Minden út a kálváriára vezet

By Jerome K Jerome

Jerome ebben a könyvében az új idők asszonyáról rajzol mesteri képet. Joan nevet adta a hősnőjének, aki fölényes, határozott föllépésű nő, eredetisége vezető szerepet biztosít neki. A természet is segítségére kelt, mert szépséggel ruházta fel. Mindenki kényezteti. De ez a kényeztetés csak növeli jellemének kikristályosodását. Természetesnek találja, hogy mindenki elismeri felsőbbrendűségét. Joan új úton halad és kikerüli a kudarcot és bukást, ellentétben elődeivel. Újságíró lesz. Ezt a foglalkozást tartja legalkalmasabbnak arra, hogy elveit propagálhassa. Le akarja dönteni a toronymagas gátakat, melyek a társadalom két táborát, az úri- és munkásosztályt, elválasztják. Föl akarja építeni az új Fórumot. Mert az önzés elhomályosítja az értelmet. Hát a fösvény nem esztelenül gyűjt-e? Az arany csak egyet biztosítana számára: múlandó élvezeteket. S éppen ezektől fosztja meg önmagát. A művelt emberiség olyan fantomot kerget, mint a fösvény s közben olyan sárgára sápad, mint a fösvény aranya. (Bartos Zoltán)

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jun 1, 2018
• ISBN: 9789634743705

Jerome K Jerome

Jerome K. Jerome (1859–1927) was an English writer who grew up in a poverty-stricken family. After multiple bad investments and the untimely deaths of both parents, the clan struggled to make ends meet. The young Jerome was forced to drop out of school and work to support himself. During his downtime, he enjoyed the theatre and joined a local repertory troupe. He branched out and began writing essays, satires and many short stories. One of his earliest successes was Idle Thoughts of an Idle Fellow (1886) but his most famous work is Three Men in a Boat (1889).

Book preview

Jerome K. Jerome

MINDEN ÚT

A KÁLVÁRIÁRA VEZET

fordította:

Bartos Zoltán

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-370-5 EPUB

ISBN 978-963-474-371-2 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

a mű eredeti címe:

All Roads lead to Calvary

első kiadás: 1919

a borító Iljics Izsák Levitán (1860 - 1900) Az út

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Bevezető

Ha a női jogok első harcosa, Woolstonecraft asszony láthatná, hogy ma mit neveznek feminizmusnak, nem valószínű, hogy felismerné egykori ideáljait. Az ő idejében, de még azután is, a nő egyenjogúságáért vívott küzdelem egységes volt s meghatározott célok felé haladt. Azóta közel száz esztendő múlt el. A harcosok elérték céljukat, sőt ennél is többet, mert azt hisszük, álmodni se mertek arról, hogy a női munkaerő olyan elismert lesz, mint amilyen a háború kezdete óta. De beállt a reakció. Ha nem nézzük is az egyesek sorsfordulását, látnunk kell, hogy a háború okozta nagy eltolódás mekkora kárt okozott a társadalom nőrétegében. A nő munkába vonulása megbolygatta a családi élet harmóniáját: elégedetlenség, beteges törekvés, nagyravágyási mánia és nyugtalanság költözött az évszázados bástyáit mögé. A lányok lenézőn beszéltek természet adta hivatásukról, míg az asszonyok nagy része «intellektuális» foglalkozást keresett. A talmi feminizmus szomorú eredményeit látjuk a háború utáni idők új nőtípusában.

Jerome ebben a könyvében az új idők asszonyáról rajzol mesteri képet. Joan nevet adta a hősnőjének, aki fölényes, határozott föllépésű nő, eredetisége vezető szerepet biztosít neki. A természet is segítségére kelt, mert szépséggel ruházta fel. Mindenki kényezteti. De ez a kényeztetés csak növeli jellemének kikristályosodását. Természetesnek találja, hogy mindenki elismeri felsőbbrendűségét. Joan új úton halad és kikerüli a kudarcot és bukást, ellentétben elődeivel. Újságíró lesz. Ezt a foglalkozást tartja legalkalmasabbnak arra, hogy elveit propagálhassa. Le akarja dönteni a toronymagas gátakat, melyek a társadalom két táborát, az úri- és munkásosztályt, elválasztják. Föl akarja építeni az új Fórumot. A görnyedt hátú, békéstürelmes földmívest is szóhoz kell juttatni, mondja. A középosztály gazdasági kérdéseit ne az előkelőségek irányítsák. Háború és béke felett ne a gazdagok döntsenek csupán! Hanem az egyszerű nép, az «ágyútöltelék» is beleszólhasson. De szót kér az asszonynak is, aki megsiratja férjét, s több kiváltságot akar az anyáknak, minthogy a szószékről prédikáló hazafiaknak tapsoljon... Könyvet akar írni. Hősnőjét a népből választja, mert mindennapi életükben tragikumot lát. Problémái nem költői fantáziával szőtt kicsinyességek, hanem az élet kegyetlen valóságai. A létért való küzdelem, a munkanélküliség és betegség szörnyű polipkar-árnyéka felőrli életenergiájukat. Joan csupán egy kivezető utat lát: az ember megreformálását! De nem abban az értelemben vett megreformálását, mint azt a mai idők mutatják. A társadalom azt hiszi, hogy az európai kultúra keresztény, vagyis krisztusi kultúra. Pedig ha ez így volna, akkor hogyan következhetett volna be a rettenetes háború! A keresztény Európa megtagadta Krisztus tanait, mert a Mester az egyszerűséget, a lemondást és az alázatosságot hirdette. A mai társadalomnak pedig éppen az a legnagyobb és legveszedelmesebb betegsége, hogy a társadalom egyeseinek és összesen egyre emeli igényeit. Társadalmunk a legnagyobb szerencsétlenségnek az anyagi szegénységet tekinti. Minden energiája a vagyonszerzés után való esztelen hajszában merül ki, mert a keresztény társadalom nem tudja megérteni, hogy a legnagyobb és legbiztosabb gazdagság az igénytelenség. Ezt megérteni és gyakorolni csak keveseknek adatott meg, pedig sokan azt hirdetik, hogy a krisztusi, a keresztény kultúra alapján állnak. A kényelem, a jólét után való vágy nyomában fejlődött ki a városi életnek az a formája, melyet ma ismerünk. E városi élet túltengésének egyik tünete, hogy egyre többen menekülnek a városokba, mert a vagyonszerzés és a nagyobb kényelem reménye kecsegteti őket. így lett úrrá az önzés az emberiségen. Az önzés elhomályosítja az értelmet. Hát a fösvény nem esztelenül gyűjt-e? Az arany csak egyet biztosítana számára: múlandó élvezeteket. S éppen ezektől fosztja meg önmagát. A művelt emberiség olyan fantomot kerget, mint a fösvény s közben olyan sárgára sápad, mint a fösvény aranya. Az az emberiség, amely annak a tanítását vallja magáénak, aki azt mondta, hogy «könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak üdvözülni»; ez az emberiség az anyagi gazdagságot tekinti a legnagyobb földi jónak... Ismét megváltásra van szükség, megváltásra azoktól a téveszméktől, amelyek elhomályosítják a józan ítéletet.

Bartos Zoltán

*

Itt említjük meg, hogy Jerome Klapka Jerome, az Angliában is népszerű Klapka tábornoknak a nevéről kapta keresztnevét. A neves angol író az itt közölt meleg hangú levéllel engedte át művének fordítási jogát.

Ridge End, Marlow Common Bucks.

Kedves Uram!

Az Ön levele örömet is, fájdalmat is okozott nekem. Nem akarok beszélni a háborúról, amelyet kezdettől fogva gyűlöltem. Meg kell kísérelnünk, hogy békét teremtsünk addig, amíg késő nem lesz, s amíg Európát el nem nyeli a gyűlölködés. Szívesen beleegyezem abba, hogy All Roads lead to Calvary című könyvemet lefordítsa. Honoráriumot nem kérek érte, legyen ez ajándék a magyar barátaimnak. Rokonérzésem és jó kívánataim kifejezésével, maradtam őszinte barátsággal

Jerome Klapka Jerome

I.

Tulajdonképpen nem akart ott maradni az istentiszteletre. De ahogy a nyitott ajtón át egy pillantást vetett a templom belsejébe, keresztülvillant a fején, hogy ez nagyszerű téma volna. «London régi templomai, társadalmi és történelmi szempontból. Anekdoták híres emberek életéből, akiknek a neve összeforrt a templom múltjával. A vallásos lapok örömmel fogadnának valami ilyenféle sorozatot s ez itt, a sok-sok régi sírral és szoborral, különösen érdekesnek ígérkezett. Volt valami egyéni színe és rég elmúlt napok illata lengte körül. Joan szeme előtt elvonultak a hajdani gyülekezetek: rizsporos parókák, merev brokátselymek. Milyen festői lehetett itt egy-egy esküvő Anna királynő vagy az első Györgyök idejében! Bizony a templom már akkor is régi lehetett, de egykori nagyságának emlékével, faragott mélyedéseivel, sötét fülkéivel s a mennyezetét díszítő ronggyá tépett zászlókkal csodálatosan szép hátteret alkothatott... Mint egy történeti regény Thackeray stílusában... Az ember szinte látja a hősnőt, amint atyjának, a büszke, öreg harcosnak karján az oltár felé lépked... Később majd, ha már vitte valamire az újságírói pályán, lehet róla gondolkozni.

Korán volt még. Joan tudta, hogy beletelik fél óra, míg a hívők gyülekezni kezdenek; addig hamar följegyezhet valamit. Most érezte, hogy ha valaha érdekelte volna az irodalom, a realista iskola felé vonzódott volna... Különben a hosszú séta után, - Westminstertől gyalog jött, - jól fog esni beülni valamelyik merev, magas paciba, egészen egyedül, jó messze a többiektől - és átadni magát a templom hangulatának.

Aztán a padnyitogató nénike észrevétlenül odajött hozzá és olyan készségesen, olyan szívesen ajánlotta föl, hogy megmutatja a templomot neki, hogy Joannak nem volt szíve visszautasítani. Furcsa kis öreg néni volt - az arca olyan sima és rózsás, mint egy őszibarack s lágy, fehér haja a sárga üvegen keresztül szűrődő alkonyodó napfényben aranyszínűnek látszott. Joan első pillanatban gyermeknek nézte. A hangja is olyan hihetetlenül gyerekes volt, - könyörgő és mégis bizakodó. Joan csak akkor látta, hogy milyen öreg és törékeny, mikor a hajón keresztül a kórus alá értek, ahol a nyitott ajtók világosságában jobban szemügyre vehette. Arcán az a sajátságos, türelmes, fáradt kifejezés ült, amelyet csak sokat dolgozott, munkában megöregedett emberek arcán látni. Mary Stoppertonnak hívták és azzal bíztatta Joant, hogy sok érdekes dolgot tud mondani. Itt töltötte életét a szomszédságban; leánykorában a Leigh Hunstnek dolgozott és «segített» Mrs. Carlyle-nak. Carlyletől nagyon félt és mindig az ajtó mögé bujt, vagy meglapult valamelyik sarokban, ha attól kellett tartania, hogy a nagy férfiú szembejön vele a lépcsőn. Egy szép napon szerencsétlenségére abba a szekrénybe bujt, amelyikben Carlyle a cipőit tartotta. Ő görcsösen fogta belülről a szekrény ajtaját, Carlyle pedig a cipőjét akarta kivenni és elkeseredett küzdelem indult meg kettőjük között. Természetesen Carlyle győzött s ő reszkető térddel és bíborvörösre gyűlt arccal állt előtte. A nagy férfiú «asszony»-nak szólította és minden áron tudni akarta, hogy mit keresett a szekrényben. De azóta nem félt többé tőle. Sőt Carlyle időnként, - keserű mosollyal ugyan, - de még azt is megengedte neki, hogy seprűvel és lapáttal bemerészkedjék a dolgozószobája szentélyébe. Ez a nagy kitüntetés eltörölhetetlen nyomot hagyott Mary Stopperton lelkében.

- Carlyle-ék nem valami jól éltek egymással, ugye? - kérdezte Joan, megragadva az alkalmat, hogy ilyen megbízható forrásból tudhat meg valamit.

- Amennyire én láttam, elég jói éltek... Alapjában mindnyájan elég jól élünk, - felelt a kis öreg hölgy, - Maga drágám még nem tudhatja - folytatta aztán, egy pillantást vetve Joan kezére, amelyen még nem volt karikagyűrű... De látja, nagy- nagy türelem kell ahhoz, hogy valakivel naponta huszonnégy órát együtt töltsünk. Észre se vesszük, hányszor mondunk vagy teszünk olyat, ami a másikat bántja.

- A másik is éppen úgy bánt minket, - mondta Joan.

- Hogyne, édesem, az is megtörténhetik, hogy a másik bánt minket - felelte a kis öreg.

- Carlyle járt ebbe a templomba? - kérdezte a leány.

Mary Stopperton azt mondta, hogy aligha, pedig nagyon közel lakott ide.

- De azért a maga módja szerint nagyon jó keresztény volt!

- Hogy érti azt, hogy a «maga módja szerint?» Ha Fronde-nak hinni lehet, akkor Carlyle ugyancsak nem volt hívő.

- Látja drágám, az azért volt, mert ő nem tudott megalkudni - magyarázta az öreg hölgy. - Ha a helyett, hogy fejükhöz vágta az igazságot, ő is sima hazugságokat írt volna, neki is jobb dolga lett volna... Az emberek szeretik a hazugságot és meg is fizetnek érte.

Joan nagyon figyelt Carlyle öreg szolgálójának szavaira.

- De attól még nem lett volna jó keresztény, - jegyezte meg.

- Egy kicsit igen, édesem... Ha a hitéért szenvedett volna! Azt hiszem, Jézus szerette volna érte.

A keskeny kriptával kezdték, amely a templom déli része és a Cheyne-Walk között húzódik. A kicsi öreg asszony megmutatta Anna királynő és Mrs. Spragg sírját. «Aki soká nem akart férjhez menni s messze, asszonytársai fölé emelkedve, bátyja vezetése alatt férfiasán harcolt egy hadihajón a franciák ellen.» Éppen úgy, mint kortársa, Mary Astell, aki könyvet írt «A szép nem védelmére». Tehát már akkor, Popé és Swift idejében is voltak feministák!

Visszatérve a templom belsejébe, Joan kötelesség- szerűen megbámulta a Cheyne-emlékoszlopot, de Mrs. Colvile sírja előtt nem tudta a nevetését visszafojtani. A szobrász valami türelmetlen hölgyet faragott Mrs. Colvile-ből, aki nem győzvén megvárni a föltámadás napját, áttörte koporsója födelét és azon mód, ahogy eltemették, elindult a Mindenható felé. A Dacre-síremlék előtt azon gondolkozott Joan, hogy vajon az a Dacre nevű színész, aki múlt héten Ausztráliában öngyilkos lett s aki Londonban itt lakott a túlsó sarkon, a Dacre-házban, ebből a családból származott-e ? Ha igen, akkor most éppen időszerű volna foglalkozni vele. Mary Stopperíon ebben az irányban nem tudott fölvilágosítást adni. De Joan most már elhatározta, hogy megírja, okvetlenül megírja a cikket.

Sir Thomas Moore kápolnájában voltak már. Ő se akart megalkudni, inkább levágatta a fejét. Habár Mary Stopperton, Morris atyával együtt, szentül meg volt győződve róla, hogy visszakapta a fejét s hogy csontjaival együtt az is itt pihent előttük a sírban.

Aztán a kis öreg asszony elbúcsúzott Joantól, mert már jöttek a hívők s helyeikre kellett vezetni őket. Joan is talált egy magában álló padot, ahonnan az egész templomot áttekinthette. Többnyire szegény emberek voltak; - itt-ott egy-egy kopott, valaha jobb napokat látott ruha. Mintha csak alkalmazkodni akartak volna a környezethez. A nap már lement s egy mogorva öreg ember körül csoszogott és meggyújtotta a gázlámpákat.

Minden olyan szép volt, olyan békés. Joan idáig nem sokat törődött a vallással. Elriasztotta a kopár, hideg kápolna, ahol gyerekfejjel a lábát lóbázva és ásítozva várta a szárazon lepergetett, unalmas szertartás végét.... Atyja, a vasárnapi fekete kabátjában, méltóságteljesen, tiszteletet parancsolón hordta körül a perselyt. Anyja, a szenvedélyesen égő tekintetű, ideges kezű, sápadt, magas asszony, lefátyolozva ült a padban... A nők többnyire túlságosan cifrák voltak, jól táplált, simára fésült férfiak igyekeztek ájtatos arcot vágni... Ezek voltak gyerekkori emlékei a templomról... Később, Girtonban is csak akkor ment el a misére, ha nem lehetett elkerülni. De ott is, mindig, valami fagyos ellenszenvet érzett a vallás ellen.

Itt egészen, egészen más volt. Költészet lengett a vén templom falai között. Joan szinte úgy találta, hogy a vallásnak is megvan a maga létjogosultsága a világban, a többi művészet között. Kár lenne, ha kihalna az emberekből a vallásosság, mert semmi, semmi nem pótolná többé. Ezek a kedves, régi székesegyházak, ezek a drága, öreg kis templomok, amelyek évszázadokon keresztül középpontjai voltak az emberek gondolatainak, nagyratörő vágyainak! Világító tornyok, amelyek fényt vetnek az élet zavaros vizeire. És mégis, milyen sors várhatott rájuk? Fönntartani őket a nemzet vagyonából, pusztán azért, hogy emlékeztessenek a múltra? Hiszen annyian voltak! Az adófizető polgárok biztosan morogtak volna. Átalakítani valamennyit csarnokokká, társas helyiségekké?! Lehetetlen gondolat. Mintha a Barnum-cirkuszból akarna valaki római kolosszeumot formálni... Ó, igen, egyszer mind el fog tűnni a föld színéről... Joan remélte, hogy ő már nem fogja megérni.

Persze a városban más épületeknek kell a hely. Itt-ott talán megkegyelmeznek majd egy-egy kevésbé roskadozó templomnak; mint ahogy megkegyelmeztek néhány ősi kastélynak és néhány fallal bekerített városnak a kontinensen; nagy örömére az amerikai turistáknak és a régiségbúvároknak. Kár, bizony nagy kár értük! De hát édes Istenem, esztétikai szempontból az is vétek volt, hogy ribizli - bokrokat ültettek a régi görög sírok helyére, s hogy lerombolták a pogány istenek oltárait! Hogy Isis templomának köveiből kunyhót építettek a nílusi halászoknak s hogy Mexikó romjai fölött érett kalászt himbál a szél! A halott igazságok időről-időre útjába álltak az életnek s az élet könyörtelenül keresztülgázolt rajtuk.

És mégis, mindez a múlté volt már: ez a szenvedélyes hit az egy Istenben, aki kénye-kedve szerint intézi a világ sorsát, s akihez vigaszért, segítségért lehet imádkozni. Vajon nem volt-e ennek is valami kézzelfoghatóbb magyarázata, mint annyi más titokzatos dolognak? Miért terjedt el ez a hit annyira a világban? Joan nem emlékezett már rá, hogy hol, de egyszer olvasott valahol egy hasonlatot, amely megragadta. «Az a tény, hogy az ember szomjúságot érez, - akár a Szahara sivatagján vándorolva is, - azt bizonyítja, hogy valahol a világban víz van.» Vajon a kereszténység nem azért ért el ilyen óriási eredményeket, mert az embereknek szükségük volt rá? S rendkívüli elterjedtsége vajon nem bizonyított-e éppen igazsága mellett? Isten szeretete, a Szentlélek közössége, a Mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, - nem volt-e mind régi, titkos vágya az emberi léleknek? S nem szólalt-e meg minden, aminek az ember valaha szükségét érezte, abban az egyetlen, kétségbeesett kívánságban, hogy a sok-sok rosszon keresztül egy szerető kéz vezesse a jó felé?

A magános lélek vágyódása megértő társ után, a szeretetet, vigasztalást, erősítést áhító gyönge ember panaszos följajdulása volt ez a kívánság.

A sors úgy akarta, hogy az evangéliumból Jónás és a cethal történetét olvassa föl a pap. Vagy fél tucat megbotránkozott arc fordult Joan felé, aki hangosan elnevette magát. Szerencsére egyedül ült a padban. Lángba borult arccal húzódott a legtávolabbi sarokba és arcára húzta a fátyolát.

Nem, igazán nem kár ezekért a halálra ítélt templomokért. Egy vallás, amely a huszadik században felnőtt emberektől azt kívánja, hogy mélységes tisztelettel hallgassák Grimm meséinek egy özönvízelőtti kiadását, beleértve Noé bárkáját, Sámson és Delila kalandjait, Bálám és szamara beszélgetéseit s főképen, amely egy gondosan megszervezett pokolban csúcsosodik ki, - egy pokolban, amelybe a keresztények Istene letaszítja a gonoszokat s ott tartja őket az idők végezetéig, - nem, az ilyen vallás nem komoly vallás. Ez a pokolban való hit lett volna a legnevetségesebb, ha nem lett volna olyan bosszantóan ostoba... Mi hasznát lehet majd venni a jövőben egy ilyen vallásnak?

Joan gépiesen letérdelt, aztán fölállt. A szertartásnak vége volt. A szószéket egy jelentéktelen külsejű, köhögős idősebb férfi foglalta el. Valamit mondott, ami megragadta Joan figyelmét. Egy pillanatig nem emlékezett rá, hogy mi volt, aztán egyszerre kigyúltak emlékezetében a szavak: Minden út a Kálváriára vezet. Ez az egy mondat különös hatással volt rá. Talán mégis érdemes lesz figyelni, gondolta. «Előbb vagy utóbb, - beszélt a pap, - egyszer mindnyájan válaszútra érünk: vagy a sikert, vágyaink beteljesülését, embertársaink elismerését, becsülését kell választanunk, - vagy pedig a Kálvária keskeny ösvényét.

Aztán sok példával világította meg, amit mondott. A kis fűszeresnek, aki talán arról álmodozik, hogy nagykereskedő legyen belőle, választania kell, hogy örökre ott maradjon-e a szűk kis boltban, vagy elhagyja-e a faluját. Az államférfiú vagy megmarad hite mellett és elveszti népszerűségét, vagy megtagadja Istenét és belép a kabinetbe. A művész, az író, a földmíves - mind-mind válaszúira kerül egyszer... Ó, ez a sok beszéd! Egy-két ügyesen megválasztott példa elég lett volna... S ez a folytonos kellemetlen köhögés!

És mégis, időnkint meghatotta az embert. Joan érezte, hogy ifjú korában nagy szónok lehetett. Még most, ilyen megviselten, ilyen rekedten is nagy hatást tudott kiváltani a hallgatóságból. Megrázó erővel festette a gethsemani kertet. Jeruzsálem ott tündöklik az imbolygó árnyak mögött, még könnyű volna visszafordulni! Világos ablakai hívogatóan csillannak meg a fák között s zavaros hangok kúsznak felénk a csöndben. Jól ismert utcáiról, szép tereiről, tárt kapuiról suttognak s barátainkról, akik szeretnek s várnak ránk... És magasan fönt a sziklás Kálvária-hegy; fölötte tiszta, csillagos ég - s csúcsán élesen, hidegen, sötéten áll a kereszt. A mi kezünket talán nem fogják átlyuggatni, de keserű könnyek valamennyiünkre várnak... Lehet, hogy a mi kálváriánk csak alacsony domb Prometheus hegyeihez képest, de a mi utunk is meredek és magányos.»

Itt pontot tehetett volna. Ennél szebb befejezést úgy se találhatott. De úgy látszik, egyébről is akart beszélni. Még a bűnöst is hívja a Kálvária, mondta. Júdás előtt sem csukódtak be örökre a Gethsemane életet adó kertjének kapui. A harminc ezüstpénzzel megszökhetett volna Jeruzsálemből s a római császárság valamelyik távoli népes városában észrevétlenül, elfelejtve tovább élhetett volna. Az életnek mindenütt vannak örömei. Júdásnak is választania kellett. A harminc ezüstpénz egy világot jelentett neki és mégis odavágta kísértői lábaihoz. Azok nem akarták visszavenni. Akkor kirohant és fölakasztotta magát. Inkább a szégyent és a halált választotta. Senki sem segíthetett rajta, önkezével építette föl keresztjét… Lám, még Júdásnak is megvan a maga kálváriája, ő is beáll a sorba, a százezrek közé, akik az idők folyamán a kálvária rögös útját taposták.

Joan megvárta, amíg az utolsó hívő is elhagyta a templomot, aztán odament a padnyitogató nénikéhez, aki éppen be akarta zárni az ajtókat. Megkérdezte tőle, mit szólt a prédikációhoz, de Mary Stopperton egy kicsit süket volt és nem hallott belőle semmit.

- Az alapgondolata nagyon szép volt, - mondta Joan. - Minden út a Kálváriára vezet... Egyszer mindnyájunknak választanunk kell. Az a kérdés, hogy meg akarunk-e alkudni vagy sem, mint a maga Carlyle barátja.

Mary Stopperton nevetett.

- Igaza volt, drágám, - mondta. - A választás ideje csakugyan elérkezik. Sokat, sokat kell imádkozni és még akkor is nehéz választani. - Fonnyadt kis kezével megérintette Joan finom, fehér ujjait. - De maga olyan erős és bátor - folytatta aztán és megint nevetett. - Magának talán nem is lesz nehéz.

Joan csak akkor mosolygott Mary Stopperton megjegyzésén, mikor már útban volt hazafelé. Újra átgondolta a beszélgetést. Lám, a furcsa kis öreg néni szó szerint vett mindent. S ő még meg is ijedt egy kicsit.

Mary Stopperton nem tudta a szónok nevét. Gyakran előfordult, különösen esténként, hogy idegenek helyettesítették a plébánost. Joan egy shillinget erőszakolt rá az öreg asszonyra és följegyezte a címét. Ösztönszerűen megérezte, hogy mint újságírónak még szüksége lesz rá.

Kezet fogott vele és kelet felé fordult. Gyalog akart menni Sloane Square-ig és csak ott ülni omnibuszra. Az Oakly Street sarkán utolérte a papot. Valószínűleg idegen volt a kerületben, mert szemüvegén keresztül erősen böngészte az utca nevét. Joan egy gázlámpa világában jól láthatta az arcát.

És egyszerre úgy rémlett neki, hogy ismeri ezt az arcot. A homályosan világított templomban nem láthatta tisztán. Joan lopva még egy tekintetet vetett rá. Az öreg úr még mindig fölfelé nézett. Igen, valahol találkozott már vele. Megváltozott azóta, egészen más lett, de Joan biztosan tudta, hogy valamikor régen, talán még gyerekkorában találkozott ezzel az emberrel.

II.

Joan még ma is jól emlékezett rá, hogy egyszer régen-régen, kisgyerekkorában megnézte magát anyja öltözőszobájában, a nagy toilette-tükörben. A ruhái szétszórva hevertek körülötte, még egy szalagocska se maradt rajta. Nagyon kicsi lehetett, mert emlékezett arra is, hogy a tükröt tartó két rézgomb ugyancsak magasan volt a feje fölött. Egyszerre a tükör felső részéből egy ijedt, vörös arc meredt rá. S az arcon egy pillanat alatt rémült csodálkozás, őszinte megbotránkozás és jogos harag suhant keresztül. Aztán föléje hajolt s a tükörben a mezítelen gyermekkarok és lábak zöld pamut- kesztyűkkel és bíborszínű főkötő-szalagokkal keveredtek össze.

- Te sátán csemetéje! - kiáltott rá Mrs. Munday, aki az erényessége ellen elkövetett merénylet láttán talán túlozta is valódi érzelmeit. - Mit csinálsz?

- Hagyjon békében. Meg akartam magamat nézni, - felelt Joan és dühösen igyekezett kiszabadulni Mrs. Munday karjaiból, hogy visszamehessen a tükör elé.

- De hol vannak a ruháid?

- Levetettem őket, - magyarázta Joan, ami igazán fölösleges volt, mert úgy is láthatta mindenki, hogy nincs ruha rajta.

- Szerencsétlen gyermek, hát anyaszült meztelen kell a tükör elé állnod, hogy megnézhesd magad?

- Gyűlölöm a ruhákat - jelentette ki határozottam Joan. Pedig ez nem volt igaz, mert már akkor, gyerekkorában is legkedvesebb szórakozásai közé tartozott «öltözködni».

Ez a magyarázat csak most hirtelen jutott eszébe. Leküzdhetetlen vágya támadt, hogy valamiképpen igazolja magát.

- Magamat akartam látni. A ruhám nem én vagyok, - ez volt minden, amit mentségül tudott mondani.

Mrs. Munday pedig a fejét csóválta és megint kénytelen volt elismerni, hogy vannak dolgok, amelyekhez ő nem ért és Joan azok közé tartozik, - továbbá elhatározta, hogy ha lehet, szép szóval, ha nem lehet, majd erőszakkal tanítja meg Joant rá, milyennek kell lennie egy keresztény gyermeknek.

Szegény jó lélek, ő volt az, aki öntudatlanul a hitetlenség magvát hintette el Joan szívében. Joan szemével nézve a dolgot, Mrs. Munday Istene ugyancsak kiállhatatlan valaki lehetett. Rengeteget beszélt, illetve Mrs. Munday beszélt helyette arról, hogy mennyire szereti a kis gyermekeket. De csak akkor, ha jók. Joan tisztában volt vele, hogy ő messze van attól, amit «jó gyermek»-nek szokás mondani, tehát neki nem sok haszna lesz Mrs. Munday Istenéből. Pedig hát - ha nem szerette Isten a rossz gyermekeket, miért teremtette rosszaknak őket? Csak egy kicsit lett volna elnézőbb iránta! Beláthatta volna például, hogy arról a tükör-jelenetről Joan egyáltalán nem tehetett. Meg akarta nézni magát. Hát aztán?