Coignard abbé véleményei

By Anatole France

Coignard abbé természetesen France alteregója, akinek beszélgetőtársa is van, fiatal tanítványa, a szenvedélyes Nyársforgató Jakab. France, Coignard abbéban a szkeptikus, felvilágosodott okos papot mintázza meg, aki folyamatosan ostorozza korának politikai és egyházi intrikáit, miközben végiglapozgatja korának társadalmi életét a végrehajtó hatalom, igazságszolgáltatás, tudomány és vallás terén. A könyvet Salgó Ernő klasszikus fordításában adjuk közre.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jul 18, 2019
• ISBN: 9789634744528

Anatole France

Anatole France (1844–1924) was one of the true greats of French letters and the winner of the 1921 Nobel Prize in Literature. The son of a bookseller, France was first published in 1869 and became famous with The Crime of Sylvestre Bonnard. Elected as a member of the French Academy in 1896, France proved to be an ideal literary representative of his homeland until his death.

Book preview

Anatole France

COIGNARD ABBÉ VÉLEMÉNYEI

fordította:

Salgó Ernő

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-452-8 EPUB

ISBN 978-963-474-453-5 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

a mű eredeti címe:

Les Opinions de Monsieur Jérome Coignard

első kiadás: 1895

első magyar kiadás: 1916

a borító Luigi Loir (1845 - 1916) Egy esős reggel, Párizs

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Mirbeau Oktávnak

Bizonyára szükségtelen e helyen újra elmesélnem Coignard Jeromos abbé élete folyását, hogy az ékesszólást tanította a beauvaisi kollégiumban, titkára volt a séezi püspök úrnak, Sagiensis episcopi bibliothecarius solertissimus, ahogy sírfelirata mondja, aztán nyilvános írnok lett a Szent-Innocent sírkertben, végül pedig őre az Astaracianának, a könyvtárak e királynőjének, mely hogy elpusztult, örökkévaló kár. A lyoni úton egy Mosaide nevű kabbalista zsidó kezétől (Judeae manu nefandissima) lelte halálát, több félbeszakított munkát és szép, bizalmas beszélgetések emlékeit hagyva maga után. tanítványa, Ménétrier Jakab, kit más néven Nyársforgató-nak is neveznek, mert egy Saint-Jacques-utcabeli pecsenyesütőnek volt a fia, írásba foglalta különös létének és tragikus végének összes körülményeit. Iránta, kit jó mesterének szokott volt nevezni, e Nyársforgató élénk és gyöngéd csodálattal viseltetett. „A legkellemesebb elme volt - mondta róla -, ki a földön virágzott." Szerényen és hűséggel állította össze emlékezéseit Coignard abbéról, ki úgy éled újra e munkában, mint Szókratész Xenophón Memorabiliá-iban.

Figyelmes, pontos és jóakaratú módján oly arcképet adott róla, mely tele van élettel, és amelyet szerető hűség színez. Olyan munka ez, hogy az embernek azokat a Holbein festette Erasmus-arcképeket juttatja eszébe, melyeket a Louvre-ban, a baseli múzeumban és Hampton-Court-ban lehet látni és amelyeknek nem lehet betelni a finomságával. Szóval: remekművet hagyott reánk.

Kétségkívül csodálkozást kelthet, hogy nem gondoskodott a kinyomatásáról. Holott pedig maga is kiadhatta volna, mert könyvkereskedő lett, tulajdonosa a Szent Katalin képé-hez címzett Saint-Jacques utcai könyvesboltnak, melyben Blaizot úrnak a helyére következett. Talán, mert könyvek között töltötte életét, attól félt, hogy munkájával csak a nyomdafestékes papírnak azt a rémítő halmazát szaporítja, mely letűnten penészedik az ódondászoknál. A Szajna partján járva, hol a két garasos ládában a nap és az eső lassanként szétporlasztja a lapokat, melyeket az örökkévalóságnak írtak, átérezhetjük ez elkedvetlenedést. Hasonlatosan azokhoz a kellőképpen megindító halálfejekhez, melyeket Bossuet, mint remetéhez illő játékszert, a trappei apátnak küldött, ez a látvány is alkalmas oly tűnődések gerjesztésére, melyek íróemberrel megértetik az írás hiábavalóságát. Ami engem illet, merem mondani, hogy a Pont-Royal és a Pont-Neuf között egész teljességében átéreztem e hiábavalóságot. Hajlandó lennék azt hinni, hogy Coignard abbé tanítványa azért nem nyomatta ki művét, mert, ily kitűnő mesternek lévén a növendéke, józan ítélettel volt az irodalmi dicsőség felől és annyira becsülte, amennyit ér, vagyis majdnem semmire. Tudta, hogy bizonytalan, szeszélyes, alá van vetve mindenféle viszontagságnak és oly körülményektől függ, melyek magukban véve jelentéktelenek és nyomorúságosak. Miután úgy tapasztalta, hogy kortársai tudatlanok, gyalázkodók és közepes képességűek, nem látta be, miért remélje, hogy az utókor egyszerre tudós, méltányos és biztos ítéletű lesz? Csak annyit jósolt, hogy a jövő, idegen lévén a mi pörlekedéseinktől, igazság helyett közömbösségét juttatja majd számunkra. Majdnem bizonyosak lehetünk felőle, hogy mindnyájunkat, a nagyokat, úgy, mint a kicsinyeket, a feledésben fog egyesíteni és a csend békés egyenlőségét teríti szét valamennyiünk felett. Ha pedig valami ritka véletlen folytán e remény nem válna valóra és az eljövendő nemzedék megőrizné nevűnk vagy írásaink valamelyes emlékét, meg lehet jósolni, hogy mondanivalónkat csak a félreértés és elmásítás ama nagyszerű munkája révén fogja ízlelni, mely egyedül képes reá, hogy a lángelme műveit átörökítse az időkön. A remekművek hosszú élete merőben siralmas értelmi kalandok műve, melyekben a betűrágók badarságai karöltve járnak a művészlelkek gyermeteg szócsavarásaival. Merem állítani, hogy ma az Iliász vagy a Divina Comedia egyetlen sorát se értjük abban az értelemben, mely eredetileg hozzákapcsolódott. Élni annyit tesz, mint átalakulni és nem kivétel e törvény alól leirt gondolataink posztumusz élete se: csak azzal a feltétellel maradnak fenn, hogy egyre inkább mássá válnak, mint amik voltak, mikor lelkünkből kisarjadtak. Amit a jövőben csodálni fognak bennünk, merőben idegen lesz tőlünk.

Valószínű, hogy Nyársforgató Jakab, mert egyszerű lélek volt, a kis könyv ötletéből, mely keze alól kikerült, nem gondolta el mindezeket a dolgokat. Sértés lenne feltenni róla, hogy valami túlzott véleménnyel volt önmaga felől.

Úgy vélem, hogy ismerem őt. Belemélyedtem könyvébe. Mindaz, amit mond és mindaz, amit elhallgat, lelkének elbájoló szerénységéről tanúskodik. Ha pedig mégis nem volt titok előtte, hogy van tehetsége, tudta azt is, hogy ezt bocsátják meg a legkevésbé. Azoknak, akik szerepelnek, az emberek könnyen elnézik a lélek alantasságát és a szív álnokságát. Nem veszik bajnak, ha gyávák vagy gonoszak, sőt vagyonuk is kevesebb irigykedést támaszt, ha látják, hogy érdemtelenül jutottak hozzá.

A középszerű emberek nyomban támaszt, pártolást lelnek a körülöttük levő középszerűeknél, kik magukat tisztelik meg bennük. A közönséges ember dicsősége senkit se sért. Sőt inkább titkos hízelgés ez az alrendűség iránt. A tehetségben azonban van valami kihívás, amit megátalkodott gyűlölet és mélyreható rágalom büntet. Ha Nyársforgató Jakab tudatosan mondott le a kínos tisztességről, hogy ékesszóló írással bosszantsa az ostobák és gonoszak tömegét: ezért csak csodálni lehet, és méltó tanítványát kell benne látni egy oly mesternek, aki ismerte az embereket. Bármint volt is azonban, Nyársforgató Jakab kézirata kiadatlan maradt és több mint egy századon át elkallódva hevert. Oly rendkívül szerencsés voltam, hogy reátaláltam, a Montparnasse-boulevard egy zsibárusánál, ki boltjának piszkos ablaktáblái mögött egymás mellett kínál liliomos kereszteket, szent-ilonai emlékérmeket és júliusi érdemrendeket, nem is sejtve, hogy ezzel a megbékülés melankolikus leckéjére oktatja a nemzedékeket. Lúdláb királyné címmel 1893-ban közzétettem e kéziratot (1 kötet, 18-rét). Ajánlom figyelmébe az olvasónak, ki több újat fog benne találni, mint amennyit régi könyvben rendszerint keres az ember. Most azonban nem erről van szó.

Nyársforgató Jakab nem elégedett meg vele, hogy folyamatos elbeszélésben ismertesse mesterének cselekedeteit és elveit. Volt reá gondja, hogy összegyűjtse Coignard abbé még más nyilatkozatait és beszélgetéseit is, melyek az emlékiratokban (mert valójában ez a megnevezés illik a Ludláb királyné-ra) nem találtak helyet. Egy kis füzetet formált belőlük, mely a többi irománnyal együtt szintén a kezembe került.

Ezt a füzetet nyomatom most ki Coignard Jeromos véleményei címmel. A szíves és kegyes fogadtatás, melyben a közönség Nyársforgató Jakab előző munkáját részesítette, felbátorít, hogy nyomban utána közrebocsássam e párbeszédeket, melyekben újra felismerhető a séezi püspök egykori könyvtárosának türelmes bölcsessége és az a nagylelkű szkepticizmus, melybe az emberről való, megvetésből és jóakaratból vegyített, elmélkedései összeágaznak. A véleményekért, melyeket e bölcselő a politika és az erkölcstan különböző kérdései felől nyilvánít, nem vállalhatom a felelősséget. Kiadói tisztem csak arra kötelez, hogy a szerző mondanivalóit a lehető legkedvezőbb világításban mutassam be. Szabad elméje lábbal tiporta a tömeg hiedelmeit és nem csatlakozott kritika nélkül az általános véleményhez, kivéve abban, ami a katolikus hitre tartozik, melyben rendíthetetlen volt. Minden egyébben csöppet sem félt szembeszállani századával. Már pedig már ez maga is elég, hogy kiérdemelje a becsülést. Hálásaknak kell lennünk azok iránt az elmék iránt, kik harcra keltek az előítéletek ellen. Azonban könnyebb dicsérni, semmint követni őket. Az előítéletek szünet nélkül oszlanak és újulnak, örök mozgékonysággal, mint a felhők. Természetükben van, hogy fenségeseknek kell lenniük, mielőtt gyűlöletes színt öltenek és ritkák az emberek, kik nem osztoznak koruk babonájában és szemébe néznek annak, amit a tömeg nem mer meglátni. Coignard abbé szabad ember volt alárendelt helyzetben és azt tartom, ez elég, hogy magasan fölébe helyezzék Bossuet-nek és mindazoknak az előkelő személyiségeknek, kik nagy ranggal tündökölnek a bevett szokások és hiedelmek hagyományos pompájában.

Azonban, ha Coignard abbé már azért is becsülni való, mert szabadon élt, feloldva az általános tévedések alól és mert szenvedélyeink meg félelmeink kísértetei nem tudtak hatalmat nyerni felette, még azt is el kell ismerni róla, hogy e kitűnő elme eredeti nézeteket alkotott a természetről és a társadalomról és ahhoz, hogy valamely szép és nagyarányú elmebeli megszerkesztéssel lepje meg és bájolja el az embereket, nem hiányzott belőle más, mint az ügyesség vagy az elszánás, hogy pazarul szórja a szofizmákat, ragasztók gyanánt az igazságok közeibe. Mert csak ezen a módon lehet felépíteni a nagy filozófiai rendszereket, melyek csupán a szofisztika vakolatának köszönhetik, hogy állnak. A rendszerező szellem vagy, ha úgy tetszik, a szimmetrikus elrendezés művészete hiányzott Coignard abbéból. Ha nem így lenne, akkor mindenki előtt olyannak tűnne fel, aminő valójában volt, vagyis a moralisták legbölcsebbjének, aki valami csodálatos vegyüléke Epikurosznak és Assisi szent Ferencnek.

Azt tartom, ők ketten még a legjobb barátok, kikkel a szenvedő emberiség iránytalan útjában találkozott. Epikurosz felszabadította a lelkeket az oktalan rettegések alól és megtanította őket, hogy a boldogság fogalmát hozzáarányítsák nyomorúságos természetükhöz és gyönge erőikhez. A jó szent Ferenc, ki gyöngédebb és érzékibb volt, a belső álmodással vezette őket az üdvösséghez és azt akarta, hogy, az ő példája szerint, a lelkek örvendezve merüljenek el az elragadtatott magányosság mélységeiben. Mindketten jót műveltek. Az egyik azzal, hogy szétrombolta a megtévesztő illúziókat, másik meg, hogy oly illúziókat adott, melyekből nem ébred fel az ember.

Azonban semmit se kell túlozni. Coignard abbé bizonyára nem érte fel se cselekvésre, se még gondolatra sem a bölcsek legbátrabbikát és a szentek leglángolóbbját. Az igazságokba, melyeket felfedezett, nem tudta úgy belévetni magát, mint az örvénybe. Még legmerészebb feltárásaiban is megőrizte a békés sétáló modorát. Nem vette ki eléggé magát az egyetemes megvetés alól, melyet az emberek benne keltettek. Hiányzott belőle az a becses illúzió, melyre Bacon és Descartes támaszkodtak, hogy hittek magukban, miután nem hittek senkiben. Kételkedett az igazságban, melyet magában hordott és ünnepélyeskedés nélkül osztogatta értelmének kincseit. Nem volt meg benne az az önbizalom, mely pedig az összes eszme-termelők közös tulajdonsága, hogy különbnek tartsa magát még a legnagyobb lángelméknél is. Oly hiba ez, melyre nincs bocsánat, mert a dicsőség csak azoknak adja meg magát, akik követelően akarják. Sőt Coignard abbénál e hiba még gyengeségről és következetlenségről is tanúskodik. Miután a bölcselő merészséget elvitte a legszélsőbb határig, nem kellett volna aggályoskodnia, hogy a legelső embernek jelentse ki magát. Azonban szíve megmaradt egyszerűnek és lelke gyermetegnek és a fogyatkozás, hogy elméjét nem tudta fölébe feszíteni a világegyetemnek, helyrehozhatatlan hátrányára vált. Mondjam-e, hogy ezért csak annál jobban szeretem?

Merem állítani, hogy Coignard abbé, bölcselő és keresztény mivoltában, hasonlíthatatlan vegyülésben egyesíti az epikureizmust, mely távol tartja tőlünk a fájdalmat és a szent egyszerűséget, mely elvezet bennünket az örömhöz.

Figyelembe veendő, hogy Isten fogalmát, úgy, ahogy ezt a katolikus vallás tanította neki, nemcsak elfogadta, de még racionális természetű érvelésekkel is igyekezett megtámogatni. Sohasem utánozta azoknak a hivatásos deistáknak praktikus ügyességét, kik egy erkölcsös, emberbarát és szemérmes Istent formálnak maguknak, kivel a tökéletes egyetértés önelégültségében élnek. A szoros érintkezés, melyet vele maguknak tulajdonítanak: írásaiknak sok nyomatékot és személyüknek nagy tekintélyt biztosit a közönségnél. És e kormányképes, mérsékelt, ünnepélyes, minden fanatizmustól ment és világias Isten előnyösen ajánlja őket a testületeknek, a szalonoknak és az akadémiáknak. Coignard abbé nem ily hasznos módon képzelte el az Örökkévalót. Tekintetbe véve azonban, hogy