Ikrek

By Török Gyula

"A legszebb és leggazdagabb ígéret volt mai irodalmunkban" írta róla Juhász Gyula 1918-ban, sírbeszédében. Török Gyulának mindössze 12 év adatott meg az írásra, ám ebben a rövid időben írásaiban "személyesnek és történelminek, lélektaninak és társadalminak olyan egysége jön létre, hogy annak példájához és ábrázolási vívmányához a magyar regény még bátran folyamodhat - írta róla Sőtér István. Az Ikrek szereplői a korabeli honi felső tízezer tagjai közül lépnek a regénybe. Vidéki kastély vendégszerető ebédlőjében, boltíves folyosóin, esti kerti sétákon és hegyi kirándulásokon szövődik a ház dúsgazdag úrnője, a sugárzóan szép fiatal özvegy és a Komoróczy-testvérpár könnyed flörtnek induló szerelmi háromszög-története, és innen rajzik tragédiába: a fiatalasszony nem képes az ikrek közt választani, az ikrek pedig nem képesek lemondani. Egy valódi egzisztencialista dráma színpadát ácsolják meg a regényben.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Oct 5, 2018
• ISBN: 9789634744221

Book preview

Török Gyula

IKREK

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-422-1 EPUB

ISBN 978-963-474-423-8 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

első kiadás: 1918

a borító Carlo Wostry (1865 - 1943) The Suitor

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

1

A szelíd hajlású domb hátán, élettől duzzadó és virágzó fák között ház állott.

A vidéken, amerre körös-körül el lehetett látni a dombtetőről, kastélynak nevezték ezt az épületet. Pedig csak egyszerű, régi ház volt, sok hatalmas, bolthajtásos szobával, széles, oszlopos ámbitussal, hűs, mély pincével, kettős, piros tetővel, szörnyű nagy cserépkályhákkal és méltóságteljes biztonsággal terpeszkedő bútorokkal. Egyszerű, régi ház, amelyet egy régen letűnt kényelemszerető család hagyott itt.

Messze, egy öreg hegy mögött éppen alászállóban volt a nap. Sugarai már nem érték a boltíves folyosó zömök oszlopait, csak a piros tető barátságos, meleg színét élesztgették még, és vakítóan csillantak meg a galambok fehér szárnyán. A virágoskertben, a parkban teljes volt a csend, csak egy távoli szobából hallatszott a beszélgetés és nevetgélés egybevegyülő zaja. A kertre nyíló nagy ablakon át pedig elhalóan, majd újra felbuzdulva szállt egy zongora szava. Valaki gyakorlatozott a nagy szoba homályos mélyén, és a zongora úgy szólt ujjai alatt, mint egy agyonkínzott nagy állat, amely nem sírhatja végig keservét, és amelynek mégis mindig újra kell kezdeni a zokogást.

A széles folyosón egy asszony állott, és fél karral átölelte az egyik fehér oszlopot. Fiatal volt, de korát nem lehetett volna könnyen megállapítani. Azok közé tartozott, akiket huszonöt évesnek és harmincöt esztendősnek is joggal nézhet a kevéssé figyelmes szemlélő. Pedig a szelíd szomorúságon kívül éppen az ifjúi kor hamvassága aranyozta be egész lényét. Hamvas volt vörösbarna lágy haja, tiszta homloka, finom arca, kissé hosszúkás álla, szempillája, pihés nyaka és különös, zöldeskék szeme tekintete is. Az alkonyi óra varázsa, amelytől nehezen szabadulnak meg a zordon kedélyek is, reászállott szívére, és önkéntelenül követte a zongora szavát halk dúdolással. Szeme a bokrok között kanyargó távoli út szürke szalagján révedezett. Az úton tehéncsorda ballagott a hegy alatti kis falu felé, és birkanyáj vert fel könnyű port. Azután megint szelíd nyugalom szállt az egész környékre, csak a por meg a mélyebb helyek párafátyla húzódott a bokrok felé.

Végül az egyik fordulónál kétlovas kocsi tűnt elő.

Az asszony abbahagyta a dúdolást, finom tenyere ernyőjét szeméhez illesztette, könnyű kis sóhaj hagyta el ajkát. Néhány pillanatig állott így, majd megfordult, és friss léptekkel, üde mozgással végigment a folyosón.

Abba a szobába lépett be, amely felől beszélgetés és nevetés zaja hallatszott.

A régi szalon párnás bútorain, öblös karosszékein sokan üldögéltek keresztbe tett lábakkal, hátradűlve, társalogva vagy elmélázva. Lehettek vagy húszán különféle korú férfiak és hölgyek vegyesen. Valamennyien a hamvas arcú asszony vendégei voltak, akik eljöttek ide, a Mátra aljára, ebbe a szelíd és elragadó zugba, hogy néhány hetet, vagy akár egy-két hónapot itt töltsenek egyszerű, szinte gyermekes örömeiknek áldozva. Akadt közöttük egy ismert író, egy zongoraművész, énekesnő, szobrász, nagyvilági hölgy, gavallér, és a furcsa találkozót a jobb társaság egypár tagja, néhány fiatal leány egészítette ki.

Mikor a háziasszony alakja megjelent az ajtóban, hirtelen elhallgatott a zűrzavaros beszélgetés. Az író, aki körül legtöbben ültek, fölemelkedett, szertartásosan meghajolt.

- Nagyasszonyunk - mondta tréfás hanghordozással -, sokáig nélkülöztük jelenléte balzsamát, talán csak nem a diner alantas gondjai vonták el körünkből?

Ugyanekkor az énekesnő is fuvolázni kezdett a másik sarokból:

- Margitkám, ne feledje, hogy mi magáért jöttünk ebbe a bagolyvárba... a nagy írót és a nagy muzsikust Pesten is láthatom mindennap.

A társaságon vidám mosolygás futott át, az író mondani készült valamit az opera és az énekesnő viszonyáról, de azután legyintett a kezével, mint a lusta emberek. Különben is a háziasszony tréfásan kitárta a karjait.

- Békességet kérek - mondta vidáman, és ebben a pillanatban eltűnt a szomorúság árnya az arcáról -, a verandáról lestem az utolsó vendégeinket, és örömmel jelenthetem, hogy a két Komoróczy hintója tíz perc múlva átrobog a felvonóhídon, egyszóval rögtön vacsorázunk.

Taps, általános helyeslés és vidámság követte ezeket a szavakat. A csevegés megint erőre kapott, és a háziasszony is leült az egyik csoport közelében. Elégedetten nézett szét vendégein, aztán mert hiába keresett egy kedves fejet, odafordult az énekesnőhöz:

- Hol van Pirike?

- Pirike? - mondta a szénfekete hajú hölgy emelt hangon, és a zongoraművész felé tekintett -, gyakorlatozik... kedvében akar járni a művész úrnak! Moll Kázmér úr valósággal veszedelme a fiatal lányoknak.

A zongoraművész magas, nagy orrú ember volt, akinek fiatal kora dacára is csaknem a tarkójáig kopaszon siklott le a homloka. Volt neki rendes neve is, de lágy modoráért Moll Kázmérnak keresztelték el. A mostani váratlan támadásra zavarba jött a kopasz férfi, és pirulva mondott olyasvalamit, hogy ő nem tehet róla.

- Nagyon rossz kedve van, kedves Elza - hebegte, és tekintetét alázatosan függesztette Margit asszonyra -, ugye nagyasszonyom, ez szabályainkba ütközik...

Az üde arcú nagyasszony megfenyegette az ujjával az énekesnőt, reámosolygott Moll Kázmérra, aztán odalépett ahhoz a csoporthoz, amely ismét összeverődött az író körül. A híres ember, akinek a legjobb színházak mutatták be darabjait, híres volt a szépségéről is. Erős vállain heroikus fejet hordozott, és kissé kövér arcán az unottság, fanyarság, sok száz füstben és hiábavalóságban eltöltött éjszaka petyhüdtsége keveredett ideges érzékenységével, szeme mély és átható villanásával, szájszögletei rejtőző gunyorosságával. Ritkán beszélt őszintén, és ha mégis megesett, hogy szíve szerint mondott valamit, hallgatói mindannyiszor azt hitték, hogy tréfálkozik velük.

A társaság éppen egy ilyen őszinteségi nyilatkozatot élvezett.

Egy hatalmas szőke asszony, egy pesti ügyvéd szép felesége adta fel a kérdést:

- Mondja, kedves Báróczi, az ilyen cinikus urak is tudnak őszintén szeretni?

Az író szeme kutatva futott végig a társaságon, és végül Margiton pihent meg.

- Én ugyan nem tartom magam cinikusnak - mondta -, mert nincsenek is cinikus emberek, csak olyanok, akik cinikusnak tettetik magukat, mégis, azt hiszem, hogy a legsötétebb uraknál is előfordul az a nehéz betegség, amelyre az imént tetszett hivatkozni. És minél sötétebb az ember kedélye, minél kevélyebb a beteg, annál súlyosabb a betegség. Én emlékszem egy szegény írótársamra, aki olyan kegyetlenül szenvedett a szerelemtől, hogy a párnáit rágta. Az egyetlen jó tanács tehát, amit felebarátaimnak adhatok, az, hogy legyünk egészen őszinték. Valljuk be titkos betegségünket orvosunknak vagy illetékes orvosnőnknek.

- Úgy van! - kiáltotta hirtelen Páfrány Elza, az énekesnő, és lopva egy Juhász nevű ifjúra tekintett, aki zavarában lesütötte a szemét.

- De nem is erről akartam előadást tartani, kedves hallgatóim - folytatta az író -, hanem magáról a szerelem lényegéről. Ma délelőtt kezembe került egy újság, és az újságban egy ostoba kritikát olvastam. Ez ugyan fölösleges megjelölés, mert a kritikák java része ostoba. Én tudniillik csak azt a kritikát tartom jónak és okosnak, amelyiknek a legkevesebb köze van a könyvhöz vagy a darabhoz, a kritika legyen önálló műfaj, különben unalmas... De bocsánatot kérek az elkalandozásért, miről is beszéltünk...? Igen, igen, azt mondja az én derék kritikusom, hogy a regény, amelyről írt, azért nem jó, mert nincsen benne kifejtve, méltóztatik ezt érteni, kifejtve, hogy a tiszteletre méltó hős miért szerelmes az egyszerű hivatalnoklányba. Azt hiszem, hogy ez a legnagyobb igazságtalanság az íróval szemben. És az ostoba tétel félrevezette az írókat is. Valamennyi kétségbeesetten igyekszik kifejteni, valósággal kifejteni, hogy Jancsi miért szerelmes Juliskába. Azért - írják -, mert Juliskának üde volt az arca, mint az őszibarack, bársonyos ragyogású a szeme, aranyfolyam a haja, termete a szarvasünőére emlékeztet, piskótalábai vannak és így tovább... de azt elfelejtik, hogy miután egy városban legalább néhány tucat olyan leány van, akire ez a sok dicséret ráillik, tehát Jancsinak válogatás nélkül mindet kellene szeretnie. Tehát mint sejteni is méltóztatnak, a szerelemnek nem ezek a dolgok adják meg a lényegét. Én egyszer szerelmes voltam egy leányba, aki kancsított. Sőt azt hittem, hogy csak azért szeretem, mert imádatra méltóan szabálytalan volt a szeme. És mégis, a többi ferde tekintetű hölgyekért nem rajongtam. De továbbmegyek, ha nem untatom önöket. Dacára gyógyíthatatlan lustaságomnak, a jelen pillanatban is szerelmes vagyok. Az a hölgy, akit szeretek, ebben a társaságban van. Annyit elárulhatok, hogy a tekintete bársonyosan hamvas, az arca olyan, mint az őszibarack, a haja a leglágyabb selyem, az ajka üde piros, és ha egyedül van - sikerült meglesnem... -, szelíden szomorú... Nos, hát ez a leírás legalábbis hat-hét hölgyre illik ebben a házban, és én mégis csak egyet szeretek közülük, olyan őszintén és olyan igazán, ahogyan egy ilyen öreg, fáradt gazember csak szeretni tud...

Elhallgatott. Szemét lopva Margitra emelte ismét, aztán, mint aki hirtelen megbánt valamit, egy szempillantás alatt magára öltötte szokott lusta, unott, fanyar külsejét, úgy, ahogy az ember az esőköpenyét szokta fölrántani.

A szép ügyvédné fölsóhajtott:

- Milyen szellemes ember maga! - mondta, és biztos volt benne, hogy az öreg, fáradt gazember őt szereti.

Margit úgy tett, mintha semmit se vett volna észre, és mosolyogva emelte fel a kezét.

- Kedveseim - nevetett azt hiszem, hogy elég nagylelkű voltam, megengedtem, hogy bölcs barátunk előadást tartson a szerelemről. De figyelmeztetnem kell benneteket, hogy szabályaink értelmében nem szabad szerelmesnek lennetek. Ne feledjétek el, hogy itt valamennyien testvérek vagyunk...

Könnyű nevetés, néhány megjegyzés hallatszott, aztán röviden, keményen kopogtattak az ajtón.

- Tessék! - csendült meg egy fél tucat női hang, és vastagabb férfihangokat is lehetett hallani. - Gyertek be! Siessetek, mert vacsorázni akarunk!

Az ajtó kinyílt, és két magas, karcsú fiatalember lépett be.

- A Komoróczy fiúk! - mondta a háziasszony szertartásosan. - Isten hozta az urakat szerény hajlékunkba...

A fiatalemberek meghajoltak, és ebben a pillanatban az elfojthatatlan csodálkozás némasága kerítette hatalmába az egész furcsa társaságot. Csak az író szólt félhalkan néhány szót:

- Óriási... pompás kölykök.

Sötétszürke ruhát, ugyanolyan finom mintájú színes inget, sötétlila pillangó formájú nyakkendőt, erős fekete félcipőt viseltek mind a ketten. Egyforma magasak voltak, válluk vonala hajszálnyira egyezett, arcuk egyazon fénykép két másolata, hajuk baloldalt szétválasztva ugyanúgy simul erős homlokukra, szemük sötét búzakék, bőrük a barnának és pirosnak kedves keveréke, fogaik fehéren csillognak, a mosolyuk is ugyanaz.

Az egyik jobbra lép, a másik bal felé tart, de a lépésük, a hajlékonyságuk is megrendítően hasonlít. Nem néznek egymásra, de azért egyformán hajladoznak, egyforma tartózkodással nyújtják karcsú barna kezüket, és a csalódás kedvéért ugyanazt a karneolos pecsétgyűrűt viselik a középső ujjukon.

- Péter! - mondja az egyik, és a lágy, nyugodt hang, mintha egyazon torokból eredne, megismétli a szoba túlsó felében - Pál!

A fiatalemberek szokva voltak az ilyenfajta csodálkozásokhoz, és odaszegődtek egy-egy csoporthoz, mosolyogva ültek le, és igyekeztek beleolvadni a társalgás folyamába. A beszélgetés könnyen megindult, a hölgyek érdeklődve fordultak a jövevények felé: - Borzasztó kedves - szólt az ügyvédné -, nagyon kedves lehet, ha két ember így hasonlít egymáshoz. Ugye hogy ikrek?

- Igen, egy órában születtünk... bár Péter harminc perccel idősebb.

- Egyszerre van a születésnapjuk...

- Természetesen... sőt, a névnapunk is: Péter és Pálkor.

- Roppant helyes dolog...

Így hangzottak a kérdések, és az ikrek nyugodtan, kissé fáradtan feleltek, kötelességszerűen, mint a tanító szokott az ezerszer megszokott érdeklődésre.

A hirtelen fölpattant ajtón át most egy fiatal leány surrant be ideges, gyors mozgással.

- Jó estét! - mondta csilingelő hangon, és megrázta borzas fejét.

- Pirike! Pirike! - kiáltották minden oldalról -, két új gavallérod érkezett!

Az ikrek felemelkedtek, a vékony kislány felé léptek. Pirike összecsapta a tenyerét, és szelesen hadarta:

- Szent isten, milyen egyformák! És sohasem tévesztik össze egymást?

Mikor kibökte, már észrevette, hogy csacsiságot mondott. Elpirult, de hiába, a kacagás harsogva kelt életre minden oldalról. Szerencsére ebben a pillanatban kitárult az ajtó, és vacsorázni hívták az egész társaságot.

A két Komoróczy Pirikét fogta karon két oldalról, és a kislány boldogan lépegetett köztük. Nyomban utánuk haladt az író meg az énekesnő.

- No - mondta Elza az ikrek felé mutatva -, mit szól ehhez a két fiúhoz? Fenntartja az egyforma emberekről szóló elméletét?

- Egy kicsit zavarban vagyok - mosolygott a férfi -, különben ebben az esetben a hölgyeket illeti a döntés. Melyiket