Napóleon élete

By Stendhal

Bonaparte Napóleon életéről könyvtárnyi az irodalom. Kiadónknál sem egyetlen szerző kezéből származó életrajzot kínálunk. Mégis, Stendhal műve sok szempontból kiemelkedik ezek közül. Az egyik legfontosabb az, hogy kortársak voltak, ugyanazt a nyelvet beszélték, ugyanabban a környezetben nőttek föl és éltek. A másik az, hogy Stendhal ezt a művét majd' húsz évig írta-csiszolta-érlelte, és nyomtatott formában csak halálát követően, 1929-ben látott napvilágot. És persze Stendhal írói nagysága is kellett ahhoz, hogy ez az életrajz kiemelkedjék a többi Napóleon-leírás közül. És persze a magyar nyelvű kiadásnak is van egy fontos vonzereje. Stendhal Napóleon életrajzának magyar fordítását Lontay László friss, élő műfordításában élvezhetjük

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 29, 2016
• ISBN: 9789633980453

Book preview

Stendhal

NAPÓLEON ÉLETE

FORDÍTOTTA

Lontay László

(1969)

GYULA, 2014

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-398-045-3 EPUB

ISBN 978-963-398-046-0 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2014

© Lontay László örökösei, 1969, 2014

A borító Jacques-Louis David (1748-1825) Napóleon átkel az Alpokon című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

TARTALOM

A könyvkereskedő úrnak

Miért irányítottam így az olvasó gondolatait?

Előszó

I. A közhangulat Franciaországban 1794-ben - Korzika szokásai, harca Genova és Franciaország ellen - Paoli és Napóleon összehasonlítása - s Bonaparte-család - Marboeuf és Narbonne úr - Napóleon Brienne-ben

II. Napóleon Valence-ban - Nevelésének fogyatékossága - Politikai tévedései - Helyőrségi szolgálat Auxonne-ban - Szerzői próbálkozások - Avignonban kinyomtatja A beaucaire-i vacsora című füzetét - francia forradalom: Hogyan látják külföldön - Belső zavargások - A Konvent energiája - Napóleon nemzetőrzászlóalj-parancsnok Korzika szigetén - Toulon előtt csatlakozik a hadsereghez, hogy átvegye a tüzérség főparancsnokságát

III. Napóleon genovai küldetése - Őrizetbe veszik; igazságot szolgáltatnak neki - Párizsba érkezik; elcsapják; nyomora - egy nő feljegyzései Napóleonról - újabb feljegyzések egy másik nőtől - Napóleon kapcsolatai Pontécoulant úrral - Általános megjegyzések a franciaországi helyzetről - Prairial hónapjának első napja -A quiberoni vállalkozás - az 1795. esztendő alkotmánya - Az ouessant-i tengeri csata - Vendémiaire hónap 13. napja

IV. Napóleon átveszi az itáliai sereg parancsnokságát - A sereg teljes nyomora - Bonaparte jóvátételt kér Genova szenátusától a Modeste fregattot ért merénylet miatt - Beaulieu veszi át Devins után az Itáliában harcoló osztrák hadsereg parancsnokságát -1796. április 10-én indul meg a hadjárat - Montenotte - Millesimo - Michele - Mondovi - A cherascói fegyverszünet

V. Megjegyzések a francia seregek németországi helyzetéről és hadműveleteiről 1796-ban - Pichegru - Moreau - Jordan

VI. Átkelés a lodi hídon

VII. Az itáliai sereg nyomorúságos állapota - Napóleon levele a direktóriumhoz - Milánó, Lombardia: miképpen nézik a franciákat - Zendülés Paviában - Bonaparte május 24-én távozik Milánóból - Harmincadikén a francia hadsereg átkel a Minción - Beaulieu az Adige mögé vonul vissza

VIII. Tűnődés az Itáliában állomásozó francia sereg moráljáról - Velence: társadalmi szokásai, kormányzata -1795. június 3-án Masséna bevonul Veronába - Serrurier tábornok parancsot kap, hogy zárja körül Mantovát

IX. Bonaparte bevonul Bolognába - Folignóban fegyverszünetet írnak alá - Ancona és Livorno elfoglalása - Bonaparte meglátogatja Firenzében a toszkánai nagyherceget

X. A Garda tónak és környékének leírása - A francia katonák vidámsága - Kibontakozik Napóleon katonai lángelméje - Wurmser lesz Beaulieu utóda az itáliai osztrák hadsereg főparancsnoki tisztében - Napóleon feladja Mantova ostromát - Bonaparte asszony majdnem az osztrákok kezébe kerül - Rajtaütés Lonatón - A castiglionei csata

XI. A roveretói csata

XII. A hadvezetés művészetéről

XIII. A franciák elfoglalják Modenát - Bologna és Ferrara megalakítja az első, Reggio a második Pón-inneni Köztársaságot - Bonaparte tevékenysége a San Giorgió-i csatától Caldiero megtámadásáig -1796. október 19-én Gentili tábornok partra száll Korzika szigetén

XIV. Napóleont zavarba hozza az a sok nyegle alak, aki megszállta az itáliai sereg legtöbb adminisztratív posztját - A direktórium a főhadiszállásra küldi Clarke tábornokot, hogy tartsa szemmel Napóleont

XV. Az arcolei csata

XVI. Tábornokarcképek: Berthier, Masséna, Augereau, Serrurier

XVII. 1796. szeptember 19-én Napóleon visszatér Milánóba - Mélységesen gyűlöli a szállítókat

XVIII. Mi történt Arcole (1796. november 18) és Rivoli (1797. január 14) közt - Franciaország politikai helyzete, a különböző pártok magatartása, a direktórium gyengesége - Az arcoléi vereség által Bécsben okozott rémület; Ausztria nagy erőfeszítéseket tesz a kudarc következményeinek enyhítésére - Az a hír terjed el, hogy Napóleont megmérgezték; szörnyű szenvedése ellenére tevékenysége megkettőződik; betegségének oka

XIX. Forradalmi erjedés a Velencei Köztársaság szárazföldi államaiban - A rivoli csata - A La Favorita-i csata

XX. Biogi úr, ifjú francia festő: szép jellem, nemes és egyszerű lélek

XXI. Napóleon hősi korszakának vége

XXII. A jakobinusok és Fouché

XXIII. Napóleon bukása - Berthier - Daru gróf

Napóleon életének időrendi táblázata

Az itáliai hadjáratok. Csaták és ütközetek

Jegyzetek

A könyvkereskedő úrnak

Elnézését kell kérnem, uram, de ezekben a megvételre kínált kötetekben nincs semmi fellengősség. Ha Salvandy-stílusban íródtak volna, elkérnék kötetjéért négyezer frankot.

Nem talál itt nagy frázisokat; a stílustól nem lobban lángra a papír, nem hevernek hullák; a szerző nem használja az iszonyatos, fennkölt, iszony, förtelmes, a társadalom szétfoszlása és egyéb kifejezéseket.

A szerző elbizakodott: senkit nem utánoz. De ha a tollat letéve, meg hogy képet adjon munkájáról, és a stílust egybevesse Franciaország egyik-másik nagy írójának stílusával, beszélnie kellene, ezeket mondaná:

Igyekeztem nem úgy előadni, mint Salvandy, vagy Marat őrnagy úr, hanem mint Michel de Montaigne vagy Brosses elnök.

Miért irányítottam így az olvasó gondolatait?

[1837 FEBRUÁR 13]

Előszó önmagamnak

A közönséges történetírás (mint például Thibeaudeau úré) Sallustiushoz hasonlóan tüntető pártatlansággal folytatja le a pert, és az olvasóra bízza az ítélkezést.

Ennek következtében az ítélet csak sommás lehet: Jacques gazember vagy tisztességes férfiú. Én magam mondok ítéletet, ítéletem az igazság és a hamisság bensőségesebb, főleg árnyaltabb ismeretén alapul: gazdag lélek ítélete az enyém. Qualsisiamento¹ felét homályba borítanám (nem is érném fel a Lemontey-féle elrendezés nagyszerűségét), ha nem magam mondanék ítéletet; gyakran az első ítélet valamelyik mozzanatából mondom ki a másodikat. Szóval ez is ilyen. Emlékiratok Napóleon életéről.

A gondolatok keresetlen (gyakran szándékosan rejtett) eredetiségével talán hat kötetre is találnék olvasót. Ha feszélyezve kellene éreznem magam, nem lenne türelmem folytatni; és mi-ért is feszélyezném magam: hogy dimidiatio² Lemontey vagy Tniers legyek?

---

¹ Bármily érdem.

² Félig. (Stendhal jegyzetei.)

Előszó

1806-tól 1814-ig olyan körökben mozogtam, melyeknek a figyelmét teljesen lekötötték a Császár cselekedetei. Ezen idő egy részében hivatásom e nagy ember udvarához kötött, és hetenkint kétszer-háromszor láttam őt.

(H. B.)

Fu ver a gloria?

Ai posteri Vardua sentenza.

(Manzoni: Óda Napóleonról)¹

Valakinek alkalma volt Saint-Cloud-ban, Marengónál, Moszkvában látni Napóleont; most ez a valaki, nem a stílus szépségére törekedve, megírja Napóleon életét. Gyűlöli a fellengősséget, a képmutatásnak, a XIX. század divatos bűnének ikertestvérét.

Csak a kis érdem szeretheti a számára hízelgő hazugságot; Napóleon annál nagyobb lesz, minél inkább fény derül a teljes igazságra.

A katonai leírásoknál a szerző legtöbbször Napóleon szavaival fog élni. Aki cselekedett, el is mesélte a tetteit. Mily szerencse az eljövendő kíváncsi századoknak! Ki merné Napóleon után elmondani az arcoléi csatát?

Csakhogy őt egészen lekötötte az elbeszélés, eltelt a nagyszerűtémával, és mint minden megszállott, feltételezte, hogy bárki megérti félszavakból, így aztán néha homályos. Ilyenkor a szükséges felvilágosításokkal vezettük be Napóleon csodálatos elbeszélését. A szerző az emlékeiből merítette a magyarázatokat.

Napóleon, az uralkodó, írás közben gyakran hazudott. A nagy ember szíve néha ledobta magáról a császári burkot; ám mindig megbánta, hogy igazat írt, időnkint azt is, hogy igazat mondott. Szent Ilonán fia trónra lépésének útját egyengette, vagy arra készült, hogy megint visszatérjen, ahogy Elba szigetéről már visszatért. Igyekeztem, hogy ne hagyjam rászedni magamat.

A szerző sok mindent látott, sok mindenről tudja, hogy igaz: ilyesminek a leírásánál inkább más szemtanú szavait veszi kölcsön, maga nem fabrikál történeteket.

Bizonyos szereplőkről nem mondtam el mindazt a rosszat, amit tudok róluk: nem volt célom ezt az emlékiratot az emberi szív megismerésének tankönyvévé tenni.

Úgy írtam meg ezt a történetet, ahogy más szerzőtől elvártam volna, nem számítva a tehetségek különbözőségét. Az a célom, hogy képet adjak arról a rendkívüli férfiúról, akit életében szerettem, akiről most mindannak a megvetésnek a figyelembe vételével mondok ítéletet, amit a halála után történtek sugallnak.

Számítva az olvasó értelmére, nem fedezem magam minden úton-módon a kritika ellen; a képmutatók bizonyára megvádolnak, hogy vétek az erkölcs ellen, de ez semmiképpen nem fogja növelni ellenük érzett megvetésem mértékét.

Párizsban nincs közvélemény a jelenkor dolgairól, csupán az elragadtatások sorakoznak egymás mellé, és rombolják szét egymást, ahogy a tengerben az új hullám megsemmisíti az előzőt.

Napóleon civilizálta a népet, mert tulajdont adott neki, és éppen úgy kereszttel tüntette ki, mint a marsallokat; a nép a szívéből mond róla ítéletet, és szentül hiszem, az utókor majd megerősíti a nép véleményét. A szalonok nézete, úgy gondolom, tízévenkint változni fog, ez volt Dante sorsa is Itáliában: 1880-ban megvetették, ma imádják.

Az elmúlt pár évben különös módon gazdagodott a hazugság művészete. Ma már nem meghatározott kijelentésekkel hazudnak, mint apáink idejében: a hazugság homályos és általános nyelvi formák terméke, nehéz volna a hazudozó szemére vetni, és még nehezebb pár szóval megcáfolni. Én úgy csinálom, hogy négy-öt különböző szerzőtől veszek négy-öt apró tényt, de ezeket nem foglalom össze egyetlen általános kijelentésben, amelybe hazug árnyalatokat csempészhetnék be, hanem lehetőleg az eredeti szerzők szavaival élve mondom el ezeket az apró tényekét.

Azzal mindenki egyetért, hogy az elbeszélőnek világosan ki kell mondania az igazságot. Az kell, hogy bátran lehatoljunk a legapróbb részletekig. Úgy hiszem, ez az egyetlen mód, hogy megfeleljünk a bizalmatlan olvasónak. A világért nem félek ettől a bizalmatlanságtól, inkább teljes szívemből kívánom és sürgetem.

A sok hazudozás miatt az utókor csak a kortárs történetíróknak hihet majd. Az előadás hangjából megismerni, ki mond igazat. Egyébként tíz évvel az író halála után semmibe foszlik az őt addig óvó pajtásság, és a helyébe lépő új pajtásság az író igazmondását besorolja ama közömbös igazságok közé, amelyek szükségesek a hitel megszerzéséhez és ahhoz, hogy némi sikerrel burkoljanak hazugságba minden egyebet.

1810 előtt, ha az író hazudott, szenvedélyből tette, amely árulkodott önmagáról, és könnyű volt észrevenni. 1812, főleg1830 óta az ember hidegvérrel hazudik, hogy megszerezzen valami helyet, vagy - ha van miből élnie - azért, hogy jóleső megbecsülést vívjon ki magának a szalonokban.

Mennyit hazudtak össze Napóleonról! Chateaubriand úr például azt állította róla, hogy hiányzott belőle az egyéni vitézség, különben is Nicolas volt a neve. Hogyan védekezzen majd 1860 történésze a hamis visszaemlékezések ellen, amelyek 1837-ben havonta cifrázzák a Revue-ket! Némi előnye van hát az írónak, aki 1806. október 27-én látta Napóleon berlini bevonulását, látta Wagramnál, látta, amint visszavonul Oroszországból, bottal a kezében, látta az államtanács ülésén - ha elég bátor mindenről megmondani az igazat, még hőse kárára is.

Ha szerencsétlenségemre olyan nézetet kell majd kifejtenem, amely nem vág egybe 1837 közönségének irodalmi vagy politikai credójával, nem fogom bölcsen véka alá rejteni, hanem a legvilágosabban, legnyersebben ki fogom mondani. Tudom, a nyerseség stílushiba, de a képmutatás napjainkban annyira eluralkodó erkölcsi hiba, hogy óvatosságból minden erőforrást igénybe kell vennünk, nehogy beleessünk.

A hazugság művészetét mindenekelőtt a szép akadémikus stílus virágoztatja fel, meg a sok körülírás, amelyet, mint mondják, az elegancia követel meg. De én azt állítom, hogy a körülírásokat a szerző elővigyázatossága követeli meg, mert az irodalmat általában ugródeszkának tekinti valami jobb eléréséhez.

Kérem hát az olvasót, fogadja elnézően ezt a lehető legegyszerűbb, és legkevésbé elegáns stílust; ezt a stílust, amely, ha kellő tehetség éltetné, a XVII. század stílusához hasonlítana, a Plinius leveleit fordító Sacy úr és a Hérodianoszt fordító Mongault abbé úr stílusához. Úgy vélem, mindig meglesz a kellő bátorságom a nem elegáns szót választani, ha árnyaltabban fejezi ki gondolatomat.

A lelkesedő ifjú szívek az ókor történetének olvasása közben megszeretik a rómaiakat, és megsiratják vereségeiket, pedig Róma mily igazságtalanul, zsarnokian viselkedett szövetségeseivel szemben. Ugyanilyen érzelem okozza azt is, hogy aki látta Napóleont a csatatéren, nem szerethet más hadvezért. Mindig meglát a többiek kijelentéseiben valami képmutatást, némi túlzást, ami megöli a születő rokonszenvet. Bennem már csak egyetlen szenvedély él: szeretem Napóleont, de azért látom szelleme hibáit és a szemére hányható nyomorúságos gyengeségeket.

Ó, rosszhiszemű olvasóm, most már figyelmeztettem önt, tehát tudja, milyen faragatlan bugrissal, vagy inkább nem törekvő ostobával van dolga, de ha eddig nem csukta be a könyvet, engedje meg, hogy egy kérdést megbeszéljünk.

Jó ítélőképességű emberek kijelentették, hogy Napóleonról legfeljebb csak húsz-harminc év múlva lehet megfelelő történelemkönyvet írni. Addigra már megjelentek és megmérettek Talleyrand úr, Bassano herceg úr és sok más személy emlékiratai. Az utókornak egy nagy férfiúról alkotott végleges ítélete már kezd majd kialakulni, és megszűnik a nemesi osztály irigysége, ha ugyan csak irigységről van szó. Most még sok tiszteletreméltó úriember abban éli ki magát, hogy Buonaparte úrnak nevezi Napóleont.

1860 írójának sok előnye lesz: nem jut el hozzá az idő által elpusztított sok ostobaság, ám nem büszkélkedhet azzal a felbecsülhetetlen kiváltsággal, hogy ismerte hősét, hogy nap, mint nap három-négy órát hallott róla beszélni. Én az udvarában dolgoztam, ott éltem, követtem a Császárt minden háborújában, részt vettem a meghódított területek közigazgatásában, egész életemben meghitt jó barátja voltam az egyik legbefolyásosabb miniszternek. Minderre hivatkozva merem felemelni szavam és előterjeszteni kis ideiglenes összefoglalómat, amelyet azért érdemes olvasni addig, amíg 1860 vagy 1880 táján meg nem jelenik az igazi történet. A kíváncsi embernek éppen azért, mert kíváncsi, el kell olvasnia a lapos könyveket, amelyek rosszul beszélnek a minket érdeklő dolgokról.

Úgy éreztem, nagyon részletesen kell szólnom az 1796-97-es itáliai hadjáratról. Ez volt Napóleon pályakezdése. Szerintem bármely másik hadjáratnál jobban képet ad katonai lángelméjéről csakúgy, mint jelleméről. Ha figyelembe vesszük, mily kevés eszköz állt rendelkezésére, mily nagyszerűen védekezett Ausztria, és hogy a kezdő ember, bármily nagynak tételezzük is fel, nem bízik magában, akkor kiderül: ez Napóleonnak talán legszebb hadjárata. Szóval 1797-ben szenvedélyesen, teljesen lehetett szeretni, még nem rabolta el országa szabadságát, századok óta nem volt hozzá fogható nagyság.

Alkalmam volt a helyszínen tanulmányozni az itáliai hadjáratot; az az ezred, amelyben 1800-ban szolgáltam, megszállt Cherascóban, Lodiban, Cremában, Castiglionéban, Goitóban, Padovában, Vicenzában és más helyeken. Ifjúi lelkesedéssel, és csak az 1796-os hadjárat után, meglátogattam Napóleon szinte valamennyi csataterét, és olyan katonák voltak velem, akik az ő parancsnoksága alatt harcoltak, meg az ország fiataljai, akik elámultak dicsőségén. Az ő gondolataik nagyon jól bizonyították, milyen eszméket tudott adni a népeknek. Falun és városon kézzelfoghatók voltak harcainak nyomai, és Lodi, Lonato, Rivoli,Arcole, Verona falain még ma is láthatók a francia golyók szántotta barázdák; Hányszor hallottam ezt a szép felkiáltást: „És akkor fellázadhattunk tiellenetek, akik életre hívtatok bennünket!"

Szállásjeggyel települtem be lánglelkű hazafiakhoz, például egy reggiói kanonokhoz, aki elmondta nekem az ország egészjelenkori történelmét. Kérem hát az olvasót, ne riadjon vissza az itáliai hadjárattal megtöltött sok oldaltól: láttam a németországi, a moszkvai harcokat is, de azokról nem beszélek ily hosszasan.

E kéziratot, amelyet most átnyújtok a közönségnek,1816-ban kezdtem el írni. Akkor mindennap azt hallottam, hogy Buonaparte úr kegyetlen, gyáva, nem is Napóleon a neve, hanem Nicolas stb. stb. Írtam egy kis könyvet csupán azokról a hadjáratokról, amelyeket átéltem, de minden könyvkereskedő, akinek üzentem, megijedt. Elismertem Napóleon bűneit, főleg ez szolgált ürügyül azoknak, akik más gondolatainak a kinyomtatásával próbálnak boldogulni, hogy kimondhatatlanul megvessenek. Majdnem bizonyos, mondták ezek az urak, hogy a királyi ügyész részéről veszély fenyeget: viszonzásul az kellene, hogy legalább a bonapartista táborra számíthassunk. Nos, ennek a pártnak sok nemes szívű tagja van, de kevés köztük az olvasó ember. Amint meglátják, hogy a szerző szidja hősüket, azt a következtetést fogják levonni, hogy helyet követel magának a húsos fazék mellett.

Nem volt mit válaszolnom, már eszem ágában sem volt a dolog. Magamra maradtam a csatatéren a kézirattal, 1828-ban újra elolvastam, és minthogy az időközben elmúlt tizenkét év alatta szemem láttára tagadták le a legismertebb tényeket, sőt egész csatákat is eltüntettek (Botta úr tagadja Lonatót), elhatároztam, hogy világosan, azaz hosszasan fogom elmondani a tényeket.

Szinte ösztönös bennem a hit, hogy a hatalom minden birtokosa hazudik szóban, de még inkább írásban. Csakhogy Napóleon lelkesedett a szép katonai eszményért, így aztán ránk hagyott kevés csataleírásában gyakran igazat mondott. Az itáliai hadjáratról szólva meghagytam