A pármai kolostor

By Stendhal

A romantika egész kelléktárát
felhasználó fordulatos regényében Stendhal már arisztokrata hőst választ
(bár Fabricio vér szerinti apja egy francia katonatiszt), Napóleon
emléke
éltet minden rokonszenves szereplőt, maga Fabricio is, részt vesz 17
éves fejjel a waterlooi csatában. Stendhal páratlan realizmussal írja
le a csatát. Annyit láthatunk belőle, amennyit egy tapasztalatlan
kamasz megérthetett: nagy freskók helyett apró mozzanatokat. A
franciabarátsága miatt gyanússá váló ifjú ezután a pármai udvar
cselszövényeinek középpontjába kerül. Eközben jól megrajzolt figurák
egész sorát vonultatja fel Stendal, közülük is kiemelkedik San
Severina portréja, a ragyogó szépségű bátor asszonyé. A címet magát
csak az utolsó sorok magyarázzák meg...
A Pármai kolostor Stendhal legköltőibb műve, sűrítve megtaláljuk
benne mindazt, amiért alkotója az életben vagy a művekben rajongani
tudott.




(Forrás: Legeza Ilona)

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633764725

Book preview

STENDHAL

A PÁRMAI KOLOSTOR

Fordította

ILLÉS ENDRE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

978-963-376-472-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Illés Endre jogutódja

TÁJÉKOZTATÁS{1}

1830 telén s Párizstól háromszáz mérföldnyire írtam ezt a történetet,{2} így semmiképpen nem gondolhattam 1839 eseményeire.{3}

Sok-sok évvel 1830 előtt, abban az időben, amikor seregeink beszáguldották egész Európát,{4} a véletlen, s beszállásolási jegyem egy kanonok házába vetett: Páduában történt, ebben az elragadó olasz városban. Vendégeskedésem hosszúra nyúlt, s a kanonok meg én barátok lettünk.

1830 végén ismét Páduába kerültem, és rögtön kedves kanonokomhoz siettem: tudtam, hogy már nem él, de még egyszer látni szerettem volna a szalont, ahol annyi szép estét töltöttünk, s ezek az esték annyiszor hiányoztak azóta. A házban a kanonok unokaöccsét találtam, s az unokaöcs feleségét – régi jó barátként fogadtak. Később mások is jöttek, és csak jó sokára váltunk el; az unokaöcs remek zabaionét{5} hozatott a Pedroti-kávéházból.{6} Legfőként Sanseverina hercegné története tartott együtt mindannyiunkat késő éjszakáig; valaki éppen csak kimondta a nevét, s a kanonok unokaöccse a kedvemért felelevenített minden részletet.

– Abban az országban, ahová most indulok – fordultam barátaimhoz –, aligha lesznek ilyen éjszakáim; s hogy a hosszú esti órák múljanak, regényt írok majd ebből a történetből.

– Akkor hát odaadom nagybátyám feljegyzéseit is. A Párma fejezetben sort kerít az udvar néhány szerelmi szövevényére, még abból az időből, amikor minden a hercegnő körül forgott. Hanem vigyázzon! Ez aztán igazán erkölcstelen történet. Maguk Franciaországban az evangélium tisztaságával kérkednek mostanában; könnyen megértheti, hogy rosszabb híre támad, mint egy gyilkosnak.

Úgy jelentetem meg a regényt, hogy az 1830-as kéziraton semmit nem változtatok – amiből két kellemetlenség is származhatik.

Az elsőt az olvasó szenvedi el. Az olasz hősök talán nem eléggé érdeklik majd; ebben az országban az emberi szív nem egészen olyan, mint a francia: az olaszok őszinték, jók, nem ismerik a félelmet, kimondják, amit gondolnak; csak fellobbanásaikban hiúk, s hiúságuk ilyenkor szenvedéllyé válik – ők puntigliónak nevezik. Végül: a szegénységet nem tartják nevetségesnek.

A második kellemetlenség az írót sújtja.

Bevallom, olyan vakmerő voltam, hogy változatlanul meghagytam hőseim szélsőséges jellemét; viszont bátran kijelentem: sok tettüket mély erkölcsösséggel elítélem. Miért is kölcsönözném nekik a francia jellem emelkedettségét és kellemét, a franciáét, aki mindennél jobban szereti a pénzt, és nemigen vétkezik gyűlöletből vagy szerelemért. Ennek a regénynek olasz hőseiről éppen az ellenkezőjét mondhatom el. Különben is azt hiszem, ha délről észak felé haladunk, kétszáz mérföldenként új tájat írhatunk le, s újabb regénybe kezdhetünk. A kanonok kedves unokahúga ismerte, sőt nagyon szerette Sanseverina hercegnét, s arra kért, semmit se hallgassak el kalandjaiból, melyek megrovandók.

1839. jan. 23.

ELSŐ RÉSZ

Già mi fur dolci inviti a empir le carte

I luoghi ameni.

ARIOSTO: SAT. IV.

ELSŐ FEJEZET

MILÁNÓ 1796-BAN

Ezerhétszázkilencvenhat május tizenötödikén Bonaparte tábornok bevonult Milánóba, mögötte az az ifjú hadsereg, mely most vonult át a lodi hídony fogyott belőle.

Ugyanezen a napon falragaszok közölték, hogy a francia hadsereg szükségleteire hatmillió hadisarcot vetettek ki; ez a sereg most nyert meg hat csatát, meghódított húsz provinciát, s éppen csak cipője, nadrágja, ruhája s kalapja nem volt.

Ezekkel az ágrólszakadt franciákkal olyan boldogság és jókedv tört be Lombardiába, hogy csak a papság és néhány nemes eszmélt rá, milyen súlyos teher a hatmilliós sarc, melyet hamarosan még sok más követett. Ezek a francia katonák egész nap nevettek és énekeltek; még huszonöt évesek sem voltak, s huszonhét éves tábornokuk a sereg legidősebb katonája volt. A jókedv, fiatalság és gondtalanság mint jó tréfa pukkasztotta ki a szerzetesek dühöngő szónoklatait, hat hónap óta hirdették a szent szószék magasságából, hogy a franciák szörnyetegek, mindent felégetnek, s mindenkinek levágják a fejét, különben rögtön kivégzik őket; éppen ezért egy-egy ezred előtt a guillotine-t cipelik.

Vidéken, a kunyhók ajtajában, francia katonákat láttak, akik az anyák kisgyerekeit ringatták, s egy-egy dobos, aki hegedülni is tudott, majd minden este bált rögtönzött. A francia négyes művésziesebb és bonyolultabb volt, semhogy a katonák, akik maguk sem ismerték, megtaníthatták volna rá a falusi asszonyokat; inkább azok mutatták be a monferinát és az ugrálóst s más olasz táncokat.

Amennyire csak lehetett, a tiszteket a gazdagokhoz szállásolták be; rájuk fért, hogy összeszedjék magukat. Egy Robert nevű főhadnagy del Dongo márkiné palotájába került. A fiatal, elég ügyes tartalékos tisztnek, amikor a palotába lépett, minden vagyona egy hatfrankos tallér volt; ezt a hat frankot most kapta Piacenzában. Amikor átjöttek a lodi hídon, egy jóvágású osztrák tisztről, akit golyó talált, lehúzta ragyogó, vadonatúj nankingnadrágját – nadrág még nem jelentkezett jobb pillanatban. Robert tiszti vállpántját gyapjúszálak jelezték, kabátjának szövetét a ruhaujj béléséhez öltötte, hogy egyes darabjai valahogy egyben maradjanak; de volt még szomorúbb részlet is: cipőjének talpát kalapdarabkák helyettesítették, ezt a kalapot is a csatamezőn szedte fel, túl a lodi hídon. A rögtönzött talpat a cipő felett díszelgő madzag erősítette meg; így azután, amikor a palota udvarmestere jelentkezett a főhadnagy szobájában, és meghívta, vacsorázzék a márkinéval, Robert mélységes zavarba jött. A végzetes vacsoráig még volt két órája – a legénye meg ő azzal töltötte ezt az időt, hogy megkísérelték valamiképpen összevarrni egyenruháját, s tintával feketére festették cipője nyomorult madzagait. Végre elérkezett a szörnyű pillanat.

– Soha életemben nem éreztem magam kínosabban! – mondta el nekem később Robert főhadnagy. – A ház úrnői félve vártak, s én jobban reszkettem, mint ők. Egyre csak a cipőmet néztem, s nem tudtam, mint léphetnék finoman.

Majd így folytatta:

– Del Dongo márkiné abban az időben volt a legragyogóbb. Maga ismerte őt, gyönyörű, angyalian lágy pillantású szemét, megejtő sötétszőke haját, melyből oly szépen vált ki az oválisan formált, kedves arc. Szobámban Leonardo da Vinci egyik Heródiás-rajza{7} függött: mintha csak az ő portréja lett volna. Valószínűtlen szépsége annyira elragadott – ezt Isten akarhatta így –, hogy teljesen elfeledkeztem megjelenésemről. Már két éve csupa ocsmányságot és nyomorúságot láttam Genova hegyei közt, most nekibátorodtam, s néhány szóval kifejeztem csodálatomat.

– De józanabb vagyok, semhogy sokáig megmaradtam volna a bókoknál. Míg mondataimat formáltam, láttam és érzékeltem a tiszta márvány ebédlőt, s benne a tizenkét lakájt és a sok inast, mind úgy öltöztek, hogy ennél nagyobb fényűzést akkoriban elképzelni sem tudtam. Képzelje el, azoknak a gazoknak nemcsak jó cipőjük volt, de ezüstcsat is fénylett rajta. Szemem sarkából észrevettem a ruhámra és talán a cipőmre is meredő, ostoba tekinteteket, szúrást éreztem a szívemben. Egyetlen szóval megrémíthettem volna valamennyiüket; de hogy utasíthattam volna rendre őket anélkül, hogy a ház úrnőit meg ne riasszam. Mert a márkiné, hogy biztosabban érezze magát – ezt később százszor elmondta nekem –, kihozatta a zárdából férje bennlakó kishúgát, Gina del Dongót, a későbbi elragadó Pietranera grófnét; szép és boldog napokban senki nem volt nála vidámabb és kedvesebb, mint ahogyan senki nem lehetett bátrabb és derűsebb, ha bajba jutott.

Gina tizenhárom éves lehetett akkor, de tizennyolcnak látszott, s mint tudja, eleven volt és nagyon őszinte; azon az estén annyira félt, hogy enni sem mert, nehogy elnevesse magát, ha ruhámra pillant. A márkiné viszont csupa kényszeredett udvariasság volt; felismerte tekintetemben a türelmetlenség villanásait. Minek részletezzem tovább, buta szerepet játszottam, és lenyeltem a megvetésüket; pedig azt mondják: a franciák a megvetést nem tudják elviselni. Végre mennyei ötlet gyúlt ki bennem; belevágtam, és elmondtam a két nőnek nyomorúságomat, mindazt, amit két év alatt Genova hegyei közt szenvedtünk, ahol öreg, hülye tábornokok tartottak vissza bennünket. Elmondtam, hogy assignatákat kaptunk fizetésként, s ezeket nem fogadták el azon a vidéken; s az assignatákhoz naponta három uncia kenyeret. Még két percig sem beszéltem, a jószívű márkiné már könnyezett, Gina meg elkomolyodott.

– Főhadnagy úr – fordult hozzám –, három uncia kenyeret?

– Annyit, kisasszony. Viszont hetenként háromszor ezt sem osztották ki, s mert a parasztok, akiknél laktunk, még nálunk is nagyobb nyomorúságban éltek, mi törtünk nekik a kenyerünkből.

Amikor az asztaltól felálltunk, a szalon ajtajáig kísértem a márkinét, majd gyorsan visszafordultam, és annak az inasnak, aki az asztalnál kiszolgált, odaadtam egyetlen hatfrankos talléromat, melytől annyi mindent reméltem.

– Egy hét múlva – folytatta Robert –, amikor már bebizonyosodott, hogy a franciák senkit sem nyakaznak le, del Dongo márki visszatért a Como-tó mellől, griantai kastélyából, mert ide húzódott be nagy hősiesen a francia sereg közeledtére, kiszolgáltatva szép, fiatal feleségét és húgát a háború véletlenjeinek és veszélyeinek. A márki éppen annyira gyűlölt minket, amennyire félt tőlünk; szóval mérhetetlenül gyűlölt és félt. Mulatságos volt elnézni kövérkés, sápadt, ájtatos arcát, amikor udvariaskodott velem. Következő napon, hogy ő visszatért Milánóba, három rőf szövetet és kétszáz frankot kaptam a hatmillió hadisarcból; kiruházkodtam, és lovagul szegődtem a ház úrnői mellé, mert megkezdődtek a bálok.

Minden francia története körülbelül ugyanaz volt, mint Robert főhadnagyé: a milánóiak nemhogy nevettek volna a szegény katonák nyomorúságán – sajnálták és megszerették őket.

Ennek a váratlan boldogságnak és megrészegülésnek korszaka csak két rövid esztendeig tartott; olyan szertelen és mindenkire rátörő őrültség volt, hogy nem is tudnám másként érzékeltetni, mint egy történelmi és mélyenszántó gondolattal: ez a nép száz éve unatkozott.

Valaha, a Viscontiaknak és a Sforzáknak, Milánó híres hercegeinek udvarában a gyönyör volt a legfőbb hatalom, ugyanúgy, mint a többi déli népeknél. De 1624 óta, mióta a spanyolok uralkodtak a milánóiakon, ezek a hallgatag, gyanakvó, gőgös és lázadástól rettegő uralkodók, Milánóból elmenekült az öröm. A nép átvette urainak erkölcsét, s ahelyett, hogy a pillanatot élvezte volna, inkább arra gondolt: a legkisebb sértést is tőrrel kell megbosszulnia.

1796. május 15-étől, amikor a franciák bevonultak Milánóba, 1799 áprilisáig, amikor a cassanói csata után kiűzték őket: az esztelen jókedv, a vidámság, a gyönyör annyira átjárt mindenkit, s annyira megfeledkeztek minden szomorú vagy akár józanabb érzésről, hogy név szerint emlegettek vén, milliomos kereskedőket, vén uzsorásokat, vén közjegyzőket, akik ezekben az években megfeledkeztek arról, hogy rosszkedvűek legyenek, és pénzt keressenek.

Csupán néhány előkelő család akadt, mely visszavonult vidéki kastélyába, hogy ott duzzogjon az általános ujjongásban, a boldogságra kinyílt szívek között. Igaz, hogy ezeket a gazdag családokat bosszantóan kitüntették akkor, amikor a francia sereg ellátását szolgáló hadisarcot kirótták.

Del Dongo márki – a nagy jókedvtől ingerülten – az elsők között vonult el gyönyörű griantai kastélyába, a Como-tó mellé, ahová az asszonyok Robert főhadnagyot is magukkal vitték. A kastély régen erődítés volt; olyan szép helyen épült, hogy párját talán sehol másutt nem találjuk; százötven lábnyi magasban, a fennsíkon emelkedett, az isteni tóra hajolva, s uralkodott a tó nagy része felett. A del Dongo család a XV. században építette, erről címeres márványlapok tanúskodtak mindenfelé; felvonóhídjai és mély árkai még megmaradtak, ha az árkokban már nem is csillogott víz; de nyolcvan láb magas és hat láb vastag falaival ez a kastély még mindig védett minden váratlan támadástól; éppen ezért szerette annyira az aggodalmas márki. A kastély urát huszonöt-harminc szolga vette körül; ő azt hitte róluk, bármikor feláldoznák magukat érte, nyilván azért, mert soha másként nem szólt rájuk, mindig csak gorombán és sértőn – így aztán kevésbé gyötörte itt a félelem, mint Milánóban.

És félelme nem volt egészen alaptalan; sűrűn érintkezett egy kémmel, akit Ausztria küldött a svájci határra; a kém ott tartózkodott hárommérföldnyire Griantától, s azzal foglalkozott, hogy megszöktette a hadifoglyokat – és erről a francia tábornokok esetleg igen kedvezőtlenül vélekedhettek volna.

A márki Milánóban hagyta fiatal feleségét; az asszony intézte a család ügyeit, az ő dolga volt, hogy előteremtse a hadisarcot, melyet a Casa del Dongó-ra – ahogyan Milánóban nevezték – kiróttak; a márkiné igyekezett valamit lefaragni belőle, s ezért tárgyalnia kellett azokkal a nemesekkel, akik állást s megbízásokat vállaltak, sőt érintkeznie kellett néhány igen befolyásos nem nemes emberrel is. Ebben az időben nagy esemény kavarta fel a családot. A márki kitervelte és megbeszélte fiatal húgának, Ginának házasságát egy dúsgazdag s nagyon előkelő férfival; de ez a férfi púderezte a haját, s ez elegendő volt, hogy Gina harsány nevetéssel fogadja; majd hamarosan elkövette azt az őrültséget, hogy Pietranera gróf felesége lett. A gróf előkelő nemes úr volt, megjelenése kitűnő – de családja teljesen elszegényedett, s ami a legnagyobb szépséghiba: szenvedélyes híve lett az új eszméknek. Pietranera hadnagya volt az olasz légiónak, ez azután végképp elkeserítette a márkit.

A gondtalanság és a boldogság két éve után a párizsi Direktórium egyszerre úgy viselkedett, mint egy régi, tekintélyes uralkodó, s halálosan meggyűlölt mindent, ami nem középszerű. Az ügyetlen tábornokok, akiket az olasz hadsereghez küldött, sorra elvesztették a csatákat ugyanazokon a veronai síkságokon, melyek két évvel azelőtt az arcelói és lonatói csodákat látták. Az osztrákok közeledtek Milánóhoz. Robert főhadnagy zászlóaljparancsnok lett, s megsebesült a cassanói csatában – utoljára lakott most barátnőjénél, del Dongo márkinénál. A búcsú szomorú volt; Robert Pietranera gróffal együtt távozott, aki követte a franciákat visszavonulóban Noviba. A fiatal grófné, akitől a bátyja megtagadta törvényes örökségét, szekéren indult a francia sereg után.

Ekkor kezdődött a reakció korszaka, visszatérés a régi eszmékhez – a milánóiak ezt az időt i tredici mesinek (a tizenhárom hónapnak) nevezik, mert jó szerencséjük úgy akarta, hogy ez a visszatérés az ostobasághoz valóban csak tizenhárom hónapig tartott, Marengóig. Az öregek, a szenteskedők, az ádáz kedvűek ismét az első sorba kerültek, és újra átvették embertársaik irányítását: a régi, tisztes elvek hívei hamarosan kihirdették a falvakban, hogy Napóleont a mamelukok Egyiptomban felakasztották, s ezt ő sokszorosan meg is érdemelte.

Az urak közül, akik birtokaikra vonultak, s eddig ott duzzogtak, most pedig bosszúra szomjasan visszatértek, del Dongo márki kivált szenvedélyességével; túlzó viselkedése természetszerűen a reakció vezetőjévé tette. Ezek az urak, akik nagyon tisztességes emberek voltak, ha nem féltek, de akik örökké reszkettek, valamiképpen behálózták az osztrák tábornokot; a tábornok elég derék ember lehetett, de végül is meggyőzték, hogy a leghelyesebb politika a legnagyobb szigorúság; mire elfogatott százötven hazafit, azokat, akik Itáliában akkor a legkülönbek voltak.

Csakhamar Bocche di Cattaróba{8} szállították őket, a foglyokat itt föld alatti barlangokba hajították – a nedvesség és főként az éhezés pontos és gyors igazságszolgáltatással intézte el a latrok ügyét.

Del Dongo márki magas állásba került, s mivel számtalan erényéhez még mocskos fösvénység is társult, nyíltan dicsekedett, hogy húgának, Pietranera grófnénak egyetlen tallért sem küld; a grófné még mindig halálosan szerelmes volt, nem akarta elhagyni férjét: együtt éhezett vele Franciaországban. A gyengéd márkiné szenvedett; végre sikerült néhány kisebb gyémántot kilopnia ékszeres dobozából, melyet férje minden este visszavett tőle, hogy vasládikába zárva ágya alá tegye; a márkiné nyolcszázezer frank hozománnyal lett a márki felesége, s most havonta nyolcvan frankot kapott tőle saját kiadásaira. A tizenhárom hónap alatt, míg a franciák távol voltak Milánótól, a félénk asszony újabb s újabb ürüggyel állandóan gyászruhát viselt.

Bevalljuk, hogy számos komoly író példáját követve, hősünk történetét születése előtt egy évvel kezdtük. Ez a fontos személy nem más, mint Fabrizio Valserra, azaz marchesino{9} del Dongo, ahogyan Milánóban mondják. Pontosan akkor méltóztatott megszületnie, amikor a franciákat kiűzték; és a születések titkos rendje úgy akarta, hogy második fia lett del Dongo márkinak, a nagyúrnak, akinek olvasóim ismerik már kövér, sápadt arcát, álnok mosolyát s minden új eszme ellen forduló acsarkodó gyűlöletét. Az egész családi vagyont az idősebb fiú, Ascanio del Dongo kezére játszotta, aki méltó utóda lett apjának. Nyolcéves volt, Fabrizio meg kettő, amikor Bonaparte tábornok váratlanul leereszkedett a San Bernardino-hágón, az a Bonaparte tábornok, akiről minden előkelő ember azt hitte: felakasztották. Bevonult Milánóba: ez megint páratlan pillanat a történelemben; képzeljenek el egy őrjöngő s rajongó népet. Néhány nap múlva Napóleon megnyeri a marengói csatát. A többit felesleges elmondani. A milánóiak végképp megrészegedtek, de mámorukba ezúttal belekeveredett a bosszú gondolata is: ezt a jó érzésű népet megtanították gyűlölni! Nemsokára viszontlátták a hazafiakat, akik a cattarói erőd foglyai közül életben maradtak: visszatérésük nemzeti ünnep lett. Sápadt arcuk, lesoványodott tagjaik, nagy, bámuló szemük élesen kivált a mindenfelé harsogó örömből. Megérkezésük volt a jel: távozzanak a hírhedt családok! Del Dongo márki az elsők között menekült, megint griantai kastélyába. Minden előkelő család fejét gyűlölet és félelem töltötte el; de asszonyaik és lányaik visszaemlékeztek arra, milyen boldog élet pezsgett itt az első francia bevonulás idején, és sajnálták elhagyni Milánót meg a vidám bálokat, melyek Marengo után rögtön elkezdődtek a Casa Tanzi-ban.{10} A francia tábornok, akinek Lombardia nyugalmára kellett ügyelnie, már a győzelmet követő napokban észrevette, hogy a nemes urak bérlői és a vidéki öregasszonyok nem a csodálatos marengói győzelemre gondolnak, mely megváltoztatta Itália sorsát, s egyetlen nap alatt tizenhárom erődített várost hódított vissza; – ezeket a bérlőket és öregasszonyokat csak Brescia védőszentjének, Szent Giovitának jóslata foglalkoztatta. A szent kinyilatkoztatás szerint a franciák és Napóleon szerencsecsillaga pontosan tizenhárom héttel Marengo után lehanyatlik. Del Dongo márkit és a sértődött vidéki nemeseket kissé menti, hogy őszintén hittek ebben a jóslatban, s nem komédiáztak. Ezek az urak négy könyvet sem olvastak életükben; nyíltan készültek rá, hogy a tizenhárom hét leteltével hazaköltöznek Milánóba. De a múló idő a franciák új sikereit hozta. Napóleon Párizsba visszatérve, okos rendeletekkel megmentette a forradalmat Franciaországban, ahogyan megmentette Marengónál is – az idegenekkel szemben. Ekkor a kastélyaikba menekült lombardiai nemesek rájöttek: eddig rosszul értelmezték Brescia védszentjének jóslatát; nem tizenhárom hétről: tizenhárom hónapról van szó. Elmúlt a tizenhárom hónap is, és Franciaország sikerei egyre forróbbak lettek.

Most átsiklunk a gyarapodás és a boldogság tíz esztendején, 1800-tól 1810-ig. Fabrizio első éveit a griantai kastélyban töltötte; sokszor megverte a falusi parasztgyerekeket, és őt is sokszor megverték, s közben nem tanult semmit, még olvasni sem. Később a milánói jezsuita kollégiumba küldték. Apja, del Dongo márki, megkövetelte, hogy latinra tanítsák, de ne a régi klasszikusok műveiből, akik mindig köztársaságról irkáltak, hanem egy pompás, több mint száz metszettel díszített könyvből, a XVII. század művészeinek remekéből; a Valserra del Dongók latinul írt családtörténete volt ez a munka – Fabrizio del Dongo pármai érsek jelentette meg, 1650-ben. A Valserrák sikerei főként katonai sikerek voltak, a metszetek is legtöbbször csatákat mutattak be, s a csatákban mindig ott volt a del Dongo család valamelyik hőse, hatalmas kardcsapásokat osztva. Ez a könyv nagyon tetszett a fiatal Fabriziónak. Anyja imádta őt, s időnként megengedték neki, hogy meglátogathassa Milánóban; de ezekre az utakra férjétől sohasem kapott pénzt, csak sógornője, a kedves Pietranera grófné segítette őt. Amikor a franciák visszatértek, a grófné rögtön a legragyogóbb asszonyok között csillogott Eugène herceg, itáliai alkirály udvarában.

Fabrizio első áldozása után del Dongo márki, aki még mindig az önként vállalt száműzetésben élt, megengedte húgának, Pietranera grófnénak, hogy egyszer-egyszer kihozhassa a fiút a kollégiumból. A grófné azt tapasztalta: Fabrizio furcsa, szellemes, nagyon komoly, de csinos gyerek, s a legkevésbé sem csúfítja el egy divatos társaságbeli dáma szalonját; egyébként teljesen tudatlan, még a betűvetés is nehezére esik. A grófné, aki mindenbe belevitte szívét, lelkesedését, megígérte a nevelőintézet rendfőnökének, hogy pártfogolná őket, ha unokaöccsével rendkívüli eredményeket érnének el, s a gyerek az év végén díjakat is nyerne. S hogy megkönnyítse a díjak elnyerését, szombat esténként a fiúért küldött, s Fabriziót gyakran csak szerdán vagy csütörtökön küldte vissza tanáraihoz. A jezsuitákat a királyság törvényei kitiltották Itáliából, bár az alkirály határozottan kedvelte őket; a kollégium rendfőnöke – értelmes férfi – pontosan tudta, milyen hasznos lehet nekik, ha jó viszonyba kerülnek egy asszonnyal, aki mindenható az udvarnál. A rendfőnöknek eszébe sem jutott, hogy felrója Fabrizio kimaradozásait; a fiú különben kevesebbet tudott, mint valaha, de az év végén öt első díjjal tüntették ki. Így azután a ragyogó Pietranera grófné férjével, az egyik testőrhadosztály parancsnokló tábornokával s az alkirály udvarának öt-hat legfontosabb előkelőségével megjelent a jezsuita intézet díjkiosztásán. A rendfőnököt felettesei megdicsérték.

A grófné magával vitte unokaöccsét azokra a káprázatos ünnepélyekre, melyek oly emlékezetessé tették a kedves Eugène rövid uralmát. Tekintélyével huszártisztté neveztette ki a gyereket, s Fabrizio tizenkét éves korában fel is öltötte az egyenruhát. A fiú csinos megjelenése elbűvölte a grófnét, s egy napon arra kérte a herceget: sorozza be Fabriziót apródjai közé; ez a kitüntetés nem jelentett volna kevesebbet, mint a del Dongo család csatlakozását. Másnap azután kivételes helyzetében is csak nehezen érhette el, hogy az alkirály elfelejtse kérését, melynek teljesítéséhez semmi más sem hiányzott, csupán a kinevezendő apród apjának beleegyezése – és ezt a beleegyezést tüntetően megtagadták. Ez után az őrültség után – a sértődött márki szinte remegett az indulattól – a fiatal Fabriziót valamilyen ürüggyel visszahívták Griantába. A grófné határtalanul megvetette bátyját; elszomorítóan ostoba alak, gondolta róla; ha megvolna a hatalma, gonosszá válnék. De Fabrizióért bolondult, s bár tíz éve nem leveleztek már, mégis ő írt a márkinak: visszakérte unokaöccsét; levelére választ sem kapott.

Amikor Fabrizio hazatért a félelmetes kastélyba, melyet legharciasabb ősei építettek, a világon semmi mást nem tudott, csak tornászni és lovagolni. Pietranera gróf ugyanúgy bolondult a gyerekért, mint a felesége: gyakran lovagoltatta, és magával vitte a díszszemlékre is. Fabrizio szeme még a búcsú könnyeitől volt vörös, mert ott kellett hagynia nagynénje szép szalonjait – így érkezett a griantai kastélyba, ahol csak anyja és nővérei szenvedélyes csókjai várták. A márki szobájába zárkózott idősebbik fiával, Ascanio markezinóval. Titkosírással írt leveleket szerkesztettek, melyek abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy Bécsbe küldték őket; apa és fia csak a közös étkezéseken jelentek meg. A márki színészkedve többször is elmondta: éppen most tanítja elsőszülött utódát, hogyan vezesse kettős könyvvitellel birtokának gazdasági ügyeit. Igazában a márki sokkal féltékenyebben őrizte hatalmát, semhogy ezekből a dolgokból bármit is elárult volna fiának, akit pedig örökösévé tett meg. Arra használta őt, hogy tizenöt-húsz oldalas sürgönyöket rejtjelezzen neki; sürgönyeit hetenként kétszer-háromszor Svájcba juttatta, s innen továbbították őket Bécsbe. A márki elhitette magával, hogy törvényes uralkodóit az itáliai királyság belügyeiről tájékoztatja, melyeket ő maga sem ismert, jelentéseinek mégis nagy sikere volt; elmondjuk – miért. A márki megbízható ügynökeivel megszámláltatta az országutakon egy-egy garnizonját váltó francia vagy olasz ezred katonáit, s a bécsi udvart mindenről tájékoztatva, legalább egy negyeddel csökkentette az ide vezényelt katonák létszámát. Egyébként szánalmas sürgönyeinek még egy értelmük volt: meghazudtoltak más, megbízhatóbb jelentéseket, s azoknál jobban tetszettek. Kevéssel azelőtt, hogy Fabrizio a kastélyba érkezett, a márkit kitüntették valamelyik tekintélyes rend nagykeresztjével: ez volt az ötödik, mely kamarási öltözékét díszítette. Dolgozószobáján kívül sehol másutt nem mert ebben a ruhában tündökölni, s ez nagyon elkeserítette; de ha sürgönyeit diktálta, mindig felöltötte hímzett díszruháját a ráaggatott kitüntetésekkel – ezt semmiképpen nem mulasztotta volna el. Úgy érezte, az alattvalói tisztelet ellen vét, ha másképpen cselekszik.

A márkiné elámult, milyen vonzó jelenség lett a fia. Megszokta, hogy évenként kétszer-háromszor ír gróf A. tábornoknak (ez volt most Robert főhadnagy neve), s mert mindig irtózott attól, hogy olyanoknak hazudjék, akiket szeret: levele előtt kérdezgetni kezdte a fiút tanulmányairól, s megdöbbent, milyen tudatlan.

„Ha én tanulatlannak érzem – gondolta –, én, aki semmit sem tudok, Robert, aki olyan művelt, teljesen hibásnak tartaná nevelését; pedig ma kiválónak kell lenni!"

Majdnem ugyanennyire csodálkozott Fabrizio egy másik tulajdonságán: a fiú halálos komolyan követte mindazokat a vallási előírásokat, amikre a jezsuiták tanították. Ő maga is hivő volt, de a gyerek lángoló hite megrémítette. „Ha a márki elég eszes, és észreveszi, hogy így befolyásolhatja Fabriziót: megfoszthat fiam szeretetétől." – Sokat sírt, és még szenvedélyesebben szerette Fabriziót.

Harminc-negyven szolga vette őket körül a kastélyban, melynek élete nagyon szomorú volt. Fabrizio nem is maradt otthon, naphosszat vadászott, vagy a tavat járta egy bárkán. Hamarosan szoros barátságot kötött a kocsisokkal és az istállószolgákkal; mindegyik lángoló franciabarát volt, és nyíltan gúnyolták az ájtatos inasokat, akik a márki és idősebb fia körül teljesítettek szolgálatokat. Ezeket a méltóságteljes személyeket főként azért nevették ki, mert púderezték a hajukat, ugyanúgy, mint gazdáik.

MÁSODIK FEJEZET

Aztán mikor az est szemünkbe csendesen

Barna árnyat lop, én az eget kémlelem,

Melyre az úr ezer kis szikrázó jelével

Írja a földiek sorsát és végzetét fel,

Mert tintát, papirost, tollat ő sem szeret,

S lenézi ezeket, akár az emberek;

Az ő betűi fenn csillagai az égnek,

Velük jósolja a jót s rosszat, ami érhet;

De az ember, a föld s halál terheivel,

Írását megveti s nem is olvassa el

Ronchard

A márki nem titkolta, hogy lángolva gyűlöli a tudást; egyre azt hajtogatta: a gondolatok okozták Itália vesztét. Nemigen tudta, hogyan egyeztesse össze irtózását a műveltségtől, s a vágyat, hogy fia, Fabrizio, folytassa a jezsuitáknál oly ragyogóan indult tanulmányait. A lehető legkevesebbet akarta kockáztatni, s ezért a derék Blanès abbét, Grianta plébánosát bízta meg: tanítsa tovább latinul Fabriziót. Persze, jó lett volna, ha az abbé ismeri ezt a nyelvet, ő azonban megvetette a latint; tudománya egyszerűen abból állt, hogy elmondta misekönyve imáit, és értelmüket körülbelül meg tudta magyarázni híveinek. De azért a plébánost tisztelték, sőt hívei féltek is tőle; ő mindjárt megmondta, hogy nem tizenhárom hét, sőt nem is tizenhárom hónap múlva teljesedik a Bresciát védő Szent Giovita jóslata. Ha megbízható barátaival beszélt, még hozzátette: a tizenhármas számot olyanképpen kell megfejteni, amin az egész világ elámulna, ha szabad volna mindent kimondani (1813).

Mondjuk el a valóságot: a kezdetleges, de becsületes és erkölcsös, sőt eszes Blanès abbé éjszakáit fenn töltötte a templomtoronyban; bolondult az asztrológiáért. Napjait azzal töltötte, hogy a csillagok egymáshoz való viszonyát és helyzetét számítgatta, éjszakái nagy részét pedig azzal, hogy az égbolton követte őket. Nagyon szegény volt, s nem volt más műszere, mint egy papírtokba foglalt hosszú távcső. Elképzelhetjük, mennyire megvetheti a nyelvek tanulmányozását egy olyan férfi, aki úgy érzi: életének egyetlen célja, hogy pontosan megállapítsa császárságok bukásának és a világ arcát megváltoztató forradalmaknak pontos idejét.

– Ugyan mivel tudok többet a lóról – mondogatta Fabriziónak –, mióta megtanítottak rá, hogy latinul equus a neve?

A parasztok rettegtek Blanès abbétól, mert nagy varázslónak tartották. Félelmet keltett bennük, hogy mindig a toronyban van, s az abbé kihasználta félelmüket: nem mertek lopni. A környék plébánosai irigykedtek tekintélyére, s gyűlölték is; del Dongo márki egyszerűen lenézte – ilyen alsóbb ember ne bölcselkedjék annyit! Fabrizio imádta őt; s hogy megnyerje tetszését, néha hosszú estéket töltött azzal, hogy óriási összeadásokat és szorzásokat végzett neki. Máskor meg felment a toronyba – ez nagy kegy volt, Blanès abbé soha senkit nem engedett fel; de ezt a gyereket szerette egyszerűségéért, természetességéért.

– Ha nem leszel képmutató, talán ember lesz belőled!

Fabrizio vakmerő és szenvedélyes volt örömeiben; évenként kétszer-háromszor is megesett vele, hogy majdnem belefulladt a tóba. Grianta és Cadenabia kis parasztgyerekeit ő vezette nagy vállalkozásaikra. A gyerekek szereztek néhány kis kulcsot, és sötét éjszakákon azzal kísérleteztek, hogy a nagy kövekhez és kiálló parti fákhoz erősített bárkák láncain felnyissák a lakatokat. Tudnunk kell, hogy a comói tavon a halászok – jó távol a bárkáktól – hosszú horgászzsineget feszítettek ki a víz alatt. A zsineg felső végét parafával borított kicsi deszkalaphoz kötözték, a deszkába hajlékony mogyoróágat szúrtak, melyen apró csengő lógott; és a csengő rögtön megszólalt, ha a horogra került hal megrántotta a zsineget.

Ezeken az éjszakai kirándulásokon, melyeket Fabrizio vezetett, az volt a nagy kérdés: meg tudják-e vizsgálni a horgokat, mielőtt a halászok meghallanák a kis csengők jeladását. Legszívesebben viharos időt választottak; veszélyes kalandjaikra mindig kora reggel indultak a bárkákon, egy órával hajnal előtt. A gyerekek – mikor bárkára szálltak – úgy érezték, a legnagyobb veszedelmekbe rohannak. Éppen ez szépítette meg vállalkozásaikat; és apjuk példáját követve, ájtatosan elmondtak egy Ave Mariá-t. De sokszor megtörtént, hogy az indulás percében, az Ave Maria utáni pillanatban Fabrizio hirtelen valamilyen titokzatos figyelmeztetést kapott. Ez fogant meg benne barátja, Blanès abbé asztrológiai jóslataiból; pedig az abbé jóslataiban tulajdonképpen nem hitt. Ifjúi képzeletének figyelmeztetései pontosan tudatták vele a kedvező vagy kedvezőtlen eredményt; és mert határozottabb volt többi barátjánál, lassanként az egész csapat annyira ügyelt a különböző jelekre, hogy ha az indulás pillanatában a parton papot láttak, vagy balról egy holló repült el felettük, sietve rákattintották a lakatot a bárka láncára, s hazamentek aludni. Blanès abbé ugyan nem adta át vesződséges tudományát Fabriziónak, de határtalan bizalmat oltott bele, s megtanította hinni a jelekben, melyekből kiolvasható a jövő.

A márki tudta, ha valamiképpen felfedezik titkosírású leveleit, teljesen kiszolgáltatja magát húgának; ezért Fabriziónak minden évben megengedte, hogy Szent Angéla ünnepe táján, Pietranera grófné névnapja idején, egy hetet Milánóban töltsön. A fiú egész évben erre a hétre várakozott, vagy azon búsult, hogy már elmúlt. A nagy napon a taktikai út költségére a márki négy tallért adott át a fiúnak; feleségének, aki Fabriziót elkísérte, szokása szerint semmit sem adott. De az utazás előtti napon Comóban jelentkezett egy szakács, hat inas és egy kocsis két lóval – s Milánóban a márkinénak mindennap rendelkezésére állt egy fogat s egy tizenkét terítékes vacsora.

Az a sértődött élet, ahogyan del Dongo márki élt, nem volt éppen szórakoztató; de azzal az eredménnyel járt, hogy aki alkalmas volt rá, s vállalta, egész életére meggazdagodott. A márki jövedelme meghaladta évenként a kétszázezer livre-t, és nem költötte el a negyedét sem. A reménység éltette. 1800-tól 1813-ig, tizenhárom évig állhatatosan és szilárdan hitte, hogy Napóleon fél éven belül megbukik. Elképzelhetik ujjongását, amikor 1813 elején megtudta a berezinai szerencsétlenséget.{11} Párizs elfoglalása és Napóleon bukása egészen megzavarta; a legsértőbb szavakat vágta feleségéhez és húgához. Végre-végre, tizennégy évi várakozás után megérte azt a végtelen boldogságot, hogy osztrák csapatokat látott bevonulni Milánóba. Bécsi rendelkezésre az osztrák tábornok megbecsüléssel, már-már tisztelettel fogadta del Dongo márkit; sietve felajánlották neki a kormányzóság egyik igen fontos állását, s ő úgy fogadta azt, mint akinek adósságot fizetnek vissza. Idősebb fiát a monarchia legparádésabb ezredébe nevezték ki főhadnagynak; a kisebbik azonban semmiképpen nem fogadta el a felajánlott kadétságot. De a márki diadala, melyet ritka arcátlansággal élvezett, csak néhány hónapig tartott; azután megalázó fordulat következett. Soha nem volt tehetsége a közügyekhez; tizennégy évet töltött vidéken, inasai, jegyzője és orvosa társaságában, s ehhez adjuk hozzá az öregedéssel járó mogorvaságot: teljesen használhatatlan emberré vált. Pedig osztrák földön senki nem tarthat meg fontos állást, ha hiányzik belőle a tehetség, mely nélkülözhetetlen az öreg monarchia lassú és bonyolult, de nagyon józan adminisztrációjához. Del Dongo márki baklövései felháborították a hivatalnokokat, sőt az ügyek intézését is megzavarták. Ultramonarchikus nyilatkozatai állandóan izgalomban tartották a népet, melyet álomba és közönybe akartak meríteni. Egy szép napon értesítették, hogy őfelsége méltóztatott kegyesen elfogadni lemondását a kormányzatban viselt állásáról, s ugyanakkor a Lombard-Velencei Királyság második főudvarmesterévé nevezte ki. A márkit felháborította a kegyetlenség és az igazságtalanság, melynek áldozata lett; kinyomatta egyik barátjához írt levelét, ő, aki annyira irtózott a sajtószabadságtól. S végül megírta a császárnak, hogy miniszterei elárulják, mind jakobinusok. Mindezt elintézve, szomorúan visszatért griantai kastélyába. Valami mégis megvigasztalta. Napóleon bukása után bizonyos hatalmasságok agyonverették az utcán Prina grófot, az itáliai királyság volt miniszterét, a legkiválóbb férfit. Pietranera gróf életét kockáztatta, hogy megmentse a minisztert, akit esernyővel vertek agyon; öt óra hosszat verték. Egy pap, del Dongo márki gyóntatója, megmenthette volna Prinát,{12} ha kinyitja előtte a San Giovanni-templom rácsos kapuját; mert ott vonszolták el a szerencsétlent, s egy percre magára is hagyták, az utca közepén, a szennycsatornában; de a pap gúnyolódva tagadta meg kérését, s nem nyitotta meg a rácsot. Hat hónap múlva a márki jóleső elégedettséggel vette tudomásul, hogy gyóntatóját pártfogására kitüntető módon előléptették.

Utálta Pietranera grófot, a sógorát, akinek jövedelme évenként az ötven aranyat sem haladta meg, s mégis elégedett mert lenni; megengedte magának, hogy hű maradjon ahhoz, amit egész életében szeretett; és arcátlanul magasztalta a senkit előnyben nem részesítő igazságszolgáltatást, amit a márki aljas jakobinizmusnak nevezett. A gróf visszautasította, hogy szolgálatot vállaljon Ausztriában; a visszautasítást felhasználták ellene, s néhány hónappal Prina halála után ugyanazok, akik gyilkosait megfizették, elérték, hogy Pietranera tábornokot börtönbe vetették. Erre felesége, a grófné, útlevelet kért, és postalovakat bérelt: fel akart menni Bécsbe, hogy elmondjon mindent a császárnak. Prina gyilkosai megijedtek, s az egyik gyilkos, a grófné unokatestvére, éjfélkor, Bécsbe indulása előtt egy órával, megjelent nála: a parancsot hozta, mely visszaadta férje szabadságát. Másnap az osztrák tábornok magához hívatta Pietranera grófot, igen udvariasan fogadta, s megígérte neki: nyugdíját késedelem nélkül s a legméltányosabban állapítják meg. A derék Bubna tábornok{13} okos és bátor ember volt; viselkedése elárulta, hogy szégyenkezik Prina meggyilkolása és a gróf elfogatása miatt.

Viharba kerültek, és a grófné határozottsága megmentette mindkettejüket; a grófék ezután jól-rosszul a nyugdíjból éltek, mely Bubna tábornok utasítására nem késett sokáig.

Szerencsére öt-hat év óta a grófné nagyon megkedvelt egy dúsgazdag, fiatal férfit, aki a grófnak is bizalmas barátja volt; ez a férfi rendelkezésükre bocsátotta angol paripáit s Milánó legszebb fogatát, meg páholyát a Scala-színházban, és vidéki kastélyát. Sajnos, a gróf bátorsága mindig magasan lobogott, előkelő lélek volt, könnyen elragadta az indulat, és ilyenkor kihívó megjegyzéseket tett. Egy napon fiatalemberekkel vadászatra indult; az egyik más zászlót szolgált, mint ő, s gúnyos megjegyzéseket tett az Alpokon Inneni Köztársaság katonáinak bátorságára; a gróf arcul ütötte, azonnal megverekedtek, s Pietranera, akivel a fiatalok mind szemben álltak, meghalt. Akkoriban sokat beszéltek erről a különös párbajról, s akik jelen voltak, jónak látták, hogy egy ideig Svájcban utazgassanak.

A grófnéra semmiképpen nem volt jellemző az a szánalmas erő, amit beletörődésnek neveznek; az ostobák bátorsága, akik szó nélkül tűrik, hogy felakasszák őket. Lángolt és lobogott férje halála miatt, s azt kívánta: meghitt barátja, Limercati, az a gazdag, fiatal férfi vállalkozzék rögtön egy svájci útra, s lője agyon karabéllyal Pietranera gyilkosát, vagy legalább üsse pofon.

Limercati céltalannak és nevetségesnek tartotta a tervet, a grófné pedig arra ébredt: megvetése megölte szerelmét. Még kedvesebb lett Limercatival, ismét fel akarta kelteni szerelmét, azután otthagyni és kétségbe ejteni. Hogy Franciaországban megérthessék ezt a bosszútervet, el kell mondanom: a milánóiak teljesen mások, mint a mieink; Milánóban még ismerik a szerelmi kétségbeesést. A gyászruhát viselő grófné, aki elhomályosított minden más szép nőt, most kacérkodni kezdett a divatos fiatal férfiakkal, s az egyik, N. gróf, aki eddig is gyakran mondta, hogy a kitűnő Limercati nehézkes és merev jelenség az ilyen szellemes asszony mellett, most bolondul beleszeretett a grófnéba.

A grófné a következő levelet írta Limercatinak:

Nem viselkednék egyszer úgy, mint egy értelmes ember? Képzelje azt, hogy soha nem ismert engem.

Valamelyes megvetéssel, alázatos szolgálója

Gina Pietranera

Limercati elolvasta a levelet, majd elutazott egyik vidéki kastélyába; szerelme föllángolt, őrjöngött, arról beszélt, hogy főbe lövi magát, ami délvidéki országokban elég szokatlan.

Amint birtokára érkezett, rögtön másnap írt a grófnénak: felajánlotta a nevét és kétszázezer livre jövedelmét. Gina fel sem bontotta a levelet, s N. gróf groomjával küldte vissza. Limercati három évet töltött birtokán; minden második hónapban visszatért Milánóba, de sohasem merészelt ott maradni; barátait halálra untatta szenvedélyes szerelmével, s azzal, hogy részletesen elmondta, milyen kegyes volt hozzá régebben a grófné. Eleinte hozzátette még, hogy N. gróf mellett a vesztébe rohan, s ez a viszony nem méltó hozzá.

A valóság az volt, hogy Gina nem szerette N. grófot, s ezt meg is mondta neki, mihelyt meggyőződött, hogy Limercatit teljesen feldúlta. A gróf tudta, hogyan kell ilyenkor viselkedni; csak arra kérte Ginát, ne mondja el a társaságnak a szomorú igazságot, amit vele közölt.

– Ha olyan végtelenül kegyes volna – tette hozzá –, s látszólag továbbra is úgy fogadna, olyan kitüntető módon, ahogyan az elismert hódolót szokás, később talán más, megfelelő viszonyt köthetnék.

Hősies nyilatkozata után Gina nem fogadta el többé N. gróf lovait, sem a páholyát. De tizenöt év alatt megszokta a legelegánsabb életet, s most meg kellett oldania a nehéz, szinte lehetetlen problémát: ezerötszáz frankból élni Milánóban. Kiköltözött palotájából, két szobát bérelt valahol az ötödik emeleten, személyzetét elbocsátotta, még szobalánya helyett is egy szegény, öreg házvezetőnőt fogadott. Ez az áldozat mégsem volt oly hősies, és nem is olyan kínos, mint gondoljuk; Milánóban a szegénység nem nevetséges, tehát az ijedős emberek sem tartják a legnagyobb bajnak. Néhány hónap telt ebben a nemes nyomorúságban, mialatt Limercati szüntelenül ostromolta leveleivel, sőt N. gróf is, aki ugyancsak megkérte a kezét; ekkor történt, hogy az undorítóan fösvény del Dongo márkinak eszébe jutott: ellenségei talán diadalmaskodva nézik húga nyomorát. Hogyan! A del Dongo család egyik tagjának abból a nyugdíjból kell megélnie, amit a bécsi udvar (az őt megsértő bécsi udvar!) utalványoz az özvegy tábornoknéknak?

Megírta hát Ginának, hogy olyan lakás és ellátás várja a Grianta-kastélyban, mely méltó húgához. A grófné változékony lelke örömmel kapott az újszerű élet gondolatán; húsz éve nem lakott már a tiszteletet keltő kastélyban, mely méltóságosan állt a Sforzák idejében ültetett vén gesztenyefák között. „Ott talán nyugalmat találok! – gondolta. – Az én koromban mi más a boldogság? (Harmincegy éves volt, s azt hitte: elérkezett a visszavonulás ideje.) Végre békés és boldog élet vár rám ott, ahol születtem, a fenséges tó mellett!"

Csalódott-e Gina? Nem tudom. De ez a szenvedélyes lélek, aki csak most utasított el könnyedén két óriási vagyont, kétségtelenül a boldogságot hozta a Grianta-kastélyba. Két kis unokahúga sikongott az örömtől.

– Visszahoztad fiatalságom szép napjait! – ölelte át a márkiné. – Tegnap még százéves voltam!

A grófné sorra járta Fabrizióval Grianta környékének varázslatos helyeit, melyeket az utazók is lelkesedve emlegetnek. Elmentek a Melzi-villához: ott emelkedett a tó túlsó partján, szemben a kastéllyal, s Griantából oly szépen idelátszott; meglátogatták a villa fölött a Sfondraták szent erdejét és a merész hegyfokot, mely elválasztja egymástól a tó két ágát, az érzékien szép comóit s a szigorú leccóit. Felséges és elragadó panoráma: csak a világ leghíresebb látványa, a nápolyi öböl ilyen szép, de nem szebb. A grófné ujjongva látta viszont fiatalsága emlékeit, s összehasonlította őket mai élményeivel. „A comói tavat – gondolta – nem veszik körül bekerített földek, mint a genfi tavat, a legújabb módon művelt földek, melyek csak a pénzt és a pénz hajszolását juttatják az ember eszébe. Itt mindenfelé dombokat látok, az egyik magasabb, a másik alacsonyabb, szeszélyesen elszórt facsoportok; emberi kéz nem rontotta még meg őket, s nem kényszerítette arra, hogy jövedelmezzenek. Ezek között a csodálatos alakú dombok között, a tó felé siető, furcsa ösvényeken megőrizhetem ábrándjaimat, melyekkel Tasso és Ariosto ajándékoztak meg. Itt minden nemes és gyengéd, minden a szerelmet idézi; nem, semmi nem emlékeztet a civilizáció csúfságaira! A domboldalakon megbújó falvakat elrejtik a nagy fák, s a facsúcsok közül kiemelkednek a szép vonalú, kedves templomtornyok. Ha a gesztenyefák és a vadcseresznyék sűrűjét néha megszakítja egy-egy ötvenlépésnyi kicsi mező, a szem elégedetten nézi az erőteljes és boldogan sarjazó növényzetet, mely sehol másutt nem ilyen gazdag. Túl a dombokon és túl a csúcsokon – ezek a dombok szinte hívják a remetéket, s magunk is szívesen itt laknánk! – az ámuló szem megpillantja az Alpok örök hóval fedett ormait: zord szigorúságuk eszünkbe juttatja az élet bajait, s talán éppen ez kell ahhoz, hogy a jelen gyönyörűsége még nagyobb legyen. Képzeletünket megérinti a fák alá búvó kis falvak távoli harangjának szava, a víz fölött sikló hang meglágyult, édes melankólia és belenyugvás színezi, mintha csak ezt mondaná: az élet rohan, ne légy hát olyan nehézkes, és ha jelentkezik a boldogság, siess, és örülj!" Elbűvölő táj, szebb a világ minden más látványánál – a grófné megint tizenhat évesnek érezte magát. Nem értette, hogyan múlhatott el annyi év, s ő nem látta a tavat! Hát a boldogságot az öregedés hozná meg? Egy bárkát vásárolt, melyet Fabrizio, a márkiné s ő maga díszített fel, mert pénzük semmire sem volt ebben a ragyogó házban; mióta del Dongo márki kegyvesztett lett, még jobban kívánta a főúri pompát. Azért, hogy a híres platánsornál, Cadenabia mellett, tízlépésnyi szárazföldet nyerjen, a tó mellett töltést emeltetett, mely nyolcvanezer frankjába került. A töltés végén kápolna épült, a jó nevű Cagnola márki tervei szerint, hatalmas gránittömbökből, a kápolnába pedig Marchesi, a divatos milánói szobrász családi sírboltot illesztett be, melyen majd domborművek ábrázolják a márki őseinek nagyszerű tetteit.

Fabrizio bátyja, Ascanio markezino, a nőkkel szeretett volna tartani sétáikon; de nagynénje vizet freccsentett púderes hajára, s naponta új tréfákat eszelt ki, hogy megcibálja méltóságát. A markezino végre is megszabadította kövér, sápadt arcától a vidám társaságot, mely jelenlétében nevetni sem mert. Gyanakodtak, hogy apjának kémje; s a szigorú zsarnokot nem volt tanácsos felbosszantani – kényszerű visszavonulása óta állandóan ingerült volt.

Ascanio megfogadta, hogy bosszút áll Fabrizión.

Egyszer vihar kapta el őket, s veszélyben forogtak; bár nagyon kevés pénzük volt, mégis jól megfizették a két hajóst, hogy hallgassanak a márki előtt, aki már úgyis rosszkedvű volt, s fintorgott, hogy lányait is magukkal vitték. Egy más alkalommal megint viharba kerültek; a viharok ijesztőek és váratlanok ezen a szép tavon – két egymásra meredő hegyszorosból hirtelen szélrohamok törnek ki, és a víz fölött küzdenek meg egymással. A grófné az orkánban és a mennydörgésben ki akart szállni; azt hajtogatta, hogy a tó közepén, a magányos sziklán, mely akkora volt, mint egy kicsi szoba, izgalmas élményben lehetne része: látná, hogyan rohannak feléje minden oldalról a dühödt hullámok. De amint a bárkából kiugrott, a vízbe esett. Fabrizio utánavetette magát, hogy megmentse – mind a ketten jó messzire sodródtak. Vízbe fúlni csúnya kaland; de az unalom elképedten vette észre, hogy kiűzték az ősi kastélyból. A grófnét izgatta és érdekelte Blanès abbé eredeti egyénisége és csillagászati tudománya. A bárka megvásárlása után maradt még valamelyes pénze, ezen kis csillagászati távcsövet vettek, alkalmi vétel volt; unokahúga s Fabrizio társaságában majd minden este letelepedtek a kastély valamelyik gót tornyának teraszán. Fabrizio volt a társaság tudósa, órákat töltöttek így – ugyancsak vidáman, távol a kémektől.

De olyan napok is akadtak, amikor a grófné egyetlen szót sem váltott senkivel; látták, hogy a hatalmas gesztenyefák alatt sétál, elkomolyodva, álmaiba merülve; eszesebb volt, semhogy időnként ne érezte volna, milyen unalmas, ha gondolatainkat nem beszélhetjük meg senkivel. De másnap megint úgy nevetett, mint azelőtt; az eleven asszony sötét hangulatait legtöbbnyire a márkiné sopánkodása váltotta ki.

– Hát ebben a gyászos kastélyban múlik el a maradék kis fiatalságunk is – mondogatta a márkiné.

Míg a grófné nem volt itt, ahhoz sem volt bátorsága, hogy szomorú legyen.

Így éltek 1814 telétől 1815-ig. A grófné ugyan nagyon szegény volt, de ezalatt kétszer is elment Milánóba néhány napra; Viganò felséges táncát{14} akarta látni a Scala-színházban – és a márki nem tiltotta meg feleségének, hogy elkísérje sógornőjét. Éppen esedékes volt a negyedévi kicsi nyugdíj, s az Alpokon Inneni Köztársaság tábornokának szegény özvegye adott kölcsön néhány zecchinót a dúsgazdag del Dongo márkinénak. Kedvesek voltak ezek a kirándulások, vacsorára meghívtak néhány régi barátot, s nevetve vigasztalódtak, akár a gyerekek. A meglepetéseket tartogató, tüzes olasz vidámság elfeledtette a nyomott szomorúságot, amit a márki idősebb fia terjesztett maga körül Griantában. Fabrizio még alig volt tizenhat éves, de már nagyon jól helyettesítette a család fejét itt, Milánóban.

1815. március hetedikén egy kedves milánói kirándulásról éppen két napja érkeztek meg az asszonyok; ott sétáltak a szép platánsorban, melyet nemrég hosszabbítottak meg a tó távoli partjáig. A comói part felől egy bárka tűnt fel, különös jeleket adott. A márki egyik ügynöke ugrott ki a töltésre: Napóleon partra szállt a Juan-öbölben! Az ostoba Európát meglepte a partraszállás, del Dongo márkit azonban egyáltalában nem lepte meg; ömlengő levelet írt uralkodójának, felajánlotta tehetségét és millióit, s megismételte, hogy miniszterei jakobinusok, akik egyetértenek Párizs bujtogatóival.

Március nyolcadikán, reggel hat órakor, miután a márki feltűzte minden kitüntetését, idősebbik fiával tollba mondatta magának harmadik politikai sürgönye fogalmazványát; gyönyörű betűkkel, elmélyülve, komolyan másolta, olyan papírra, melynek vízjegye az uralkodó arcképe volt. Ugyanekkor Fabrizio bejelentette magát Pietranera grófnénál.

– Megyek! – kiáltotta. – Csatlakozom a Császárhoz, aki Itália királya is! Aki annyira szerette férjedet! Svájcon át megyek. Vasi barátom, a barométerkereskedő, ma éjszaka Menaggióban nekem adta útlevelét; tőled néhány aranyat kérek, mert nekem csak kettő van, de ha kell, akár gyalog is megyek!

A grófné sírt; örömében és félelmében sírt.

– Istenem! – kiáltotta, és megragadta Fabrizio kezét. – Miért is jutott eszedbe ez a gondolat?

Majd felállt, és fehérneműs szekrényéből elővette gyöngyökkel díszített, gondosan eldugott erszényét – benne volt minden kincse.

– Vidd! – mondta a fiúnak. – De az Istenre kérlek, ne hagyd, hogy megöljenek! Ki marad nekünk, szerencsétlen anyádnak és nekem, ha te elpusztulsz? És hogy