Vizen és szárazon

By Frank R. Stockton

Mulatságos és szórakoztató történeteket nyújtunk át Önöknek, amit amerikai humorral fűszerez az elbeszélő. Van itt kótyagos hajóskapitány, tengeri csata, mely mielőtt kibontakozna hamvába hanyatlik egy váratlan békekötés okán. Aztán találkozunk egy dédapa szellemével, aki derék és jólnevelt szellemként teszi helyre szeretett dédunokájának jegyességét. Aztán találkozunk derék hajósokkal, akik kis híján a szárazföldön lelik halálukat. A történetek vizen és szárazon, de többnyire egy-egy hajó fedélzetén játszódnak. Mindezt a századelő stílusában tolmácsolja nekünk a kiváló műfordító, Zigány Árpád.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 29, 2016
• ISBN: 9789633982174

Book preview

Frank R. Stockton

VIZEN ÉS SZÁRAZON

- elbeszélések -

fordította

Zigány Árpád

(1905)

GYULA, 2015

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-398-217-4 EPUB

ISBN 978-963-398-218-1 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2015

a borítón a Great Western nevű, XIX. századi gőzős látható

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

TARTALOM

I. A Landover-Hill nagy lépcső-terrasza

II. A Buller és Podington egyezsége

III. A spanyol meg az amerikai

IV. Matrózkötés

V. Románcz az öszvéres omnibuszban

VI. Az öreg Applejoy szelleme

I.

Landover-Hall nagy lépcső-terrasza

Pár napra megálltam a kis Landover faluban, csupán csak azért, hogy kedvemre gyönyörködhessem a vidék és a természet remek szépségeiben. Mexikóból mentem föl a kis faluba, mert az alföldön már rekkenő volt a hőség s fölötte jól esett, hogy megszakíthatom érdekes, de néha fárasztó és izgalmas utazásaim sorát, mert a pihenésre igazán rászorultam.

Korai nyár volt, mikor a faluba értem s mindjárt ebéd után sétálni indultam, hogy szétnézzek a vidéken. A falu szélén három alakot pillantottam meg egy rácsos ajtó előtt, mely az országútra nyílt. Két asszony meg egy öregebb férfi beszélgettek s úgy látszott, hogy a nők épen búcsúznak a férfitól, mert egyre törülgették a szemüket.

Lassabban mentem az úton, mert nem akartam betolakodni a búcsúzók közé, hogy ne zavarjam utolsó beszélgetésüket; így aztán, mikorra a kapu elé értem, a két asszony már elment, de az öreg még mindig ott állt és szomorúan nézett utánuk.

Benéztem az alacsony kerítés fölött a nagyon szép, bár kissé elhanyagolt kertbe, a hol, némi távolságra, nagy, régi házat láttam az árnyékos fák között. Az öreg kíváncsian mért végig, minta hogy a falusiak szokták az idegeneket, én pedig, örülvén, hogy van kivel beszélgetnem, azonnal szóba álltam vele.

- Ez talán Landover egyik régi családi háza? - kérdeztem tőle.

Az öreg jóképű, derék embernek látszott; szinte fogadni lehetett volna rá, hogy vagy a kertésze, vagy a felügyelője a háznak.

- Nem egyike, uram, hanem az egyetlen egy az egész faluban, - felelte az öreg. - Landover-Hall a neve s a többi házak mind később épültek, mint ez.

- Kié a ház? - kérdeztem kíváncsian.

- Azt bizony nehéz lenne megmondani, - szólt a kertész, furcsán mosolyogva, - noha pár hét múlva talán meg tudnám mondani. A család, a mely benne lakott, meghalt s a ház most mindenestől dobra kerül.

Kezdett érdekelni a dolog és sok mindenfélét kérdeztem az öregtől, a ki nagyon szívesen felelgetett. Így aztán megtudtam, hogy legutóbb egy öreg házaspár lakott a házban. A férj még a múlt esztendőben meghalt, özvegyét pedig most tíz napja temették el. Az örökösök - az elhúnyt öcscse és húga - Coloradóban laknak s mivel soha se látták ezt a házat és nem is igen törődnek vele, azt írták a közjegyzőnek, hogy adassa el, még pedig minél előbb s az árát küldje el nekik.

- És hát most így vagyunk, - sóhajtott az öreg. - A jövő héten megütik a dobot a házban és mindent eladnak a legtöbbet ígérőnek. Először elkótyavetyélik a bútorokat s minden egyebet, a mi a házban van, aztán pedig magára a házra meg a telekre kerül a sor... De attól félek, hogy nem igen akad rá vevő: erre mifelénk mindenkinek megvan a maga háza, ez pedig oly nagy kaszárnya, hogy senkinek se lesz rá kedve.

- Most, persze, senki se lakik benne? - kérdeztem.

Senki, csak én magam, - felelte az öreg. - Az a két asszony, a ki épen most ment el, aszakác3né volt, meg leánya, a szobalány. Amott hátul, abban a kis istállóban, lakik a szerecsen kocsis, a ki a lovakat is, meg a teheneket is gondozza; de ez is elmegy, mihelyt az állatokat eladják: s azt hiszem, magam se igen soká marad-hatok már itt. Soká szolgált ebben a házban? - kérdeztem részvéttel.

- Tíz esztendős se voltam, mikor ide kerültem.

Mindig nagyon szerettem az ódon, régi házakat s ezért megkértem az öreget, hogy mutassa meg ezt is és vezessen körül benne.

- Nem kaptam rá semmi parancsot, hogy megmutathassam, - felelte az öreg; - de mivel úgyis minden eladó, azt hiszem, hogyannál jobb, minél többen látják, hogy mi van benne. Van itt, kérem, igen sok régi bútor, gyertyatartó, meg más egyéb furcsa holmi, amit az idegenek talán szívesen megvesznek. Oh, igen: csak tessék bejönni, uram.

Meg se kisértem elmondani, mily élvezetes volt az az óra, míg végigjártam a házat és a környező kertet. A ház homloka előtt nagy, gyepes tér zöldéit; tágas lépcsőház volt mindjárta bejárás mögött, melynek egyik felén nagykandalló állt, a végéből pedig széles lépcső vitt föl az első emeletre. Fönt, az első emeleten tágas terrasz volt s erről két oldalt vezetett föl egy-egy lépcső a második emeletre.

Ez az első emeleti lépcső-terrasz volt a leg-kedvesebb hely az egész házban. Sohasem láttam oly szép nagy faliórát, mint a minő itt függött, szemben a lépcsővel. A falakon arczképek lógtak s itt-ott néhány vadászjelenet képe, közben pedig róka-fejek és szarvas-agancsok, tetszetőscsoportosításban s alattuk a hely és a kelt, a hol és a mikor a vadakat elejtették.

Erről a lépcső-terraszról nyilt a hosszú szalon s a terem tele volt könyvekkel, régi módi, művészies bútorokkal, sok mindenféle aprósággal és értékes csecsebecsével, úgy, hogy ha rajtam áll, az egész délutánt szívesen ott töltöttem volna, hogy gyönyörködjem bennük. Fönt a második emeleten, ugyanazt a rég divatját múlt, de kényelmes és úrias berendezést találtam, mint az első emeleten, míg a kert, bár látszott, hogy kissé elhanyagolták, szintén gyönyörű volt, százados faóriásaival.

Nem mentem sétálni, mint a hogy szándékom volt. Mielőtt ott hagytam a régi, kedves házat, megkérdeztem a kertésztől a közjegyző nevét, akire az örökösök a ház eladását bízták s hazamenvén szállásomra a fogadóba, egész délutánotthon ültem és gondolkoztam, hogy megvegyem-e az öreg házat, vagy se...

Még alig múltam harmincz éves, elég gazdagvoltam s már annyit utaztam, hogy valósággal bele fáradtam a kóborlásba a világ körül. Gyakran ábrándoztam kényelmes, kedves otthonról, de ezek az ábrándok mind határozatlanok és mulékonyak voltak. Életemben most először láttam oly házat, a mely valóban tetszett és kedves, kényelmes volt: olyan otthont, a hová elégedetten térhettem pihenni, ha elfáradtam, vagy megúntam a világot, sok léhaságával és hiábavalóságával...

Másnap délelőtt mindjárt villás-reggeli után megkerestem Mr. Marchmayt a hivatalában: ő volt az a közjegyző, a kire a Landover-Hall eladását bízták. Sokáig voltam nála s aztán együtt ebédeltünk a fogadóban, estére pedig sürgönyöztünk Coloradóba.

Azt ajánltam, hogy megveszem az egész házat mindenestől, úgy a hogy van s mindjárt kész-pénzben ki is fizetem; az ár pedig, a melyben megalkudtam Mr. Marchmayvel, jóval nagyobb volt, mint a mennyit az örökösök remélhettek, ha csakugyan dobra ütik a házat.

Mondanom se kell, hogy az ajánlatomat azonnal elfogadták s egy hét se telt el azóta, hogy a házat először megnéztem, mikor már egészen és örökre az enyém volt. A szakácsnőt és a szobalányt, a kik sírva váltak meg a régi háztól, visszahívattam és ismét megfogadtam; a szerecsen is megmaradt kocsisnak és tehenesnek, az öreg Flake Róbertet pedig nem csak főkertésznek, hanem a ház gondozójának is kineveztem s egy fiatal kertészlegényt fogadtam melléje.

Még soha se volt oly kellemes nyaram, mint ez, a melyet a régi házban töltöttem, - s még mikor eljött a hűvösebb ősz is, akkor is oly boldog és elégedett voltam az otthonomban, hogy soha, egy perczre se kívánkoztam el a barátságos kandalló mellől, melyben nagy hasábfákkal tüzeltem. Itt szerettem legjobban: a nagy lépcső-terraszon, vagy lent, a lépcsőházban, a kandalló közvetlen szomszédságában.

Volt néhány legény-barátom, a kik el-ellátogattak hozzám, de legtöbbnyire, mégis csak magam laktam a házban. Szerettem ugyan a társaságot és mindig örültem, ha vendégeim jöttek, de azért azt se bántam, ha egyedül voltam: - mert ebben a házban, a régi bútorok és könyvek közt, sohasem unatkoztam.

Végre elkövetkezett a karácsony hete s én még mindig egyedül voltam. Meghívtam egypár régi czimborámat a szent estére, de mindnyájan máshová ígérkeztek már és nem jöhettek. Ekkor azt gondoltam, hogy a faluból és a szomszéd vidékről hivom meg néhány ujabb ismerősömet, - de már evvel is elkéstem. Így aztán mégis csak magam ültem a karácsony-esti ebédhez, ebéd után pedig lementem kedves helyemre, a kandalló mellé s bele bámulva a tűzbe, kényelmesen pipára gyújtottam. A cselédség már mindaludt s a ház oly csöndes és néma volt, mintha rajtam kívül egyetlen egy lakója se lett volna.

A mióta itt laktam ebben az öreg házban, most először kezdtem érezni, hogy egyedül vagyok s önkénytelenül is elmosolyodtam arra a gondolatra, hogy voltaképpen csakis magamon múlik, hogy egyedül vagyok. Sok derék anyát ismertem, a ki szivén hordozta a leánya boldogságát, - s ezt a boldogságát abban látta volna, ha feleségül veszem a leányát, - de, ámbár sorra szedtem mindnyájukat, egyetlen egyet se találtam köztük olyat, a kitől én is remélhettem volna a boldogságot…

Addig-addig tűnődtem és ábrándoztam, míg egyszerre csak a lépcső-terrasz nagy órája lassan kongatni kezdte az időt… Lassan számláltam a harang ütéseit s mikor a tizenkettediket hallottam, önkénytelenül is az órára akartam nézni, hogy valóban éjfél van-e s nem tévesztettem-e el az ütések számát…

De, mielőtt még meggyőződhettem volna erről, meglepetve láttam, hogy nem vagyok egyedül: - a széles lépcső legfelső fokán egy lady állt!

Fölugrottam a székről és elejtettem a pipámat. Szemeim révedezve nézték a váratlan vendéget... Szólni nem birtam, sőt azt hiszem, hogy elállt a lélekzetem is.

A hölgy lassan lefelé jött a lépcsőkön. A kandalló párkányán két magas lámpás állott, úgyhogy világosan láthattam minden mozdulatát. Fiatal, gyönyörű szép nő volt; ó-divatú, elegáns ruhát viselt, a haja pedig oly tornyosán volt megfésülve, mint a hogy dédanyáink idejében divatos volt.

Lassan jött lefelé, egyik lépcsőről a másikra, én pedig lélektelenül bámultam rá, még pedig nem csak a szemeimmel, hanem, mondhatnám a szivemmel is… Soha életemben nem láttam ehhez fogható szépséget!

A hölgy most leért a lépcsőházba és pár lépést tett felém; aztán megállt. Egy pillanatra reám szögezte nagy, mély szemeit s aztán körültekintett. Végig nézett a kandallón, a falakon, a mennyezeten és a padlón. Majd alig láthatómosolygás verőfénye villant át gyönyörű vonásain, mint hogyha tetszett volna neki, hogy itt állhat és körülnézhet.

Én meg azt hittem, hogy álmodom s az ismeretlen hölgy szépsége valósággal megbűvölt. És amint megint közelebb jött néhány lépéssel, a szivemben sarjadt szenvedély erősebb lett, mint magam és feltolakodott az ajkaimra.

- Ha... - dadogtam zavartan.

- Mit: ha? … - kérdezte a hölgy hirtelen.

Összerezzentem a hangjára. Oly édesen, lágyan csengett, mint mikor üveggyöngyöket hullatnak ezüst-tálczára, - de volt a rezgésében valami, a mi a régmúlt idők varázsára emlékeztetett... Olyan volt, mint a régi ruha-szekrény illata, a mit száz évvel ezelőtt zárt be a nagyanya s a ki hirtelen fölnyitja, megüti a lavendula- és a rózsaillat.

- Oh, ha ön igazán élne! - kiáltottam föllázasan.

Elmosolyodott, de nem felelt. Lassan körül-járta a nagy lépcsőházat s egy ízben oly közeljött hozzám, hogy szinte majd hozzám ért. Fölnézett az arczképekre, megállt egy-egy értékesebb csecse-becse előtt és szemmel láthatóan oly nagy örömmel és elégedetten vizsgált mindent, mint én magam, mikor először néztem végig a házat.

Miután az egész lépcsőházat körüljárta, megállt, mintha gondolkoznék. Megijedtem, hogy talán eltűnik s közelebb léptem hozzá, hogy megszólítsam... Azt akartam tőle kérdezni, hogy ha ő volt ennek a háznak az úrnője, - miért jött most ide és mi a kívánsága... de oly szép volt s az én szívem úgy csordúltig volt