Rokonok

By Pál Sándor Attila

Pál Sándor Attila novellái ismerős különcökről szólnak. Egy több száz éves öregúrról, aki nem tud meghalni, amíg végig nem olvassa gazdag könyvtárát, egy magát gyümölcsfába oltó agronómusról, vagy a falusi bácsiról, aki beleköltözik egy antropológus fejébe. Ismeretlen csodabogarak ők, akikhez mégis van közünk: mint a rokonainkhoz, akikkel csak húsvétkor találkozunk.
A Rokonok történeteiben mindig van egy váratlan csavar. Olvashatunk a jelen és a közeljövő alternatív világairól: ahol kötelezővé teszik az őszinteséget, vagy ahol a néptáncnak minisztériuma van, és a párokat egy férfi és egy robot alkotja. Megtudhatjuk azt is, milyen, ha az évek során egyre jobban kezdünk hasonlítani a kutyánkra, vagy ha reggel a dolgozószobánkban igazi Vasember-páncélt találunk.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Jul 27, 2021
• ISBN: 9789631440973

Book preview

borito

Pál Sándor Attila

Rokonok

Novellák

Magvető Logó

© Pál Sándor Attila, 2021

Én vagyok én, te vagy te.

Ki a szamár, én vagy te? ---------------

Ottlik Géza

Most már mindenre jól emlékszem.

Karinthy Frigyes

Az öreg

Az öreg kinyitotta a szemét. Nem csörgött óra, semmilyen zaj nem verte fel a szoba csöndjét a régi bútorok pattogásán túl. A pár tyúkon, macskán, egy szem kutyán és két malacon meg a kiskerten kívül nem nagyon volt már miért hajnalban kelni, mégis így tett az öreg minden reggel. Nem olyan gazdaság ez már, mint amikor a lovakhoz meg a pulykákhoz, a libákhoz, a birkákhoz, tehenekhez kellett kelni. De kelni kell.

A mellkasához nyúlt. Megizzadt az éjjel megint, rosszul aludt. Régóta rosszul alszik, ha iszik egy kétujjnyit, az se segít. De azért megissza. Kibotorkált a fürdőszobába a vastag csíkos pizsamában. A pizsama hosszú, akár nyár van, akár tél.

Hugyozott. A benti vécét csak ilyenkor használta, nemigen szerette, inkább a budira járt. Bepacsmagolta magát, aztán megborotválkozott a nyeles solingeni pengével. Rendes koma vagyok, igaz-e, mama, mondta mindig az öregasszonynak azelőtt. Az, csak csináljad, papa, mer’ menni kéne.

Egy kis nedves timsót nyomott a két apró, terpeszkedni és áradni kezdő vércsíkra, ahol megvágta magát. Nem szisszent fel. Utána arcszesz, jó bőven, pofozgatta az arcát. Nézte magát. Nem gondolt semmire.

Felhúzta a moslékos szövetnadrágot, a gumicsizmát, egy kardigánt, melyek mind a sárbarna és a mélyzöld közötti skálán helyezkedtek el valahol. Még a sapka, csípős a reggel. Kisétált az udvarra, körülnézett. Intett a postásnak, nem ide jött még, felfele tartott. Bement a kiskonyhába, összekavarta a moslékot a műanyag vödörben, átvitte a darásba. Ott még egy kis táp bele. Ellátta a malacokat, kiengedte a tyúkokat. Felszedte a friss tojást a szalmából. Még meleg a segged, mondta az egyik riadt tyúknak. Levitte a tojást a pincébe, ivott egy korty bort. Felment.

A fémbögrében vizet tett fel a Karancs gáztűzhelyre. Teát csinált, üresen itta, hozzá kis avas szalonna, mert a szalonna úgy jó, ha avas, kis paprika, túró, egy szelet kenyér. Bicskával dolgozott. A reggeli végeztével összesöpörte a viaszkosvászonról a morzsát, a foltos, piros kutyásedénybe szórta.

Bement a szobába. Nagy nyikordulással nyílt a szekrényajtó. Kivette a legfelső, tiszta inget, egy vasalt nadrágot, zakót a vállfáról. Lassan öltözött, többször leült, felállt. Zoknicsere.

Még behozta a postát. Számlák, Petőfi Népe, egy képeslap a Maricáéktól húsvétra. Elkavarodott valahol a postán. Megnézte a falinaptárt. Oda volt írva kék tollal, hogy a busz tíz óra tízkor indul, a vastag kiemelőcsík alatt, ami jelezte, hogy a fiuk éppen éjszakai műszakban dolgozik a telepen. Most ér haza majd Pesten.

Bement a spájzba, a legfelső polcról, a befőttek mögül kiemelt egy bonbont. Azt már a mama nem érte el, oda csak ő tudott fölnyúlni. Még hátrasietett a kertbe, leszedett pár nárciszt. Úgy nézelődött ott hátul, mintha csak idegen helyen járna. Meg-megállt, elnézdegélt a falu széle, a vasút felé. A szomszédban már mozgás. Hál’ isten, visszataláltak a kisfecskék.

Gondosan bezárt mindent maga mögött. Nem nézte meg kétszer, az a mama szokása, ha bezárt valamit, akkor az be volt ügyesen zárva. Hátratett kézzel, szinte csodálkozva indult meg a faluközpont felé. A szajré a műanyag szatyorban. Szövetkabátja a karján, a biztonság kedvéért vitte magával. Lépten-nyomon köszöntötték, szevasz, Jani bácsi, jónapot, Jani bácsi. Visszaköszönt mindenkinek, kinek határozottabban, kinek kissé félszegen, nem mindenkit ismert már meg. Őt ismerték, agronómus volt, sok rokon, barát, volt munkatárs, koma, azok gyerekei, unokái. A mama részéről ugyanezek.

Hol is lakott az? Hánybeli volt az, te? Nem ismerem én azt. Nem tudom én, ki az. Dehogynem tudod, csak elfelejtetted. Na, az lehet. Meséltem én már, amikor villát kért tőlem a koma a tanyán? Mondtad már, papa, sokszor. Örökké mást nem mondhatok, csak azt, amit tudok.

A busz csakugyan pontosan jött. Nemigen voltak rajta, a bejárós iskolások már régen bementek Félegyházára, Majsára tartott csak egy-két öregasszony nagy cekkerrel, lógott ki belőlük a zöld, mint hátrahajló, vékony derekú lányok. A buszsofőr nem köszönt vissza, az öreg gyorsan lehuppant az első szabad helyre, mert amaz egyből akkora gázt adott, hogy esélye sem volt hátrébb botorkálni.

Nézte a tájat, amit valaha úgy ismert, mint a tenyerét. A dűlőket tudta mind, a tanyákat, a Somogyi-tanya, a Bokor-tanya, a Faragó-tanya. Egyet-kettőt ha felismert most, de azokban sem volt biztos. Megváltozott ez a világ, még ez is, ez a kicsi is, ami a mienk volt.

Az öreg szeme le-lekoppant, ahogy elringatta a busz.

Egy jószándékú asszony megkérdezte, hogy hol tetszik leszállni, mire azt mondta, hogy a kórházhoz megy, segített neki az asszony, szólt, mikor kell, a gombot is megnyomta. Köszönte, gyanakodott, hogy talán ismeri, de nem tudta volna megmondani.

A kórház ugyanúgy festett, mint harminc évvel azelőtt, ez megnyugtatta. A folyosón a zöld csempe, a hipószag. Nézegetett körbe, nemigen tudta, merre induljon. Egy elsiető fehér köpenyest szólított volna meg, aki leintette, nem ér rá. Végre egy oldalról feltűnő, kocsit toló nővért kérdezett, merre a belgyógyászat. Második emelet. Csakugyan, mint harminc éve.

Óvatosan felment a lépcsőn, nem mert beszállni a páternoszterbe. A női rész felé kanyarodva minden szobában fekvő, ülő, alvó, csendes öregasszonyok. Köntösben, az ágy szélén vagy hanyatt, az ablak felé fordulva, s mindenütt a vakító fehér ágyneműk. Egy helyről tévéduruzsolás, Walker, a texasi kopó. Végre meglátta az öregasszony ágyát.

Éppen aludt. Mán egy órája kihozták a műtőből, mondta az egyik szomszédasszony, egy vékony, gyűrött arcú, sárgafehér hajú nő. Folyton a fejét tapogatta, zavarhatta a kendő hiánya. Fölébresztheti ám, énszerintem.

Odahúzott egy kopott hokedlit, arra ült rá nagy nehezen. A mama éppen felé fordulva aludt az oldalán. Felállt, elrendezgette a banánokat meg a kekszet a szekrényen, odatette melléjük a virágot és a bonbont. Mire visszafordult, a mama tiszta, nem fakuló kék szemei már őt vizslatták.

Hát csak ezt az inget találtad?

A csók

Tikkasztó, elviselhetetlen nyári meleg volt, június közepe. Ki nem állhatom, az évek során az izzadékonyságom is megnőtt az enyhe túlsúly miatt, ami felpakolódott rám, a szemem pedig fényérzékeny, kora délutánra a szűnni nem akaró napsütéstől kiszárad, könnyezni kezd, ez különösen vezetés közben kellemetlen. És persze mindezeken túl az örök szomjúság, a vízvedelési kényszer, hogy pótoljam, amit kiizzadok és kipisálok egész nap. Estére