A világverő: Világverő Mátyás király 1.

By Jankovich Ferenc

Mátyás király neve egyet jelentett az igazsággal, s ma is így él népünk emlékezetében. De a kortárs humanistáktól, majd Zrínyitől Ady Endréig sok kiváló írónkat foglalkoztatta rendkívüli egyénisége. Jankovich Ferenc, az ismert költő és író regényben elevenítette meg történelmünk e legendás alakját és korát.
Hunyadi Mátyás királlyá választásával már a regény elején magasra csapnak az események. A főurak, bárók egy cselszövő csoportjával szemben – mintha a földből nőttek volna ki – ott dübörög, heveskedik a végre szóhoz jutó köznemesség rengetege, s zajongásuk egybeolvad a pesti utcagyerekek lármájával. A későbbiek során színesen kavargó képekben elevenednek meg előttünk a cseh hadjárat epizódjai, a Vitéz János körüli összeesküvés bonyodalmai s a törökök elleni szabácsi diadal. A véres és komoly események mögött bontakozik ki Borbála, a boroszlói polgárleány és Mátyás romantikus szerelme.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633744628

Book preview

JANKOVICH FERENC

VILÁGVERŐ MÁTYÁS KIRÁLY

A VILÁGVERŐ

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó 1971

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-462-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Jankovich Ferenc jogutódja

„Leáldozott napot felhozni az égre,

Lobbanó villámot vetni festett képre,

Csillagvilág közül vezér fényt kinézni:

Könnyebb, mint Hunyadi Mátyást felidézni.

– Szem, amely meglásson; szív, mely átérezzen;

Kéz, mely rólad írva, közbe meg nem rezzen:

Kinek van adatva? – Volt, aki tehette:

,Arany’ volt maga is. – El van már temetve."

(Jókai Mór Mátyás király kolozsvári szülőháza

emléktáblájának leleplezése alkalmából, 1902.)

Szokatlan a palotán, mikor márciusi villámlás, mennydörgés költi fel álmából a királyt… Ez ám a jó ébresztő zene! Talpra, felségem-uram, talpra hát… Ágyból ki, köpenyt, papucsot fel; nem kell hozzá segítség… De azért vigyázat! és csak óvatosan a lépésekkel, felséges szép papucsainkban, mert a sűrűn leteregetett tigris-, medve- és tevebőr szőnyegek némelyike könnyen megcsuszamlik a láb alatt; sima a padló, tarka kockái ólommáztól fényesek.

Kipattant az ágyból, gyors mozdulattal magára kapkod ezt-azt… Középtermetű, fejes, oroszlánsörényes és hosszú derekú ember. Alsóteste rövidebb a felsőnél.

Öt-hat lépés az ágytól a világosságig. Hűvös, magas, de csipkekönnyűn ívelt, vörösmárvány boltozatok alatt, aranyozott szegélyű bíborköntösben közeledik az ablakokhoz a király; nemsokára, belekapaszkodva a falnyílás párkányzatába (csak ne volna mindig oly hideg ez a csiszolt vörös kő!): kitekint a külső világba.

– Jó reggelt! Hát itt meg… egyszerre megkavarodott minden?

Szétnyílik a köntös, hasadékából az erő fanyar illata izzik fel; mint a gyantaparázs, keveredve selyemneműk szagával. Mormog az ég… Itt is kinyílik a nagy száj, és kitekeredik a villámok közé egy jóízű emberi ásítás:

– Á-á-á…!

A négy nagy ablak a falban olyan, mint négy, csúcsával fölfelé fordított pajzs; kettő a Nyárs-hegy ismerős szőlősdombjaiból, kettő a Gerhardus-hegyének lejtőiből mutat befelé, keretbe foglalt képet.

Álomból riadva, zsongó tagokkal, kába fővel borzongató a mai reggel… Csütörtök? Úgy látszik, megjött az évszakfordulat. Egyetlen éj elegendő volt, hogy kora tavaszivá változzék a lég. Künn melegebb van, mint bent.

Arcából, homlokából két kézzel kisimítja oroszlánsörénye rezes, kusza szálait; széles mellkasát mély lélegzettel szívja tele.

Újabb villámlás, morajlás, derengés… S rá szörnyű kavarodás! Egészen felborzolódott az ég. Ajtó felől leselkedő udvarnok árnyéka libben odább.

Semmi, semmi… Érett fővel már jobban belegondol az ember még az effélébe is: mi rejlik egy ilyen kora tavaszi, zenebonás ég mögött?

Udvarnok visszarebben…

Egy rettenetes emlék! Kísértő, az ifjúság távolából viharfénnyel, hirtelenül felrémlőn…

Ilyen idő volt akkor is. Egyszerre fújt a szél, szállt a köd, sütött a nap, esett az eső, és száguldott a fény… Hatalmasul erőlködött, viaskodott március – az országban megrekeszkedett téli homállyal.

A gótikus ablakon bever a szél: s múltat kotor be, hó is szállingózik; de mire ráül a hosszú orr széles, lapos gömbölyületére, elolvad… Húsz év távolából visszarévedve, egyszerre megvilágosul előttünk minden: kivágyakozott már maga az emberiség is abból a zord, hideg, sötét veremből, amelyben benne tengődött sokáig, több mint fél századig: a hosszú szakállas római császár, Zsigmond országlása idején… Fényt áhított már minden. Márciusi fényt! Felség, nézz a szívedbe, ne légy elfogult: a nép még ma sem boldogul eléggé; legalábbis nem annyira, amint munkája után érdemelné. De azidőben még sokkal többet és jobban nyögött, mint mialattunk: sújtva az országszipolyozó, vén szörnyeteg uraságok: Czilleiek, Garák, Giskrák, Ujlakiak, császárság korabeli bárók és teuton lovagok örökös rablóhadjárataitól… Csakhogy annak már végét vetettünk: éspedig MI MAGUNK, akik most kikukkantunk az ablakon a világba, a történelembe: NOS, MATHIAS REX HUNGARIAE… Pluralis majestatis!

Szörnyű kor volt itt az ember gyermekkora: iszonyatos háborús rázkódtatásokkal terhes. A vasapa hozta, tüzes és véres, világrecsegéses hírek közt hánykódott a mi fiatal életünk és röppent az időnk: hétről hétre, és évről évre – jobb volna talán föl sem idézni…

Ama förmeteges tavaszi nap történt – március 21-én, dél előtt valamivel –, hogy ismételten oda küldte embereit a Szilágyságba az azóta már elhunyt, de akkor még jogart fogogató, szerencsétlen László király. November 23-án adta írásba, hogy „a két Hunyadi-utódon nem áll bosszút Czillei gróf haláláért. Gara unszolására most mégis kisürgette, hogy feljöjjenek Budára a tanácsba… Nagy baj, ha országos ügyekben besúgóira hallgat a király: mert az ország baja mindig nagyobb baj, mint az esetleges egyéni tragédiák: de annak így kellett lenni, amint írva volt a gondviselés vagy végzet kezétől, a kétféle László természetében. Nem volt hibátlan jellem, hajlott a gonoszságra: mikor engedte, hogy elmécskéjében megtévesszék, s szegény Habsburg-feje nem bírta elviselni, hogy létezzék még Magyarországon rajta kívül egy másik László is, aki atyja után többre hivatott nála, s inkább uralkodik az elméken és szíveken, mint ő… „Valld be, Hunyadi László, hogy a trónra törsz: s te akarsz lenni a király! – mutatott rá, kinyújtott, vézna karral a nála hat évvel idősebb és szép termetű másik Lászlóra, aki ott állt előtte ártatlan homlokkal, vállaira eresztett sárgás hajjal, huszonnégy évesen, még ugyanazon aranyos ruhában is, melyet nemrég ajándékozott neki az innenső, a trónuson ülő László… Másként beszélt most már, hogy sikerült őket Budára felcsalnia. – „Börtönbe az ilyen árulókkal! A király én vagyok!… Lászlót nyomban lefegyverezte az őrség. A király mellett ott állt Gara nádor, László menyasszonya apja, kinek házában előtte való este voltak vendégek, s vele meg ezekkel az urakkal együtt koccintottak a király egészségére. Ezek mind a végzet hitvány kis eszközei voltak, kik befejezték játékukat. S ím, most egy szavuk sincs… A király is esküvel fogadta, és írásba adta, hogy nem lesz bántódásuk… „Öcsém! – tárta szét akkor karjait László… „Az öcséd itt marad! Hunyadi Mátyást is őrség vigye a szállására – hangzott a parancs… Hogy ezt hallotta, bátyja után rohant: az ajtóban még átölelték, megcsókolták egymást, mint akik pillanat alatt rádöbbentek a világ aljasságára. „Vétettünk! – kiáltotta László, megfordulva az ajtóból a király és környezete felé –, mert hittünk László király esküjének, megszegtük apánknak tett ígéretünk. Isten világosítsa meg az ifjú király elméjét: lássa meg, hogy ártatlanok vagyunk mind a ketten.

A király összeborzadt e szavakra, zavarodottan fordult az urak felé. Ott meredtek körülötte, mint a bálványok, az ősi Hunyadi-ellenségek valamennyien: Gara László nádor, Giskra, Lindvai Bánfi Pál, Turóczi Benedek, Hlomberger német úr, Buzlai László, Czernin Henning, Holczer és más uraságok, és a történteket szó nélkül nézték… Sűrű mennydörgés, villámlás hatolt be: a Zsigmond-féle Friss-palota patkó alakú nyílásain át besüvített, és havat sodort a szél – még néhány perc, és már arcába zúdult, és bontott fürtjeit lobogtatta a márciusi förgeteg: mikor kilépve a palotakapun, átkísérte az őrség a leeresztett hídon át. Ugyanott, ahol még szabad lábbal jöttek át az imént Lászlóval, akit most szintén őrség vitt el a palotabörtön felé…

Kitörölhetetlen emlék, húsvét hetében volt: sötétség, hó és fény kavargott egész délután, és királyi darabontok álltak őrt a Hunyadi-ház vasrostélyos homlokzata előtt… Fütyült a kora tavaszi orkán, behordta a hószilánkokat az ablakkosarakon; semmit nem lehetett tudni vagy tenni. Másodnap estefelé elfogták mindazokat, akik irántuk – Hunyadiak iránt – szeretettel és barátsággal viseltettek: a vitéz Rozgonyi Sebestyént és Kanizsai Lászlót, mind a ketten derék, hatalmas emberek; Györgyi Bodó Gáspárt, a Lászlóval egyidőbeli, szép ékes nyelvű és tudományú ifjút; Vitéz János váradi püspököt; a nagy gazdagságú Modrár Pált, s velük együtt még sokat: a vasapa fiainak főembereit, kik őket Budára kísérték. Börtönbe zárták az egész gyülekezetet.

Harmadnap, vecsernyekor, Lászlót azzal adták ki a palotából a budai bírónak és az esküdt tanácsnak, hogy azonnal fejét vétessék… Sok fegyveres őrség között, a vár előtt, a Friss-palota irányában hozták elő. Erre a napra téliesen fagyosra fordult az idő. A Hunyadi-ház ablakaiból nem lehetett oda látni; annál dermesztőbben hatott fel a katonaság lépteinek döngése. A Friss-palota erkélyén megjelent és kíséretével együtt végignézte a kivégzést László király… A másik László délceg, férfias tartással közeledett. Nyakát is egyenesen tartotta, szemével ide s oda tekingetett, bátor és rettenthetetlen szívvel ment a büntetés helyére: s ott, midőn letérdepeltetik, keveset szólván a maga mentségére, engedelmeskedett a hóhérnak, aki csak ennyit kiáltott: „Ilyen büntetést vesznek azok, kik az ő urukhoz hívtelenek!… S összekötvén a vitéz haját, félve és reszketve csapott a nyakához a hóhér… S íme, emlékezetes dolog történt Lászlóval: a hóhér három csapása után sem esett le feje, hanem úgy, amint hátrakötött kezekkel volt, a tuskó mellől a földre dőlt, azután maga erejével fölkelt, és az erkély felé fordulva, alig érthető szókkal mondta, hogy a három csapást kiállta, a törvény nevében bocsássák el. Pár lépést tett, mikor az erkélyről biztatás jött a hóhérnak: „Vágj hozzá!… Az utánalódult, meglökte, s László erre léptében ruhájára hágott, és arcra esett. Újabb biztatás jött azoktól, akik nem nyughattak, míg egészen el nem vágatták nyakát…

Így halt meg László, az igazi László, éppen násza előtt, anélkül hogy reá törvényt hoztak vagy mentségét meghallgatták volna – s maradt ő továbbra is az álnok László, a boldogtalan, gyáva gyilkos kezében… De meddig? Amíg a sors vak eszközének nem bizonyult az is, az álnok László is: míg szerepét be nem töltötte. Így múlik el a világ dicsősége; így válik lépcsővé a hatalomra gyenge királyok teteme, olyanoké, mint László is, aki azt hitte, hogy a királynak mindent szabad:, szabad bizonytalan erkölcsűnek, gyengének, részrehajlónak vagy gyűlölködőnek is lenni… A király legyen az igazság mérlege: elméjét szeretet vagy gyűlölet érzései el nem homályosíthatják: mindenben a kitűzött célt nézi. Egyedül a közérdek törvénye az, ami előtt meghajol…

– Ne feledjük – fordult vissza az ablakból megrázkódva és elhessentve magától a múlt sötét árnyait –, be kell vétetnünk a Hunyadi-kódexbe, a külön Corvinába, oda, ahol Aeneas Sylvius Piccolomini alapján a kivégzés pontos leírását bevezették: kik voltak, sorban és név szerint azok, kiken menten kitört a hideg nyavalya a kivégzést követő napon: s rémületükben ígéretlevelet csikartak ki a szerencsétlen királytól, hogy bármint fordul, se őnekik, sem ivadékaiknak bántódásuk nem lehet, és tanácsadásuk kárát soha nem vallják.

Megindul a hálószobából, hogy vastagabb ruháit kéresse be, aztán takarítsanak, és csukják be az ablakokat, mert bever a hó: de ahogy fordulna kifelé az ajtón, elébe omlik az ott settenkedő árnyék, és mindjárt nagy könyörgésbe kezd. A palota egyik ajtónállója tárja elé szülői aggodalmait:

– Felséges királyom! – esedezik. – Felhatalmaztál arra, hogy hozzád forduljak, ha meghozták a fiam elleni ítéletet.

– Nos, hát meghozták?

– Tegnap délután ítélték halálra. De csak reggel mondták meg neki, és ma már végre is akarják rajta hajtani. Holott bizonyítást nyert, hogy Stefán rántott kardot elébb!

– Tudnak ezek gyorsan cselekedni, mihelyt úgy kívánja érdekük… Mikor lesz az ítéletvégrehajtás?

– Ma hajnalban – csuklik fel az. – Úgy lehet, hogy már nem is él…

– Szaladj a palotaőrségre, és szólíts ide valakit.

A szolga elrohant.

A király pedig, visszafordulva a hálószobába, egy kis ládát nyit meg asztalán; mindig kéznél vannak a szükséges írószerek. Leereszkedik, és gyors betűkkel ír:

„Buda város tanácsával közöljük, hogy Makó György, Stefán Dollinger állítólagos gyilkosa ellen hozott halálos ítéletet felfüggesztjük; periratokat azonnal hozzánk kéretjük! Fiat M. k."

Halállal járó párviadal esetén, függetlenül attól, mi volt a sérelem: arra sújt vissza a törvény felelősségrevonása, aki először rántotta ki kardját. De ki dönti azt el, ha a másik fél nem él? Hamis tanúk is szerezhetők. Budán a lakosság és a tanács többsége még mindig német, s pillanatnyilag a bíró is az; a budai jog Zsigmond óta német jogot jelentett, német tanácsnak hívták a városi tanácsot még nemrég. Makóék szerint Stefán Dollinger rántott kardot a kocsma előtt – de a német bíró és esküdtek többsége, a szokott módon, megtorló ítéletet hozott: holott már királyi jóváhagyást nyert, hogy még közönséges gyilkosság is vagyonelkobzással büntetendő: a tettes minden java az áldozat családjára, vagy ha az nincs, a kincstárra száll. De a budai tanács ítéleteivel még mindig visszahúz a régi világba.

Mire visszaér a szolga a palotaőrrel, nyújtja a rendelkezést:

– Pecsétet rá a Kancellárián és vigyétek.

A szolga még egyszer leomlik.

László párbajánál is maga Czillei gróf volt az előidézője saját halálának: ő rántott kardot váratlanul, hogy Lászlót leszúrja… Lászlót még a régi törvény értelmében is jogtalanul végezték ki. Az új büntetés sokkal hatékonyabbnak bizonyul: mert az emberek jobban féltik a vagyonukat, mint a túlvilági üdvösségüket. S lám, erre is a budai plébánosnak kellett rájönnie! Nem rossz ötlet, ettől a jól sürgő-forgó, sunkófejű paptól: habár nem az ő találmánya, hisz már az Árpádok is alkalmazták.

Az emberek nyersek még, félig-meddig a Zsigmond-kori nyomorult sötétségben élnek, nehéz abból kirángatni őket; s ha ittasok, vajmi könnyen megeshetik, hogy csapra verik egymást, akár hordáikat. S az utcákon együtt foly bor és vér… Verekedés, végzetes tréfák, utcai gyilkosság szinte hozzátartoznak a budai hétköznapok szokott folyamatához; holott napirenden az elriasztó büntetés.

Jön a borbély, eszközeivel, hogy ügyesen, gyorsan megberetválja.

– No csak hadd villogjon az a beretva az orrom körül!

– Ü… Ü…

Ez most a száját se meri kinyitni.

Minap történt, hogy ennek a társa, Pali borbély, a másik palotai frizér, utánaosont egy pápai követi csoportnak a Szent János utcában, és beretvájával lenyisszentette az egyik atya köntöséről a fityegőt. Épp a nunciusi palota előtt! Felmutatta, és szaladgált vele, mint a bolond: a járókelők mulatságára… Nem vitás, hogy az egészet úgy, ahogy történt, a Pali borbély eszéhez kell mérni – más kérdés azonban: szabad-e ilyet elkövetni Mátyás király világhírű városában, ahol fontos diplomáciai ügyekben külföldi követek jönnek-mennek? Súlyosbító körülmény, hogy még ráadásul királyi borbély is volt a Pali borbély! Maga mesélte el beretválás közben a kelekótya, mint jól sikerült csínytevést… Mit lehessen tenni ilyenkor, hogy többé elő ne fordulhasson hasonló neveletlenség, ami csorbítaná fővárosunk tekintélyét és jó hírét? Elrettentő példát kellett mutatni, aminek híre menjen: megfogatta a borbélyt, és levágatta orrát-száját… „Így jár, aki szent dolgokkal csúfolkodik Mátyás király városában!" Irgalmatlan kemény büntetés, kisszerűek szemében kegyetlennek tetsző, de annak is volt szánva: megfélemlítésnek – ilyen durva és elrémisztő eszközökhöz kell olykor folyamodni, hogy bárdoljuk a vadul burjánzó erkölcsöket. Fővárosunk híre-neve az a szent dolog, amivel nem lehet tréfát űzni! És ha arról van szó, inkább vesszen a Pali borbély orra, mint a pápai segély… El is kelt már egy kis ijesztő fenyítés a borbélyok között, mert sok velük a baj; összeköttetéseik révén nagyon is elbizakodottak: ráértükben és lustaságukban haszontalanságokon törik a fejük. Egyik-másik gyilkosságra is vetemedik. S ha az előző királyoknál az volt a szokás, hogy alacsonyabb néposztály vagy polgárok körében esett gyilkosságokat vagyonelkobzással büntettek, de úgy, hogy ezzel kizárólag nemesek vagy egyháziak birtokába ment át a vagyon – mi már ettől eltérőleg, sokkal bölcsebben és igazságosabban cselekszünk: inkább a nép közt maradjon, a károsult családjáé legyen a vagyon…

Beretválás és mosdatás végeztével saját kezűleg veszi fel magára a bekért, melegebb ruhadarabokat; nem tűri, hogy öltöztessék. Már készen is van, köntöst kap a nyakába, s megindul.

Most hát kezdődhetik a nap… Remélhetőleg eredményesebb lesz, mint a tegnapi volt!

Első útja is a palota ószárnyába vezet, addig nem lehet nyugta, míg ott nem járt. Pedig még ételben-italban se volt része; de a testi éhséget legyőzi a lelki.

Kifordul az folyosóra. Az ópalota zegzugos és itt-ott alagútszerű mellékútjain lépked tovább. Itt egy kanyar, ott egy szegelet, no még egy kis folyosó, s végre ott van. Lekanyarodik a csigalépcsőn, amely keskeny és kőből való, fejedelmi magánlépcsőül szolgál; s tudva van róla, hogy kivájt lépcsőfokait gyakran lépte meg, ugyanolyan titkon osonva, a szép szakállú Zsigmond király, szíjas sarujában.

Félrevonja a szőnyeget az ajtón, hajolva belép.

Egy kedvesen mosolygó arc néz reá… Egy nő, aki már ébren várja: s akinek mosolya e homály értelme, mely itt mindkettőjüket körülveszi. Előbb megriadt, de utána majd elolvadt az örömtől, mikor megpillantja a várva várt érkezettet; elébe szalad, és gyermeki mód lehajolva, kezet csókol a királynak. S ráfektetve annak keze fejére arcát, úgy néz fel csillogó, hű szemekkel. E nő csupa rajongás, ragaszkodás s odaadás…

Elmosolyodik, s a karok tövénél fogva, gyengéden felsegíti őt.

– Jó reggelt, Borbála! Hogy aludtál, gyönyörűségem?

A király hangja meleg és férfiasan cseng.

– Jól – néz fel reá, rózsaszín könnyű ruhában és még egy kicsit dideregve is. – Csak ma álmomból fölijedtem… Olyan szokatlan… Villámlásra ébredtem fel.

– Én is… De már szűnik a villám, ne félj… No, nevessünk tovább úgy, mint szoktuk, és ne törődjünk semmivel. Fittyet hányunk az egész világra!

Átöleli és dédelgeti, féltő karokkal melengeti őt. Szétejtve bíbor köntöse szárnyait, abba zárja be kedvesét a király, úgy csókolja – s a széles köpeny kitágul, s lassan fölibük emelkedik. Alatta búvócskáznak – s egyszerre, mintha az egész, homályos, régi palotarész dohossága megszűnne, ódonsága átfülledne és forrósulna, és egy nagy köpönyeggé válna felettük – kőköpönyeggé: mely alatt jó megbújni olykor és vigasztalódni. S mindentől távol, együtt olvadni fel ketten…

Régi királynői lakosztály ez a rész; alacsonyabbak a helyiségei, mint az odafent valók. E szép kis kalickába zárt, női madárka kedvéért az itteni szobák némileg már átalakultak; de egészében véve és női szemmel nézve, a középkori palotarész elég riasztó: sötétségével borzasztó hely, mintha csupa barlangból volna, sehol egy ablak, csak boltok, oszlopok mindenütt. S denevérek… Oly nyirkos hidegség, mely este majdnemhogy eloltja a gyertyát.

Zsigmond király ágyasai fészkeltek itt egykoron, mikor a könnyűvérű, szőke szakállú császári lovag néha Budán időzött. A bútorok is a régiek még, semmi újítás bennük: komor színűek és vaskos, zömök darabok. Egyedül a kis leányember, a fiatal, üde teremtés, aki két év óta ide kötve él: ő a legfőbb újdonság…

– Borbála! Tudod-e, mi vagy te nekem?

– Rabszolganőd és mindened, uram…

– Királynőm vagy rabszolganőm, mindegy: az minden igazi szerető.

– Maradj velem! – kérleli a kis leányasszony, két karját bizalmasan átfűzve a király nyakán, s magához szorítva őt, hanem a király nyaka rövid, erős: kétfelől hatalmas izomnyalábok kötik makacsul a vállakhoz, dudorodók s akkorák, aminőket csak karokon lehet elképzelni.

– Sajnálom, ma egész nap igénybe vesz a tanács. De megígérem, hogy estére visszatérek hozzád, szépségem…

– Mondj hírt – sürgeti.

– Hírt? – nézi fürkészőn. – Kiről akarsz hírt?

– Bárkiről vagy bármiről, ami kapcsolatos veled, királyom. Érdekel minden, ami veled történik.

Ilyen a nő mind. Mindjárt kíváncsiskodik. Talán Victorinusról akarsz valamit hallani?

A nő vállat von és legyint.

– Tudom, hogy itt van a palotában. Nem érdekel.

– Kitől tudod?

– A kertész Zdenkótól.

– S az kitől hallotta?

– Gábor budai plébánostól.

– Gábor budai plébános jó emberem, aki nem fecsegő. Különben sem titok, hogy Victorinus vendégem. Más különösebb hírt nem tudnék mondani néked, legföljebb azt, hogy anyám érkezik fel a palotába. Jelezte jövetelét. Aminek, bizony, nem örülök… Te sem? – mosolyodik el…

A leány összeráncolt homlokkal néz. Egyszer már találkozott Mátyás anyjával…

– Én pedig örülök – derült fel hirtelen. – Szeretem, mert a te édesanyád, őszintén mondom… S ha négyszer-ötször találkozhatnék és beszélgethetnék vele: tudom, hogy ő is megszeretne engem.

Meghatva néz a derűs, gyermekes lényre; tetszik neki, hogy ennyire ártatlanul bízik magában… Milyen jó feleség volna ez a lány: ha nem volnának másfelé húzó családi, királyi házi és országos kötelmek!

– Na, most sietek, át kell rohannom a könyvesházba, míg ki nem megy a fejemből valami.

– Királyom! Ma sem reggelizünk együtt?

Fejével int, hogy nem.

– Csak később érnék rá… Addig te ne várj.

– Várok én, uram – ragadja meg két kézzel a kezét. – Elvárok rád akár délig is. Úgysem vagyok éhes még. Na, kérlek! – bújik oda hozzá, kedvesen, hízelgőn. – Hadd reggelizem veled! Jó?

Elneveti magát, s gyengéden arcul simítja:

– Jó étvágyat!

S már átbújt a félrelibbentett függöny mögött…

A leányasszony újból magára hagyatva réved maga elé: mint aki nem a saját rabságát, csak leigázója hiányát érzi. De hamar megvigasztalódik, hiszen amikor nincs itt, akkor is olyan, mintha itt volna: másra nem is tud gondolni. Most is úgy látja a királyt, mint amikor először pillantotta meg őt, és a fény uralma betört vele életébe: lenyűgözött lepkeként lebegi körül…

A dicsőséges királyt nem a hatalma és gazdagsága és nem is szépsége teszi vonzóvá, hanem az, hogy új ember a régi emberek közt. Varázslatos megjelenés… A maga valóságában mutatja meg arcvonásait, nem rejti szakállal és bajsszal arcában mindazt, ami netán előnytelen rá nézve. Míg körülötte mindenki vastag bajuszt, övig érő szakállt, fülből, orrból kifolyó szőrzetet visel – ő simára beretvált képpel, tisztán jelenik meg az emberek közt, mint a rómaiak. Homloka csontos és mélyen vájt árkú, ami szüntelen figyelő szigort kölcsönöz külsejének; hajviselete szinte oroszlánsörény. Orra is inkább előrenyúló, és inkább oroszlánéhoz hasonló, csak a tövénél egyenes, mint a rómaiaké: elöl már puha, nagy és letompuló, érzékeny, nyílt cimpákkal. Testre tömör és nyalábosan izmos alkat, de ami leginkább uralkodó rajta: a szempár… Az rabul ejtő, félelmetesen vonzó és lenyűgöző. Mint élővíz mozgó, vonzó játéka: két ovál alakú tó egymás mellett, sokszor a mély szenvedély vagy háborgás karikákban örvénylő gyűrűivel s csillámlással teli. Ilyenkor valósággal kidomborodik, éget… Máskor elsimul, mint a tükör: s gyermeki, nagy fény ragyog fel benne. Álla is egészen római áll: férfias, erős, előreáll; megtetszik rajta a sisakhoz edzett erély. A természet megjelölte őt, s ráírta a külsejére: népek urának született…

Ha ritkán is jön, csak el ne utazna, csak itt maradna mindig a várban: akkor sohasem támadna fel mellette a magánosság kínzó tudata. De nem lehet, egy ilyen nagy uralkodónak folyton mennie kell. Ki nézi azt, hogy mennyit fárad, törődik: télen-nyáron folyton nyeregben, gondban, útban, s mindig csak az alattvalók javára munkálkodik.

Csak az értené meg, mennyi teher van rajta, aki egyszer figyelemmel végigkísérné egyetlen napját is.

Csakhogy ő sohasem fáradt, s ami teher van rajta, nem érzi.

A Corvin-könyvesház ideát emelkedik a palota dunai oldalán, a támfalpilléres lovagterem felett.

Alig egy óra múlva itt tűnik fel a király alakja, a hosszú, árkádos folyosón… Erre-arra nézve, köszöngetve, gyors, biztos léptekkel halad: még nem ment ki a fejéből, ami reggel óta ott motoszkál: vannak dolgok, miket rögtön el kell intézni, különben nyomtalanul feledésbe esnek… Nem mintha annyira mellékesek volnának: de az élet magától továbbpereg rajtuk, mert minden nap új események tömegét hozza. Ebben az áradatban semmivé válik a múlt – a jelen: a minden.

– Nocsak! Elő azt a László-féle menlevelet…

Utasítására rohannak is a könyvtárosok az Oklevélházba, s hamarosan előkerítik a kért iratot.

Hát igen… Jól emlékezett! – Gara László nádorispány, Ujlaki Miklós erdélyi vajda, Lindvai Bánfi Pál; Buzlai László, Czernin Henning, Holczer, Puhendár, Giskra, Turóczi Benedek és Lomberger… Ezek hát azok az eszközemberek, azok az ősellenségek, akik gyávaságból, akkor, beíratták a nevüket ebbe a királyi mentőlevélbe: nem is gondolva arra, milyen gyászos és örök emléket állítanak ki aljasságukról, mikor László király „szavára és keresztény hitére" fogadja vala írásban, hogy gyermekeikkel együtt oltalmazni fogja őket, és hogy kötelezi erre az utána jövő királyokat is…

Hol van már László király, és kit kötelezhet itt bármire!

– Könyvírók, figyelem! Mikor odaértek a Hunyadi-kódex másolása közben, hogy bejegyzitek a Hunyadi László ellen kiadott vádiratot: írjátok be rögtön utána ezt a királyi menlevelet is – utasítja Félix Ragusiensist, aki az Okleveles-ház vezetője. – Így, ahogy van, szó szerint, a nevekkel együtt.

Az események szédítő örvénnyel peregnek. Ezerfelé kell nézni és gondolni, amikor így kavarognak az idők… Ki győzné itt kikanalazni csak egy-két nap tartalmát is? Ezen óra alatt, minek előtte idejött volna, legalább már huszonötféle ügyben döntött. Ádám pap és páter Gergő közbenjárására, tehát Marci ajtónálló fia kimenekült a biztos halálból… Most már aztán csikorogtathatja fogát a budai tanács! Peregjetek csak, gyáva kis kukacok… Ma lesz a Zelini lakodalma is; meg kellett bízni Hágh Ferencet, hogy képviselje őt, és estére vigye el királyi ajándékát a félpofájúnak, illetve az ifjú párnak. Ha már egyszer szemet talált a vak tyúk: a félarcú Zelini… Magyar Balázs és Kinizsi Pál meg az újabb felvidéki pártütők ellen mentek ki az elmúlt héten: kérdés most már, sikerült-e összefogózniok Zápolyai hadával, hogy azt a hitvány két-három fellegvárat ott megroppantsák? Ezzel aztán végképp beföllegzett mindenféle huszitizmusnak! A pápai követek is nyolcadnapja mentek el Rómába, hogy újabb pénzsegélyt sürgessenek a Szentszéktől, de hírlik ezenközben, hogy útnak eresztette követeit Frigyes is Bécsből: csak azért, hogy a segélynyújtást megakadályozza… Frigyes, Frigyes… Nem jó vége lesz ennek, ha mindig közbe teszed a lábadat! Hágh Ferenc, a felső-kárpátvidék egyik legjobb hírgyűjtője meg arról tájékoztatta az imént, hogy János érsek és a lengyel király titkos üzenetet váltottak a háta mögött. Na, szép kis fordulat! A híradás egyezik a budai értesülésekkel, mert Gábor plébános is jelentette már, hogy egy idő óta trónellenes, ellenséges mozgásról hallani híreket a hívektől – ő pedig csak tudhatja, hogy mi a hangulat: ő a Magdolna-templom papja. Lehet, hogy légből kapott mendemonda, mégsem árt figyelembe venni az efféle tudósításokat: bármennyire is azt mondják vagy azt hallottam alapon érkeznek. Az élet történetéből jönnek…

Hát igen! Benne van már a levegőben is: a körülmények kedvezni látszanak valamiféle ellenséges megmozdulásnak, itt körülöttünk… No de, lássuk meg: nézzünk elébe! Megint a török ügyet kezdik feszegetni: miért nem veri Mátyás addig a vasat, amíg tüzes; mért nem folytatja apja általános felszabadító keresztes hadjáratát a selyembe puhult Ahmet ellen? Miért fogadja folyton a török szultán békeköveteit? Miért egyezkedik?…

Hogy miért – valóban támadható pontnak látszik a mindenre kapható ősellenségek szemében, kik a mi felséges gondolatainkba csak szeretnének beférkőzni. Ezt a rést feszegetik ugyanazok, akik folyvást az adót sírják. Nos, mi a teendő? Egyszerű…! Tegyünk úgy, mintha éppenséggel fogalmunk se volna semmiről! Többet tudunk meg, ha adjuk a tudatlant, játsszuk a gyanútlant velük szemben. Majd a ma délelőttre hirdetett tanácsban elkerülhetetlenül kibúvik valami szeg a zsákból… Sokat el fog árulni, hogy jelen lesz-e János érsek és Ujlaki Miklós a tanácson? Mert, bizony, ha a mi felséges orrunk nem csalatkozik, alighanem, hogy onnandfelől fúdogál a szelecske: és még utóbb is igaza lesz Hághnak – ők a közepe az ellenséges mozgásnak! Kitapogatjuk, mik a sérelmeik; megtudjuk, kik tartanak velük? Ki kell a nyulacskákat várni, míg maguktól szépen előugornak a bokorból… És csak tartsuk az íjat felvonva! Veritas odium parit… Jól fejezi ki Terentius, hogy kell az ilyen színlelt barátokkal bánni…

Mindez pár perc alatt suhan át őfelsége gondolataiban, míg a tőle telhető legjobban érezve magát, átsétál a könyvesházba. Jut ideje azon is törni a fejét, hogy az idén túl korán jöttek haza a gerlék. Most majd alighanem éhen pusztulnak szegények. S vajon megértik-e egymás fecsegését az árkádokon ugrándozó feketerigók? Holló vagy rigó? Ez mind beletartozik az emberi életbe. Fütyülni is jó… S míg átér az ember a palotából a könyvesházba, vagy nyolcan-tízen köszönnek, és csókolnak kezét-lábat, mert királynak kijár; azokhoz is kell hogy legyen néhány nyájas szava, hiszen várbeliek. Pedig, közben még dudorászik is, azon jó kis danát kéne felidézni, mit este adott elő a dalnok, vacsora közepette… A külföldiek szájtátva hallgatták: a húros asztalán kézzel kapdozó Rácz Zsigát… „Hozd el, vajda, hozd el az Szerémnek borát…"

Siessünk, siessünk a könyvtárba, hogy még az a kis kicsiny idő, ami közbe esik a tanácsig, az se vesszen kárba. Egy bizonyos hadászati kérdésnek kell addig még utána nézni…

Mert ha a király szeme aluszik, az ország kárt vall vele!

Félrebillentve az újmódi, szürke-fehér kockás függönyt az egyik fapolcon, a könyvtáros segítségével mohón emel le onnan, a magasságból, egy nagyalakú könyvet, ékes fedelűt és gyöngyökkel hintettet.

S nézi: Robertus Valterius: De re militari…

Máris, mint akit más sem izgat a földön, felütve és karjaira fektetve, mint a misekönyvet, mentében böngészgeti azt, míg a szokott helyéig nem ér.

Figyeli a könyvtáros, Fráter Ragusiensis, megilletődött arccal figyeli… Mint a tudomány papja, úgy öleli a könyvet mellére a király. Két karral, remegve és féltve tartja, hogy le ne ejtse: s olvassa, olvassa… Gyorsan, ha csak néhány percig is, mert itt villámlábon illannak el a percek.

S elgondolja a könyvtáros: még ott pirul az arcán Borbála csókja – de már rég elfeledte, mert ez sem utolsó: a könyvek szerelme…

S mit törődik ilyenkor a világgal! Csodálatos ember…

Kettős kristályablak alatt, szép, világos helyen, a bejáratnál van a király nyugágya. Nem más, mint egy spanyolnáddal font kényelmes, négylábú fekvőszék, arannyal szőtt takaróval terítve. Itt szokott olvasgatni, két sürgős katonai vagy diplomáciai ügy, vagy két csók között: ha van egy szabad perce. Itt tölti élete legnyugodtabb óráit. Persze, nem úgy mutat még a könyvtár, mint amilyenné tenni szeretné: de új templom ez mégis, a tudás, kutatás hajloka. Jó itt időzni: a szabad gondolkodás egyetlen fórumán, ebben az országszerte begyepesedett és sok tekintetben még elmaradott, kitakarításra váró hazai világban… Első számú tudomány Magyarországon – mert ilyen a helyzet nálunk – a hadtudomány! Vannak szebb, távlatibb tervek is; de minden egyébhez ebből kell kiindulni… Ehhez kellenek a hadtudományi könyvek. A nagy európai politika eszközei az erős hadsereg és a pénz. Olyan sereg lehet alapja bármi távolabbi eltervezésnek: amilyen nem volt és nincs Európában. S ez már nagyjából létrejött.

Hadseregünkre méltán lehetünk büszkék. Sok tanulás, próba és gyakorlati tapasztalat eredménye a mostani királyi hadsereg: egyre többfelől figyelnek fel rá a világban. S hogyan is épült fel ez az épülő gép – ez a fegyveres hadiszerkezet? Eleje a száguldó és viharzó könnyű lovasság: nyeregbe termett, jó alföldi, nyargaló lovasokkal, kun íjászokkal, jász baltásokkal – mert ebben lobog ki jól a magyar láng, a rámenős, hajrás virtus; a kockáztató természet. Rajta, rajta…! S szerepük ezeknek a lovas seregeknek nem is több, mint csupán a rémületet gerjesztő vakmerő rajtaütések: mikor Magyar Balázzsal, Kinizsivel vagy Dóczi Péterrel vagy bárkivel az élen, hol itt, hol amott tűnnek fel a cseh hadszíntéren, majd színlelt futásban menekülnek, majd hirtelen megint visszafordulnak, maguk mögött falvakat és városokat borítva lángba.

De ez csak a régi, keleti természetű, Árpád-kori harcászat.

Dereka a nemzeti seregnek az ennél már lassúbb, de lehengerlő nehézlovasság: a zsoldosság. Ez aztán, élén Hághgal, Zerhanovával vagy Zelenivel, mindig amannak a nyomában haladva, állhatatosan foglal, megszáll. Ha kell, ostromol. Nyeregből is leugrik, úgy küzd a földön, mint a római légiók: támogatva a kisebb létszámú gyalogságot.

De még ez se minden! Mert, tovább menve, így fest egy hadjárati alakulat a mi felséges elképzelésünk szerint, értsd a valóságban, de nem általános mozgósításkor: 20 000 lovas, 8000 gyalogos – s mindezt keretbe foglalja 9000 harciszekér: a szekérvár… Ez a teteje mindennek! Együtt mozog a sereggel, mint valami élő bástyafal: a szekérvár… Szükség szerint zárul vagy tágul a lovasság körül: mialatt a csatákból is kiveszi a részét. Roham esetén ugyanis kaszát szerelnek fel a küllőkre: s támadáskor négy ló húz egy-egy ilyen kaszásszekeret. Harminchatezer ló ina feszül a rohamnak, és vágtában mennek, együtt tartanak a lovassággal – s mindent legázolnak, kaszabolnak, ami útjukba kerül.

Természetesen, maguk a szekerek sem üresek. Székely pattantyúsok vannak rajtuk; ezek kezelik az ötven kilós köveket vető bombardákat. Menet közben működnek. No, ahol aztán ez a Mátyás királyi had a maga elsodró erejével végighúz: ott nincs többé megállás vagy megmaradás: csak égszakadás-földindulás, végpusztulás a földön… Ez a Mátyás-féle, híres száguldó tüzérség – saját találmány: a római harciszekér és huszita szekértábor egyesített, korszerű változata. Olvasgatja a király a könyvet elmerülve…

De re militari… Sokat kell tudnunk a hadi dolgokról ahhoz, hogy hadi sikereink legyenek Csehországban és mind, amerre még mennünk kell a világban: Havasalban, Délvidéken, Ausztriában és más helyeken…

A külön szakcsoportot képviselő hadtudomány a könyvesházban a klasszikus ókortól a jelenkorig terjedő, összes idevágó irodalmat felöleli. Legelső helyen szerepelnek az efféle kódexek… Aztán következnek a többi tudományszakok csoportjai a polcok sorozatán, ilyenformán: Szentírás. – Egyházatyák és skolasztikusok. – Theologia. – Orvostudomány. – Jogtudomány. – Csillagászat. – Történelem. – Természettudományi művek. – Költészet. – Nyelvészet. – Szónokok és egyebek. – Görög könyvek. – Latin könyvek. – Zsidó könyvek. – Magyar tárgyú könyvek…

S mennyi, mennyi kódex: egy-egy ilyen csoportozaton belül is!

S ez még mindig nagyon is kevés! Szűk már az egy terem, többre lesz szükség; tágítani kell a könyvesházat, mert az anyagot a világba szerteszét küldött, bolygó tudósok folyton gyarapítják és gazdagítják. Nincs külföldi diplomáciai út, hogy könyvet ne hoznának magukkal haza; s nem lehet olyan zsebrákolás, klastromfosztogatás a felvidéken, hogy a jó katonák könyvekkel ne kedveskednének.

Magában, minden egyébből kikapcsolódva, szöszmötöl a király kedvenc gondolataival… S lapozgat… Ilyenkor még a könyvtárosok is lábujjhegyen surrannak át, senki semmiféle üggyel nem meri őt pihenésében megzavarni.

Íme, egy perc a király életéből: így terpeszkedik szét a karosszékben; így él egy igazi budai fejedelem…

De kattan az ajtó az elmerült csendben – s beállít az öreg Rozgonyi Ozsvát.