A magam emberségéből: Önéletrajz

By Jankovich Ferenc

Akkor még úgy tűnt, nem lesz nehéz beilleszkedni ebbe az új életközösségbe. Hiszen a házban, a ház körül és amerre csak kitettem a lábamat az udvarból, újdonság volt számomra minden. Magának a pusztának és épületeinek megismerése, a közeli és távolabbi környék becsatangolása mindmegannyi új élménnyel járt. A kastélyparkot a puszta felől kőkerítés övezte, de emerről az oldalról csak egy árok választotta el a vasút felé vivő szekérúttól, s ettől balra voltak a kastély felé eső dísznövényes bokrosok, orgonások, fenyvesek, jobbról pedig egy fiatal akácás erdő, melyen túl a tehénlegelő nyújtózkodott...

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633744604

Book preview

JANKOVICH FERENC

A MAGAM EMBERSÉGÉBŐL

Önéletrajz

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Kozmosz könyvek, 1967

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-460-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Jankovich Ferenc jogutódja

I. TÉPELŐDŐ GYERMEKKOR

A fürdőszobában a tükröt törölgetem a szokásos beretválkozás előtt, mert beverte a gőz. A gázkályha már valamennyire bemelegítette a helyiséget, a kádban csobog a víz, tört tükröt renget a felszínén, fénykarikákkal játékosat. Repedt a tükör, de nem akadályoz a beretválkozásban; metszett szélű, vastag ovállap, a két sarka tájékán nikkel fémgombokkal erősítve a falba vetett gipszágyba – pontosan a fénylap közepén a falig érő, nyílegyenes repedés. Több szállításon, költözködésen esett át ez a régi, békebeli szép piperetárgy, háromszor szereltem föl és le saját kezűleg a különböző lakások fürdőszobáiban, kibírta az ostrom viszontagságait is – s most, pár éve, egyszer csak gondolt egyet, és magától kettévált a falon. Azóta így használjuk: hol az egyik parabolasíkban borotválkozom, hol a másikban. Ahogy kedvem tartja, nem szoktam megfontolás tárgyává tenni.

Ami azt illeti, már elég régi használati tárgy. Jó is, ha szappanozás közben most ezen jár az eszem, úgyis mindenáron másra akarok gondolni, mint ami bennem kavarog. Mikor is? Még házasságom évében vettem, 1939-ben: ugyanabban az Alkotás utcai (akkor még Gömbös Gyula úti) kereskedésben, ahol az előszobában levő, fémrudakból álló fogast meg a faburkolatot a finom, vékony, kárpitozott léckerettel, mit szintén magam szabdaltam, tipliztem és szereltem fel – immár harmadik ízben is – az előszobában.

Idővel hozzánk nőnek ezek a tárgyak, jelenlétük valami nyugalmat ad a lakásban. Legelső beretválkozótükröm jut eszembe – míg kezemben önmagától dolgozik a pamacs –, azt is magam szereztem legénykoromban, és ott állt a fehérre festett mosdóállvánnyal és színes porcelán lavórral, korsóval együtt a „legényszobám" sarkában, a sárréti vidék irdatlan távolában: az is ovális volt, aranyozott, vastag keretben. Néha úgy ötlik fel, mintha még most is az előtt a régi tükör előtt beretválkoznék a sárpentelei cselédházban. Csak ott mindig hideg volt, mert csupán egy közepes nagyságú vaskályhában fűtöttünk benne fával, még jó, ha nyersen égővel (fenyővel, akáccal vagy kőrissel), de ha nyersen égő nem volt, bizony a tűz csak sistergett, és mintha egy jégverem közepén pislákolt volna.

Négyszer ötméteres meszelt szoba volt, padlós, jó három méter magas, nyers, faragott gerendás, ahol a mennyezetet már pirosassárgára érlelte az idő. Két ablaka volt. Az egyik nagy, zöld zsalugáteres szárnyaival kitekintett a pázsiton és szekérúton túli liget és tó felé, ahonnan éjszaka behallatszott a békák bábeli nyelvzavara, hajnalban pedig a madarak füttykoncertje; a mennyezet közepéről pedig úritök formájú függőlámpa ereszkedett alá egy vastagabb dróton, húgom gyártotta krémszínű selyem lámpaernyővel, közepében hosszú nyakú kőolajlámpa pislákolt; alatta egy fehérvári zenekereskedésből bérbe vett, fatengelyes Stowasser zongora állt, hosszú, sárga derékkal, a klaviatúrával az ablak felé fordítva. Urasági kocsival szállították ki a kényes darabot a városból, szalma közé helyezve, együtt a mosdófelszereléssel és tükörrel, melyet – amint említettem – magam szereztem: egy gyermeknevelési folyóiratba írt versikéim és cikkeim negyedévi tiszteletdíjaként utalta ki számomra a lapocska főszerkesztőnője, mint lakásában már fölöslegessé vált holmikat. Nekem viszont, a Párizsból hazakerült, fiatal, állástalan tanárnak, kinek az Eötvös-kollégium és Párizs után már voltak némi „kultúrigényeim", nagyon is jól jött.

Apám, szegény, eleinte kicsit görbe szemmel nézett ezekre az úri bútordarabokra, magára a zongorára is. Erre viszont azért volt szükségem, mert akkor iratkoztam be a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, és a nyári szünidőt kénytelen voltam hiányos zenei ismereteim pótlására fordítani. Nem egészen kezdő, magam tanultam a zeneelméletet könyvekből, a kótaolvasást és a zongorajátékot is; ennek tulajdonítható, hogy gyakorlatilag máig se vergődtem teljesen zöld ágra sem a zongorajátékkal, sem a zenével.

Ha apám nem, az öreg gróf – ez a fontos – annál inkább megértette az egyetemet végzett, Párizsban tanult diplomás fiatalember „kultúrigényeit", s szemet hunyt. Mikor arra sétált vagy kilovagolt a fenyvesbe, akik látták, mondták, hogy nemegyszer meglepetve állt meg, és figyelt a pázsitútról befelé, ahonnan a zongorahangok szüremlettek, és nem csóválta a fejét, hanem inkább megértőn mosolyogva bólogatott a ház felé; aztán, mikor találkozott apámmal (mert őt a munkahelyén majdnem mindennap felkereste, és a világon mindenről elbeszélgettek egymással), sok tekintetben még ő világosította fel és nyugtatta meg apámat, hogy ez most már így természetes: a kitanult fiúnak több jár, el kell fogadni, hogy másképp él.

A régi szoba-konyhás lakást is, melyben növendék, majd felnőtt gyermekek szüleinkkel együtt hatan szűkölködtünk, szinte apám akarata ellenére, a szükség parancsára tágítottuk ki. Évekig tartott a gyermekek harca az ellenkező apával, míg végre rábírtuk és meg tudtuk győzni, hogy ő, aki tizenöt év kőmivesi munkájával újjávarázsolta az egész pusztát – csodájára jártak a szomszéd vármegyék uraságai, és az öreg gróf mindenkinek büszkélkedhetett is vele –, annyit igazán megérdemelne, hogy a házunkban évek óta már csak üresen álló, szomszéd saroklakást faláttöréssel a miénkhez kapcsolja: így menten lesz két szobánk, megmarad a régi konyhánk, kamránk, és az új lakás volt konyhája lesz az elosztóhelyszerű hall. Mikor aztán végre vonakodva előhozta az öreg grófnak, hogy mit szeretnének a gyerekek, tervünk nemcsak hogy találkozott az öreg gróf megértésével és jóváhagyásával, de rábízta apámra, úgy csinálja, ahogy legjobbnak látja, ő a szakember. Tudta az én jó apám, mit kell csinálni. Az odakapcsolt lakás hosszú, nagy éléskamráját, amely az elosztóhelyül előlépett tágas, téglás konyhából az udvar felé nyílt, két helyiségre osztotta: egyik lett a fürdőszobánk fakádas fölszereléssel, másik a hallba vezető folyosóról, mindjárt a bejárati ajtó mellett nyíló nyári konyhává lépett elő. Így azután egyszeriben kényelmes, héthelyiséges lakásunk lett két bejárattal, mert a régi, vadszőlőlugasos, verandás konyhánk megmaradt téli konyhának.

Így jutottam a nélkülözhetetlen különszobához, végre, a Sárrét kellős közepében, a Bakony alatti kis cselédpusztán, a francia fővárosból hazatérve, ahol kényelmes és mindenektől független külön lakásom volt a latin negyed kellős közepén, közel a Luxembourg-kerthez, a Pantheon alatti École Normale Supérieure-ben. Még egy ablaka volt a pentelei legényszobának az említetten kívül, egy virágos-, veteményeskertre és a körtefára néző, akkora külön sarokfülkében, ahová íróasztalom és még egy könyvespolc is befért. Ezenkívül még két könyvespolc volt a szobában, telerakva a Párizsból fonott kosárban és nagy gyékénycsomagokban hazahozott könyvekkel.

Mindez átsuhan fejemen pamacsozás közben, míg hátam mögött a kádban csobog a víz – s míg a zsilettel arcom simára kaparom és eltűnnek róla a sörtés borosták, eszembe jutnak az álmatlanul töltött ma éjszaka gondjai is, ami korra reggel, azóta történt a házban – de csak távolról, mert különben egyre nagyobb nyugalom övez.

Elég küzdelmes volt az ifjúságom, de távolról nézve már azóta sok minden megszépül belőle, s egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy rágondolni – s ez már az öregedés jele – nyugtató és derítő. Különösen olyan időszakokban, mikor egyébként elég sok nyomasztó, kínos gond és idegesség közepette telik és zajlik az ember élete.

Egy költő az életét csupa hánykódásnak érzi még akkor is, ha nem az. Most pedig az.

Három napja nem mozdultam ki a házból azért, hogy a külvilágtól óvjam magam, és valamennyire helyreállítsam elveszített nyugalmamat. Túl sokat dolgoztam az utóbbi években (három verseskönyv, ugyanannyi történelmi regény), és elég sok támadás ért cikkeim és egyéb hosszabb tanulmányaim miatt (majd ezekre még visszatérek), s valahogy úgy jött ki a lépés – pont az elmúlt esztendőben –, hogy minden gondom, minden rajtam levő erkölcsi és anyagi teher egyidőben, november és december hónapokban tetőződött. Mátyás-regényem folytatását – A budai napkirályt – halasztott és egyre tovább csúszó időpontokkal végre is november közepén fejeztem be. November 14-re esett legnagyobbik, frissen sült villamosmérnök lányom esküvője és lakodalma – értsd: kiházasítása –, mert rágalom az, hogy az effélét már a mai, frissen végzett fiatalok vajmi könnyen nélkülözik. Szó sincs róla! Nélkülözik, de csak úgy, ha nélkülöznek. A mézes időkben ugyan lehet, hogy könnyű elviselni bármi nélkülözést – azután jönnek a napi élet gondjai, súrlódások, elválások. Ilyesminek egy szülő sem szeretné kitenni a gyermekét; természetes, hogy mindent elkövet a boldogulás legelemibb külső feltételeinek biztosítására: lakás, bútor, kelengye, legszükségesebb holmik – ki amit győz –, hogy azután csekély kezdő fizetésükből már maguk győzzék tovább önfenntartásukat, ne legyenek komolyabb zökkenők. A gyermekek kitaníttatása önmagában is szokatlanul nagy terheket ró a szülőkre, különösen a gimnáziumi érettségiig; mindezt győzni kell, vállaljuk is, csak legalább abban lehetnénk biztosak, hogy a szintén nem csekély szülői gondokat jelentő egyetemi évek végeztével gyermekeink csakugyan megtalálják boldogulásukat! Ez most, ezekben az években fog kiderülni… Amint látom, a lakáskérdés a legfőbb gond.

Mindettől eltekintve, különben sem voltak a legkecsegtetőbb körülményeim: előfordult, hogy a televízióban vagy rádióban már műsorra került vagy folyóiratban megjelent műveim tiszteletdíját többször kellett sürgetnem, hogy fizessék ki – mintha az anyagiak istene föltette volna magában, hogy tönkretesz, megaláz, kétkrajcáros, garasos gondok közé taszít. Ami a nélkülözést illeti, van már abból fiatalkoromból némi iskolám és gyakorlatom: de azt mégsem vártam volna, hogy a munka elvégzése, annyi mű megírása után még szükséget lássak bármiben is. Miután a könyveimért kapott nagy előlegeket másra kellett fordítanom, beállt egy olyan időszak, amilyen még talán soha nem volt életemben. Az utolsó szalmaszál, hogy még első Baumgarten-díjamból vásárolt balatoni telkemet most pénzzé teszem, az is kútba esett: mert ugyan lett volna rá vevő, de akkor kiderült, hogy annak idején egy nem létező, víz alatti telket adtak el nekem, és másikat mutattak helyette, mintha az volna – és most nem egyezik a helyrajzi szám. Most tudtam meg, hogy 1940 óta egy olyan telket tartottam a sajátomul számon, ami nem is az enyém; pedig ha arra vitt utam, sohasem mulasztottam el, hogy meg ne nézzem: milyen szép onnan a kilátás a hegyek felé… Háromszor-négyszer is megfordultam ott: hiszen azért vettem, ha majd megszületnek és nődögélnek a gyermekek (a legnagyobbik már útban volt), akár félkilométernyire is veszélytelenül begázolhatnak a sekély somogyi parti vízbe. S napozhatnak, homokozhatnak… Azóta már a gyermekek nemcsak hogy megszülettek, fel is nőttek, s közbejövén a háborús viszontagságok, a fürdőcskéből, víkendházból sem lett semmi. De a telek mindig megvolt mint utolsó remény: ha majd minden kötél szakad, lesz mihez kapaszkodni az életben. Éppen kifutotta volna belőle egy szerény kiházasítási költségvetés, nem adósodtam volna úgy el, a legvégső határokig felszedve a kiadóknál minden elképzelhető előleget. No de sebaj! – gondoltam. Nem ilyen a baj. Mivel megjelenendő könyveim körül úgy csúsztak össze az időpontok, hogy a jövő évre ugyanazon kiadóra három munkám is esik, úgy gondoltam, meggyorsítom a megjelenési menetet azzal, hogy a verseskötetet átviszem egy másik kiadóhoz, ahol már évek óta nem jelent meg könyvem. Ígérték, hogy az előleg terhével együtt átveszik a szerződést, és 1965 első negyedében hozzák ki Parázs című új verseskötetemet. Örvendeztek és fogadkoztak, hogy mindezt az előbbi kiadóval azonnal megtárgyalják és lelevelezik, aminek igen nagyon örültem. Föllélegzettem, és mindjárt – félre bánat, félre gond! – fütyörészve indultam hazafelé, mint egy budai napkirály, azzal a hátsó számítással persze: ha ezek most a nyomtatásra már készre szerkesztett könyvet átveszik, gyorsan elolvassák, majd az idő rövidsége miatt hamarosan nyomdába küldik, akkor én már legkésőbb novemberre, vagyis a nyomdába adás időpontjában kaphatok reá újabb előleget, pénzhez jutok a kollektív szerződés előírása értelmében.

Nyugodtan vártam tehát az idő múlását, nagy hajrával folytatva a Mátyás-regény befejezését, hogy még az esküvő előtt túl legyek a nagy gondon, és abban számítva, hogy majd úgyis értesítenek, ha elolvasták, mint ahogyan ígérték. Kár, hogy olyan hiszékeny az ember, hogy a felelősségteljesen hangzó ígéreteket végszorultában itt-ott még komolyan veszi – mert közben elérkezett november, kiderült, hogy a már nyomdakész anyag újralektorálása sem történt meg a két és fél hónap alatt. Az egyik – előttem ismeretlen – lektorom, egy hölgy, szülőszabadságra ment, a másik egy szemüveges férfiú, aki megbetegedett és nem járt be, pedig, sajnos – sopánkodtak – addig nem lehet elvégezni a szerkesztés, majd a kontrolláló szerkesztés munkáját sem, ami a nyomdába adás (értsd: pénzkiutalás) előfeltétele. Szeptember elejétől decemberig: három hónap. Ezalatt én a szokásos jóhiszeműséggel ötször tárgyaltam velük: hol az igazgatóval, hol a helyettesével, hol az irodalmi osztályvezetővel, hol utóbbival és egy szemüveges lektorral, a második szerkesztővel, mely alkalommal immár arra teszegettek célzásokat, hogy az én érdekemben, csupán a színvonal emeléséért, egy-két verset majd ki kell hagyni – de az anyagot még tulajdonképpen nem olvasta senki. Az igazgatóhelyettes ugyanakkor baráti jóindulattal hangoztatta továbbra is négyszemközt, hogy a kötet anyaga körül nem lesz a világon semmi fennakadás.

– Mi is lehetne? – mondtam. – Egy-két vers kihagyásáról lesz csupán szó, az legföljebb kimarad.

Kérte, hogy ne támasszak akadályokat – „támaszt a fene! –gondoltam –, ne ragaszkodjam túlzottan ahhoz az egy-két vershez, amit ő ugyan nem olvasott, de azon már nem múlhatik a könyv megjelenése, mit az én érdekemben (példányszám, könyvvásárlási érdeklődés stb.) a következő év nem első, csupán utolsó negyedére időzítettek: „Mivel már így kifutottunk az időből. Mikor az előlegre tettem célzást novemberben, majd megint december elején, kedves hivatalnok barátom arra kért, hogy csak a jövő évig várjak, nagyobb pénzösszeget csak január első napjaiban tudnak folyósítani, az idei költségvetésük már kimerült.

Időközben a másik kiadó is nyugtalankodott, mi lesz a szerződés-átvétellel? Nem folyósíthatnak előleget A budai napkirályra, míg ezt a szerződést, előlegterhestül, a szerencsés új kiadó át nem vette, mert ilyenek a könyvelési és ellenőrzési szabályok. Újra meg újra telefonáltak, levelet írtak: nyilatkozzam, át akarom-e vinni a másik kiadóhoz vagy nem, mert akkor szükséges volna, hogy a másik kiadó valami írásbeli jelét adja ebbeli szándékának, ugyanis nekik is le kell zárniuk az évi költségvetést. Ez érthető! De megdöbbentett, hogy a másik kiadó, többszöri ígérete ellenére, még mindig nem intézkedett. Elküldtem nekik a címemre jött ajánlott felszólítást is, mellékelve egy levelet, melyben emlékeztettem a vezető kartársat nekem tett ígéreteire és megállapodásunkra – miközben már majdnem az én képemről sült le a bőr –, valamint azt is emlékezetébe idéztem az igazgatóhelyettesnek, amit január első napjaira magamagától helyezett kilátásba, mivel én az alkotói munkám réges-rég elvégeztem, és szorongató adósságaim miatt az előlegre nélkülözhetetlen szükségem van. Kértem, küldje el válaszát, hogy nyilatkozhassam előző kiadómnak, akivel szemben egyre kínosabb helyzetbe kerültem miattuk.

Múltak a hetek, de választ nem kaptam sem én, sem a kiadóm, az előlegből pedig semmi sem lett. Erre felhívtam a kedves vezető kartársat (az igazi igazgató ugyanis most is külföldön utazott), s tudomására adtam, hogy a történtek, illetve a nem történtek után igen sajnálom a tévedést, nem tartok igényt arra, hogy a könyv náluk jelenjék meg, hiszen én csak időt akartam nyerni vele a megjelenésig. Ne csináljanak semmit, visszaviszem az előző kiadómhoz. Kérlelt, hogy ne legyek ilyen érzékeny, kár volna a dolgot úgy elsietni, legyek nyugodt, majd ő azonnal intézkedik, hogy a következő hétre elolvassák végre az anyagot a lektorok, összeüljünk és „a könyvet végleges formába hozzuk". No, ez egyre rejtelmesebben és nevetségesebben hangzott.

Gondoltam, most már kivárom, mire megy ki az egész.

A következő héten csakugyan felhívott egy lektorátusi osztályvezető, és kifogástalan udvariassággal afelől érdeklődött, mikor érnék rá. Én jelöljek meg egy napot, ők alkalmazkodnak hozzám, és majd ő előteremti a lektorokat és a kontrollszerkesztőt, hogy összeüljünk, és könyvem „végleges formába hozva mehessen a nyomdába. Akkor aztán megírják mindjárt a levelet is az előző kiadónak: átveszik a szerződést, és én is kaphatok „valami előleget. Jelezte azonban, hogy neki vidékre kell utaznia, így a tárgyaláson személyesen nem vehet részt.

Be is mentem a jelzett napon. Ünnepélyes feketében, mosolyogva ott várt a lektor és a kontrollszerkesztő. Utóbbi biztosította személyemet arról, hogy verseimet milyen régtől ismeri és mennyire szereti és becsüli, majd utána mindenféle kedves alakoskodással, igen hízelgő kijelentések közepette arról akart meggyőzni: milyen jól járok én akkor, ha a kötet fele kimarad. Gondoljam meg, ha most Petőfi Sándor ülne vele szemben, ugyanilyen kínos és kellemetlen volna számára a helyzet, mert ő Petőfi Sándort tiszteli és szereti, de Petőfi Sándor rendkívül sok gyenge verset írt, annak is ki kellene hagyni legalább a felét. Azért ne sértődjem meg, és egyáltalán ne értsem őt félre: nem politikai, csupán esztétikai szempontok merültek fel a kiadónál, „hogy könyvemet jobbá tegyék" – vagyis, lássam be, az én érdekem, hogy a kötetből kimaradjanak a legszebb verseim. Végigfutottam, miket akarnak kihagyni. Rádióban elhangzott, hetilapokban, folyóiratokban, sőt antológiákban megjelent olyan verseket, amelyeknek sikerük volt, azóta is több helyütt szavalják, sőt zenésítették és zenésítik, éneklik őket – tehát az elmúlt két év során kiállták a nyilvánosság próbáját.

Azt hittem, elsüllyedek. Eszembe jutottak legelső verseskönyveim, mikor Babits, Gellért Oszkár voltak a lektoraim, s oly végtelen finomsággal és tapintattal hívták fel a figyelmemet itt-ott egy szó alakjának esetleges megváltoztatására: jó-e az, hogy rőtt két tével maradjon a könyvben?

Fölálltam, sajnálkozásomat fejeztem ki az elvesztegetett temérdek sok idő miatt, amit nekem nem fizet meg senki, s hónom alá csaptam az egész paksamétát azzal, hogy inkább visszaviszem az anyagot az előző kiadómnak. A kontrollszerkesztő kért, hogy ne siessem el, aludjak még rá egyet. S barátságosan pedzegette, tudja, hogy pénzzavaraim vannak, ezért közli, ha belemegyek a megfeleztetésbe, két nap múlva, szerdán a pénztárnál ki lesz utalva az előleg.

– Nem pénzért írok – válaszoltam, és még kezet is fogtam velük becsületesen, úgy vigasztaltam őket nagy szomorúságukban:

– Sebaj, gyerekek, fogunk még mi találkozni az életben.

A lépcsőházban ötlött eszembe, hogy egyszer – még Párizsban –mit olvastam szingaléz hóhérokról. A mosolyogva kínzó és kivégző módszer…

Nekiindultam a külső világnak, hónom alatt a verseskötet anyaga. Csomagommal órák hosszat csatangoltam a városban, azt sem néztem, hová visz a lábam, csak mentem az orrom után, és mikor a Lánchídon vitt át az utam, megkísértett a gondolat: mi lenne, ha belevágnám az egész köteget a Dunába? Eszembe jutott a Röpke kendők c. versem is, pont ezt a hangulatot fejezi ki.

Ej, azt már mégse teszem!… Hányszor van így, amikor valamelyik kiadóból a lektorokkal folytatott kimerítő tusák után botorkálva jövök hazafelé, és az emberek utánam néznek a téren és a Logodi utcában, s látom, hogy összesúgnak. A lektorokkal együtt végzett, keserves viviszekciós műtétek után mindannyiszor felidéződik előttem a mellcsontfúrás emléke, amikor csontvelőt vettek tőlem. Betegen és szinte vázzá fogyva feküdtem az egyik klinikán 1949 decemberében (akkor is a szerkesztőségi csaták és munkaizgalmak áldozataként).

Egy fiatal, de tudományos becsvággyal teli tanársegéd, aki heteken át lekötelezett különleges udvariasságával és figyelmességével, egyik napon furcsa kéréssel fordult hozzám, tudós a költőhöz, aki meg fogom őt érteni: engedjem meg, hogy belefúrjon a mellembe egy fúróval, azért, hogy megállapíthassa gyomorsavhiányom okát. Egy oly módszerhez szeretne folyamodni, ami biztosan mutatná ki a bajt, és Magyarországon ő alkalmazná először. Addig-addig kérlelt és puhítgatott, míg végül – csupán, hogy neki viszontszolgálatot tegyek és holmi örömet szerezzek – beleegyeztem a dologba. Másnap délelőtt tizenegykor találkoztunk a másik szárnyon, a folyosón, a megbeszélt orvosi laboratórium előtt. Átvánszorogtam, holott a sok koplalástól és gyengeségtől már alig támolyogtam a lábamon. Orvos barátom pontosan érkezett. Bevezetett és lefektetett egy kisebbszerű műtőágyra. Aztán nagy izgalommal kezdett leszíjazni.

– Minek ez? – kérdeztem tőle fáradtan.

– Hogy el ne mozduljon a művelet közben.

– Hát végül is mit akar velem csinálni?

Válaszul elővett egy fúrót, odahozta, és becsületesen megmutatta. Nyélre járt, és belül, a fúró szerkezetében egy tű alakú cső volt elhelyezve, mely üvegcsöves szivattyúban végződött. Legyek nyugodt, az egész csak egypár pillanatig fog tartani.

– Ez most egy kicsit kellemetlen lesz – mondta gyorsan, és már elragadta a kutatói szenvedély: baljával testemet lefogva rám nehezedett, mint a hentes a disznóra, míg jobbjával gyorsan és erőteljesen fúrni kezdte a mellcsontom közepét. Mindketten erőlködtünk, lihegésünk összekeveredett. Időnként hirtelenül megállt, és pumpált a fúró végén egyet-kettőt. Végre, mikor befejezte, s felszabadultam testi rámnehezkedése alól, bocsánatot kért, háromszor egymás után köszönetet mondott a jó viselkedésemért, s vitte az eredményt diadalmasan, hogy valami továbbvizsgálat céljából üvegrudacskával vékony kis üveglemezekre kenje fel. Másnapra kiderült, hogy a művelet negatív vizsgálati eredménnyel végződött – nekem viszont még hónapok múlva is fájt a tüsszentés, a köhögés, a lélegzet, mire begyógyult a csont…

Budáról újra visszafordultam Pestnek, és a csatangolás vége az lett, hogy szégyenkezve és bocsánatot kérve visszavittem az anyagot az előző kiadómnak. Elmondtam, mi történt.

– Inkább a Dunába ugrom a verseimmel együtt, mint hogy ezeket a lektorokat és azt a kontrollszerkesztőt elfogadjam bírálómnak, és kötetem fele kimaradjon! – hangoztattam elkeseredve.

Otthagytam az anyagot.

Mindez a napokban történt, azért is volt még mindig ez az álmatlan, nyugtalan éjszakám. Nem használtak a bevett altatók és idegcsillapítók; addig forgolódtam, míg kivetett magából az ágyam. Lábujjhegyen kimentem a konyhába, meggyújtottam a gázcsapokat, azoknál melegedtem, és jegyezgetni kezdtem. Írtam egy verset (majd alább közlöm), végül, valamennyire megnyugodva, újból lefeküdtem. Hiába, ebbe már bele kell törődni – gondoltam –, vannak a hivatalokon belül is megrögzött, sötét gondolkodású egyedek, akik mindenáron bajt csinálnak.

Szegény Parázs című kötetem még meg sem jelent, a lektorok már előre kapkodják előle a markukat. S mennyiszer volt pályafutásom során, hogy valamiért már előre ösztönösen támadtak; ha nem névvel, akkor félreérthetetlen utalásokkal. Még el sem kezdtem, csak készültem megírni a Mátyás-regényt a történelmi trilógia sikere után – és már megint támadások jelentek meg a történelmi regény létjogosultsága ellen az újságokban. Hányszor volt az, hogy még be sem dobtam a követ, és már előre gyűrűzött a víz. Amint már gyakran, most is, az álmatlanul töltött éj félálmaiban érdekes képeket láttam vonulni magam előtt. A szerkesztő, mint egy körhintafigura, borjúpofával keringett tova, s jó borjúszokásként, kinyújtva a nyelvlapját és fölfelé kanyarintva azt, tisztára nyalta vele előbb a bal, majd a jobb orrlyukát. Magam pedig mint egyik saját drámahősöm – Az aranypróbás legény – mentem az úton, és ámulva láttam, hogy minden, amihez hozzányúltam, érintésemre arannyá változott át, még a papírkosár is – ahol összegyűrött versjegyzetemet kutattam fel, mert a szerkesztőségben elveszítették a letisztázott példányt –, s utána, mire a folyóban kezet mostam, arannyal folyt tovább a Duna, és mire fölszálltam a villamosra, aranyvillamoson utaztam tovább. Sokszor már csak az álmok kárpótolnak mindenért: az álombeli képek sohasem olyan mostohák. Aztán mikor fölébred az ember, sokszor maga mulat legjobban ezeken a nevetséges képtelenségeken: könnyű ugyanis álmodozni, mást képzelegni, de a rideg tény az, hogy a valóságban kell élnünk mindannyiunknak.

Nyugodtan ébredtem fel. Több ízben hívtak a telefonhoz, már kora reggel, különféle, függőben levő ügyekben; de még tart a csillagzati nap, valahogyan rosszul futottak össze a dolgok, úgy látszik, hogy az anyagiak körül semmi sem sikerül.

Megint csendült a távbeszélő, a fürdőszobából habos arccal szaladtam ki. De legkisebbik lányom már átvette az üzenetet: épp őt értesítették valahonnan arról, hogy nincs keret: állásba vétele itt sem sikerült. Már a tizedik eset az ősz óta, állásba helyezéséért ugyanis a legmagasabb fórumoktól a legalacsonyabbakig mindent elkövettünk. Egy helyütt, ahova levelünkre behívták őt, így fogadták: „Krisztina? Maga a Szalmapapucs? Örülünk, hogy megismertük, mindent elkövetünk, de az igazgatónő most tárgyaláson van. Tessék megvárni őt, míg visszajön." Egész délelőtt várta! Azzal küldték haza, hogy majd telefonálnak. Máig is telefonálnak. Pedig kitűnően érettségizett, kitűnő is volt mindig. A frissen érett fiatalok munkáltatására nemcsak anyagi okokból van a családban szükség, hanem azért is, hogy rendszeres elfoglaltságuk legyen, és ne érezzék magukat fölöslegesnek a világban; legfőképpen pedig azért, hogy a jövő évi egyetemi felvételi vizsgán meglegyenek a kellő pontszámaik.

Tehát még ez a kis ktsz-irodai állás sem sikerült! Még eddig majdnem mindenütt, ahol próbálkozott (így a hetilapoknál és a könyvtáraknál is), többnyire 1965. január 1-ét helyezték kilátásba a jóakaratú vezetők, nem tudva, hogy akkor jön, amire nem is gondolnak, a racionalizálás (értsd: takarékossági év)…

Megint egy csengetés. Senki sem megy, kiszaladok hát a fürdőszobából félig beretvált képpel. Mindjárt megismerem, a régi kiadóm hangja.

– Ferikém, megkaptuk az anyagot, beszéltem a vezérigazgatóval is, minden el van intézve. Tehát nem küldjük át, érvényben marad a velünk kötött szerződés, a könyv ezek szerint A budai napkirály után, a jövő évben jelenik meg.

– Köszönöm… Nagyon köszönöm! Hallottad, mi történt?

– Mindent tudok, légy nyugodt, el van intézve.

Ahogy leteszem a kagylót és csendül, érzem, most ért véget az a bizonyos csillagzati nap – s ezzel a minutummal már egy másik nap kezdődik. Valóban föllélegzem, mintha mázsás nyűgök hullottak