Tokeah és a Fehér Rózsa

By Charles Sealsfield

A Mississippi völgyének őserdőségei és ültetvényei táján lejátszódó indiánus tragédia izgalmas eseményein, nemes szívű alakjainak nemcsak kegyetlen kalandorokkal, de az igazság jegyében is igazságtalankodó ellenfelekkel, és saját fajtájuk viszályszítóival vívott harcain, nemes lelkű, de pártoskodó nép jobb sorsra érdemes fiainak a civilizáció, az idegen kultúra előnyomulása sodrában vergődő utolsó erőfeszítésein az ősi, kezdetleges életű, de tiszta erkölcsű kis nép katasztrófája oly szívbemarkolóan hat, mintha benne egy egész világomlás dübörögne. A színes, mozgalmas mese hol vészes, hol derűs fordulatai közül oly hangok zendülnek ki, amelyek napjainkban a fajokat, népeket, egyes embereket a lét vagy nemlét kérdésein bukdácsoltató világrengés korszakában erős visszhangot üthetnek az olvasó lelkének húrjain. Tokeah, az okóni-indiánusok törzsének főnöke, a hősi múltú agg sorslátó, aki népe megmentésének nemes harcát az elbukás elkerülhetetlenségének tragikus keserűségű tudatában is újra meg újrakezdi. Ez a tiszta szívű, jóságos lelkű vadember, aki a fehér eltiprók ellen ugyan irgalmatlan harcokat vív, de kiragadja bosszútól lihegő harcosa kezéből azt a fehér csecsemőt, akinek feje egy pillanattal később már az erdő egyik fatörzsén loccsant volna szét s biztos helyre mentvén a kisdedet. Felnevelteti s utóbb mint leánya barátnőjét saját gyermekéül szereti és akit ez a leány, a ,,Fehér Rózsa", mihelyt alkalma nyílik a fehérek világával érintkezni, mégis egy-kettőre elhagy. Ez a megalkuvástalanul küzdő igaz ember, akinek dacos harcától saját elfáradt népének nagy része a fehérek megvesztegető dollárjaiért s tűzitaláért hűtlenül elfordul, az okóni-törzs hazátlanná, földönfutóvá üldözött utolsó mikója, aki végső próbálkozásul már hiába indul utolsó néhány szál hívével új hazát keresni, hogy népének legalább maradékát odamenthesse majd, - mélységes részvétre indíthat minden szívet - írja bevezetőjében a könyv fordítója, Telekes Béla 1920-ban.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Dec 1, 2016
• ISBN: 9789633982150

Book preview

Charles Sealsfield

TOKEAH ÉS A FEHÉR RÓZSA

fordította

Telekes Béla

GYULA, 2015

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-398-215-0 EPUB

ISBN 978-963-398-216-7 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2015

A mű eredeti címe: The Indian Chief or, Tokeah and the white rose

a címlapon az Oconee-folyó részlete

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

BEVEZETÉS

Két világ költőjének nevezi e regény szerzőjét egyik életrajzírója, mint Amerika és Európa egymástól érzésben, gondolkodásban annyira különböző két világának ábrázolóját, aki különös kettősség jegyében futotta meg élete pályáját, hiszen két világrész polgáraként felváltva hol Amerikában, hol Európában élt. Két nyelven, részint angolul, részint németül írta műveit s neve is kettő volt, a családi: Karl Postl és az írói: Charles Sealsfield. De az immár 56 éve halott, azonban művei elavulhatatlan szépségeivel egyre elevenebb érdeklődést keltő regényíró éppen a „Tokéah és a Fehér Rózsa" című, idestova százéves remeke alapján magasabb rendű értelmezés szerint is két világ költője, oly két világé, amely egymással ősidők óta s még Isten tudja, meddig viaskodik. Egyik az egyre hatalmasabb lendülettel, de mind mohóbb szívtelenséggel nagyra törő emberi fejlődés külsőséges világa, a másik az emberi élet ősi kezdetlegességű formáiban is örök véglegességgel jelentkező igazlelkűség, nemesszivűség bensőségeé.

A Mississippi völgyének őserdőségei és ültetvényei táján lejátszódó indiánus tragédia izgalmas eseményein, nemes szívű alakjainak nemcsak kegyetlen kalandorokkal, de az igazság jegyében is igazságtalankodó ellenfelekkel, és saját fajtájuk viszályszítóival vívott harcain, nemes lelkű, de pártoskodó nép jobb sorsra érdemes fiainak a civilizáció, az idegen kultúra előnyomulása sodrában vergődő utolsó erőfeszítésein az ősi, kezdetleges életű, de tiszta erkölcsű kis nép katasztrófája oly szívbemarkolóan hat, mintha benne egy egész világomlás dübörögne. A színes, mozgalmas mese hol vészes, hol derűs fordulatai közül oly hangok zendülnek ki, amelyek napjainkban a fajokat, népeket, egyes embereket a lét vagy nemlét kérdésein bukdácsoltató világrengés korszakában erős visszhangot üthetnek az olvasó lelkének húrjain.

Tokeah, az okóni-indiánusok törzsének főnöke, a hősi múltú agg sorslátó, aki népe megmentésének nemes harcát az elbukás elkerülhetetlenségének tragikus keserűségű tudatában is újra meg újrakezdi. Ez a tiszta szívű, jóságos lelkű vadember, aki a fehér eltiprók ellen ugyan irgalmatlan harcokat vív, de kiragadja bosszútól lihegő harcosa kezéből azt a fehér csecsemőt, akinek feje egy pillanattal később már az erdő egyik fatörzsén loccsant volna szét s biztos helyre mentvén a kisdedet. Felnevelteti s utóbb mint leánya barátnőjét saját gyermekéül szereti és akit ez a leány, a ,,Fehér Rózsa", mihelyt alkalma nyílik a fehérek világával érintkezni, mégis egy-kettőre elhagy. Ez a megalkuvástalanul küzdő igaz ember, akinek dacos harcától saját elfáradt népének nagy része a fehérek megvesztegető dollárjaiért s tűzitaláért hűtlenül elfordul, az okóni-törzs hazátlanná, földönfutóvá üldözött utolsó mikója, aki végső próbálkozásul már hiába indul utolsó néhány szál hívével új hazát keresni, hogy népének legalább maradékát odamenthesse majd, - mélységes részvétre indíthat minden szívet.

A fehér embert is testvérének nevezve, hiába vallotta Tokeah, hogy a Nagy Szellem fölös nagy bőségben adott földet mind a veres, mind a fehér embereknek, az igazi testvériség kora még azóta sem következhetett el, s akkor ott a Mississippi bűbájos vidékén egy egész világ, a vadonok egyszerű, kevéssel beérő, a Nagy Szellemet jézusi jóságban imádó népének világa hogyne omlott volna el!

Hatalmas városok, óriási ipartelepek, végeláthatatlan gazdaságok lepték el azóta e tragédia színhelyének vidékeit, mert hiszen - ahogyan Tokeah-nak a fehérek igazságszolgáltató tábornoka tudtára adta - a Nagy Szellem a földet mind a fehér, mind a veres embereknek azért adta, hogy mennél dúsabban gyümölcsözővé műveljék és kincseiből mennél jobban élhessenek.

De ahol a szabadság, egyszerűség, hősiesség és jószívűség vademberei igazán boldogan éltek valaha, vajjon egyáltalában élnek-e még veresbőrűek s vajjon a fehérbőrűek boldogan élnek-e az egykori vadászmezők megművelt, beépített földjén? A kevéssel beérő és igazi jóságú, függetlenségtől elrugaszkodott, csillapíthatatlan mohóságú civilizáció szájában nem kezd-e ott is, mint világszerte, keserűvé válni még az a falat is, amelyért egész küzdelmét, millió és millió vonatkozású szövevényes módszerű harcokon vívja: a mindennapi kenyér?

Tokeah elbukásának nagy sirámában, mint félrevert harang zengése, bármily kétségbeesett reménytelenséggel hangzik is az egyszerű, tisztaszívű ős-ember feljajdulása a nagyratörő civilizáció falánkszívtelensége ellen és bármennyi nemes dobogású szívnek kell is még az emberiség vívódásaiban egy-egy lezuhanó, elsüllyedő harangként elnémulnia, mégsem pusztul ki, sőt egyre erősbödik a hit, hogy az igazi testvériség korszaka valamikor mégis el fog jönni

Telekes Béla.

I. fejezet

Éjféli vendégek

A kis Coosa várostól Georgia fővárosa Milledgeville felé kanyarodó út mentén durva gerendákból összerótt, közepes nagyságú ház állt, szinte alábújva egy kiugró sziklának, amelyen néhány tucat veres cédrus és fenyő gyökerezett. Előtte póznatákolmányon óriási cégtábla lógott, indiánus törzsfőnök tarkabarka képével ékeskedő. A tábla alsó részén ez az írás volt olvasható: „Vendégfogadó az indiánus törzsfőnökhöz - ember, állat itt megszállhat. A ház jobboldalán az épület toldalékául gerendafalú rekeszek sorakoztak, amelyeket az úttól széles pocsolya választott el és mindegyikben egy-egy rakásszéna, meg szalma volt. De egyikből-másikból szennyes ágyneműrészek is kandikáltak elő s elárulták, hogy ezek a helyiségek nemcsak a kedves állatvilág számára vannak ott, hanem azoknak az utasembereknek is rendelkezésére állnak, akiket balsorsuk arra kényszerített, hogy éjjeli szállást ily helyen keressenek. Néhány tehénistálló és disznóól egészítette ki ezt az erdővidéki tanyát.

Fergeteges decemberi éjszaka volt, a szél borzalmasan üvöltött a fekete fenyves erdőn, amelynek szélén ez a faház állt s az egyre-másra derékba törő fatörzsek ropogása arra vallott, hogy azoknak a dühöngő orkánoknak egyike tombol megint végig e vidéken, amelyek a Kékhegyek között, a Mississippi völgyében olyan gyakoriak.

A vihar zúgásában a faház ablakainak fatáblázatán halk kopogtatás, majd döngető ütések zaja volt hallható. Nemsokára e beköszöntés után ki-nyílt félig a ház ajtaja s egy fej bújt ki a nyíláson a sötét éjszakába, befelé pedig ugyanekkor karabélycső hatolt, hogy a ház belsejében lévőknek az ajtónyitással ne kelljen tétovázniok. Hatalmas, hórihorgas alak nagyot rántott ugyanebben a pillanatban az ajtón kívülről és belépett a szobába, ahol a tűzhely elé ült, mialatt nyomába rejtelmes alakok cihelődtek be hosszú, egyes sorban egészen szótlanul követvén vezérüket.

Amint az egész csapat bevonult, óriás termetű ember toppant a tűzhelyhez, amelyen vastag fadarab parázslóit még, erre az óriás a közelben felhalmozott gyantás fenyőforgácsból rádobott néhány szálat, aztán pedig az asztalhoz lépve, faggyúgyertyát kapott fel onnan, a tűzhely fellobbanó lángján meggyujtotta s visszatette az asztalra.

A kunyhó belseje megvilágosodott s most már jobban szemügyre vehető volt. A tűzhely előtt egy széken mozdulatlanul ült az az ember, aki elsőül hatolt be a házba, testét vérfoltos gyapjútakaró borította, még pedig annyira, hogy ebből az illetőnek sem alakja, sem arca nem látszott ki. Mögötte, az agyagos földön vagy húsz indiánus guggolt, szintén csupa beburkolódzott alak, akiknek gyapjútakaróján a vérfoltok arra vallottak, hogy a kirándulás, amelyről a csapat idevetődött, meglehetősen véres fajta lehetett. A tűzhellyel szemközt piszkos palackokkal, poharakkal és kancsókkal megrakott asztal állt a sarokban. Ugyanott nagy rakás szarvas-, hód-, medve- és rókabőr arról tanúskodott, hogy a réz-bőrűekkel folytatott üzleti forgalom meglehetősen élénk lehet. Valamivel odább óriási mennyezetes ágy magaslott, három alacsonyabb fekvőhely és egy durva faragású bölcső szomszédságában. Hortyogó lélegzés hangzott e különböző szintű pihenőkről, a házigazda családja rendületlen s teljes nyugalomban aludta ott a boldogok álmát, amíg ő maga abban fáradozott, hogy rendbe rakja a székeket s padokat, melyeket a betolakodott vendégsereg a sötétben felborított. Oly nyugodtan, sőt bizonyos dacos bátorsággal végezte ezt a dolgát a kocsmáros, mintha vendégei inkább csak békés szomszédok lettek volna, nem pedig ép valami véres vállalkozásról bevetődött vademberek. Az utolsó felborított széket is helyére állítván, odaült a banda vezére mellé.

Néhány percig ültek így szótlanul, mire a titokzatos alak felegyenesedett s a gyapjútakarót félrehúzta fejéről. Ennek a fejnek egyik felére kendődarab simult kötésül, amelyről megaludt vércsöppek apró bojtokként fityegtek alá.

- Nincs nyelve fehér öcsémnek? - szólalt meg végre az indiánus. - Vagy talán arra vár, hogy mennél csalfább beszédre görbíthesse?

Gúnyos, mély torokhangon tört ki belőle ez a kérdés.

- Hadd halljuk, mit kíván a törzsfőnök! - válaszolt durcásan az amerikai.

- Eredj s hívd ide feleségedet - parancsolt rá az indiánus.

A kocsmáros felkelt, odament a hatalmas mennyezetes ágyhoz s széthúzván ennek függönyeit, halkan mondott valamit feleségének, aki ekkor már hallgatózva ült. ágyában. Rövid párbeszéd után az asszony kijött a háttérből. Vaskos testű, szélesvállú, termetes hölgy volt a kocsmárosné s nem éppen gyöngéd kifejezésű arcán olyasféle vonás mutatkozott, amely határozottan elárulta, hogy ez a nő bizony nem ijed meg a maga árnyékától. Hatalmas alakja a bő köntösben, amelyet magára kapott, még erősebbnek látszott, amint ura mellett félelmet nem ismerő szemmel nézve szét, az előtérbe jött. De amint szemügyre vehette a fenyegetőnyugalmú vendégeket, véres fejüket és a véres gyapjútakarókat, a jó asszony rosszat sejtve, mégiscsak meghökkent. Imént még gyorsan és csupa bizalommal közeledett az indiánusokhoz, de lépteit most habozón meglassította s önkéntelen irtózással elfordulva tőlük, arrafelé húzódott, ahol férje újra leült.

Az indiánus magasra emelte fejét s szigorú hangon így szólt:

- Halljad, asszony, mit mond neked a nagyharcos, akinek nyitva a keze és aki fehér öccsének vigvamját sok szép szarvasbőrrel fogja megtölteni. Fehér húgától pedig ezért csak keveset kíván és ezt a keveset megadni nem nehéz. Van-e fehér húgomnak - kérdezte az indiánus emelt hangon s fürkésző pillantást vetve az asszonyra, - van-e teje, hogy egy csecsemő lánykát szoptathasson?

Az asszony csodálkozva nézett az indiánusra.

- Adna-e kevéskét egy kis leányzónak, aki anélkül elpusztulna?

Az indiánus szétlebbentette gyapjútakarójának bő redőit s drága prémekbe burkolt csodaszép gyermeket tartott a kocsmárosné elé.

Az asszony néhány pillanatig szinte dermedten állt ott, nyelvét mintha megbénította volna az ámulat és a csodálkozás. De kíváncsisága, hogy a kedves csöppséget jobban szemügyre vehesse és talán valami anyai érzés is hirtelen megszólaltatta most.

- Jóságos Isten - tört ki ajkán a szó, miközben mindkét keze a gyermek felé nyúlt, - jóságos Ég, micsoda kedves kis teremtés! Ez jobbfajta szülők gyermeke lehet! Lám, milyen pompás prémekés milyen finom csipkék! Honnan került hozzád ez a gyermek? Szegény kis baba! Persze, hogy gond-ját fogom viselni. Hiszen nem rézbőrű fajzat.

Az indiánus főnök lehántotta a gyermekről a kékróka-prémből való kis ködmönt s kabátkájából is igyekezett kivetkőztetni a csecsemőt. Sikerült is nagy bajlódással leráncigálnia ezt a ruhadarabot, csakhogy ez alatt még egy, sőt még két burok volta gyermeken; a selyemhernyó gubója sem többrétű talán.

Az indiánusnak elfogyott a türelme, a vad harcos előrántotta csatakését s egyetlen hasítással lemetszette mind a három ruhácskát a kis testről s úgy kínálta aztán oda az asszonynak az egészen meztelenre vetkőztetett csecsemőt.

- Sátán! - rikácsolt az indiánusra a kocsmárosné s magához kapta a gyermeket.

- Megállj! - szólt az indiánus, ridegen, mozdulatlanul szegezvén tekintetét a gyermek nyakára, amelyről vékony aranyláncon kis érem fityegett.

Az asszony egyetlen szót sem szólva, átvetette a gyermek fején a láncot, az indiánusnak az arcába vágta, sarkon fordult és visszasietett ágya felé.

- A veres harcos - mondta az indiánus rendíthetetlenül nyugodtan, - hódprémekkel fogja megfizetni tejedet, kis leánya táplálékát; de ajtótoknak meg kell nyílnia, ha a harcos eljön a gyermekért.

- Megtartom a kis lányt - válaszolt a foga-dós, - bár magamnak is van elég pulyám. De mi lesz, ha a gyermek szülei netalán eljönnek érte, vagy pedig ha a fehérek atyjának fülébe jut a dolog? A veres harcosok főnöke tudhatja, hogy a fehérek atyjának keze messzire ér.

Az indiánus pár pillanatig hallgatott s aztán sokatmondó hangon így szólt:

- A gyermek anyja sosem fog eljönni... Az éjszaka nagyon sötét... A vihar nagyon erősen zúg... Holnap a veres harcosok lába nyomából semmi sem lesz látható... A fehérek atyjának vigvamja messze van... S ha a fehérek atyja mégis megtudna valamit erről a gyermekről, hát akkor bizonyos, hogy fehér öcsém beszélt neki róla... S ha a fehérek atyja elviszi innen a gyermeket, a veres harcosok főnöke majd fehér öccse gyermekeinek feje bőrét viszi el.

- No, hát akkor vidd csak vissza mindjárt a lányodat, tudni sem akarok róla - felelt az erdő-vidéki nagyon határozott hangon.

Az indiánus véres kést vett elő s várakozva nézett az ágy felé, amelynek függönyei mögött a fogadósné a gyermekkel imént eltűnt.

- Lesz rá gondunk, hogy soha senki se halljon hírt erről a gyermekről - rikácsolt a megrémült asszony.

Az indiánus visszadugta kését s így szólt:

- A veres harcosok torka száraz!

A kocsmáros meglehetősen fürgén igyekezett a söntés felé, hogy vendégei kívánságának eleget tegyen. A törzsfőnök a hosszúnyakú pálinkásüveg whiskytartalmának felét egyetlen kortyintásra leöntötte garatján, aztán körbe indult az üvegi.

Hat palack ürült ki ily módon, mire a vezér hirtelen felkelt, jókora aranypénzdarabot dobott az asztalra, kagylós díszítésű, úgynevezett vampum-öve redőiből koráll nyakláncot vett elő s széthúzván az ágy függönyét, ezt a nyakláncot a csecsemőnyakába akasztotta.

- A maszkógik majd ráismernek erről egyikharcosuk leányára - mondta, rászegezvén pillantását a gyermekre, aki ekkor már a kocsmárosné melléhez simulva, nyugodtan szopott.

Az indiánus aztán sarkon fordult, az ajtónak indult és társaival szótlanul eltűnt a sötét éjszakában.

- A zivatar elvonult! - mondta a kocsmáros, miután megleste, mint osontak az indiánusok a Coosa partjára s nyírfa kanoe-ikon mint eveztek tova.

- Nagy Isten! Miféle rezes ördög volt ez? - vágott szavába felesége, önkéntelenül felpattanva.

- Csitt, asszony! Fogd be a szádat, míg nincs a Coosa egész szélessége a nyelved, meg a rézbőrűek között. Csöppet sem tréfa ez! Én mondom neked!

Becsukta az ajtót s az asztalról elemelvén az égő gyertyát, odament az ágyhoz, amelyben felesége a gyermeket szoptatta még.

- Szegény kis teremtés! - mondta a kocsmáros. - Tudnál csak beszélni, bizonyára mesélnél olyan történetet nekünk, hogy égnek állna tőle a hajunk. Ezek a veres ördögök skalpvadászaton voltak, annyi szent! De hogy merre skalpoltak, a jó ég tudja! Ügy látszik, a spanyolnak mentek a nyakára, - folytatta, hol a gyermeket, hol az aranypénzt nézegetve, - ez mindenesetre spanyol arany, de hát Isten a megmondhatója...

S beledobta magát az ágyba. De jó sokáig nem bírt elaludni.

John Copeland kapitány - ez volt ugyanis neve és méltósága az „Indiánus törzsfőnök"-höz címzett fogadó gazdájának, - tulajdonképpen azoknak a meghatalmazott kereskedelmi közvetítőknek egyike volt, akik a krík-indiánusok földjén a középponti kormány védősége alatt és a kormány-

Bak az indiánusok között tartózkodó megbízottja közvetlen oltalmában mintegy két évvel ez események előtt megtelepedtek.

Georgia keleti részéről költözött ide, ötvendollárnyi vagyonából megépítette ezt a fogadóját s persze azóta már húszszorosát is megkereste befektetésének, most pedig, harminc s egynéhány éves korában oly megelégedetten élhette napjait, ahogyan jómódú, független ember csak örülhet életének. Senki sem parancsolt neki, mindenkit, aki nem volt polgár, alsóbb rendű lénynek kicsinyeit le és kapitányi tekintélyét mindig éppen csak annyi kocsmárosi elméskedéssel párosította, amennyit vendégeinek komolysága és saját sólyomszerű éleslátása megfelelőnek ítélt. John Copeland kapitány fő törekvése ugyan általában csak az volt, hogy indiánus vendégeitől mennél előnyösebben, mennél több hódprémet szerezhessen és a maga bőrét, meg a családjáét megóvhassa, ami olykor még a hódirhák megszerzésénél is nehezebb feladat volt; mégis tagadhatatlan, hogy bizonyos ösztönszerű erős kötelességérzet élt ebben az élelmes férfiúban, aki semmi esetre sem riadt volna vissza akár összes hód-, meg egyéb prémeinek feláldozásától sem, mihelyt hazájának java forog kockán.

Az erdővidéki telepeseknek és rézbőrű szomszédaiknak egymáshoz való vonatkozása kezdettől fogva meglehetősen feszült viszony volt. A krík-indiánusok ugyan Georgia lakosaival évek során látszólag a legjobb egyetértésben érintkeztek. Nemcsak hegy nagy tisztelettel viseltettek a kormány állandóan körükben tartózkodó megbízottja iránt, elismervén ily módon az Egyesült Államok elnökének, vagy ahogy ők nevezték, a nagy fehér atyának fennhatóságát, de hajlandóknak mutatkoztak még ama törekvések felkarolására is, amelyekkel a kormány és megbízottja kultúrájuk fejlesztését kezdte megvalósítani. A kölcsönös bizalom ily látszata mögött azonban száz meg száz kellemetlen ellentétlappangott jövőbeli viszályok magvaként s Copeland kapitány jól látta ezt.

A sok mindenféle békekötés, amelyet a fehérek a szomszédos indiánus törzsekre rákényszerítettek, lassankint megfosztotta ezeket ősi birtokuk legáldottabb területeitől. Georgia és Florida nagy része, Alabama és Mississippi állama egykor mindaz indiánusok birtoka volt. Beletörődtek megraboltatásukba, azzal a reménnyel vigasztalódván, hogy ily áron legalább azt a keveset fogják békességben élvezhetni, amijük megmaradt. A forradalom idején s a rákövetkezett évtizedben a fehérek csak-ugyan nem háborgatták őket. Georgia polgárai országuk védelmével elfoglaltan még földjeiket is alig bírták művelni s bölcsen óvakodtak a vadak szunnyadó indulatának felébresztésétől. A szabadságharc lezajlása után azonban a háború dúlta ország sebei lassankint behegedtek s népessége ama tizennyolc év alatt, amely azóta eltelt, csaknem megkétszereződvén, újabb terjeszkedés vágyával kezdte figyelmére méltatni a Coosa és az Oconee folyók gyönyörű völgyének dús diófa- és juharerdőségeit. Egyre gyakrabban s egyre többen rándultak át oda s keresték ki maguknak a legpompásabb helyeket, amelyeken legkevésbé sem törődve jogcímmel vagy bármi tulajdonjoggal, egyszerűen megtelepedtek. Ilyesmi miatt csak kevéssel az imént ismertetett kocsmai jelenet éjszakája előtt nagy összetűzés volt az Oconee-folyó vidékén. Ezt a háborúságot ugyan a kormány közbelépésének sikerült még a békésegyezkedés útjára terelnie, de az egyezség, amely nem jelenthette a lelkületek megnyugtatását, az indiánusok szívében mérgező fullánkot hagyott.

A krík-indiánusoknak az a főnöke, aki ebben az egyezségben ottani területek legszebb részének átengedésére rábeszéltette magát, származása szerint félvér volt, amerikai fehér nő fia. Ez a körülmény már magában is elegendő ok lett volna az indiánusok bizalmatlanságának felköltésére, de fokozta a bajt az az igazságtalanság, hogy az egyezség e derék népnek éppen egyik legjelesebb törzsét s ennek oly harcosát, aki még az okóni-indiánusok régi mikóitól, vagyis királyaitól származott, fosztotta meg földjétől, hazájától. Ez a mikó a fehérek legelkeseredettebb ellenségének hírében állt. Hajthatatlansága, nyakassága közmondásos volt. Befolyása, úgy hírlett, korlátlanul érvényesül törzse körében s nagysúlyú az egész nép tanácsában is, annak a népnek a tanácsában, amely megmaradt területeinek birtokáért most már nagyon jogos elkeseredéssel kezdett nyugtalankodni.

Copeland kapitány nem ok nélkül érezte, hogy a jogaikban sértett, sőt hazátlanná vált büszke vademberek lelkületében veszedelmes tűz lappanghat, amely előbb-utóbb lángra fog lobbanni. Jól tudta, hogy efféle háború, bár végső eredményében az el-nyomott vadakra nézve csak reménytelen lehet, mégis iszonyúan sújtaná az erdő vidék szanaszét-szórtan lakó telepeseit. S ebben az iszonyatban a halál lenne még a legcsekélyebb borzalom.

A kapitánynak tehát meglehetősen alapos oka volt a töprengésre s mivel jól ismerte ennek a népnek kegyetlen természetét, hiszen elegendő ideje élt már közötte, az a gyanús csendesség, amely mostanában az indiánusok körében uralkodott, nagyon is gondolkodóba ejtette.

Az éjjeli jelenet komoly intelemnek rémlett s a kapitányt a legsötétebb aggodalommal töltötte el.

II. fejezet

A Fehér Rózsa

A felkelő nap első sugarai Copeland kapitányt már ébren találták; a derék kocsmáros útra készülődött, nyugodtan, gondosan, azzal a megfontoltsággal, amely általános jellemző sajátsága az erdővidékieknek, akik tudvalevőleg olyan emberek, hogy nehezen határoznak, de ha valamire ráadták a fejüket, akaratuk megvalósításában nem riadnak vissza semmiféle akadálytól, félelmet nem ismernek.

- Küldd el Tombát a cserokikhez, vigye hozzájuk a bőröket; az ő ik-van-szájok lemegy majd a spanyolhoz és megígérte nekem, hogy magával viszi a küldeményt - mondta a kapitány a feleségének. - Remélem, odahaza találom a deputy agentet. Nem szeretném, ha hiába járnék.

- Mikorra várhatlak vissza, fiam? - kérdezte az asszony.

- Bajos felelni erre. Lehet, hogy ott kell maradnom néhány napig. De ha két nap múlva még nem vagyok itt, te mindenesetre menj el a cserokikhez.

Lekapta a falon függő vaskos lovaglóostorát, amellyel valamikor egy dámszarvast ütött le, hatalmas pisztolyt dugott kabátja zsebébe s lóra ült.

Az út, amelyen Copeland kapitány a deputy agenthez, Mc. Lellan kapitányhoz igyekezett, nagy fenyveserdőn vitt keresztül. Hideg reggel volt, az éles szél havat szórt a kapitány arcába, aki ügetésközben az éjszakai látogatás jelentőségén gondolkozott.

Jó néhány órányit ügetett már. Lankás vidékre ért, ahol már diófák mutatkoztak s alább a széles völgyben fatörzsekből épült kunyhók szomszédságában kisebbfajta dohányültetvények és búzatáblák zöldelltek.

Mennél közelebb jutott a síksághoz, ahol az Oconee folyik, a gyönyörű partvidéken annál több és nagyobb kunyhó tünedezett fel, számos kis gazdaság, amelynek istállóépületei is voltak, ültetvényei pedig jókora területen nyúltak el.

A kapitány egyre zordabbul sandított e kunyhók és ültetvények felé, homlokát mind gyakrabban ráncolta össze.

- Az ördög bújjék abba a Hawkins ezredesbe, mit akar itt az ácsaival, takácsaival, kovácsaival, meg száz mindenféle mesterembereivel, akiket ezeknek a fránya rézbőrűeknek a boldogítására hoz ide! Hát Georgia sose szabaduljon meg a veres ördögök fajzatától? Teringettét, minden arra vall! Nini, már kendert is tilolnak! - ámuldozott magában dörmögő kapitány, midőn tekintete a távolban fürge leánykák csoportját fedezte fel, akik ott egy kunyhó közelében serényen csapkodták, lengették a kendercsóváikat. - Esküdni mernék rá, hogy néhány év múlva már a whiskyjüket is maguk fogják égetni! Csak rajta, kedves Hawkins ezredesem! De a rézbőrű csak rézbőrű marad, és előbb sikerülne nekem négert fehérre mosnom, mint neked ezeket a sandalelkű teremtéseket rendes emberekké nemesítened!

Copeland kapitány tehát nem volt éppen valami nagy barátja a rézbőrű fajnak s ezzel az érzületével nem állt éppen egyedül. Ezeknek a területeknek természetes és valóban jogos birtokosait az odatelepedett idegenek mindinkább csak holmi söpredékeknek kezdték tekinteni, amellyel legjobb minél előbb végezniök.

A kapitány már legalábbis húszmérföldnyit lovagolt s a hegyhát