóságodat, kedves anyám… Köszönöm, hogy oly őszinte vagy hozzám – emelte fel János herceg csüggedten aláejtett fejét, s szeméből őszinte hála fénye, bizakodás reménye csillant a királyné felé.

– Csak egyet kérek én is tőled – folytatta okosan a királyné. – Maradj mindig oly jó hozzám te is, mint amilyen jó vagyok én tehozzád; és te is úgy higgyél bennem, mint ahogyan én hiszek tebenned; s ne hallgass semmi ártó szóra, és ne tekintsd beavatkozásnak, ha utad egyengetése közben néha szükségessé válik, hogy érdekedben a királynéi birtokok vagy talán a volt királyi tulajdonok némelyikét zálogba vagy ajándékba kell adnunk, éppen a lekötelezendő uraknak, a trón megőrzése érdekében. Megér nekünk annyit a magyar királyság!

– Magától értetődik… Mindent megér!… Természetes dolog – hajtogatta mostohája előtt. – Magam is úgy gondoltam, egyedül ajándékokkal lehet hálára kötelezni az ingatagokat: mi is így beszéltük meg útközben kancellárommal.

– Na, látod! Mást nem beszéltetek meg útközben Jakab kancellár atyával?

– De igen. Tanácsot hívunk össze a Hunyadi-ház híveivel a továbbiak megbeszélésére. Sürget az idő.

– A fölesküdtekkel? – ráncolta egy picit össze homlokát a királyné. – Közös ügy, most már nyugodtan megmondhatod.

– Igen. A régi fölesküdtekkel, kik barátai voltak atyámnak – felelte őszintén és kényszerült mosollyal, nem akarva rossz érzést ébreszteni a királynéban, ha már ilyen őszinték lettek egymáshoz.

– Sok szerencsét a fölesküdtekhez! Hát csak csináljátok gyorsan a dolgaitokat – hangzott a királyné egyszerre csengővé vált szava, áttörve minden eddigi fátyolosságon. – De amiről mi beszéltünk, arról egy szót se senkinek, fiam.

– Világért se, jó anyám.

Egészen az ajtóig kísérte Corvin Jánost, ott kölcsönösen jó éjt kívánva egymásnak, Beátrix asszony vissza, otthonába, János herceg pedig a hosszú út után pihenésre tért.

Néhány nap múlva sor került a gyűlésre. Egész udvar sereglett körébe atyja királyi palotájában: meghívásra eljöttek a Hunyadiak hívei az ország közelebb eső vidékeiről, hogy kifejezzék hódolatukat a trónörökös hercegnek. Egyben jó híreket is hoztak a távol maradt kapitányok hűsége felől. Atyja hadvezérei közül következők vettek részt a fogadáson: Budavár és Visegrád kapitánya és a korona őre, Ráskai Balázs; Székely Jakab, az erdélyi részek leglelkesebb volt vezére, most pedig a krajnai várak őre; Czeczei Kis Máté liptói főispán, Batthyány Boldizsár kőszegi várnagy, az enyingi Törökök: Ambrus és Imre, Czobor Imre és Márton és még számosan a különféle királyi várak kapitányai és tisztjei – de hol maradt Kinizsi, Szapolyai és hol Báthori István? Rosályi Kun Jakab a pécsi püspök Ernuszt Zsigmond nevében is jött, mert az – mind monda – „hertelenében meghektikásodék".

– Nem csoda, mert sok a járnivalója az egyházmegyében és örökkön izzad, nagy testes ember űnagysága – fejezte be a mentegetést Rosályi Kun Jakab, aki maga világi ember és épp a pécsi püspöki hadak szervezője és vaskezű kézbentartója.

Papi méltóságok közül nem mulasztották el a megjelenési jó alkalmat: elsősorban is a hercegi kancellária élén álló Darányi Jakab, veszprémi kanonok és felsőörsi prépost a Balatonnál, nemcsak jó borszakértő, de híres műértő, kinek budai palotájában kincseket érő műemlékek vannak; itt látható továbbá Móré Fülöp és János prépost, és eljött Visegrádról Érsek Máté is, a fogoly kalocsai érsek testvére, s magával hozta a szent koronát. Csicseri Orosz Mihály nem érkezett meg Komáromból, se Haraszti Ferenc az alvidékről, mint ahogyan a távoli Szilézia és Troppau meg a szlavóniai várak kapitányai sem.

Ahogy egymást számba veszik, időközben érkezik meg a Hunyadi-párt seregszemléjére a vitézlő Beriszló Bertalan és Dombai Ferenc alhadnagy. Mindketten Mátyás közvetlen csatatársai, személyi kísérői voltak sok harcban.

– Hát a tatai kapitányt miért nem látom kegyelmetek közt? – hordozza körül a fiatal herceg élénk, ragyogó tekintetét, majd hirtelenül a fejéhez kap. – Eh, mit beszélek? Most jut eszembe, hiszen már ott is Csicseri a kapitány…

– Úgy van, jól emlékszik, fenséged!

– Csicseri, Csicseri…

– De attól még itt lehetne.

János herceget nem törték meg a közelmúlt fárasztó eseményei. Szemében a Hunyadiak lobogó érdeklődése ég, csak – sajnos – azok méltóságkeltő megjelenése nélkül. Mindegy, hogy düllögve jár, az a legkevesebb… Bár volna olyan ő is, miképpen a nagy Hunyadiak, vagy legalább ne volna éretlen korú – no de, nem tehet ő arról, ami belőle netalán hibádzik. Nyugodjunk bele, Hunyadi-vér ez is, Szilágyi Erzsébet óva féltett, dédelgetett egy szem unokája – jó lesz nekünk ő így, ahogy van. Százszor jobb, mint hogy idegen nemzet fia találjon trónra kerülni! – gondolják az összegyűltek a kunkorodó bajszok alatt, s jóindulatúlag és bátorító bizalommal tekintenek Mátyás fiára.

– Kedves jó kapitány urak! Köszönöm, hogy megjelentetek atyám házában – kezdi el a szót a kissé zavarba jött, kipirult ifjúember. – Bocsánat, nem jól szólítottalak, most látom, vannak itt hadnagy urak, alhadnagyok, sőt prépost urak is… Bocsánat! Azon nem csodálkozom, hogy Kinizsi Pál, Báthori István nincsenek jelen a tanácskozáson, holott nekik is itt volna a helyük, de azon annál inkább, hogy Geréb nagybátyáimat és Filipeczet, Bakóczot se látom itt közöttünk. Pedig, ugye – fordul Ráskai felé –, nekik is elküldtük a meghívást?

– Dehogy küldtük, fenség – feleli a kérdezett. – Dehogy, dehogy… Már hogy küldtük volna el nekik?

– Bocsánat, lehet, hogy nem – visszakozik a herceg újra a homlokát simítva, melynek fehérségébe előrekarajlik egy fényes barna fürt. – Úgy látszik, nem jól emlékszem… ami nem csoda ebben a sok…

– Úgy van, úgy van… Mit számít az, fenség? Csak föl a fejjel, fenség!

– Nem értem. Hát akkor nekik miért nem küldtünk meghívást? – tart ki makacsul a kérdés mellett.

– Fenség – veszi át a szót Darányi kancellár. – Hiszen emlékszel, a meghívásokat nem Ráskai Balázzsal tárgyaltad, hanem velem. Én jegyeztem föl a névsort, és ott egyáltalán nem szerepelnek ezek a nevek.

– Veled, de Ráskai is ott volt – tart ki a maga igaza mellett.

– Lényegtelen, uram, hogy kivel beszéltük meg. De ha netalán annyira fontos, mi sem egyszerűbb, mint átüzenni Filipeczért, Bakóczért a királynéi szárnyra: és mindjárt itt lesznek.

– A világért se! Vagy ahogy ti gondoljátok – néz körül tanácstalanul.

– Ugyan, miért kellene, hogy itt legyenek? – veti közbe elterelőn a liptói főispán. – Inkább annak örüljünk, hogy nincsenek itt.

A többiek nevetnek.

– Egyáltalán nem tudom megérteni fenségedet, miért bízik meg annyira Filipeczben, Bakóczban? – folytatja a liptói főispán. – Oda fellyül a felsővidéken azt beszélik, gonosz játékot szőnek ezek a királynéval az ország elárulására. Megvallom, ezért iparkodtam ide én is.

– Ugyan, mit beszélsz, Czeczei Kis! – lepődik meg a herceg. – Filipecz és Bakócz a legeslegelsők közt voltak, kik boldogult atyám jelenlétében letették a hűségesküt a Boldogasszony templomban. Te is jelen voltál, Beriszló Bertalan, te is, Dombai Ferenc…

– Ott voltunk, mikor letették az esküt – erősíti Beriszló.

– Hogy őszinte legyek, már akkor se tudtam hinni nekik – mordul közbe Dombai.

– Az eskü kötelez Isten előtt. Különösen két főpapot, akik Isten legfőbb szolgái a földön – érvel Corvin. – Én legalább így tanultam azoktól, akiket tisztelek. Királynéasszony anyám pedig megesküdt atyám ravatalánál, hogy míg él, azon munkálkodik, hogy én legyek atyám utódja… Ígéretét ma is állja.

– Igen, igen… De vannak, akik csak színleg tartanak velünk. A valóságban a nemzeti királyság fenntartása nem céljuk – feleli a liptói főispán. – Nem szabad elhinni, amit mondanak, mert titkon egész másról álmodnak.

– Úristen! – jajdul fel a királyfi. – Mi lesz Magyarországgal, ha legjobb híveinknek se hihetünk? Királyné anyám szavában nem kétkedhetem. Megígérte, hogy mikorára kitűzetik a királyválasztó országgyűlés: a közösen elzálogosított északvidéki váraimból vagy más ajándékok útján kielégíti és meggyőzi a legtehetősb főrangú hazafiakat, hogy a Hunyadi-ház mellé sorakozzanak…

Pár pillanatra beszédes csend a válasz.

Corvin János még mindig bizakodik a királynéban és annak közelebbi munkatársaiban… Hiszen ismerik őt. Jólelkű, tapasztalatlan ifjonc ő, aki még mindig atyja védőszárnyait érzi lebegni a feje felett. Feltétlen meghisz mindenkinek, és akiktől legfőbb oka volna tartani, éppen azokat tekinti a Hunyadi-párt legerősebb támaszainak. Végzetes csalódás! Fel kellene világosítani: felrázni őt rettenetes tévedéséből…

– Nos, mondjátok – kérleli a jelenlevőket, még a kezeit is összekulcsolva –, hát akkor mit lehetne Bakóczékkal kezdeni?

– Semmit, herceg úr! – lép közelebb hozzá Batthyány Boldizsár, kőszegi várnagy, és a szemébe néz. – Bizony, fenség, nem sokra megyünk azzal, ha nem véve tudomást a királynéi udvar cselszövéseiről, tájékozatlanok maradunk a legfőbb uraságok körében uralkodó hangulatról. Azzal legfőképpen nem megyünk semmire, ha régi udvarnokaid társaságában, reménnyel eltelve várod az országgyűlés megnyitását… A királyválasztó országgyűlésre nekünk magunknak is jó előre, jó erővel és minden hiú ábránd nélkül kell készülődnünk, hogy meg ne csalatkozzunk.

Batthyány ezzel kimondta, ami mindannyiukban ott motoszkál.

– Éljen! – lelkesül fel a herceg. – Amint látom, elérkezett a cselekvés órája. Mit szólnátok hozzá, ha mindenekelőtt szabadlábra helyeztetnénk Váradi Péter kancellárt?

– Ez már beszéd!

– Kihozzuk Péter atyát a börtönből, és vele tárgyaljuk meg a legsürgetőbb teendőinket. Remélem, ezt már ti is jónak ítélitek, urak.

Mindannyian kellemesen lepődnek meg a váratlan jó hírre, hogy a kancellár levelet írt börtönéből a királyfinak. Topogva figyelnek körös-körül… Váradi sorsa még ennyi idő után is foglalkoztatja az embereket, országszerte izgatja a kedélyeket.

– Csakhogy nehezen fog abba belemenni a királyné és Filipecz! –veti ellen Czeczei Kis.

– Meg Bakócz! – toldja Beriszló.

– Hát még Orbán érsek! – egészíti ki az ellenzéki vezérkar névsorát Dombai Ferenc.

– Mégis ki kell hozni!… Csak késő ne legyen! – hangzik a biztatás és a kétely szava egyszerre, innen-onnan, az egybegyűltek részéről. Szemmel láthatólag többet tudnak, több tapasztalattal rendelkeznek a dolgok valódi állapotáról, mint János herceg: s hallottak már nemcsak László cseh királyról, hanem még Kázmér másik fiáról, János Albert lengyel trónörökösről is, kinek az a híre, hogy meg akarja előzni bátyját a magyar trón elnyerésében, és már útban van Rákosmezőre. Hír szerint csatlakozott hozzá a felvidéki köznemesség meg a tapasztalt idősebb vezérek egynéhánya, mint Báthori, Magyar Balázs, Kinizsi, akik szintén bizalommal vannak a törökverő bajnok iránt; többet remélnek tőle, mint Ulászlótól vagy a kis Hunyadi Corvin Jánostól.

– Nem lesz rossz, ha Váradi Péter kiszabadul a börtönből, de majd én megmondom, addig is mi légyen a legsürgetőbb teendőd, uram – veszi fel a szót Ráskai Balázs budavári kapitány, Mátyás és a Hunyadi-ház régi hű embere, s mindannyian érdeklődve fordulnak irányába: – Ami pénzzel csak rendelkezel, azért mindért seregeket fogadj! Budavár kulcsával együtt itt van a korona a te kezedben, ezeket pedig őrizni kell, mert az idegen trónjelöltek haddal vannak.

– Okos beszéd – csatlakozik Ráskaihoz Czeczei Kis. – Föl kell fogadni a fekete sereget! Ki harcoljon a Hunyadi-ház érdekeiért, mint Mátyás leghívebb zsoldoshada? Él még a két Haugwitz, a fehér meg a nála sokkal félelmetesebb fekete Haugwitz is.

– Hol vannak az én Haugwitzaim?

– Király urunk halála után négyezred magukkal felhúzódtak Moráviába: ott táboroz és ott vár sorsára egy nagy szekérvár közepében az egész lovas, páncélos fekete sereg – nyújt a hercegnek részletes felvilágosítást a liptói főispán.

– Azaz, hogy korántsem az egész – javítja ki Székely Jakab. – Mert a nagyobb egységek, kik Ausztriában, kik a déli határ mentén húzódtak meg, Czellin és más alvezérek parancsnoksága alatt. Nincs Mátyás többé, várnak a leendő új király zsoldjára vagy pedig Miksához meg másfelé szegődnek.

– Tudom, hogy atyám zsoldosai tűzbe mennek értünk; de azt is tudom, hogy a főurak meg a közrendűek gyűlölik őket… Mitévők legyünk? – torpan meg az ifjúember.

– Sose törődj te azzal, hercegem – biztatják egyszerre kétfelől Székely Jakab meg Török Ambrus, az enyingi.

– Vajon melyik főúr állít néked sereget?

– Talán a királyné odaadja a magáét?

– Vajon a közrendek sietnek-e neked rövid időn belül adni elegendő katonát?

A jelenlevők mindent elkövetnek, hogy lelket rázzanak a hercegbe, de az még mindig bizonytalanul tördeli kezét.

– Úgy akarok cselekedni, hogy mindenkinek jó legyen…

– Korona nélkül nincs király! – figyelmezteti őt Jakab prépost hercegi kancellár. – Kezedben a korona, ami egyedül téged illet, senki mást.

Az ifjú marokhüvelykje gödrébe ülteti kis állát, melyet bolyhosbarnán serkenő szakáll övez. Szeme messzire elnéz a jelenlevők feje felett, tépelődést mutat, majd hirtelenül újra felcsillan.

– Legyen! – kiáltja hevesen. – Tanácsotokat megfogadom… Esküdjünk meg mindannyian a nálunk levő szent koronára, hogy azt tűzön-vízen át megtartjuk, és a kezünkből ki nem adjuk. Eletünk árán is megvédelmezzük, Szent György templomába zárva őrizzük, Buda várával és törvényes királyi jogainkkal együtt.

– Esküszünk! – kiáltották kalpagaikat leemelve, és ájtatos szemekkel tekintve a korona felé. – Éljen Hunyadi Corvin János, Magyarország királya!

– Nincs nála hivatottabb országunkon belül, se kül…

– Kezén a korona, a kincstár meg az ország fővárosa, a legfontosabb királyi várakkal… Rajta leszünk, hogy kezére jusson Mátyás egész Magyarországa, együtt az ősi tartományokkal.

– Urak, hát akkor, amint szokás, egyházi szókkal is esküdjünk meg! – szólította fel őket Jakab kancellár a hivatalos hittevésre, és előre mondta a szöveget, mit a jelenlevők magasba emelt jobbal kiáltottak utána: – „Isten engem úgy segéljen, boldogasszony és úristen minden szentjei, az Oltári Szentség, a Szent Kereszt, a Szent Evangélium és a Szent Jánosnak szent levelei, hogy János herceget tesszük magyari királlyá!"…

Szívből buzgó nagy reményekkel ért véget a tanácskozás; annak utána pedig a föllelkesült társaság tagjai, totyogó papok, kardos-süveges kapitányok, mint rég Mátyással, vacsorára vonultak át a királyi refektóriumba, és ott még sokkal hangosabban és hosszasabban éltették Hunyadi Jánost, a királyt: sűrűn visszaemlékezve a fejedelmi atyára, aki annyiszor vendégelte itt őket, egy-egy fontosabb gyülekezet után, lángsörényes fővel hordozva körül a boltok közt mindent figyelő tekintetét – és az ilyen összejöveteleknek mindig valami jó vége lett, sohasem ettek-ittak hiába.

Elhangzott az esküszó; elvben királlyá választották János herceget. Nem kellett képzelgőnek lennie ahhoz, hogy a korona, a kincstár meg az ország fővárosa és a legfontosabb királyi várak birtokában inkább megkoronázandó királynak érezze magát a király fia, mint bárki önjelölt. Mégis, alapos kételyek vették körűi és tették bizonytalanná cselekedeteit. Itt van mindjárt Kinizsi és Báthori meg Szapolyai István húzódzkodó magatartása, mely mindenki előtt érthetetlen.

A történendőkhöz tudni kell, hogy mindjárt a temetés utáni napokban, mikor kézhez kapta a visegrádi rab levelét, magához hívatta Kinizsi Pált. Minden afféle hivatalosságot félrevetve, atyafiságos hangon kezdték a beszélgetést, elvégre is, négyszemközt voltak: Mátyás fia és Mátyás király nagyra emelkedett vitéze.

– Palkó bátya, igen fontos dologban kérettelek magamhoz.

– No, csak… Ki vele, öcsém!

– Olvassa meg kegyelmed itt ezeket a sorokat, aztán nyilatkozzék, mi a véleménye a levélben foglaltakról. Igen megszívelendő jó tanácsokat küld benne a kancellár.

– Micsoda kancellár?

– Váradi kancellár.

– Az nem kancellár – vágta rá rögtön Kinizsi Pál. – Tudhatod, hogy atyád urad fosztotta meg őt minden rangjától, mielőtt toronyba záratta.

– Hagyjuk az ilyen beszédet, az már rég volt, bátya.

– Ok nélkül senki se kerül börtönbe.

– Mindegy, most nem arról van szó.

– No hát, akkor halljuk csak azokat a jó tanácsokat. Itt van, olvasd, öcsém – helyezkedett várakozó álláspontra, és nyújtotta vissza a levelet János hercegnek, aki meglepetve vette azt át, mert nem is tudta, hogy a nagyhírű bajnok a betűk országában, bizony, járatlan.

Lassú menetben olvasni kezdte a levelet… Mikor odáig ért benne, hogy meg kell tartani a fekete sereget, és legjobb megoldás volna, ha Kinizsi Pál lenne az ország kormányzója és gyám a kiskorú király mellett, a hős ingerülten közbevágott:

– Hagyd el, öcsém, ne bosszantsuk egymást ilyetén haszontalan dolgokkal! Katona vagyok én, nem levélfirkáló, betűrágó barát.

– Tessék? – nézett reá riadtan. – Nem érdekli kegyelmedet?

– Nem. Megmondom én rövid szóval, kereken, hogy engem efféle ringek-rangok soha nem is érdekeltek… Nem ment el az eszem, ilyen gondot venni a nyakamba, mikor két hét alatt máris minden fenekestül fölfordult az országban.

János herceg látta, hogy a beszélgetés nem jó mederben indult: Isten tudja, Kinizsi Pál valamiért neheztelhet Váradi kancellárra. Talán épp azért, hogy nem tud írni-olvasni, vagy hogy talán még legénykorából benne rekkent valamiféle elfogultság és gyűlölet az egyháziak iránt…?

– Palkó bácsi – igyekezett csillapítani őt. – Lássa meg kegyelmed, atyám sem igen szerette a papokat, mégis habozás nélkül igénybe vette őket, ha az ország érdeke úgy kívánta. Azért, szépen kérem nagyságodat, jobban fontolja meg, mit parancsol a haza érdeke.

– Nem vagyok bolond, hogy kormányzó legyek – ellenkezett tovább. – Én hadvezér vagyok. Nem ettem meszet, hogy föltegyem magam oly tessék-lássék dolgoknak… Nem értek én a szíhez-szóhoz meg a mindenféle nyilem-nyalom hajlongó alakokhoz, akikről azt se tudni, mikor, honnat szúrják hátba a legkegyelmesebb fejedelmeket… Karddal a kezemben, ellenségemmel szemtől szembe, azt igen… Azért megköszönöm a belém vetett bizalmat, de ország kormányzója lenni nem akarok.

– Várjunk, ne siesse el kegyelmed! Legalább aludjék rá egyet, Palkó bácsi.

– Hogyne! Még az kőne, hogy Benigna is megtudja… Mindjárt beleugratna a legnagyobb veszedelembe.

– Pedig ezt a dolgot Benigna asszonnyal is érdemes volna megvitatni.

– Nem és nem!

Kinizsi, Kinizsi… Ugyan kinek és minek tartogatod úgy a kardodat? Elég nyersen és félreérthetetlenül megmondtad a magadét – ilyen voltál mindig: ami szíveden, az szádon –, teveled csak Mátyás király tudott igazán beszélni…

Az ifjú Corvin szemébe szökött könny is mutatja, Kinizsi célzása a fejedelem idő előtti halálára: telitalálat volt a herceg szívében…

– Palkó bácsi! – lobbant fel belőle újra az aggodalom. – Mi lesz, ha mindenki félreáll? Csődbe jut az ország…

– Nagyobb csődbe már nem juthat, mint amiben van. És akkor is, állunk eleibe, lesz, ami lesz, fiam.

– Mért ne szabadulna ki Váradi kancellár, mért ne nyerné vissza régi rangját: ha az országért együtt küzd velünk?

– Váradi kancellár könnyen beszél a börtön falai közül… Majd ha kiszabadul, ő is megtudja…

– Mit tud meg?

– Nincs Mátyás – nincs folytatás! – sipította oly metsző, éles hangon, hogy nyakán kidagadtak az erek.

A herceg értetlenül és mély csalódottsággal nézett a hősre és maga elé. Mi történt Kinizsivel? Még utóbb átadja magát a lemondásnak és elkeseredésnek?

Utolsó kísérletül jegyezte meg:

– Mindig a kül ellenség ellen forgattad a fegyvert, Kinizsi Pál…

– De most alighanem a belső ellenség ellen kell forgatnom. Nem akarok belső vérontást…

Mindketten tanácstalanul néztek maguk elé. Kinizsi komor szavai irtózattal töltötték el a herceget.

– Régen sem lehetett könnyebb, mint most. Atyám is, öregapám is meg tudták oldani vérontás nélkül.

A hallottakra Kinizsi Pál levette fejéről a mezőt járó, tollas vitézi kalpagot. Nagy kezével széles mellére szorította azt, aztán más hangot véve, folytatta:

– Feledhetetlen emlékű, dicső Hunyadi Jánostól és a te páratlanul nagy királyi atyádtól veszem a példát, mikor azt mondom: akkor vagyok jól, ha szabadon vagyok, és önerejemből intézem a sorsomat, azmint jónak látom, isten és ember előtt… Fiatal vagy te még, hogy azt megértsed, sok keserves próbákon át edződöl te is: de majd megtanulod, mindenki csak annyira képes fölvinni, amennyire önerejéből győzi.

Kegyetlen szavak… Ki tudja, miféle keserves csalódások érhették már ily rövid idő alatt is Kinizsi Pált? Sok minden rejlik abban, amit mondott, még talán az is, hogy nem tartja őt alkalmasnak a királyságra?

– Köszönöm a megjelenést, Kinizsi Pál.

– Parancsolatodra, fenség.

– Jó szerencsét utaidon!

– Találkozunk még… Amíg élek, mindig számíthatsz rám.

– A szolgálatodat elvárom.

A hős fejet hajtott, és föltette süvegét. Azzal sarkon fordult, és kopogós léptekkel mérte végig