Prudence kisasszony
()
About this ebook
Related to Prudence kisasszony
Related ebooks
A különc Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsSzolgák országa: Válogatott elbeszélések Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA bécsi országút Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsKét élet Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsBorzalmak városa Rating: 5 out of 5 stars5/5A sötét világ Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA soanai eretnek Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA fekete kísértet Rating: 4 out of 5 stars4/5Timár Virgil fia Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA balatoni utazás vége Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsFüst Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA megriadt hölgy esete Rating: 4 out of 5 stars4/5A hajó királynője Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA kandúr Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsVizen és szárazon Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA szegénység útja - Egy ember, aki mindent tud Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsZsugori néne Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsAndráscsik örököse Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA jegyesek II. kötet Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsEgy régi gavallér emlékei Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsVörös és fehér Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsMagyar alakok Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA mester Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsÓ, kedves Kolozsvár! Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsHarc a szerelemért Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsAz ezüst kecske Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsTavaszi vizek Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsIkrek Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsNagy magyarok élete Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsFelfordult világ Rating: 0 out of 5 stars0 ratings
Related categories
Reviews for Prudence kisasszony
0 ratings0 reviews
Book preview
Prudence kisasszony - Thomas Bailly Aldrich
Thomas Bailey Aldrich
PRUDENCE KISASSZONY
fordította
Telekes Béla
BUDAÖRS, 2020
DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ
www.digi-book.hu
ISBN 978-963-474-961-5 EPUB
ISBN 978-963-474-962-2 MOBI
© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2020
a mű eredeti címe:
Prudence Parfley
első kiadás: 1874
Az elektronikus kiadás az 1911. évi
magyar nyelvű kiadás alapján készült
A borító Frederic Remington (1861 – 1909)
The old stage coach of the Plains
című festménye részletének felhasználásával készült
Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései
Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.
1.
Wibird Hawkins tiszteletes úr igen szerencsétlennek érezte magát. És szerencsétlensége egyáltalában nem anyagias természetű volt; hiszen azokon a kincseken kívül, amelyek a kegyeséletű férfiú számára a mennyországban halmozódtak fel, a jó ember Rivermouth három legszebb házát is a magáénak mondhatta. Házi perpatvarról sem lehetett szó, hiszen Hawkinsné tiszteletes asszony ezt a szép világot már jó egynegyed évszázaddal ezelőtt örökre elhagyta. A tiszteletes úr bánata olyanfajta volt, amilyen azé a színészé szokott lenni, aki eljátszotta már szerepét, de még mindig a színpadon szeretne maradni, - kárára azoknak a fiatal, tüzes tehetségeknek, akik végre már hozzá akarnak jutni a maguk szerepe eljátszásához s meg akarják mutatni a maguk művészetét A boldogtalan aggastyán sehogy sem veszi észre, nem bírja belátni, hogy a szín változott, s hogy közben húsz, harminc vagy negyven esztendő suhant tova. Hawkins tiszteletes úr ugyanis telek és nyarak nagy során játszotta szerepét hol többé, hol kevésbé figyelmes közönség előtt, - mégpedig oly ügyesen, hogy a tekintetes hitközség a maga hitközségi mivoltának teljességében megunta már ezt a játékot, s tovább egyáltalában nem óhajtotta Hawkins atya áldásával kereszteltetni, eskettetni s temettetni magát. Más szóval: Hawkins atya kedves hívei meg akartak szabadulni tőle, - ő pedig, nos, ő ezt csak azon a napon vette észre, amikor a gyülekezet elöljáróságának legidősebbjei megjelentek az ódon paplak számtalan pókhálóval ékes irodájában, hogy ennek a tisztelgő látogatásuknak alkalmával a szóbeszéd során valamiképp ráeszméltessék, mennyire idején való volna már a lelkészi tevékenység buzgó gyakorlásától visszavonulnia. Még akkor sem értette meg a helyzetét mindjárt. Ó, hogy az Úr szőlőjét ő épp akkor hagyja el, amikor tapasztaltsága a legbölcsességesebbé érlelődött, - valóban ilyesmit komolyan csak nem akarhatnak!
Látogatói végül is kénytelenek voltak a legteljesebb félreérthetetlenség módján megmondani néki, miről van szó. Lehetetlen volt a csapást, amelynek rámérése végett hozzájöttek, a legcsekélyebb mértékben is enyhíteniük. A szegény aggastyán ekkor, amint végre megértette, micsoda hajmeresztő követelést intéznek hozzá, lehorgasztotta fejét, kiterjesztette kezét a két presbiter fölé, mint amikor áldást szokott osztani s aztán sarkon fordult és állát mellébe szegve visszavonult szomszédos könyvtárszobájába, amelyet körös-körül, fel egészen a mennyezetig teológiai művek egymásra rakott könyvrétegei béleltek, a fogadószobája közepén kínos zavarban álldogáló két presbitert szó nélkül faképnél hagyva.
2.
Feleségének halála óta, tehát huszonöt esztendeje már, Hawkins tiszteletes úr megszakítás nélkül ugyanabban az ütött-kopott házikóban lakott, jő messze künn, a Patkó utca végén.
Önkéntelenül is mindenki azt kérdezte, hogyan szánhatta rá magát Hawkins tiszteletes úr ilyesmire, hogy a pleasant streeti pompás házát odahagyja és itt lakjék ebben a rozzant kunyhóiban, ilyen magányos utcának legvégén. Csak gazdasszonya, Salome Pinder tudta az okát.
- Tejben-vajban fürödhetnénk, ha akarnánk - mondta egyszer egyik komaasszonyának. - A tiszteletes úr gazdag és községünk szegényei bizony nem panaszkodhatnak. Ahelyett, hogy önmaga mennél jobban élne, özvegyek és árvák istápolására költekezik.
Miközben a két presbiter a tiszteletessel tárgyalt, Salome különös nyugtalanságtól zaklatottan ténfergett ide-oda mindazokban a szobákban, amelyek az ő rendelkezésére álltak. Kevés olyan esemény játszódott le a lelkészi hivatalban, amiről ő ne tudott volna. Nem, mintha kulcslyukon leskelődött volna Salome, - ments Isten! De a szobák oly kicsinyek voltak és a falak oly vékonyak. Most pedig a könyvtárszoba ajtaja félig még nyitva állt s Salome valóban nem tehetett róla, ha a tárgyalás egy-egy részlete időközönként fülébe akadt. Már jóval előbb, mintsem a két látogató elment, tudta Salome, mi történt. S ez az esemény annyira megdöbbentette, hogy a presbiterek kikíséréséről is megfeledkezett, teljesen rájuk bízta, faképnél hagyottságukból hogyan, merre koszolódjanak ki. Az is jókora időbe telt, míg végül annyi ereje volt, hogy odacammogjon a könyvtárszoba ajtajához s bepillantson. A tiszteletes nem volt ott. Salome a könyvtárszobából nyíló másik szoba ajtajához sietett, megnyomta a kilincsét, az ajtó zárva volt. Salome ismételten is szólította Hawkins atyát, de feleletet nem kapott. Kisvártatva mégis kiszólt a tiszteletes: szelíd, nyugodt hangon kérte, ménjen csak dolgára, ő most kis ideig még el van foglalva, aztán majd fölkeresi, úgyis mondani akar néki valamit. De Salome nem ment el; beleroskadt az egyik székbe, kezét ölében egybekulcsolta, úgy várt, várt ott szótlanul - s olyan szánalomraméltó alaknak látszott, amilyen talán még a tiszteleti úr sem lehetett odaát, az ajtó másik oldalán túl.
Már csaknem egészen besötétedett, amikor a kertajtó éles csettenése és a kavicsos úton gyors, könnyű lépések nesze törte meg a csöndet. Salome gyorsan fölkelt és épp abban a pillanatban érkezett a ház benyílójába, amikor valaki átlépte a küszöböt. Leány volt, tizenkilenc-húszéves lehetett, de ahogy haját a friss májusi szél a homlokára lendítette, még fiatalabbnak látszott. Egyik kezében szalmakalapját fogta, amelyet a szél billenthetett le fejéről, a másikkal dús, barna haját simította vissza.
A leányka nem volt szépség a szó közönséges értelmében, de egész lényén valami varázs áradt el, olyan, amelyet az ember sohasem felejthet el.
- Ó, Prudence kisasszony, hát maga az, édesem? - fogadta Salome. - Jöjjön be gyorsan és szóljon be a tiszteletes úrhoz; szegény nagyon búsul valamin.
- Épp attól féltem, Salome. De hol van hát? - kérdezte a fiatal leány s benyitott a könyvtárszobába. Meglepődött, hogy Hawkins atyát nem találja ott.
- Bezárkózott a kis szobájába - súgta Salome.
- Bezárkózott?
- Be. Mindjárt, amint az a két nyomorult presbiter elment; jó két órája már.
- De így hátha alkalmatlan is volna most neki a látogatásom; mit gondol Salome?
- Lehet, - de sebaj. Csak szóljon be hozzá, beszélgessen vele kicsit.
- Ha azt hiszi, Salome, hogy jó lesz...
- Azt hiszem, szivecském.
- Nagyon különös… Ez a bezárkózás!...
És Prudence Palfrey kisasszony végigsurrant a könyvtárszobában a másik ajtóhoz s halkan kopogtatott.
3.
Azok sorában, akik Hawkins atya eltávolításán a legbuzgóbban dolgoztak, igen jelentősen vette ki részét ebből a munkából Ralph Dent úr, aki valamikor sörfőző volt, nagy vagyont szerzett s Rivermouthban igen befolyásos személyiséggé tekintélyesedett. A vasárnapi istentiszteleteken mindig ott ült a templomi székében; de teljesen mindegy volt néki, hogy Hawkins atya szentbeszédje rövid-e vagy hosszú, ragyogóan érdekes-e, vagy szürkén unalmas, ő a szentbeszéd alatt mindig elaludt.
Bizonyos okok miatt, amelyeknek elbírálására az olvasó hamarosan alkalmat fog találni, Dent úr nem viseltetett különösebb nagyrabecsüléssel Hawkins atya iránt.
Dent úr, aki eléggé gyakran szokott volt ellátogatni New Yorkba, ott bizonyos James Dillinghammel ismerkedett meg; ez a gazdag fiatal férfiú, aki számos előkelő családot említett rokonságául, a déli államok arisztokráciája köréből ismerteket, akkor egészsége érdekében levegőváltozás végett utazgatott az északi területeken.
Dillingham úr annak idején a papi pályára készült, de betegeskedése és minduntalan utazgatásra vágyakozó természete nem engedték meg, hogy valahol megtelepedjék s papi hivatásának éljen.
A két férfi nagy hirtelen összebarátkozott a nagy korkülönbség ellenére is; Dillingham úr ugyanis alig huszonnyolc éves volt, Dent úr pedig életének már ötvenedik esztendejét taposta.
Dent úr agyán villámként lobbant végig a gondolat, hogy íme ezt a férfiút kellene megnyerni a rivermouthi hitközség élére. Fiatal, gazdag ember, előkelő származású, rendkívül kellemes modorú, - micsoda főnyereménye lenne ez a pap a rivermouthi társadalomnak! Az első tapogatózó példálózgatásokat, amelyekkel Dent úr a barátját megkörnyékezte, ez meglehetősen hűvösen fogadta. De amikor Dent újra és újra, egyre nyomatékosabban tette szóvá az ügyet, sikerült ezt végül a fiatalember érdeklődésébe belekapcsolnia s amikor aztán haza kellett utaznia, már majdnem végleges ígéretet kapott. Rivermouth-ban azonnal