A jegyesek I. kötet

By Alessandro Manzoni

Egy Milánó környéki faluban, a 17. század első felében egy fiatal mátkapár készül boldogan az esküvőre: kihirdették már őket, elkészült a kelengye is, már csak a papi áldás van hátra. Miért kezd hát egyszerre homályos magyarázkodásba, miért húzza-halasztja a szertartást don Abbondio tisztelendő úr? Renzo és Lucia nem tudják még, hogy a környék mindenható urának brávói fenyegették meg a papot, hogy ő áll boldogságuk útjába, mert szemet vetett a szép Luciára. S nem sejtik azt se, mikor szülőfalujukból éjen éjjel elmenekülnek, hogy mennyi hányattatás vár még rájuk, hogy egyszerű sorsukba beleavatkoznak egy számukra ismeretlen világ hatalmai, jók és gonoszak, nagyurak és egyházi méltóságok, mindenre kész haramiák, lelketlen poroszlók - és hősünket egyszer csak sodorni kezdi a történelem: tanúja a nevezetes milánói éhség-tüntetésnek, az 1630-as nagy pestis-járványnak, az olasz fejedelemségek, a spanyol és osztrák hódítók fel-fellobbanó marakodásának. S milyen színesen, milyen drámai erővel jeleníti meg Manzoni a történelem és a személyes sors megsűrűsödő pillanatait! Milyen éles szemmel néz az emberi lélek mélyeire, milyen nagyszerűen festi hőseit, nemes indulatok, apró gyarlóságok, gonosz szenvedélyek hordozóit! S mennyi mindent tud mondani Alessandro Manzoni (1785-1873) korról, erkölcsről, szokásokról, a történelemről és az emberről, mennyi ma is eleven fénnyel ragyogó igazságot! A jegyesek azok közé a nagy regények közé tartozik, amelyek nélkül szegényebb volna egy nép szellemi vagyona, szegényebb az egész emberiség.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633749302

Book preview

ALESSANDRO MANZONI

A JEGYESEK

I. kötet

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Európa Könyvkiadó, 1971

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-329-414-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

BEVEZETÉS

„Bizony méltán mondatik az história, azaz történetnek írása, az idő ellenében vívott nagy-jeles viaskodásnak, mivelhogy az rabul ejtett s mi több, netalán immár lemészárolt esztendőket kiragadja annak karmaiból, új életre támasztja, szemügyre veszi állapotjokat, s megújra viadalra állatja őket. Ámde az híres-neves Mesterek, kik az ilyetén vetélkedésben pálmát s babért bőséggel aratnak, csupáncsak a legpompázatosabb s legtündöklőbb hősi tetteket veszik pennájokra, és téntájokkal szinte bebalzsamozzák az Fejedelmeknek és Hatalmasságoknak és úri nagy Méltóságoknak sok hadi vállalat jókat, öltögetvén elméjöknek hajszálvékony tűjével amaz selyem s arany szálakat, kikből az dicsőséges Vitézkedéseknek örökké tartó hímes kárpitjok kerekedik. Mindazáltal, együgyű ember lévén, tilalmas nékem efféle nagyságos történetekre s veszedelmes magasságokra vetnem tekintetemet, beléje elegyednem az politikai mesterkedéseknek Labirintusokba s az csatabéli trombitáknak bömbölésökbe: mivel pedig híröket vettem néminemű emlékezetre méltó történeteknek, kik ugyan alacsony rendű s kétkezi munkás emberekkel estek, mindazáltal nekigyürkőzöm emlékezetül adni az jövendő maradékinknak, mindeneket hamisság nélkül és az tiszta igazság szerént egybeszerkesztvén ímez mesében avagy krónikában. Melynek keskeny kis játszó térségében kinek-kinek látnia adatik szörnyű és siralmas tragédiákat, az feneketlen gonoszság jelenésit s ezenközben jámbor és derék vállalatokat és angyalokhoz illendő jó lelkeket, szinte az ördögi mívelkedeteknek csúfságokra. Meggondolván pedig, miképpen az mi tartományink az Katolikus Király, az mi Urunk hatalma alatt élnek, lévén ő amaz Nap, ki soha nyugovóra nem tér, országai fölött pedig az ő fényességében, valamint örökkön égő Holdvilág sugárzik amaz nemes ősök ivadéka, az Hős Férfiú, ki pro tempore, azaz éppen ez időben az királyfiak képét viseli, nemkülönben az nagytekintetű Szenátorok, valamint Álló Csillagok (s ugyancsak az Tekéntetes Elöljárók, valamint Bolygó Csillagok), mindenfelé hintik fényességeket, ekképpen szinte fölséges Mennyboltot borítván fölénk – valóban, látván, miképpen változott ez föld poklává mind amaz alattomosságoknak, gonoszságoknak és kegyetlenségeknek, miket vakmerő emberek egyre-másra szüntelenül mívelnek, mind ennek semmiképpen sem lelhetem okát másban, mint némely ördögi mesterkedésekben és boszorkányságokban, mivelhogy az emberi gonoszság egymagában nem volna elegendőképpen erős szembeszállni amaz Hős Férfiakkal, kik Árgus-szemekkel és Briareus-karokkal munkálkodnak országnak boldogulásán. Minekokáért egybeszerkesztvén ímez történetet, ki is még kisded gyermekségem idején esett, ámbátor kik benne mívelkednek, jobbadán mind eltűntek immár ez világnak színjátszó teréről, s megadták, mivel tartoztak az Farkaknak, mindazáltal kellő tisztességnek okáért nem árulom el igazi nevöket vagy atyafiságokat, sem az helyeknek nevöket, csak generaliter, azaz nagyjában mondom meg az környék avagy tartomány nevét. Hogy pedig ennek okából netalán hézagos leszen ímez krónikám, s idétlen ez együgyű írásom: azt nyilván csak oly ítélőbírám mondhatja, ki teljességgel járatlan az Philosophiában: mivelhogy az ebben járatos emberek nyomban észreveszik, miképpen ennek miatta az fent mondott történet velejének semmi híja sincsen. Minekokáért napnál is világosabb, mit ugyan senki nem tagad, hogy az név semmi, de semmi egyéb puszta sallangnál…"

– De vajon ha én legyűröm ama hősies munkát, hogy lemásolom ezt a történetet ebből az elfakult és szakadozott kéziratból, s utána, amint mondani szokták, napfényre hozom; vajon akad-e, aki vállalja a fáradságot, hogy elolvassa?

Ez a töprenkedő kétség akkor merült fel bennem, mikor keserves kínlódással betűzgettem a „sallang" szó után következő ákombákomot; azonnal abbahagytam a másolást, és igen komolyan elkezdtem törni a fejemet, hogy mit is kellene tennem. Igaz ugyan – töprengtem a kézirat lapozgatása közben –, igaz ugyan, hogy az efféle szellemeskedések és költői képek nem záporoznak végig az egész elbeszélésen. A derék XVII. századi krónikás itt az elején meg akarta csillogtatni művészetét; de aztán az elbeszélés folyamán, nemegyszer hosszú fejezeteken át, természetesen és simán folydogál a stílusa. Igen, de milyen durva! Milyen lompos! Milyen hibás! Lépten-nyomon lombardiai tájszavak, találomra alkalmazott szólások, nyelvtani önkényeskedések, széthulló mondatok! Aztán itt is, ott is minduntalan felbukkan benne némi spanyolos modorosság; s aztán, ami a legrosszabb, az elbeszélésnek éppen legmegrázóbb és legszomorúbb részeiben, mindenütt, ahol meg kellene döbbenteni és gondolkodóba kellene ejteni az olvasót, vagyis mindazokban a részekben, amelyek megkívánnak ugyan némi szóvirágokat, de természetesen csak módjával, finoman, jó ízléssel alkalmazott szóvirágokat: a mi szerzőnk ilyenkor minden egyes alkalommal szinte belefullad a dagályosságba, éppúgy, mint az imént idézett bevezetésben. És ilyenkor csodálatos ügyességgel párosítja a legellentétesebb tulajdonságokat, és sikerül egyszerre pallérozatlannak és modorosnak lennie ugyanazon a lapon, ugyanabban a mondatban, ugyanabban a szóban. Eszközei: dagályos locsogás, telides-tele durva nyelvtani hibákkal, továbbá az a bizonyos nagyhangú szószátyárkodás, ami a XVII. századi olasz irodalmi művek jellegzetes tulajdonsága. Őszintén szólva ezt nem lehet feltálalni a mai olvasóknak: ezek már túlságosan gunyorosak, és torkig vannak az effajta különcködésekkel. Szerencse, hogy e nyomorúságos krónikának mindjárt a legelején felötlött bennem ez a józan gondolat, és mosom kezeimet.

De mikor becsuktam a kéziratot, hogy eltegyem, nagyon bántott, hogy így ez a szép történet teljesen ismeretlen marad; lehet, hogy az olvasónak más lesz a véleménye, de nekem, mint mondtam, a történet tetszett, nagyon tetszett. Mért ne lehetne ebből a kéziratból kivenni az eseményanyagot – gondoltam magamban – és jobb stílusban megírni? Mivel pedig erre semmi ésszerű ellenvetés nem támadt bennem, azonnal így is határoztam. Íme, így keletkezett ez a könyv, és én mindezt olyan őszinteséggel mondtam el, amely mindenképpen méltó magának a könyvnek fontosságához.

Mindazonáltal bizonyos események és szokások, amelyeket szerzőnk leír, véleményem szerint oly meglepők s – enyhén szólva – oly furcsák, hogy mielőtt hitelt adtam volna nekik, más tanúktól is bizonyságot akartam szerezni felőlük; tehát nekifeküdtem és feltúrtam annak a kornak az emlékeit, hogy tisztázzam, vajon csakugyan olyan világ volt-e abban az időben? Ez a kutatás aztán minden kétségemet eloszlatta: lépten-nyomon ilyen s bizony még sokkal meglepőbb dolgokra bukkantam; sőt, és ez volt a legdöntőbb bizonyíték, ráakadtam néhány olyan személyre is, akikről még sehol másutt nem olvastam, csak ebben a kéziratban, s bizony, eddig azt sem tudtam, hogy csakugyan éltek-e valaha. És alkalomadtán majd idézem is egyiket-másikat e bizonyítékok közül, hogy hitelt szerezzenek bizonyos dolgoknak, amelyek oly furcsák, hogy az olvasó különben alig volna hajlandó hitelt adni nekik.

De ha elviselhetetlennek bélyegeztük szerzőnk stílusát, miféle stílust alkalmaztunk helyette? Ez itt a kérdés.

Aki kéretlenül vállalkozik más munkájának átdolgozására, annak pontosan számot kell adnia a magáéról, sőt erre bizonyos tekintetben kötelezettséget is vállal: oly ténybeli és jogi szabály ez, ami alól én sem akarom kivonni magamat. Sőt önként alávetem magam, s ezért az volt a szándékom, hogy itt aprólékos részletességgel számot adok írói módszeremről; ebből a célból elejétől fogva úgy dolgoztam, hogy igyekeztem kitalálni az idevágó s előre elképzelhető ellenvetéseket, azzal a szándékkal, hogy valamennyit már előre megcáfoljam. Ezzel nem is volt semmi baj; mivel egyetlenegy olyan ellenvetés sem bukkant fel bennem (és ezt kötelességem megmondani az igazság érdekében), amire ne csapott volna le azon nyomban a diadalmas felelet is, olyan felelet, amely, ha nem is dönti el a kérdést, mindenesetre módosítja. Nemegyszer egymásra uszítottam két ellenvetést, az egyiket a másikkal csapattam agyon: vagy pedig alaposan megvizsgáltam, gondosan összehasonlítottam őket, és sikerült megállapítanom s bebizonyítanom, hogy csak látszólag ellentétesek, tulajdonképpen egy tőről sarjadtak, s mind a kettő úgy keletkezett, hogy figyelmen kívül hagyta azokat a tényeket és elveket, amelyekre a következtetést alapítani kellett volna; mikor aztán nagy meglepetésükre szembesítettem őket, mind a kettőt sutba dobhattam. Talán még sohasem volt író, aki ily csattanósan be tudta bizonyítani módszerének helyességét. De hát akkor? Mire odáig jutottam, hogy összefoglaljam és rendbe szedjem az említett ellenvetéseket és cáfolatokat, kiderült – ó, borzalom! –, hogy vaskos kötetté dagadtak. Amint ezt megállapítottam, azonnal lemondtam tervemről, mégpedig két okból – s azt hiszem, az olvasó mind a kettőt helyeselni fogja –: először azért, mert igen könnyen nevetségessé válhat az ember, ha egész könyvet kénytelen írni azért, hogy a másik könyvet, sőt ennek a másiknak a stílusát igazolja; másodszor pedig azért, mert egyszerre egy könyv is elég, sőt talán még sok is.

ELSŐ FEJEZET

A Comói-tó déli nyúlványa, két hegylánc koszorújában, csupa öböl meg bemélyedés, aszerint, amint a hegyek előreugranak vagy hátrább húzódnak; egyszerre csak összeszűkül, és úgy hullámzik tovább, mintha folyam volna a jobb oldali hegyfok és a bal oldali széles partszegély között; a híd, amely itt a két partot összeköti, mintha még szembeszökőbbé tenné ezt az átalakulást, és mintegy jelzi azt a pontot, ahol a tó megszűnik, és az Adda kezdődik, aztán mikor a partok megint kitágulnak, a víz is kiszélesedik, új meg új öblökben és bemélyedésekben terpeszkedik el, és megint visszaváltozik tóvá. A part, amely három nagyobbacska hegyi patak hordalékából keletkezett, nekitámaszkodik két szomszédos hegynek, és egyre emelkedik; az egyiknek San Martino a neve, a másiké, lombardiai tájszóval, Resegone (Fűrészes); ezt a nevet a sok-sok apró csúcstól kapta, amelyek úgy sorakoznak egymás mellett, mint a fűrész fogai: nincs ember, aki, ha derékszögben nézi, például Milánó északi várfaláról, azonnal fel ne ismerné abban a hosszú és roppant tömegű hegyláncban, annyira kiválik az ismeretlen nevű és szokványos alakú többi hegy közül. A part jó darabon enyhe lejtőben, de folytonosan emelkedik, aztán a két hegy szerkezete szerint és a vizek munkájának következtében dombokká és völgyekké, hágókká és fennsíkokká tagozódik. A partszegély, amelyet hegyi patakok torkolatai szaggatnak meg, majdnem csupa kavics és törmelék; a többi mind szántóföld meg szőlő, itt-ott kis falvak, tanyák, nyaralók; néhol erdők is, amelyek felhúzódnak egészen a hegységig. Lecco a legnagyobb e helységek között, róla nevezték el ezt az egész területet is; a tó partján, a híd közelében terül el, sőt egyik része víz alá is kerül, ha a tó megdagad; ma már nagyközség, s a legjobb úton van, hogy várossá alakuljon. Abban a időben, mikor lezajlottak ezek az események, amelyeknek elbeszélésébe fogok, már tekintélyes nagyközség s egyúttal vár is volt, és az a megtiszteltetés érte, hogy állandó szállása lehetett egy kapitánynak; és olyan szerencsés volt, hogy állandó helyőrsége is lehetett, mégpedig spanyol katonák, akik szemérmetességre szoktatták a község leányait és asszonyait, és néha-néha vállon veregették egyik-másik férjet vagy apát; nyár végén pedig minden esztendőben pontosan ellepték a szőlőket, kissé megritkították a fürtöket, persze, hogy könnyítsenek a parasztok szüreti fáradalmain. Az egyik helységből a másikba, a magaslatokról a partra, dombról dombra többé-kevésbé meredek, néha sík utak és sikátorok vezettek, és vezetnek még ma is; minduntalan eltűnnek, elmerülnek két kertfal között, s ha innen föltekint az ember, nem lát egyebet egy darab égnél és néhány hegycsúcsnál; néha az ösvény széles fennsíkra kapaszkodik fel, és innen a tekintet elkalandozik közel s távoli tájakon; de a látvány mindig pompás és mindig új, aszerint, hogy a szem többet vagy kevesebbet fog be az eléje táruló roppant képből, és hogy ez vagy amaz a rész kiemelkedik, elbújik, szembetűnik vagy elmosódik. Egyszer az egyik részlet, egyszer a másik, máskor meg az óriási és csillogó víztükör; innen valóságos tó s amott a túlsó oldalon is zárt, vagy talán inkább belevész a hegyek tekervényes csoportjaiba, aztán meg egyre jobban kiszélesedik a többi hegyek között, amelyek sorra felbukkannak szemünk előtt, és amelyeket a víz a parti kis falvakkal együtt megfordítva visszatükröz; amonnan olyan, mint egy folyamág, aztán megint tó, aztán megint folyam; csillogó szalagja kanyarogva tűnik el a partján húzódó hegyek között, amelyek fokról fokra laposodnak, s végül szinte maguk is belemosódnak a látóhatárba. Maga a hely, ahonnan ezt a változatos látványt szemléljük, minden ízében csupa látványosság: a hegy, amelynek lejtőit járjuk, körös-körül és a fejünk felett szétteregeti csúcsait és élesen kirajzolódó, kidomborodó szikláit, amelyek szinte lépésről lépésre változnak, kitárulnak és gerincekké tömörülnek, holott az imént az egész egyetlen gerincnek látszott; az, amit az imént még a parton láttunk, most a csúcsokon ötlik szemünkbe: e lejtők kellemes, barátságos hangulata jólesőn csökkenti a táj zordonságát, és csak fokozza az egyéb látnivalók szépségét.

Az egyik ilyen ösvényen ballagott szép csendesen hazafelé sétájából az 1628. év november 7-ének estéjén az imént emlegetett helységek egyikének plébánosa, don Abbondio; sem a helység neve, sem a plébános vezetékneve nincs meg a kéziratban, sem ezen a helyen, sem másutt. Nyugodtan mormolta breviáriumát, és néha-néha két zsoltár között be is csukta, jobb keze mutatóujját a lapok közé dugta olvasójelnek, majd hátratette mindkét kezét, jobb keze fejét a bal tenyerébe fektette, és most már így sétált tovább; szemét a földre szegezte, és minduntalan a falnak rugdosta lábával az ösvényen alkalmatlankodó kavicsokat; aztán felkapta fejét, nagy kényelmesen körültekintett, s végül a hegynek azon a pontján állapodott meg a szeme, ahol a leáldozó nap fénye átszökkent az átellenes hegy hasadékain, és széles, szabálytalan bíborfoltok alakjában felizzott az ormótlan sziklákon. Megint kinyitotta breviáriumát, megint elmondott belőle egy részt, s ekkor elért az ösvénynek ahhoz a fordulójához, ahol rendszerint föltekintett a könyvből és körülnézett; ezen a napon is így tett. A forduló után az ösvény egyenes irányban folytatódott, és mintegy hatvan lépésnyi távolságban két kisebb ösvényre szakadt, az Y két szára módjára; a jobb oldali fölfelé kapaszkodott, és a plébániához vezetett, a másik leereszkedett a völgybe, és egy hegyi pataknál végződött; az út menti fal ezen az oldalon csak derékig ért. A két kisebb ösvény befelé eső falai nem értek össze csúcsban, hanem kápolnát alkottak, amelynek falára hosszúkás, hullámos, hegyes végű ábrák voltak festve; a művész szándéka szerint és a környékbeli lakosok szemében ezek lángok voltak; a lángok között voltak egyéb, nehezen leírható alakok is, ezek a tisztítótűzben szenvedő lelkeket ábrázolták; a lelkek és lángok téglaszínűek voltak, szürkés alapon, amelyről imitt-amott már lehullott a vakolat. Amikor a plébános az útfordulónál rendes szokása szerint a kápolna felé nézett, olyasvalamit látott, ami meglepte, és amit jobban szeretett volna nem látni. Ott, ahol a két ösvény, hogy úgy mondjam, egymásba torkollik, két férfi lebzselt: az egyik az alacsony falon ült lovagló ülésben, egyik lábát kifelé lógatta, másik leért az út szintjére, társa mellén keresztbe font karokkal állt mellette, és a falnak támaszkodott. Ruházatuk, viselkedésük és egész külsejük – már amennyire a plébános kivehette arról a helyről, ahonnan megpillantotta őket – azonnal elárulta, hogy miféle emberek. Mindkettőnek zöld háló volt a fején, leomlott a bal vállukra, és kövér bojtban végződött; alóla, a homlokuk fölött, óriási hajtincs bukkant ki; a hosszú, hullámos és kipödört bajusz, a fényes bőröv, benne a két pisztoly, a mellükön nyaklánc módjára lecsüngő kis lőporos szaru, a bő és lötyögő nadrág zsebéből kikandikáló hatalmas tőr nyele, a roppant pallos, amelynek tokja szabályosan összeillesztett, fényes rézlemezkékkel volt kirakva: mindez első pillanatban elárulta, hogy a két ismeretlen a brávók fajzatához tartozik.

Ez a népség ma már nyomtalanul kiveszett, de nagyon régi eredetű, s akkoriban igen elhatalmasodott Lombardiában. Aki nem tudná, hogy mifélék, azoknak a kedvéért elmondunk néhány hiteles adatot; ezekből megismerhetik főbb jellemvonásaikat, a kiirtásukra tett rengeteg erőfeszítést s az ő kemény és törhetetlen szívósságukat.

1583. április 8-án a méltóságos és kegyelmes don Carlo d’Ara­gon úr, Castelvetrano fejedelme, Terranuova hercege, Avola őrgrófja, Burgeto grófja, nagyadmirális és Szicília tábornagya, Milánó kormányzója és Ő Katolikus Felsége{1} itáliai főkapitánya, „…minekutána értésére esett, mely tűrhetetlen nyomorúságban élt s él ímez Milánó városa az brávók s útonállók miatt" – rendeletet adott ki ellenük. – „Kinyilatkoztatja s meghatározza, hogy ez rendelet parancsa alá esnek s brávóknak és útonállóknak minősülnek mindazok… kiknek, akár idegenek, akár idevalósiak, nincs mesterségük, vagy ha netán van is, nem gyakorolják… hanem ingyen, avagy esetleg bérért valamely lovaghoz vagy nemesemberhez, tiszthez vagy kereskedőhöz csatlakozna… hogy segítsék s védelmezzék, vagy helyesebben – amint feltételezhető – hogy másoknak tőrt vessenek…"

Mindezeknek megparancsolja, hogy hat nap leforgása alatt takarodjanak ki az országból; az ellenszegülőket gályarabsággal sújtja, és az igazságügyi hatóságoknak szokatlanul nagy és korlátlan hatalmat ad, hogy rendeletét végrehajthassák. De mivel Milánó ura a következő év április 12-én megállapította, hogy „…ímez várost valósággal elözönlötték az fent nevezett brávók… s ismét csak úgy viselkednek, mint annak előtte, egyáltalán nem változtatván meg erkölcseiket, sőt számuk sem kevesbedett" – még keményebb és szigorúbb rendeletet ad ki, amelyben egyéb rendelkezések közt megparancsolja, hogy „bármely egyént, akár e városbéli, akár idegen, kiről két tanú vallomása alapján kiderül, hogy általában brávónak tartották, minősítették és nevezték, még ha nem is bizonyul rá semmi gazság, pusztán azért, mert brávó hírében áll, az nevezett bírák egyenként és összesen minden egyéb bizonyíték nélkül is kínvallatásra foghatják az vizsgálati eljárás érdekében… s ha nem vall is be semmiféle bűncselekményt, mégis gályarabságra ítéljék, mégpedig három évre, pusztán csak azért, mert – mint fentebb mondatott – brávónak tartják és nevezik."

Mégpedig ezt is, a rendeletnek itt fel nem sorolt intézkedéseit is, azért, „mert őkegyelmessége feltette magában, hogy akaratát mindenki ellenében érvényesíti".

Amikor fülünkbe csengenek e hatalmas nagyúrnak büszke és kemény szavai és a velük kapcsolatos büntető rendelkezések, már-már hajlandók volnánk azt hinni, hogy e szavaknak puszta visszhangjára is örökre eltűnt minden brávó a föld színéről. De egy éppen ilyen tekintélyes és nagynevű úrnak a tanúbizonysága pontosan az ellenkező véleményre hangol bennünket. Ez pedig nem más, mint méltóságos és kegyelmes Juan Fernández de Velasco úr, Kasztília tábornagya, őfelsége főkamarása, Frías városának hercege, Haro és Castelnuovo grófja, a Velasco Ház és a Hét Larai Infáns Házának ura, Milánó állam kormányzója stb. Az 1593. év június 5-én, minekutána neki is értésére esett, „mennyi kárt és romlást okoznak a brávók és útonállók, s mely mérhetetlen ártalmára vannak az effajta zsiványok a közjónak, s mekkora csúfjára az igazságszolgáltatásnak" – újból rájuk parancsol, hogy hat nap leforgása alatt takarodjanak ki az országból, és majdnem szóról szóra megismétli elődjének utasításait és fenyegetéseit. 1598. május 23-án, „minekutána értésére esett, lelkének nem csekély szomorúságára, hogy ebben a városban és államban szinte napról napra szaporodik ímez brávóknak és csavargóknak a száma, s éjjel-nappal egyebet sem hall róluk az ember, mint hogy orvtámadásokat, gyilkosságokat és rablásokat követnek el és minden egyébfajta gaztetteket, és az effélékre annál bátrabban adják fejöket, mert ezek a brávók nyugodtan megbízhatnak vezéreik és pártfogóik segítségében…" – tehát megint kiszabja ugyanazokat a büntetéseket, csak fokozottabb mértékben, úgy, ahogy az orvosságot adagolják makacs betegség esetén.

„Minélfogva – fejezi be a rendeletet – ki-ki szöges gonddal óvakodjék megszegni ez jelen kiáltvány bármely rendelkezését, mivelhogy őkegyelmességének immár nem kegyességét, hanem keménységét és haragját fogja megérezni… elhatározván és eltökélvén, hogy ez leszen utolsó és végképpen érvényes figyelmeztetése."

Ám nem így vélekedett a méltóságos és kegyelmes don Pedro Enríquez de Acevedo úr, Fuentes grófja, Milánó állam kapitánya és kormányzója; nem így vélekedett, és éppen elég oka volt rá.

„Minekutána részletesen értesült arról a nyomorúságról, melyben ímez város és állam sínylődik a benne hemzsegő rengeteg brávó miatt… minekutána eltökélte magát, hogy írmagját is kiirtja ennek a szörnyen veszedelmes fajzatnak" – 1600. december 5-én újabb kiáltványt adott ki azzal a kemény utasítással, hogy büntető rendelkezéseit kíméletlen szigorúsággal és irgalom nélkül, egytől egyig hajtsák végre.

Mindazonáltal azt kell hinnünk, hogy ebbe az ügybe nem feküdt bele akkora buzgalommal, amekkorát ki tudott fejteni mindenféle alattomos mesterkedésekben és cselszövésekben halálos ellensége, IV. Henrik ellen. Mert e részben a történelem bizonyítja, hogy sikerült fegyverbe állítania a nevezett király ellen Savoya hercegét, aki aztán az ő hibájából nem egy városát el is veszítette; sikerült összeesküvésbe beleugratnia Biron hercegét, aki ugyancsak az ő hibájából a fejével fizetett ezért. De bizonyos, hogy a brávók szörnyen veszedelmes fajzata még 1612. szeptember 22-én is élt és virult. Ezen a napon a méltóságos és kegyelmes don Juan de Mendoza úr, Hinojosa őrgrófja, lovagja és kormányzója stb. komolyan elhatározta, hogy kiirtja őket. Ebből a célból elküldte Pandolfo és Marco Tullio Malatesti királyi kamarai könyvnyomtató mestereknek a hagyományos kiáltvány javított és bővített szövegét, hogy a brávók kiirtása céljából nyomtassák ki. De a brávók tovább éltek: megérték, hogy 1618. december 24-én ugyanilyen s még súlyosabb csapásokat mért rájuk a méltóságos és kegyelmes nagyúr, don Gómez Suárez, de Figueroa, Feria hercege stb., *** kormányzója stb. De mivel ezekbe sem haltak bele, a méltóságos és kegyelmes nagyúr Gonzalo Fernández de Córdoba, akinek kormányzósága alatt esett meg don Abbondio sétája, kénytelen volt újra átdolgozni és közhírré tenni a hagyományos kiáltványt a brávók ellen, mégpedig 1627. október 5-én, vagyis egy évvel és egy hónappal és két nappal ímez emlékezetes események előtt.

De nem ez volt az utolsó kiáltvány; azt hisszük azonban, hogy a későbbiekről nem kell beszélnünk, mivel túlesnek történetünk idején. Csak éppen utalunk az 1632. február 13-án kelt kiáltványra, amelyben Feria méltóságos és kegyelmes hercege, akkor másodízben kormányzó, tudtára adja mindenkinek, hogy „a legborzalmasabb gaztetteket az úgynevezett brávók követik el". Mindez bőségesen bizonyítja, hogy történetünk idején még éppen elég brávó garázdálkodott.

Hogy az imént említett két férfi azért lebzselt ott, mert várt valakit, az egészen kétségtelen volt; de don Abbondio akkor érezte magát igazán kellemetlenül, mikor bizonyos jelekből észrevette, hogy éppen őt várják. Mert amint ő felbukkant, azok ketten összenéztek, és felkapták a fejüket; ebből a mozdulatból azonnal ki lehetett találni, hogy mind a ketten egyszerre ezt mondták: „Ő az!" Az, amelyik a falon lovagolt, visszalendítette a másik lábát is az útra, és felállt; a másik ellépett a fal mellől, és mindketten megindultak a plébános felé. Ez még mindig úgy tartotta maga felé a nyitott breviáriumot, mintha olvasna; de felfelé sandított, hogy figyelemmel kísérje amazok mozdulatait; s mikor észrevette, hogy egyenesen felé közelednek, egyszerre ezernyi gondolat rohanta meg. Gyorsan megkérdezte magában, vajon közte és a brávók közt jobbra vagy balra van-e valami mellékút; de azon nyomban eszébe jutott, hogy nincs. Hirtelenében azt is végiggondolta, vajon nem vétkezett-e valami hatalmas és bosszúálló úr ellen; de lelkiismeretének vigasztaló tanúskodása még ebben az izgalmában is megnyugtatta valamelyest; azonban a brávók közeledtek, és mereven rászegezték tekintetüket. Bal kezének középső és mutatóujját bedugta a gallérjába, mintha meg akarná igazítani; miközben ezt a két ujját végigjáratta körben a nyakán, hátrafordította az arcát, a száját is elhúzta, és titokban visszafelé pislantott, ameddig csak ellátott, hátha jön valaki; de senkit sem látott. Lepislantott a mezőre is, túl az alacsony falon: senki; félénk tekintete végigszántott az előtte elhúzódó úton is: senki, csak a két brávó. Mit tegyen? Visszafordulni már nem volt ideje; megfutamodni annyit jelentett volna, mint azt mondani nekik: szaladjatok utánam, vagy még annál is rosszabbat. Mivel nem menekedhetett a veszélyből, nekivágott, mert a bizonytalanságnak ezek a pillanatai oly kínosak voltak számára, hogy egyetlen kívánsága volt: gyorsan véget vetni az egésznek. Meggyorsította lépteit, hangosabban elmondott még egy zsoltárverset, annyi nyugalmat és vidámságot erőltetett arcára, amennyi csak kitelt tőle, és minden erejét megfeszítette, hogy mosolyra kényszerítse vonásait; mikor már ott volt a két zsivány előtt, ezt mondta magában: no most, és egyszerre megállt.

– Plébános úr – szólalt meg az egyik, és mereven a szemébe nézett.

– Mi tetszik? – kérdezte azonnal don Abbondio, és feltekintett a könyvből, amely nyitva maradt a kezében, mint valami olvasóállványon.

– Kegyednek az a szándéka – folytatta a másik, fenyegető és dühös ábrázattal, mint mikor valaki rajtacsípi az alantasát valami gazságon –, kegyednek az a szándéka, hogy holnap megesketi Renzo Tramaglinót és Lucia Mondellát.

– Vagyis… – felelte remegő hangon don Abbondio – vagyis… uraságtok nagyvilági emberek, és járatosak az efféle dolgokban… a szegény plébános nem sokat számít, azok ketten elintézik a maguk dolgát, és aztán… aztán eljönnek hozzánk, mintha csak a bankba mennének pénzért… mi… mi csak a közösség szolgái vagyunk.

– Nos tehát – mondta a brávó halk, de ünnepélyes és parancsoló hangon –, ennek a házasságnak nem szabad megtörténnie sem holnap, sem soha.

– De uraim… – ellenkezett don Abbondio szelíd és barátságos hangon, mint mikor türelmetlen embert akar meggyőzni valaki –, de uraim, szíveskedjenek csak az én helyzetembe képzelni magukat. Ha tőlem függne a dolog… jól tudhatják, hogy nekem semmi anyagi hasznom sincs belőle…

– Elég – vágott szavába a brávó –, mert ha locsogással kellene elintézni az ügyet, kegyed bizonyára lefőzne bennünket. Mi az ilyesmihez nem értünk, nem is akarunk jobban érteni. Ki mint veti ágyát… hiszen kegyed ért bennünket.

– De az urak sokkal igazságosabbak, sokkal okosabbak…

– De… – vágott szavába ezúttal a másik cimbora, aki addig még nem szólt bele –, de ez a házasságkötés nem fog megtörténni, vagy különben… – és itt jó nagyot káromkodott –, vagy pedig az, aki megköti ezt a házasságot, már meg sem fogja bánni, mert nem lesz rá ideje. – És még egy nagyot káromkodott.

– Hallgass, hallgass – szólalt meg újra az előbbi –, a plébános úr olyan ember, aki ismeri a dürgést, mi pedig úriemberek vagyunk, és a világért sem akarjuk bántani, ha ugyan okosan viselkedik. Plébános úr, don Rodrigo úr őméltósága, a mi pártfogónk, melegen üdvözli kegyedet.

Ez a név úgy villant bele don Abbondio fejébe, mint az éjszakai vihar tombolásába a villám, amely egy pillanatra bizonytalanul megvilágítja a tárgyakat, de csak fokozza a rettegést. Szinte ösztönösen mélyen meghajolt a plébános, és úgy mondta:

– Ha tudnának valami tanácsot adni…

– Ó, tanácsot kegyednek, aki latinul is tud! – vágott szavába megint a brávó, s durván és indulatosan nevetett hozzá. – Kegyeden áll a dolog. És főképpen a saját érdekében egyetlen szót se áruljon el arról, hogy ezt az üzenetet átadtuk kegyednek, mert különben… hah!… ugyanúgy járna, mintha megkötné a házasságot. Nos tehát, mit üzen don Rodrigo úr őméltóságának?

– Tiszteletemet…

– Beszéljen világosabban!

– Hogy hajlandó… mindig hajlandó vagyok teljesíteni a parancsát. – És mikor e szavakat kimondta, maga sem tudta, hogy ígéret volt-e ez vagy csak udvariaskodás. A brávók a legkomolyabb értelemben vették, vagy legalábbis úgy mutatták.

– Rendben van, főtisztelendő uram, és jó éjszakát – mondta az egyik, miközben már indulni készült cimborájával együtt. Don Abbondio, aki néhány pillanattal ezelőtt, még szívesen feláldozta volna a fél szemét, ha kitérhetett volna előlük, most szívesen folytatta volna a beszélgetést és a tárgyalást.

– Uraim… – kezdte, miközben két kezével összecsapta a könyvet. De azok, mintha nem is hallották volna, megindultak az úton arrafelé, amerről a plébános jött, és közben olyan mocskos nótát énekeltek, hogy nem is akarom ide másolni abból a régi kéziratból. Szegény don Abbondio egy pillanatig tátott szájjal állt ott, mintha elvarázsolták volna; aztán megindult az egyik mellékösvényen, amely a lakásához vezetett; bizony, keservesen húzta a lábát, mintha meggémberedett volna. Hogy pedig belül mi dúlt benne, legjobban úgy értjük meg, ha egyet-mást elmondunk a természetéről és arról a korról, amelybe véletlenül beleszületett.

Don Abbondio (az olvasó már bizonyára kitalálhatta) éppenséggel nem született oroszlánszívűnek. De már kora fiatalságában alkalma volt megértenie, hogy abban az időben a legkeservesebb annak az élőlénynek a sorsa volt, amely karmok és agyarak nélkül született, holott különben semmi kedve sem volt ahhoz, hogy a többiek felfalják. A törvény ereje semmi tekintetben sem védte a nyugodt, békés embert, akinek semmiféle eszköze sem volt arra, hogy másokat megfélemlítsen. Nem mintha nem lettek volna törvények és büntetések egyeseknek a garázdálkodásai ellen. Sőt, tengernyi volt a törvény; aprólékosan és terjengősen felsorolták és részletezték a bűncselekményeket; oktalanul túlzott büntetéseket szabtak ki, és ha ezek nem voltak elegendők, úgyszólván minden egyes esetben tetszése szerint fokozhatta maga a törvényhozó vagy a törvény sok száz végrehajtója; a peres eljárás legfőbb célja az volt, hogy megszabadítsa a bírót mindentől, ami esetleg gátolhatta a büntető ítélet meghozatalában. Csekély, de csalhatatlan bizonyságai ennek azok a töredékek, amelyeket a brávók ellen kiadott kiáltványokból közöltünk. Ebben a helyzetben, sőt javarészt éppen ezért, mindezek a kiáltványok, amelyeket a kormányok egymás után újra meg újra kiadtak és megerősítettek, semmi egyébre sem voltak jók, csak éppen arra, hogy fennen tanúskodjanak szerzőik tehetetlenségéről; vagy ha mégis volt némi közvetlen hatásuk, az főképpen az volt, hogy csak fokozták a szenvedéseket, amelyekkel ezek a garázda elemek gyötörték a békés és gyenge embereket, és egyúttal fokozták a brávók erőszakoskodásait és alattomoskodásait is. A büntetlenség szinte meg volt szervezve, s a kiáltványok nem tudtak hozzáférkőzni a gyökereihez, vagy ha igen, nem tudták ezeket kitépni. Ilyesmik voltak a menedékhelyek,{2} ilyenek egyes osztályok kiváltságai, amelyeket a törvényes hatalom részben elismert, részben pedig néma gyűlölettel tűrt, vagy üres tiltakozásokkal támadott, amiket azonban ezek az osztályok önző szenvedélyességgel és makacs féltékenységgel őriztek és védelmeztek. Nos, természetes, hogy minél jobban fenyegették és ostromolták ezt a büntetlenséget – amelyet a kiáltványok sohasem tudtak megdönteni –, a kiváltságosak minden fenyegetésre és minden ostromra kénytelenek voltak új meg új erőfeszítést kifejteni, új meg új ötleteket kitalálni, hogy fennmaradhasson. És csakugyan, így is történt: mikor megjelentek a kiáltványok azzal a céllal, hogy megzabolázzák a garázdálkodókat, ezek az ő valóságos erejükben egyre újabb és egyre alkalmasabb eszközöket kerestek, hogy folytathassák azokat az üzelmeket, amelyeket a kiáltványok megtiltottak. Viszont a jóhiszemű embert, akinek nem volt hatalma és nem volt pártfogója, lépten-nyomon elgáncsolták és zaklatták ezek a rendeletek; tudniillik mivel az volt a céljuk, hogy ellenőrizzenek minden embert, és ezáltal megelőzzenek vagy megbüntessenek minden bűncselekményt, a magánemberek minden megmoccanását kiszolgáltatták a mindenféle végrehajtó közegek önkényeskedésének. De aki a bűncselekmény elkövetése előtt gondoskodott róla, hogy utána majd idejében elbújhasson egy monostorban, egy palotában, ahová a poroszlók sohasem merik betenni a lábukat, vagy aki minden egyéb óvatosság mellőzésével egyszerűen olyan egyenruhát viselt, hogy megvédelmezését hiúságból vagy érdekből kötelességének tartotta egy-egy hatalmas család vagy egész társadalmi osztály, szabadon garázdálkodhatott, és fittyet hányhatott a nagyhangú kiáltványoknak. Azok közül, akikre a törvény végrehajtását bízták, egyesek születésüknél fogva a kiváltságos osztályba tartoztak, mások pedig a kiváltságosoktól függtek, mert azok voltak a pártfogóik; azok is, emezek is, neveltetésüknél fogva, érdekből, megszokásból, utánzásból átvették a kiváltságosak elveit, és meg nem sértették volna ezeket a világért sem, akárhogy megkövetelte is az az utcasarkokon kiszögezett papírdarab. Aztán, ha azok a férfiak, akiket megbíztak a rendeletek közvetlen végrehajtásával, oly merészek lettek volna, mint a hősök, oly engedelmesek, mint a szerzetesek, és oly önfeláldozók, mint a vértanúk, akkor sem boldogultak volna, mert kevesebben voltak, mint azok, akiket meg kellett volna rendszabályozniuk; nagyon valószínű volt, hogy azok is cserbenhagyják őket, akik – csak úgy elvontan, hogy úgy mondjam: elméletben – rájuk bízták a rendelet végrehajtását. De ehhez járult még az is, hogy általában ezek a poroszlók voltak akkor a legaljasabb és leghitványabb naplopók; foglalkozásukat még azok is szégyenletesnek tartották, akik joggal retteghettek tőlük; a címük pedig csúfságszámba ment. Egészen természetes tehát, hogy ezek – ahelyett, hogy