Az utolsó riport

By Tarren P. Attack

Ugyan melyikünk tudja, mi vár majd ránk, ha egy nap elölről kell kezdenünk mindent? Békés, nyugodt élet, vagy összetűzés a helyi hatalmasságokkal? Kényelmes, új otthon, vagy egy ház, amelynek falai közé videokazettákat rejtettek? Esetleg egy gyönyörű nő, vagy a múlt állandóan felbukkanó kísértetei? KI tudja? Bármi lehet, s annak ellenkezője is…Mert melyikünk nem látott már olyat, hogy valaki – esetleg éppen Ön, kedves olvasóm – elérkezik a szakmája csúcsára, és amikor már azt hitte, mindent elért,„baráti” kezek a mélybe taszítják.Köszönöm, hogy megtisztelt az érdeklődésével, mert nincs jobb a kíváncsi olvasónál! Soha ne feledje – szerzőként magam is ezt vallom: az olvasó teremti meg és emeli igazán magasba az írót, és nem fordítva.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633766347

Book preview

TARREN P. ATTACK

AZ UTOLSÓ RIPORT

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

AD Librum, Budapest

Korrektor: Horváth Annamária

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-634-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tarren P. Attack, 2009

ELSŐ FEJEZET

1.

Napok óta nyelem a port. Próbálok ezzel az ütött-kopott tragaccsal minél tovább elvergődni. Többnyire üres, kihalt mellékutakon poroszkálok abban reménykedve, nem most forr fel a hűtővíz, nem ürül ki a tank, és a motorolaj is tartja magát még egy darabig. Az üzemanyag szintet jelző mutató már vagy egy évtizede ugyanabban az állásban pihen. Harsogva üvölti a képembe: Teljesen tele a tank! Tegnap előtt is ugyan ezt kiabálta sajnálom, hogy ismételten bedőltem neki. Hat órát rostokoltam egy murvás mellékúton mire rám talált egy környékbeli farmer, aki hazafelé igyekezet jól megérdemelt pihenőjére egy izzasztó nap után. Jókedvű volt és közvetlen, meg sem fordult a fejében hogy árthatnék neki. Ahogy kinézett nekem sem.

Miután bevontatott a tanyájára és kiszálltunk az autókból bemutatott az aszott feleségének. Meglepődtem! Nyoma sem volt az általam ismert bemutatási rítus egyetlen elemének sem, semmi udvariasság a kedvességnek még a látszata is kerülve volt. Egyszerű kijelentéssel kezdődött, parancsszóval ért véget. Ott álltam zavartan szemlesütve és vártam a fergeteges kitörést, amit néhai feleségem szájából oly gyakran hallottam. De semmi! Az öregasszony csak bólintott és már el is tűnt az ajtó mögött. Csak álltam ott és mereven bámultam az ajtónyílást és reménykedtem benne kilép majd valaki és megmagyarázza az egészet. Sokáig várhattam volna! Még évek múltán is ott tűnődnék az előbbi jeleneten, ha házigazdám a vállamat átkarolva nem vonszol a ház előtti faasztalhoz. Még szinte le sem ültünk, de már két üveg és két pohár állt az asztalon.

– Asszony! Hozz valami erősebbet is! – „Legyen olyan kedves." Ezt már csak én tettem hozzá gondoltban. Ránk se nézett, csak ment tovább rezzenéstelen arccal.

Már az ajtóban állt, amikor a ház ura ismételten utána üvöltött. – És a sültről se felejtkezz meg vénlány!

Soha nem fogom elfelejteni azt a röpke időt, amit ezen a tanyán eltöltöttem.

Letartóztatásom óta nem ettem ilyen jót! Amióta kiszabadultam… A benti koszt áldás volt a testnek az útszéli büfék és gyorséttermek kínálatához képest. Ha rágondolok, összefut a nyál a számban! A nyelvem minden ízlelőbimbója tótágast áll a gyönyörtől csak az emlékezés hatására is. Micsoda pazar sertéssült volt.

Más is eszembe jut. A kerekek egyhangúan falják a kilométereket, és azon kapom magam, hogy az a törékeny öregasszony jár az agyamban. A beletörődése, közönye a megaláztatások iránt, és a méltósága, ahogy ezt viselte. Az a passzív ellenállás, amit minden mozdulat a sugallt! Mint aki tudja, zsigereiben érzi, eljön még az ő ideje, de akkor itt kő kövön nem maradt. A legcsodálatosabb mégis az az önfeledt belső derű, ami egész lényéből áradt. Teljesen magával ragadott.

Már a második üveg bor vége felé jártunk mire összeszedtem magam, éreztem magamban annyi bátorságot – ezt az erős házi bor hozta ki belőlem és nem a lelkemben dúló erős felháborodás –, hogy nyíltan szóvá tegyem feleségével szembeni viselkedését.

– A feleségem? – kérdezett vissza röhögve. – A rossebnek se kéne egy ilyen szipirtyó! – Miután befejezte a röhögést és mesterkélt komolyságot erőltetett magára, kitöltötte a maradék bort és mélyen a szemembe nézve elkezdte a történetét.

Tudod öcsém, az úgy volt, hogy a rettentő ostoba fivérem örökölte a birtokot. A régi családoknál már csak így ment. Az idősebb fiúé minden a kisebbik meg le van szarva. – Most már nyoma sem volt az erőltetett komolyságnak. Minél mélyebbre ásott az emlékeiben, annál jobban keményedtek az arcvonásai, egy pillanatra az volt a benyomásom, hogy engem okol mindenért, és ha hatalmában állna, kivégezne a szemeivel. – Igen, igen… A mama kedvence kapott mindent. Az okos, a művelt, az álmodozó. Én meg a lenézett, aki apánkra fajzott, mehettem arra, amerre láttam. Mert ugye az mégsem járja, hogy a saját földünkön ahol felnőttem (ott, ahol öt éves korom óta apámnak segítetem minden nap, mert csak az egyikünket lehetett taníttatni) én legyek a leghitványabb tróger, aki megszakad, hogy egy semmirekellő álmodozónak hasznot hajtson. Hát elmentem! Mit tehettem volna?! – Nem szóltam közbe. Ez a kérdés nem nekem szólt. A múltnak egy megkeseredet ember emlékeinek. – Dolgoztam földeken, gyárban, és bányákban, de egy rövid időre átugrottam Európába is. Igaz ehhez kellet egy világháború, de én már jártam arrafelé is. Nagy ökör voltam, hogy nem maradtam tovább a seregben. Haza tértem évek után és mi várt itt? A pusztulás! Még egy hetet sem bírtam ki. Összeszorult a szívem mikor megláttam milyen áldatlan állapotok uralkodnak a birtokon. Próbáltam én segíteni, de senki nem hallgatott rám. Nem akartam kezet emelni a saját véremre, nálunk ez nem szokás, inkább ismételten tovább álltam. Nem értett az a szerencsétlen semmihez! Egész nap csak festegetett mindenféle léhűtő embereket, akiket ő művésznek nevezett, meghívott hétvégékre, és mindent rá hagyott a munkásokra. Meg is lett az eredménye. Több mint kétszáz év kellett ahhoz, hogy ez a birtok minden tekintetben a legjobb legyen a környéken. Mindig a családunk kezében volt és soha nem alkalmaztunk rabszolgákat. Ez a semmire kellő alig több mint tíz év alatt tönkre tette mindazt, amit őseink több száz évig gondosan vigyáztak, gyarapítottak. Hogy tetézze a bajt, magához vette ezt a némbert, de Istennek hála, soha nem esküdött meg vele törvényesen. Még ahhoz sem értett, hogy rendesen tudjon meghalni. Valami dolga volt bent a városban és hazafelé jövet megállt egy pofa sörre az út menti kocsmánál. Iszogatja a sörét és megpróbál kibékíteni embereket. Két részeg idénymunkás egy repedtsarkú lotyón összeszólalkozott. Teljesen rendjén való ezekben a körökben, hogy bizony az erősebb kutya baszik. Ezt mind a ketten így is gondolták, de meg sem fordult a fejükben, hogy valami nagy kárt tegyenek egymásban, hiszen másnap hajnalban már munka volt megint. El voltak ők egymással, adták-kapták az ütlegeket, mikor az a félnótás bátyám közéjük állt békítő szándékkal. Gondolom papolt nekik a másik ember megbecsülésérő, a lemondás gyönyöreiről, esetleg az emberi faj erkölcsi magaslatairól, de még azt sem tartom kizártnak, hogy elkezdett valami verset szavalni azoknak a részeg disznóknak. Ezek az emberek nem veszik jó néven, ha beleszólnak a dolgaikba. Most is megharagudtak és kiosztottak egy-egy akkora pofont, hogy a pultig repült. Az ő szerencsétlenségére, de a rendes világ szerencséjére úgy beverte a fejét a pult sarkába, hogy ott helyben rögtön megmurdelt. – Míg beszélt közben előkerült még két üveg bor, és megérkezett a vacsoránk is. Nem zavarta, hogy teli a szája csak beszélt tovább. – Szóval akkor megkerestek, hogy megörököltem a birtokot. Visszajöttem, erre mit találok itt? Csak ezt az asszonyt! Egy fia lélek sem volt mára a birtokon csak ez a fehércseléd. Megállapodtunk az új szabályokról. Tisztán tartja a házat, megfőzi az ebédet, beszerzi, amire szükségem van, és mindkettőnknek meg van mindene. Néha, amikor egy csöppel többet elnyel a huzatom és az ízlésemet is kint hagytam a pajtában, csak füldobom az asztalra, és meghágom, mint csődőr a kancát. Néha jobb is, mint a markom!

Mire a történet végére ért elfogytak a borok, kiürültek a vacsorás tányérok. Néztem a nőt, aki hallott mindent, de semmi jelét nem mutatta, hogy egy fikarcnyit is érdekelné, hogy mit mondanak róla. Tette a dolgát csendben, gyors, szakszerű mozdulatokkal, és mindennek ellenére, az egész lénye valami földöntúli nyugalmat és boldogságot sugárzott. És azok a szemek! Akár hányszor néztem bele, magával ragadott az a mindenen felülemelkedő, zöld vibrálás.

Pocsékul kezdődőt a másnap reggelem. Valószínűsítettem, hogy a reggeli mint kifejezés nem ugyanazt jelent a ház büszkeurának, mint nekem. Már jóval elmúlt tíz óra, mire magamhoz tértem. A fejem fájt a gyomrom háborgott, a hólyagom majd szétrobbant a telítettségtől. Kábán és feszengve botorkáltam az udvaron, mert a házon belül már feladtam a reményt. Egy különálló részen szállásoltak el ami megvédett a háziak mindennapos menetrendjétől – mégis csak egy városi fajankó került az útjukba –, és az ő megszokott életük sem sérült a jelenlétemtől. A vendéglátás kettőssége! De vajon hol lehet a fürdőszoba? Nagyon sok mindenre rá leltem az utamba kerülő ajtók mögött. Borult rám ágynemű, belevertem a fejem lelógó edényekbe, orra estem lisztes és cukros zsákokban, de egy egyszerű piszoárba nem sikerült belebotlanom. Feladtam! Kimenekültem az udvarra, és most feszülő hólyaggal, roppant nagy kínok közepette keresem azt a megfelelő helyet, ahol könnyíteni tudnék magamon, de rettentően kínos a helyzet. Ez a nagy sík kellős közepe. Sehol egy fa, egy bokor, vagy bármi más, ami elrejthetett volna a kíváncsi tekintetek elől. Rohantam a ház hátsó oldalához, eszelősen kapkodva a lábaimat. Eljutottam arra a pontra ahol az illem már semmit sem számít.

Megkönnyebbülten, üdvözült mosollyal az arcomon léptem ki a ház mögül. Legnagyobb megdöbbenésemre majdnem fellöktem az öregasszonyt. Úgy gondoltam, az arcomra kiülő döbbenet válthatta ki azt a rohamot, ami elszabadult rajta. Hangosan röhögött őszintén, felszabadultan. Még a könnye is kicsordult. Fulladozva vette a levegőt, látszott rajta, minden erőfeszítést meg tesz annak érdekében, hogy kordéban tartsa az egyre erőteljesebben felszínre törő kitörést. Nem sikerült. Éles hangon felvisított, a rázkódástól kétrét görnyedve várta, hogy elmúljon a hatás. Több alkalommal is megpróbált felegyenesedni, de akárhányszor rám nézett, újból elkezdődött az éktelen sikítás. Hosszú percek teltek el így, hosszúságuknál már csak a kínosságuk volt nagyobb. Semmi jel nem mutatott arra, hogy ez a kellemetlen közjáték valaha is befejeződik, ezért a ház urától tegnap este látott stílust alkalmazva, rákiabáltam a nőre.

– Hagyja abba ezt az idétlen vihogást, maga… – Nem tudtam befejezni a mondatot. Hirtelen megfordult még mindig kétrét görnyedve, fuldoklását visszatartva kipréselt magából egyértelmes mondatot.

– Akkor tegye el azt a szerszámot!

Mint akit leforráztak! Itt állok a semmi közepén, nadrágból kilógó nemiszervvel, velem szemben egy meghatározhatatlan korú nő, aki a tomporát fordítja felém. Ebben a pillanatban áldottam, hogy a semmi közepén vagyok. Maga a helyzet a bulvárlapok álma. Ha ezt valaki felvette volna? De kit érdekelnek a senkik a semmi közepén!?

– Elnézést! – habogtam, és zavartan eltüntettem a kompromittáló testrészt.

– Elnéztem! – Szemét törölgetve felegyenesedett és megindult előre. Pár lépés után hátrafordult és látta, hogy egy tapodtat sem mozdultam, rám mordult. – Mit álldogál ott!? Jöjjön már, kihűl a vize! –Majd válaszra sem várva, tovább folytatta az útját egy kisebb melléképület felé. Lehajtott fejjel, szégyenkezve baktattam mögötte. Igyekeztem végiggondolni az elmúlt percek eseményeit a hólyagfeszüléstől az iménti zavarodott tanácstalanságomig. Egy pillanatra mintha kívülről szemléltem volna a helyzetet. Filmszerűen bevillant a jelenet, ahogy ott állok bamba pofával és értetlenül bámulom hol a rajtam röhögő nőt, hol a kilógó szerszámomat. Én sem bírtam tovább! A röhögéstől még mindig könnyes szemmel léptem be az asszony után a faházba. Még a lélegzetem is elakadt! Levegő után kapkodtam, de csak iszonytató forró párát tudtam belélegezni. A városi élet kipufogó gázaitól és a napi két csomag elszívott cigarettafüsttől megviselt tüdőm szét akart robbanni bennem. Úgy éreztem szét akarnak pattanni bennem az erek, éreztem, hogy elindul az orrom vére. Próbáltam segítségért kiáltani, de egy hang sem jött ki a torkomon. Helyette újabb forró gőzt nyeltem, majd a következő pillanatban egy vödörnyi jeges vizet zúdítottak rám valahonnan. Egy rövid pillanatra megmerevedtem, tettem egy tétova bizonytalan lépést előre és nemes egyszerűséggel elvágódtam. Láttam, hogy jön felém a padló, tudtam, hogy előre kell nyújtani a kezem, mert különben nagyon fájni fog a földet érés, de mire ezt végiggondoltam, éreztem, ahogy a fejem becsapódik.

Eddigi életem legfurcsább rémálmát láttam. Egy teljesen meztelen boszorkány masszírozta a mellkasomat, petyhüdten lógó mellei ide-oda himbálóztak az arcom előtt. A masszírozás hirtelen abbamaradt. Egy gyors szökelléssel felpattant, körbetáncolt, ágakkal, vesszőkkel korbácsolta a testem minden pontját. Ott ütött, ahol ért. Jobbra-balra gördültem, hogy kitérjek a csapások elől, számottevő sikerrel nem jártam. Rövid küzdelem után megadtam magam a sorsomnak. Értelmetlen dolog lett volna tovább küzdeni, hisz nem más ez, csupán egy álom, akármilyen furcsa is. Álmokkal és víziókkal nem hadakozunk. Azok úgy olyanok, hogy jönnek maguktól, erőszakosan utat törnek benned, akár tetszik neked, akár nem. Ennél sokkal rosszabb álmok is gyötörtek már életemben és gyötörnek a mai napig is. Lehunytam a szemem és beletörődtem áloméletem elkerülhetetlen sorsába. Ütemesen suhogtak a vesszők, élesen csattantak a bőrömön, de fájdalmat nem éreztem. Nem gondoltam semmire, csak hagytam, hogy a dolgok maguktól megtörténjenek. A testem ellazult, az agyam teljesen kiürült. Lebegtem egy számomra ismeretlen világban teljesen, gondtalanul. Belém hasított egy érzés, hogy már nem élek. Valószínűleg meghaltam, amikor beléptem ebbe a pajtaszerű épületbe. Bevillant, hogy nem kaptam levegőt és kívülről láttam, hogy elvágódom. Azt hittem szomorú leszek, bánkódom, amiért itt kellett hagynom mindent, vagy elönt és mindent beborít bennem az önsajnálat. De nem. Furcsa mód egyáltalán nem zavart. Örültem, hogy megszabadultam a testemet gyötrő fájdalmaktól, szinte ujjongtam, hogy a pszichikai kínok, az agyamat zabáló őrület, ennyire távol került tőlem. Egyszerűen boldog voltam és gondtalan. Csupán egyetlen kérdés nem hagyott nyugodni! Mit keresek én a Mennyországban?

Hamar megkaptam a választ. Nem tudom felidézni, hogy mikor fogytak el az ütlegek, mert csak a hiányukat érzékeltem. Felültem, hogy lássam is, ne csak érezzem ezt a csodálatos világot. A meglepetés erejével hatott, hogy ismételten szembe kellett néznem egy vödörnyi jeges vízzel. Pillanatok alatt leomlottak az álomvilág falai. Még el sem múlt az első döbbenet, és már éreztem és hallottam fogaim fülsiketítő vacogását. Azt hittem, rögtön megfagyok! És amit láttam… Ott állt előttem a lógó mellű boszorkány, teljesen meztelen volt, csak egy favödröt lóbált a kezében. Nem tehettem mást, mint egyszerűen tudomásul vettem: mégis csak a pokolra kerültem! Az a gyönyörű érzés csupán átverés volt és most iszom meg a levét mindennek, amit eddigi életem során elkövettem. Rám nézve elég pocsékok a kilátások. Láttam, hogy tátog a banya szája, de semmit sem hallottam abból, hogy mit mond. Hevesen gesztikulált, majd megunva értetlenségemet, lekevert egy bődületesen nagy pofont. Földön kívüli ereje volt ennek az aszott törpének. Csengett a fülem, de a pofontól valamilyen csoda folytán kitisztult a fejem. Sértődötten megráztam magam, nehezen, de eljutott a tudatomig, hogy hol is vagyok valójában. Minden, ami történt velem nem álom volt, köze nem volt a mennyországhoz, de a pokol is távol állt tőle. Nem volt ez más, mint maga a könyörtelen valóság. Alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Szétfeszített a csalódottság. Elkeseredett gyerekként éreztem magam, üvölteni szerettem volna, hogy ezt a játékot is elvették tőlem! De nem csináltam semmit. Mint annyiszor az életemben. Csöndesen beletörődtem. Ültem értetlenül, néztem, hogy meztelen testemen végigcsurog a hideg víz. Megzavarodtam. Nem értettem semmit.

Ekkor kaptam a második pofont! Pillanatok alatt magamhoz térített. Megpróbáltam felállni, de nem volt hozzá erőm. Attól féltem, ha ránehezedek a lábaimra, összecsuklom, mint egy rongybaba, ráadásul még mindig dideregtem a hideg víztől. És akkor megjelent egy újabb vödör vízzel. Elég volt meglátnom, de már éreztem a vele együtt járó fájdalmat és hideget. Nem akartam újból átélni. Egyik percről a másikra elmúlt minden bágyadtság, fájdalom, és még a fogaim vacogása is abbamaradt.

– Mi történt? – Tudtam, hogy iszonyatosan bugyuta egy kérdést tettem fel, de akkor és ott több nem telt tőlem.

– Azt hittem, itt patkol el nekem a szauna házban! – Megragadta a karomat, felrángatott és elindultunk a legtávolabbi sarok felé. – Jöjjön már! Ne kéresse magát! – Még mindig anyaszült meztelen volt. Néztem azt az időtől elhasznált testet, és nem tudtam mit gondoljak róla.

– Másszon bele! – mutatott egy óriási fából készült kádra.

– Nincs az az Isten! – válaszoltam megrettenve a látványtól.

– Másszon már bele, maga szerencsétlen! – Az előttem gőzölgő víz szinte megbénított. Nem akartam bele mászni. Megmakacsoltam magam, mint egy hisztériás gyerek, aki nem akarja megenni vacsorára a spenótot.

– Inkább felöltőznék! – a határozott akaratot sugalló felcsattanás helyett, csak egy vérszegény sóhajtást sikerült kipréselnem magamból.

– Másszon már bele maga szerencsétlen! – kemény volt a hangja sugárzott belőle a határozottság, de egyáltalán nem volt bántó. Mint egy anya, aki neveli, de egyben óvja is a gyermekét. Én legalábbis így képzeltem. Kisgyerekkorom óta nem láttam az anyámat. Meg kellett élnem a felnőtt kort, hogy rájöjjek nem feltétlenül az a normális család, amiben én felcseperedtem. Legnagyobb megdöbbenésemre olyan, számomra ismeretlen fogalmakkal találkoztam, mint a szülői szeretet, a féltés és a támogatás. Apámról már csak egy emlékképem van. Egy irtózatos pofon, amit akkor kaptam tőle, amikor utoljára láttam. Ő igazoltan volt távol az életemből. Meghalt.

Bemásztam a kádba. Bele a forró vízbe, lesz ami lesz alapon. Végül is mit veszíthettem? Leírtak egy életre, alig pár hete szabadultam.

– Jólesik?

– Nagyon!

Nem emlékszem mikor éreztem magam ennyire csodálatosan. Talán soha. Megszűntek a bennem feszülő görcsök, elillantak a forró gőzzel együtt. Itt maradt valami más, nekem jobban tetsző. Az újrakezdés lehetősége. Ezt sem adják majd ingyen, harcolni kell majd érte elég sokat, de miért ne?

Lehetetlen feladat lett volna türtőztetni magam. Pedig igyekeztem, próbálkoztam, de percek alatt rommá dőlt minden kényszeredett erőfeszítésem. Egy kiéhezett állat módjára estem neki az ételnek, két pofára zabáltam az elém rakott ételek sorát. Folyamatosan ürültek előttem a tányérok, de minden üres helyét pillanatok alatt elfoglalta egy ismételt teli. Minden átmenet nélkül vége szakadt az ételek sorának. Kényelmesen hátradőltem, és elégedetten néztem a magam elé. Csak állt velem szemben és mosolygott.

– Egy ilyen vézna emberbe, hogy fér bele ennyi kaja? – Zavarba jöttem ettől az egyszerű kijelentéstől. Csak most tudatosult bennem, hogy meg sem vártam, egyedül faltam be mindent, ő meg, mint egy cseléd, ugrált körülöttem.

– Elnézést! – Habogtam zavartan egy kényszeredettre sikerült mosoly kísértetében.

– Ugyan miért, fiatalember?

– Hát azért… – Mély levegőt vettem, hogy bátorságot gyűjtsek. – Úgy zabáltam, mint egy disznó! Még arra sem voltam képes, hogy megvárjam, míg leül ide mellém, reggelizni. Még egyszer elnézést kérek és kérem, hogy ne haragudjon. Úgy hiszem azt gondoltam… Szóval nem tudom igazán, hogy mit gondoltam, de nem vagyok ekkora bunkó! Általában nem. – Összerezzentem, amikor hangosan felnevetett. Már teljesen elfelejtettem, hogy milyen hangos és önfeledt a vidámsága.

– Ne aggódjon! Én már rég megebédeltem.

– Ebéd?– kiáltottam fel meglepetésemben. – Mennyi az idő?

– Fél kettő felé járhat.

– A francba! – Idegesen ugrottam fel az asztaltól, magammal rántva egy poharat és némi evőeszközt. Legnagyobb megdöbbenésemre a pohár nem tört el pedig a kés és a villa hangosan csörömpölt a kövezeten. Egy ideig bámultam a poharat, majd lehajoltam és mindent visszaraktam az asztalra.

– A pohár a magáé.

– Tessék?

– A pohár a magáé, szerencsét hoz.

– Az az ismeretlen fogalom rám férne.

– Majd indulás előtt becsomagolom.

– Nekem azonnal indulnom kell!

– Így, csupán egy köntösben? – Már megint teljesen hülyének éreztem magam. Nem először a mai nap folyamán. Egyszerűen csak rám jött. Rám jött és röhögnöm kellett. Röhögni mindenen. A múltamon, a szánalmasnak tetsző jelenemen és a láthatatlannak tűnő, állítólagos jövőmön. Nem bírtam abbahagyni. Már fájt. Nem volt ebben semmi boldogság, semmi jókedv. Tele volt groteszk önsajnálattal, félelemmel, kilátástalansággal. Nemrég, talán egy hónapja történt, hogy a pofájába röhögtem a börtönpszichológusnak. Nem volt semmi egetverően nagy bűne szerencsétlen embernek, csak fel akart készíteni a börtön utáni állapotokra. Az önsajnálatra, a félelemre és a kilátástalanságra. Ami jelentkezik mindenkinél, aki vissza akar illeszkedni a kinti világba. Ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy sittes, vagy katona, esetleg rendőr. A te világod és az a másik, ami azon kívül létezik, homlokegyenest különböznek egymástól. Mikor kint voltam, minden egyszerűnek és természetesnek tűnt. Amikor bekerültem, nem voltam hajlandó elfogadni, hogy bármiben is megváltoztam volna. Most újból kint vagyok, és semmi sem ugyanaz, mint volt régen. Semmi!

Visszaültem a székbe és kényelmesen elhelyezkedtem.

– Hallgatlak mama! – Komolyan gondoltam. Kíváncsi voltam mindenre. A sugárzó belső boldogságra, arra a kiegyensúlyozott életfelfogásra, ami belőlem rettentő mód hiányzik.

– Nem tudom, hogy merre sietsz, de egy ebéd utáni kávé és egy egyszerű felöltözés bele kellene, hogy férjen ebbe a nagy rohanásba. Nem ildomos álmosan és ruhátlanul megjeleni az emberek között. Mit fognak gondolni rólam? – Próbált komoly maradni, de az egész arca vigyorgott. Évődött, játszott velem. Nem tehettem mást, fel kellett vennem az elém dobott kesztyűt.

– Ezt pont te mondod?! Ki rohangál meztelenül vadidegen emberek előtt? Nem szégyelled magad? Hogy néz ki ez a te korodban, kedvesem?

– Nincs ezen szégyellni való semmi sem! Egy összeaszott öregasszony már bármit megtehet.

– Fiatalabb korodban is megtettél bármit?

– Igen. Amit csak tudtam! Akkor sem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam, most már nem is számít. Egy aszott öregasszony már mindent megtehet. Bármit, amit csak akar mindenféle következmény nélkül. – Úgy tűnt, mintha az elszalasztott lehetőségeken rágódna.

– Ha úgy érzed, hogy bármit megtehetsz, miért tűröd, hogy így viselkedjenek veled? – Zökkentettem ki az álmodozásból. – Én már rég… (… megöltem volna) – gondoltam tovább a mondatot, de nem fejeztem be. Nem önszántamból! Egyszerűen nem fejezhettem be. Mind a ketten tudtuk, hogy mire gondolok, értelmetlen lett volna még ki is mondani. Az a zöld szem! Azzal a hamiskás mosollyal… Megbabonázza az embert. Mielőtt válaszolt volna már rájöttem! Csupán az idő a kérdés, a mikor!

– Bármi előfordulhat!

2.

Nem megy ki a fejemből a tegnapi nap. Sokat gondolok arra a meggyötört, ráncos, öreg arcra, égszínkék, vidám szemeivel. Még a nevét sem tudom. Valamiért nem számított. Lényegtelenné vált fölösleges skatulyaként hatott volna. Csak pár óra, de mégis úgy érzem, ezer éve ismerjük egymást. Legszívesebben becsomagoltam volna őt is a pohár mellé, hogy mindig velem legyen. Tudom önző dolog, de már most hiányzik. Gyermekkoromban mit nem adtam volna egy ilyen anyáért.

Nem siettem. Pedig szerettem volna már végre hazaérni. Az új otthonomba, amit még eddig egyetlen pillanatra sem láttam. Öt-hat fénykép alapján döntöttem, amiket postán rendeltem meg egy katalógusból. Minden egyebet telefonon bonyolítottam egy ingatlanra szakosodott ügyvédi irodával. Igaz, a végleges papírokat alá kell még írnom és a határidő vészesen közeledik. Hiába furdalta az oldalamat a kíváncsiság, fölöslegesen hajtott az ügyvédi iroda, hogy essünk már túl a papírmunkán, én nem hajtottam jobban az öreg Fordomat. Ha minden jól megy – főleg ez a tragacs – kora délután oda is érhetek. Igaz addig még zötykölődnünk kell jó pár órát, nekem és a kacatjaimnak egyaránt

A rakteret zsúfolásig megpakoltam mindenféle vacakkal. Csupa személyes holmi, sehol egy használati tárgy. Frizsider helyett egy még a jó öreg Fordnál is idősebb, ósdi hintaszék, a televíziót pótolandó, negyvenhárom doboz könyv és el nem olvasott többéves folyóirat, a családi tűzhely melege helyett, törött üvegű bekeretezett fotók. A reményteljes újrakezdés mocskos gátjai. Szellemi fékek, amiktől nem akaródzik szabadulni senki ember fia. Mindenféle észérvekkel győzködöm magam, ez is fölösleges, ennek az ég adta világon semmi haszna, ez az idő elmúlt, felejtsük el, de mégis beraktam mindent. Csupán egy kedves emlékhez fűződő tárgy a régmúltból, másnak jelentéktelen apró kis vacak, súlyban sem nyom sokat, akkor hát hadd jöjjön! Ahogy múlik az idő, egyre nagyobb batyuval hordjuk a múltunk, harminc fölött már kétrét görnyedve rogyadozunk a magunk választotta tetemes súly alatt, és ha már elmúltál negyven, ez a rozoga plató is színültig megtelik. Nesze neked újrakezdés! Máshol, más emberekkel, ugyanazt! És mégis magával ragad a várakozás, terveket szövögetsz az ismeretlenre, álmodozol, hogy mindent elölről kezdhetsz és csak rád vár a boldogság istenasszonya. Tudod, hogy nem igaz, de hátha. Ideológiák gyártásában mindannyian jók vagyunk.

Valahol itt tartottam gondolataimban, amikor egy hangos durranással elszállt a jobb hátsó kerék. Először a döbbenet lett úrrá rajtam, utána jött a riadalom, és miután minden veszély elmúlt, előtört belőlem a féktelen káromkodási özön. Minden eshetőségre felkészültem, még erre is. Volt nálam pótkerékemelő, szerszámkészlet. Büszkén masíroztam a lyukas kerékhez, felvértezve a tárgyak által kölcsönzött optimizmusommal, de nem gondoltam bele, hogy két dologgal nem rendelkezem. Hozzáértéssel és kézügyességgel. Ezen tulajdonságok nélkül iszonyatos szenvedés kerekedhet a legegyszerűbb kerékcseréből is. Ezzel eddig nem voltam tisztában. Elég hamar rájöttem, nem erre fogom alapozni a jövőbeni egzisztenciámat. Éhen halni lehet máshogy is! Több mint két órámba telt a kerék kicserélése. Gondolom ez is egy rekord. Annak az ötéves gyereknek, aki még soha az életében nem látott autót. Könyékig olajosan, levert bütyökkel szálltam vissza az autóba, büszkeség dagasztotta a mellemet, amíg nem néztem rá az órámra. Most tudatosult bennem, hogy mennyi időt elszerencsétlenkedtem egyetlen kerék kicserélésével. Ezt megint elcsesztem! Lehetetlen küldetésre vállalkoznék ezzel a rozzant tragaccsal, ha a megbeszélt időben oda akarnék érni az ügyvédhez. Nem fognak a szívükbe zárni egy újabb módosítás miatt. Nagyon remélem, el akarják adni ezt a házat! Hosszú keresgélés után megtaláltam a mobiltelefonom a kesztyűtartóban, és azonnal hívtam az irodát. Sokáig hagytam kicsengeni minden eredmény nélkül. Kiborítottam mindent a kesztyűtartóból és lázasan kutattam a felgyülemlett szemét között egy névjegykártya után. Mindent elborított az elmúlt napok hordaléka! Mennyire utálom ilyenkor magam! Mindenféle, hülyébbnél hülyébb ideológiákat gyártok magamnak, hogy ezt vagy azt a cetlit, vackot, egyebet, miért őrizgetem, ahelyett, hogy kidobálnám a francba az egészet. Meg is fogadom rendszeresen, hogy soha többé, meg hogy ez nem normális és különben is teljesen értelmetlen dolog, de mihelyt megtaláltam, amit keresek, a feledés homályába vész az összes fogadalom és szentségelés. Ugyanúgy, ahogy most is.

– Trent ügyvédi iroda! Miben állhatunk a rendelkezésére?! – szólt bele egy igéző női hang a telefonba. Ezért imádok telefonálni! Ezekért a sejtelmes hangokért, a csoda lehetőségéért. Ilyenkor szabadon szárnyalhat az ember fantáziája, nem kötik béklyóba a valóság egyértelműségei. A képzeletem csapong, mint gyerekkoromban egy izgalmas könyv olvasása közben. Felemelő érzés. Szabad, tiszta, jókedvet és boldogságot sugalló. Magam előtt látom a nőt, kiről mindig is álmodom, a megfoghatatlan boldogságot, mint érzést, az ereimben lüktetve érzem. A vágy erős! A valóság erősebb!

– Ott van még? Nem hallok semmit!

– Igen, igen! – Habogtam zavartan. – Csak egy pillanatra nem volt megfelelő térerőm. – Mi mást tudtam volna hazudni?! Most mondjam azt, hogy róla álmodozom? Hogy ő álmaim vágya, képzeletem tökéletes asszonya, akit már legalább háromszor gondolatban meztelenre vetkőztettem? Nem hiszem, hogy hinne nekem, és ha mégis, könnyen előfordulhatna, hogy telefonon keresztül leüvölti a fejemet a nyakamról.

– Sylvia Wiltord vagyok, a Trent iroda titkárságának vezetője. Miben segíthetek?

– Elnézést, hogy még be sem mutatkoztam, Brian Taylor vagyok! Nem szeretnék alkalmatlankodni csak azért telefonálok… – Pillanatok alatt kiábrándultam. Elég volt csak a nevemet kiejteni és megfagyott a kezemben a telefon. Messze szálló, tovatűnő, édes álmok.

– Oh, maga az Mr. Taylor?! Már kezdtem rosszul érezni magam, hogy nem hallom a hangját. Most épp milyen agyafúrt mesét álmodott meg, hogy egy kicsivel újból húzhassa az időt?! Elhagyta netán a kedvenc alvós maciját? Esetleg nem találja a tiszta fehérneműit, vagy esetleg Texasig kellett visszarohannia a kedvenc müzliért? Vagy még ennél is nagyobb baj van, kedves Mr. Taylor? – Anyád! Gondoltam, de azért hangosan nem mondtam ki. Minek? Végtére is nem egy főnökösdit játszó titkárnővel állok szerződéses jogviszonyban.

– Nézze, kedves Sylvia! Igyekeztem nyugalmat erőltetni a hangomra, holott majdnem szétrobban a fejem a méregtől. A bal kezemmel olyan erősen szorítottam a kormányt, hogy belefehéredtek az ujjaim. Vettem egy mély levegőt és mindent elkövettem annak érdekében, hogy megmaradjon a hangszínem lágynak és kedvesnek. – Megkérhetném, hogy cinikus véleménynyilvánítás helyett inkább a munkáját végezze? – csicseregtem át az éteren. – Nem kérnék én semmi lehetetlent öntől, semmi olyat, ami meghaladná a képességeit, nekem az is bőven elég, ha kapcsolja a főnökét. – Búgtam kedvesen a telefonba.

– Sajnos nem tehetem!

– Vajon miért, kedves Sylvia? – Hogy dögölnél meg, te beképzelt cafka! Persze ezt sem mondtam ki.

– Jelen pillanatban egy rendkívül fontos ügyféllel tárgyal. Nem ér rá a maga alsógatyáját keresgélni! Sajnálom Mr. Taylor!

– Értem. – Vártam pár másodpercet, mert attól tartottam, hogy telefonon keresztül átharapom a torkát. Hiába próbálkoztam, nem múlt el a késztetés. – Tartanád egy pillanatig a vonalat? – Kiszálltam a kocsiból és hangosan beleüvöltöttem a semmi közepébe. Eredménytelenül. Megismételtem hátha most jobb lesz. Tévedtem, rosszabb lett. Nem maradt más választásom, más taktikát kell, hogy alkalmazzak. Mert ez így nevetséges. Pontosabban, így engem tesznek nevetségessé. Visszaültem és magamhoz vettem a telefont. – Drága Sylvia! – kezdtem halkan. Nem gondoltam volna, hogy ennyi türelem szorult belém. – Arra azért megkérhetném, hogy átadjon egy üzenetet?

– Természetesen Mr. Taylor! Amennyiben nem veszi illetlenségnek, esetleg túlságosan mély bizalmaskodásnak, megkérdezhetném, hogy melyik évszázadban érkezik? – Nem volt nehéz meghallanom, hogy többen röhögnek rajtam a háttérben. Diszkrétnek egyáltalán nem nevezhető női kacajok, röhögésbe fulladó megjegyzések, hangosan felharsanó nyerítések. Azt hittem, nincs tovább! Kész, vége, elszakadt a cérna és lesz, ami lesz. Ehelyett legnagyobb meglepetésemre nyugodt maradtam és kimért.

– Akkor mondhatnám az üzenetet?

– Csak… erre… várunk… Mr... Taylor… – Minden szó külön életet élt. Kicsapongóan jókedvű nevetések szakították meg a szavakat, és amikor a háttérben egy vékonyka női hang felvisított, elfogyott a türelmem.

– Üzenem a főnökének – emeltem fel a hangom vészjóslóan –, hogy emelje fel a dagadt seggét és csoszogjon át a bankjába! Észre fogja venni, hogy a teljes vételár a letéti számlájukon van, már csak a felszabadításhoz szükséges apró formaságok hiányoznak! Amennyiben nem teszik lehetővé, hogy a mai éjszakát a saját otthonomban töltsem, visszalépek az üzlettől és az utolsó tanga bugyit is leperelem magukról! – Tartottam egy kis hatásszünetet, úgy gondoltam szükségük van némi időre, hogy ezt megemésszék, és a vidám jókedv átcsapjon pánikhelyzet okozta kapkodássá. – Feljegyezte, kedves Sylvia?– Nehezen jött vissza a hangja. Hallottam, hogy kikapcsolja a kihangosítót. – Itt van még?– kiabáltam bele a készülékbe.

– Igen, igen, Mr. Taylor! Állunk mindenben a rendelkezésére, és ha tehetünk önért még valamit, esetleg…

– Ne fárassza magát!– Szakítottam félbe nyersen. Nagyjából három óra múlva ott vagyok az irodájukban.

– Segíthetnék még valamit? – Istenem? Még, ezek után? Azon kívül, hogy telefonon keresztül nyilvánosan megaláznak? Mit is kérhetnék vajon?

– Hát…

– Mondja csak bátran!

– Lenne itt még valami!

– Hallgatom Mr. Taylor!

– Rohadjanak meg! – És bontottam a vonalat.

Hülyén éreztem magam. Nagyon hülyén! Csak ültem és bámultam ki a szélvédőn. Nem tudtam rászánni magam, hogy elfordítsam a slusszkulcsot. Kell ez nekem? Biztos, hogy jól döntöttem, amikor ezt a várost választottam? A fene se tudja! De az biztos, ha itt ücsörgök magamban átkozódva, soha sem fog kiderülni. Még hosszú percekig győzködtem magam mire elindultam. Szándékosan lassan hajtottam, nem akartam, hogy az indulataim felülkerekedjenek a józan eszemen, és százhetvennel belefussak egy helyi rendőr ölelő karjaiba. Hogy nyomatékot adjak elkeseredésemnek, keményebben ráléptem a gázpedálra. A motor olyan hangot adott, hogy felállt a szőr a hátamon. Üdvözlünk a valóságban! Valószínűleg ezt sikíthatta a fülembe. Ránéztem az órára és visszavettem a gázból. Ez nem a pár évvel ezelőtt kétüléses sportkocsim, most egy húszéves ronccsal száguldozom. Olyan sebességgel, mint egy jobb bicikli. Ennek is van előnye, védettséget élvezek gyorshajtás ellen.

Alig tettem meg pár kilométert, az előbb említett észbontó sebességgel, mikor megcsörrent a mobilom. Az iménti beszélgetés mély nyomokat hagyott bennem. Egyszerűen csak az anyósülésre hajítottam a készüléket, és most ott kolompolt mellettem. Lelassítottam és megálltam az út szélén. Soha nem telefonálok vezetés közben. Annyi fölösleges halottat láttam ezért, fiatal életeket, akik úgy gondolták, ez csak egy apróság. Tévedtek! Még mindig csöngött. Nem akartam beszélni senkivel, elkezdtem erősen szuggerálni a készüléket, hogy fejezze már be ezt az idétlen hangoskodást. Nem akarta, és akkor előbújt belőlem a kisördög. Mi van akkor, ha fontos? Valami olyan hír, amitől újból visszakapom az előző életemet. Mostanában a saját agyamra megyek. A legegyszerűbb helyzetekben is bepánikolok, döntésképtelenné válok a legegyszerűbb helyzetekben is. Egyszerűen leblokkolok. Tétován nyúltam a telefon után mikor a csörgés abbamaradt. Zavartan húztam vissza a kezem, de éreztem, megkönnyebbültem. Pár másodpercre. Utána mindent elborított a csalódottság. Elszalasztottam egy lehetőséget? Vagy csak nem volt elég kitartó az hívó, de az is lehet, hogy én nem voltam számára annyira fontos, hogy tovább próbálkozzon. Még sok hasonló lehetőség cikázott át az agyamon. Egyik variáció sem tetszett, de nem lepődnék meg túlságosan, ha valamelyik beigazolódna. Az utóbbi időkben elég gyakran előfordul velem, hogy még magamnak sem vagyok fontos. Ezek után mit várhatnék másoktól?! Egy szakadt csotrogány még szakadtabb gazdája. Ez vagyok most. Feldíszítve egy méretes priusszal. Mielőtt túlságosan mélyen belefeledkeztem volna az önsajnálatba, ismételten megcsörren a telefonom. Mint egy kiéhezett ragadozó, úgy vetettem rá magam. Esélyt sem adtam annak a lehetőségnek, hogy a hívó – bármilyen, akár mondvacsinált indoktól vezérelve – meggondolhassa magát.

– Taylor!– szóltam bele türelmetlenül.

– Elnézést, Mr. Taylor, hogy zavarom. Eleonor Trent vagyok! Sajnálattal értesültem arról, hogy nézeteltérése támadt az egyik alkalmazottunkkal. – Kifejezetten idegesített a hangjából áradó fölényesség. Nagyon zavart, hogy eddig teljesen más képet alakítottam ki magamban róla. Öt, talán hat alkalommal beszéltünk egymással, türelmes, kedves, segítőkész ember benyomását keltette. Nyomokban sem lehetett felfedezni a hangjában ezt a lekezelő hanghordozást. Tudtam, hogy nem kellett volna felvennem! Mondta az egyik felem. De felvetted! Riposztozott a másik. Van egy söröm, hogy megint széllel szemben pisálsz. Közölte a harmadik, aki valamikor én voltam. Ilyen sokrétű érdekellentét egy agyban, azt hiszem, a skizofréniát kiröhögöm.

– Amennyiben tudom, hogy ilyen hamar befejezi azt a fontos tárgyalást, tartottam volna a vonalat. Az az igazság, nem szeretek fölösleges költségekkel megterhelni másokat, nem venném a szívemre, ha mások megélhetésével játszadoznék. Ha akarja, visszahívom, nem akarom romlásba dönteni önöket. Nehezen tudom elképzelni, hogy ilyen stílus mellett, rajtam kívül is vannak ügyfeleik. – Kimondottan jól esett. Főleg az, hogy hallottam levegő után kapdos.

– Maga csak ne aggódjon a klienseink számát illetően! – csattant fel a hangja, némi erőgyűjtést követően. – Már negyedszer telefonál, hogy nem a megbeszélt időpontban érkezik! Mégis mit képzel?!Emberek idejével és pénzével szórakozik! Azzal játszadozzon, akivel egyidős! Remélem, érti mire gondolok!– Kezd durvulni a helyzet. Fel kell venni a kesztyűt, különben megnézhetem magam.

– Bizonyos vagyok abban, hogy önnel ellentétben, az én memóriám tökéletes. – Nem szabad hagyni, hogy egy ügyvéd többnek képzelje magát, mint ami valójában. Egy egyszerű bérenc, akit bármikor megvásárolhatsz. Csak a pénztárcád vastagsága dönti el, melyiket választod. – Az előleg átutalásakor abban állapodtunk meg, hogy hozzácsapok még tíz munkaórát, és tételesen elszámolunk a végleges aláírást követően! Ez már rég megtörtént! Talán már el is költötték az egészet! Pedig még a felénél sem tartanak. Akkor kérdezem én… – tartottam egy levegővételnyi szünetet, fokozván a hatást – kettőnk közül ki szórakozik a mások idejével és pénzével?! – Vártam, hogy felháborodik, esetleg elkezd mentegetőzni, de semmi ilyen nem történt. Pontosabban semmi sem történt. Csak a nagy csend volt a válasza másik oldalról. Nem akartam, hogy kínosan hosszúra nyúljon a csend, mert féltem megtörik a lendületem. – Megvettem az idejüket, a tudásukat és a munkájukat! Tételezzük fel, hogy én emlékszem jól, és ha ez így van, elvárom, hogy ennek megfelelően bánjanak velem! – Erre sem reagált. Nem tudtam eldönteni erőt gyűjt egy újabb rohamra, vagy egyszerűen megadja magát és megpróbáljuk normális mederbe terelni ezt a beszélgetést. Az utóbbiban reménykedtem, de hamar csalatkoznom kellett.

– Nem ártana tisztáznunk pár apróságot, mielőtt nagyon belemelegedne!– Szinte megégette a fülemet, annyira sütött belőle a visszafojtott indulat.

– Hallgatom! – A játék végérvényesen elindult, bármi is történjék, most már nincs visszaút.

– Nem nevezném hétköznapi esetnek, a praxisomban még soha nem fordult elő, hogy valaki úgy vásároljon egy házat, hogy meg sem nézte.

– Nem vagyok egy hétköznapi ember, erre még nem gondolt?

– Ne legyen nevetséges! Kapott pár fotót, egy rövidke leírást és kifizetett egy csomó pénzt látatlanba.

– A boxer alsómat is katalógusból rendelem.

– Vicces!

– Akkor miért nem nevet?

– Mert a gatyájánál jobban izgat, hogy miért rúgott fel minden szokásjogot? Semmi bankkölcsön, jelzálog vagy egyéb hitel, egyszerűen csak kiperkálja az egészet úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb