A király-gyilkosság

By Alexis Ponson du Terrail

A történelmi regény "szakértőjének" Alexis Ponson du Terrail regényciklusának, a Valois-család tragédiájának második, középső kötetét tartja kézben az olvasó, mely III. Henrik francia király életét követi végig, abban az érdekes korszakban, melyet a három Henrik háborújaként ismerünk, s mely 1589 áprilisáig, a király meggyilkolásáig tart. A kötetet dr. Endre Dénes fordította. A kötet feszes párbeszédekre épülő, könnyen és gyorsan olvasható történelmi regény, melynek fő erénye a remekül megírt párbeszédek által gördülő cselekmény. Önmagában is remekül élvezhető történelmi regény ez egy izgalmas kor hús-vér szereplőiről.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Apr 8, 2020
• ISBN: 9789634749936

Book preview

Alexis Ponson du Terrail

A KIRÁLY-GYILKOSSÁG

A VALOIS-CSALÁD TRAGÉDIÁJA II.

fordította

dr. Endre Dénes

BUDAÖRS, 2020

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-993-6 EPUB

ISBN 978-963-474-994-3 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2020

Az elektronikus kiadás az 1920. körül kiadott

magyar nyelvű kiadás alapján készült

a borító Francois Clouet (1510 – 1572) III. Henriket

ábrázoló portréja részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

Az a palota, amelyben Montpensier hercegnő megszállt udvarával, tulajdonképpen Crévecoeur Erik grófé volt, aki két hónappal azelőtt engedte át a hercegnőnek. A tágas épületben azóta a forradalmat készítették elő. Estéről estére nagy csapat összeesküvő polgár, aztán kalmár s néhány fanatikus nemes adott egymásnak találkozót, akik nyíltan eretnekséggel vádolták III. Henriket. A vallás és egyház védelmének ürügye alatt nyíltan arra törekedtek, hogy Valois Henriket mielőbb megfosztva trónjától, Guise Henriket ültessék a helyébe.

A legutolsó éjjel különösen mozgalmas volt. Először ejtették ki ezt a szót: „barikád" és arról beszéltek, hogy Párizs kapuit be kell csukni a király előtt. A résztvevők hajnaltájban távoztak a palotából. Csak ketten maradtak tovább is a hercegnőnél, Crévecoeur Erik gróf és Dom Gregoire atya, a dominikánusok zárda-főnöke.

- Nos, kedves gróf, - szólt Montpensier hercegnő - mi újság Saint-Cloudban?

- A király eljött onnan, asszonyom.

- Mit mond?

- Biztosan tudom.

- S hová ment?

- Tegnap Párizsba jött.

- Mit akar itt?

- Katalin asszonnyal alkarja megbeszélni Anjou herceg őfensége temetését, mert a herceg - most már ezt is biztos fúrásból tudom - csakugyan meghalt.

- Akkor - szólt diadalmasan Lotharingiai Anna - az én Henrikem megint közelebb jutott egy lépéssel a francia trónhoz!

- Innen aztán - folytatta Erik gróf - a király Chateau Thierrybe utazik.

- Mikor?

- Holnap délelőtt tizenegy órakor, reggeli után.

- Egyedül megy vagy Katalin asszonnyal?

- Ezt még nem sikerült megtudnom.

- Jól van. Az úton majd találkozni fogunk...

Crévecoeuir gróf csodálkozva nézett a hercegnőre.

- Mert okvetlen beszélni akarok őfelségével! - folytatta Lotharingiai Anna.

- Miért?

- Ah, kedves gróf… - szólt mosolyogva a hercegnő - ez egyelőre az én titkom.

- Fenséged csodálatosképen nagy kedvvel halmozza egyre-másra a titkait…

- Gondolja?

- Teringette! - szólt most közbe Dom Grégoire atya is - én is úgy hiszem!

- Ön is, Dom Grégoire?

- Minden esetre, asszonyom.

Lotharingiai Anna elmosolyodott.

- Arra a kis barátra gondol, ugye?

- Úgy van.

- S azt szeretné tudni, mi a célom vele?

- Mert az bizonyos - folytatta Dom Grégoire - hogy a szerencsétlen máris meghibbant egy kissé...

- Óh még ez nem elég... egészen meg fogom bolondítani...

- Hogyan? - kérdezte Erik gróf. - Mert azok után, amiket ma éjjel fognak vele művelni, Jacquot egész nap meg lesz győződve arról, hogy nemes apród.

- Nos és estére?

- Estére újra barát lesz.

- És holnap?

- Holnap megint visszakapja a ruháit meg a kardját!

- De hát miért? ... Mi célból? - kérdezte Erik gróf. - Mert eddig bizonyára vakon engedelmeskedett

- Kedves gróf, - szólt a hercegnő - egy hasonlattal megmagyarázhatom önnek a dolgot.

- Halljuk, asszonyom!

- Ha mérgessé, haragossá akarjuk tenni a kutyát, mit csinálunk?

- Hm, éheztetjük...

- Hát még?

- Aztán láncra kötjük.

- Jó. Aztán?

- Tovább is van? - kérdezte a gróf.

- Aztán folytonosan azokra uszítjuk, - magyarázta a hercegnő - akiktől meg akarjuk védeni a házunkat Érti már?

- Nem egészen.

- Nos hát, - felelte a hercegnő - én úgy látom, nincs már messze az a nap, amikor egy mindenre elszánt, fanatikus emberre lesz szükségem... olyanra, aki még a gyilkosságtól sem riad vissza a lelke üdvösségéért

- Szóval Jacquot-t erre a célra... hogy is mondjam ... idomítja?

- Eltalálta! - bólintott Lotharingiai Anna. - Néhány nap múlva végleg el fogja veszteni minden józan eszét s akkor aztán...

- Nos?

- Akkor... majd meglátják!

Dom Grégoire és Crévecoeur Erik borzongva néztek össze.

- Nos, Dom Grégoire, - folytatta a hercegnő a zárdafőnök felé fordulva - megcsinálta, amit mondtam?

- Igen, asszonyom.

- Antoine atya kapitánnyá változott?

- Olyan jól fest, mintha egész életében kard lett volna az oldalán.

- És a katona?

- A katona útnak vette magát arra a helyre, egy kis zsákutcába, ahol Amadé a megbeszélés szerint el fogja hagyni Jacquot-t.

- Jól van!

Majd Erik grófhoz fordult Lotharingiai Anna:

- Kérem, készíttesse elő a hordszékemet!

- Fenséged elutazik?

- Igen. Holnap reggel kilenc óra felé.

- Én is megyek?

- Nem. Jó éjt, kedves gróf! ... Jó éjt, Dom Grégoire!

A hercegnő előkelő fölénnyel intett búcsút vendégeinek és csöngetett komornáinak.

Négy órával később Montpensier asszony hordszéke a Chateau Thierry felé vivő országúton haladt. A menetet a kapitánnyá előléptetett Antoine atya vezette azzal a katonával együtt, aki Jacquot-t fölszedte az utcán. Seraphin apród és Jacquot pedig a hordszék két oldalán ügettek. Ez a négy ember és az öszvérhajcsárok volt a hercegnő egész kísérete.

A katona jó lovas volt Seraphin úgy ült a lovon, mint egy angyal, de Antoine atya, aki csak Baltazár csöndes poroszkálásához volt szokva, úgy hánykolódott a nyeregben, mint a gálya a viharos tengeren.

A kis barát azonban, aki most már végleg elhitte, hogy nemes ifjú, várakozáson felül oly ügyesen bánt a lovával, hogy a kolostor atyái és barátai méltán elcsodálkoztak volna rajta. Félszemmel mindig a hordszéken ülő hercegnőt nézte, aki időről időre csábító pillantásokat lövellt feléje. A szerencsétlen fiú szíve majd szétrobbant a boldogságtól.

- Most már csakugyan megértem, - gondolta magában - hogy bolond voltam és őrültségemben azt hittem, hogy barát vagyok!

Délután kettőig egyfolytában utaztak. Ekkor azonban a nagy meleg, meg az öszvérek pihentetése végett pihenőt tartottak.

Meaux szélén állottak meg, egy piszkos kis fogadó előtt.

- Itt majd eszünk-iszunk valamit - szólt a hercegnő - és megvárjuk, míg a hőség alább hagy egy kissé. Estefelé azután útra kelünk.

Jacquot evett-ivott és fáradtan dőlt le az udvaron egy szénarakásra. A hercegnő fölment a fogadó egyetlen vendég-szobájába és bezárkózott, hogy lepihenjen,

Jacquot pár perc múlva elaludt s megint azt álmodta, hogy barát volt. De csakhamar csengők és csörgők zajára ébredt föl s örömmel állapította meg, hogy nemes-apród ruhája van rajta A csengők és csörgők az országúiról hallatszottak és Jacquot, a kapuba állva lovas-csapatot vett észre, az egyre közeledő porfelhőben. A csapat élén egy királyi testőr lovagolt.

Ugyanekkor a fogadó egyik ablakában Montpensier hercegnő szőke feje jelent meg...

- Ah, végre! - mondta magában a hercegnő elégedetten.

II.

III. Henrik király őfelségét Mauvepin apród és Crillon társaságában hagytuk el, amint a Saint-Cloudból Párizs felé vezető országúton a szamarát legeltető Jacquot-val találkoztak.

A bolondi méltóságra emelt apród - mint említettük - minden udvari etikett ellenére, teketória nélkül beült a hordszékbe, a király mellé, aki nyilván sokkal jobban el volt foglalva gondolataival, semhogy az etikettel törődött volna. Még mindig törte a fejét az álmán meg a fekete varázsló jóslatán, de leginkább mégis öccse, Anjou herceg halála búsította.

- Oh, Istenem! - sóhajtotta. - Ha a fivérem csakugyan meghalt, ki lesz trónom örökösei

Mauvepin mindig kész volt a válasszal.

- Először is… a dolog még éppen nem bizonyos!

- De hiszen a varázsló is megmondta...

- Lehet, hogy hazudott...

- Nos, de ha mégis… ki jön majd utánam? - szólt siránkozva az uralkodó.

Mauvepin nevetve válaszolt:

- Felséged biztosan napszúrást kapott ebben a rekkenő hőségben, hogy harminc éves korában ilyesmiken töri a fejét…

- De hiszen... Nincs gyermekem!

- Majd lesz! - kacagott az udvari bolond. - „Ami nincs: még lehet!" tartja a közmondás.

- Nem hiszem! - sóhajtott a király.

- Aztán meg - folytatta Mauvepin - nem jobb-e trónörökös nélkül uralkodni, mint mindig attól félni, hogy mikor emelik ki az embert a trónból...

- Mit mondasz?

- Hm! - jegyezte meg szerényen Mauvepin - Anjou herceg őfensége tudtommal szívesen átvállalta volna felségedtől az uralkodás gondjait...

III. Henrik a homlokát ráncolta, mert eszébe jutott, hogy Anjou herceg hét vagy nyolc évvel ezelőtt csakugyan majdnem szövetséget kötött a lotharingiai családdal, hogy őt, III. Henriket letegyék a trónról.

Néhány pillanatig hallgatagon nézett maga elé s Mauvepin mindjárt látta, hogy fején találta a szöget.

- De végre is - jegyezte meg aztán halkan - ha harminc éves vagyok is és talán még hosszú idő áll előttem, mégis csak tudnom kell, hogy ki következik utánam… A trón nem állhat üresen egy percig sem...

- Felség! - szólt Mauvepin. - Én sok mindent mondhatnék felségednek...

- Csak beszélj!

- Felségedet, sajnos, sokáig olyan emberek vették körül, akik méltatlanok voltak magas barátságára s akik...

- Akik?

- Távol tartották felségedet feleségétől, a királynétól...

- Hm! - dörmögte a király. - Lehet, hogy igazad van!

- Mert én tudom - folytatta Mauvepin - hogy felséged mindig pontosan eleget tett minden kötelességének, egyet kivéve...

- Ah!

- Mert elhanyagolta nejét, a szép Savoyai Lujzát, Franciaország királynéját...

- Igazad vám- Látja, felség - folytatta Mauvepin. - Én nem Quélus, Schönberg, meg a többi kedvenc fényes szerepét játszom felséged mellett… én csak szegény bolond vagyok... udvari bolond, aki a bölcsességet prédikálja...

- Nos, mire akarsz kilyukadni?

- Én épen nyolc esztendeje állok felséged szolgálatában. De mindjárt azután, hogy idekerültem felséged udvarába... akkoriban nyílt meg a bloisi országgyűlés... valami olyan különös kijelentést tett felséged a nőkről, hogy gyerekésszel is elcsodálkoztam rajta. Felséged és Quélus arról beszélgettek, hogy az ember minden földi nyomorúságának tisztára a nő az oka...

- Ah, azt hiszed, tévedtem volna?

- Azt hiszem, igen.

- Hogyan?

- Mert mióta világ a világ, mindig az asszony hozta helyre, tette jóvá a férfiak hibáit.

- Eh, mondd csak: nem kezdenéd a paradicsomi almafánál?

- Ugyan, felség-... kezdhetném egész bátran ott is, hiszen Ádámot megölte volna tétlenségében az unalom a paradicsomban és soha eszébe nem jutott volna, hogy megfelelő ruházkodással védekezzék a hideg és a meleg ellen, ha Évának az a szerencséé szeszélye nem támad, hogy a tiltott fa gyümölcséből egyék.

A király nevetett.

- Ép ezért nem is említem felségednek sem Didó királynét, sem Semiramist vagy Cleopatrát...

- Nagyon helyes... sokkal érdekesebbek a modern idők...

- De meg kell emlékeznem Sorel Ágnesről meg Jeanne d’Arc-ról, akik az országot mentették meg...

- Nos?...

- Nem is szólva Katalin asszonyról, felséged anyjáról, aki megakadályozta, hogy Franciaország végleg protestáns országgá váljék...

- Azt mondd meg már, hogy hová akarsz kilyukadni?

- Csak oda, hogy felséged jól tenné, ha újra közelednék feleségéhez, a királynéhoz...

- Eh, hagyj békén!

- Akivel feltétlenül kellemesen el tudna szórakozni…

- Jó, jó!... Csak bízd ezt rám!

- És hamarosan nagy gondot rázhatna le a nyakáról!

- Gondot?

- Igen. Azt a gondját, hogy vajon ki lesz az örököse!

A király újból elhallgatott. A hordszék már elérte a város kapuját, majd a Louvre is föltűnt a Szajna mentén. De még csak feléje se néztek. III. Henrik régóta nem szeretett a Louvreban s azt hozta föl ürügyül, hogy mindig szeretett, meghalt kedvencei jutnak az eszébe. Crillon herceg tehát egyenesen a Beauséjour-palota felé irányította a menetet.

A Beauséjour palota - mint emlékezhetünk - a Saint-Eustache-templom háta mögött feküdt és Medici Katalin építtette. Katalin asszony, miután éveken keresztül Amboise-ban ette a száműzetés kenyerét, nemrégiben tért csak vissza Párizsba s ezt a palotát foglalta el.

A palota udvarán III. Henrik kiszállt hordszékéből és meghökkenve látta, hogy feketébe öltözött lovagok és apródok járnak az udvaron.

- Mi ez? - kérdezte az egyik apródtól s a ruhájára mutatott.

- Anjou herceg őfenségét gyászoljuk.

- Ah! - kiáltott föl a király. - Hát mégis meghalt szegény fivérem?

Egy öreg csatlós lépett ekkor a király elé:

- Igen, felség... őfensége az éjjel Chateau Thierryben kilehelte lelkét.

A király görcsösen simította végig a homlokát Az álarcos tehát mégis igazat mondott...

Majd hirtelen kiegyenesedett és hidegen kérdezte:

- Hol van az anyám?

- A királyné őfelsége Chateau Thierrybe utazott! - felelte a csatlós.

Mauvepin hirtelen közbeszólt:

- Oh, felségednek is mennie kell!

- Ah!

- Már csak a gyász-szertartások megrendezése miatt is...

- Igazad van ... De ma nagyon fáradt vagyok. Majd csak holnap indulok.

A király felment a palota lépcsőjén és sóhajtva kért egy pohár jeges narancs-limonádét. Nyáron állandóan csak ezt itta.

III.

Anjou herceg tehát meghalt!

III. Henrik néhány könnyet törölt ki a szeméből, sóhajtott, megivott még két pohár jeges narancs-vizet, majd így filozofált:

- Szegény fivéremet igazán nem tudom többé életre kelteni... így hát legalább francia királyfihoz méltó temetést rendezek neki!

Miután a hőség nagy volt, a király lepihent egy kevéssé. Aztán fölébredve, a Genovéva-barátok rendfőnökét hívatta.

A dominikánusok nyíltan liga-pártiak voltak és tartózkodás nélkül hirdették, hogy III. Henrik eretnekségbe esett. A Genovéva-barátok ellenben hűen kitartottak a király mellett. Ezek korántsem voltak olyan harciasak. A főnökük még fiatal ember volt és Dom Basilnak hívták. Egyik bourgogne-i főnemesi család másodszülöttje volt, szép megjelenésű, nyílt arcú, harminckét éves férfiú, akit a nép mindig kedvtelve nézett, amikor gazdagon fölkantározott, hatalmas öszvérén végiglovagolt Párizs utcáin.

Egyébként kiváló rendfőnök volt. Kolostorát mintaszerűen igazgatta s a legszebb körmeneteket a Genovéva-barátok rendezték. Ezért is gondolt rá III. Henrik első sorban.

A megbeszélés jó néhány óráig eltartott és Crillon nem vett részt benne. Annál inkább jelen volt Mauvepin.

Amikor mindent megbeszéltek, mindent elrendeztek, amikor megállapították a siratok sorrendjét, az énekelendő zsoltárokat, a kísérő zenekart és megegyeztek a gyertyák számában és nagyságában is, a király irigykedve nézett végig Dom Basilon.

- Tudja-e tisztelendő atyám, hogy olyan egészséges színben van, hogy irigyelnem kell érte?...

Dom Basil szerényen meghajolt.

- Felség! - szólt közbe Mauvepin. - Pedig Dom Basil titka fölötte egyszerű...

- Ah! - szólt a király. - Elárulhatná csakugyan nekem is...

- Óh, utóvégre nem is titok… - szólt némileg zavartan a rendfőnök.

- Nos, igazán szeretném tudni...

- Én megmondom felségednek - erősködött Mauvepin.

- Halljuk!

- Először is - kezdte a bolond - Dom Basil szereti a jó bort...

- Aztán?

- Szeret jól és sokat aludni…

- Ah!

III. Henrik a homlokát ráncolta.

- Ha felséged is követné Dom Basil példáját, - folytatta Mauvepin - kezeskedem róla, hogy három hónap alatt éppoly egészséges és jókedvű lesz, mint ő!

A király nem válaszolt s a rendfőnök távozása után komor gondolatokba merült. Egyedül is vacsorázott és sem Crillont, sem Mauvepint nem kívánta látni. Korán is feküdt.

- Nos, mielőtt az ivásnak és szerelemnek adnám át magamat, - gondolta keserűen mosolyogva - előbb az alvással teszünk próbát.

Ezzel elfújta a gyertyát, behunyta szemeit és pár perc múlva sikerült is elaludnia... Tegnap éjjel borzasztó álma volt, barátcsuhába öltözve járt Párizs utcáin és látta egy másik francia király bevonulását.

Ezúttal azonban sokkal kellemesebb dolgokról álmodott. Pedig most sem volt király, csak egyszerű nemes ifjú, pengő sarkantyúval, csörömpölő karddal, de húsz esztendős, dagadó ifjúi szívvel. És szerelmes volt, szerelmes egy isteni, kékszemű, aranyszőke teremtésbe, aki ellenkezés nélkül engedte, hogy átkarol ja karcsú derekát és csókolja az ajkait...

Amikor reggel fölébredt, sóhajtva gondolt rá, hogy csak röpke álom volt az egész. Ekkor lépett be hozzá Mauvepin, akinek rögtön elmesélte az egészet.

- Ej, ej! - vigyorgott a bolond. - Ugye, mondtam felségednek, hogy kár még megvetnie a szerelmet ... De legalább jól aludt felséged?

- Oh, nagyszerűen!

- Látszik is, hiszen olyan friss, jó színben van ma reggel, mint egy iskolás fiú!

- Csakugyan! - jegyezte meg a király s ágyában fölülve, kézi tükrébe pillantott.

- Egészen más a színe, mint azokban az időkben, amikor még rettenetes kedvenceivel kártyázva töltötte el az éjszakáit.

III. Henrik összevonta a szemöldökét, de mégsem fellelt Mauvepin szemtelenkedő szavaira,

- S ha felséged megengedné, - folytatta Mauvepin - most már jobban meg tudnám magyarázni felségednek Crillon úr álmát, mint az az álarcos ember.

- Nos, halljuk!

- Az a szőke nő, akit Crillon látott, nem más, mint felséged álombéli szőke tündére...

- Eh! - csodálkozott a király. - A szívem hölgye akarna letenni engem a trónról?

- Oh, dehogy ... az álom csak azt jelenti, hogy az a szőke nő a király szívén fog uralkodni.

A király elgondolkozott.

- Minden esetre különös! - mormogta aztán. - Alig hinném, hogy valaha szerelmes tudjak lenni!

- Majd meglátjuk! - gondolta magában Mauvepin.

Néhány órával később, III. Henrik király kíséretével együtt útra kelt Chateau Thlerry felé. A menet élén Orillon lovagolt, Mauvepin újra a király mellé ült a hordszékbe és mindent elkövetett, hogy a királyt szórakoztassa. Részben a gyászszertartásokkal, részben az álmában látott szőke nővel.

Útközben a király megszomjazott. Épen a Meaux szélén fekvő fogadó közelében, ahol Montpensier hercegnő déli pihenőt tartott.

Az apróddá változott kolduló barát, Jacquot, a királyi hordszék öszvérjeinek csengőjére felriadt- álmából s miután az első pillanatban megelégedetten állapította meg, hogy nem csuhában ébredt fel, ügyet sem vetett többé a közeledő csapatra, hanem bement az istállóba, hogy megnézze, kellőképen ellátták-e a lovát, így történt, hogy a király nem látta meg.

A hercegnő egyik öszvér-hajcsárja azonban ott állt a küszöbön, a kifogott hordszék mellett.

A király a fogadó előtt kilépett hordszékéből és megszólította a hajcsárt.

- Kié ez a hordszék?

- Az én úrnőmé.

- No és... ki a te úrnőd?

- Egy előkelő hölgy.

- Te mafla! - kiáltott rá Mauvepin. - Nem látod, hogy a király szól hozzád?

- Dehogynem látom!

- Akkor hát mondd meg tüstént, hogy hívják az úrnődet!

- Oh... azt nem tehetem...

A király dühösen emelte föl a botját.

- Nem teheted?... S miért nem, semmirekellő!

- Azért, mert nem tudom a nevét.

Az öszvérhajcsár naiv felelete lecsendesítette a királyt, aki, a feje fölé tekintve, hirtelen felkiáltott. A hercegnő szőke fejét pillantotta. meg, aki az ablakban könyökölt.

- Ah - szólt halkan. - Itt van az én álombéli tündérem!

Mauvepin fölnézett, de már senkit sem látott, mert a hercegnő hirtelen elhúzódott az ablakból.

A bolond elnevette magát s halkan így szólt:

- Nos felség... itt a jó alkalom, hogy kövesse Dom Basil példáját!

- Majd meglátjuk! - felelt a király és fiatalos hévvel indult hódításra a piszkos kis fogadóiban.

IV.

A király a földszinti ivó-teremben találkozott a fogadóssal, aki Guise-párti ember volt s így alig, hogy meghajolt a király előtt.

- Felséged fölötte megtiszteli szerény fogadómat, de egy kis avas szalonnán és savanyú boron kívül nem szolgálhatok egyébbel...

- Eh, - felelte jókedvűen a király, a szép szőke nőre gondolva. - Adjad csak ide azt a savanyú bort, jó lesz az is, olyan szomjas vagyok!

A fogadós kedvetlenül ment le a pincébe. Ekkor a király észrevette Seraphint, aki az egyik sarokban üldögélt.

- Ki vagy te, fiacskám? - kérdezte a csinos fiút.

- Apród vagyok, felség, Seraphin... szolgálatára!

- Kinél?

- Felség - felelt az apród. - Úrnőm inkognitóban utazik...

- Jó, jó ... de nekem, a királynak, mégis csak meg kell mondanod... jogom van megtudni...

- Igaz, felség, de úrnőm elkerget, ha elárulom...

- Ne mondd!

- Én pedig szegény ifjabb-szülött vagyok... semmim nincsen...

- Nos, - szólt a király - mondd meg csak bátran - ha az úrnőd elkerget, én fogadlak szolgálatomba!

Seraphin gondolkozóiba esett, de már nem volt ideje válaszolni, mert a király Mauvepin hahotázására. lettfigyelmessé, aki a következő pillanatban egy alakot taligáit be kézzel-lábbal a fogadó ivó-termébe.

- No, ez csakugyan jó! … - kacagott a bolond. - Itt a tegnapelőtti kis kolduló barát... nemes